„Úgy tűnik, ezt már egyszer leírtam.” (Napló, 1894. február 9. Jasznaja Poljana)
„Folyton azt vártam, hogy valami történjék az idő tájt, amikor hatvanharmadik életévemet betöltöm, mivel ez a szám harmincszor van meg az 1890-ben. De semmi sem történt. Mintha nem tudnám, hogy minden, ami kívülről jöhet, semmiség ahhoz képest, ami belülről történhet.”
(Napló, 1891. január 1.)
„Késő van. Misa megbetegedett. Szonya egy másik orvost is hívatott. Vajon mikor értik meg azt az egyszerű dolgot, hogy ha a tízrubeles orvosok megmentenék a betegeket, akkor mi volna a szegényekkel?”
(Napló, 1888. december 7.)
A 34 éves Tolsztoj, miután 19 éves menyasszonyának vonzalmáról, valamint saját szenvedélyének mélységéről meggyőződött, és miután gyakorlatilag megkérte a lány kezét, úgy döntött, a végső igen előtt megmutatja neki fiatalkori naplóit. A naplók kíméletlen és kendőzetlen leírását adták addigi, felnőtt életének, fogadalmainak, kicsapongásainak, érzéseinek - mindezt egyszerre zúdította rá a tapasztalatlan lányra, aki benne addig csak a híres írót látta, és a szerelmes férfit, egy érdekes sztereotípiát és egy jó partit (akit a nővére elől hódított el). A lány a férfi kétarcúságát ugyan már korábban megsejtette, és egy naplószerű novellájában, amit még a lánykérés előtt megmutatott a férfinak, egy Dublickij (kvázi: Kettősnyik) nevű figurában meg is írta, de fogalma sem volt, nem is lehetett ennek a kétarcúságnak a kataklizmatikus mélységeiről. Tolsztoj, mint akit egyik legnagyobb gyengéjén, a hiúságán kaptak rajta (csúnyának tartotta magát, miáltal túl sokat foglalkozott a külsejével; mindig nyers és őszinte akart lenni, éppen ezért legtöbbször „viselkedett”), csak most kezdett igazán beleszeretni a lányba. Amikor naplóit megmutatta neki, Tolsztoj érve az volt, hogy őszintének kell lenniük egymással. A lány megdöbbent. Átsírt egy éjszakát, és persze igent mondott. Már nem tudott és nem is akart kihátrálni ebből a sokat ígérő kapcsolatból, de úgy érezte, hogy ez a tudás talán egy életre beszennyezte őt, úgy érezte, hogy egy másik ember különös gyónása örökre elvette tőle saját ártatlanságát. Hogy mostantól mindig hátsó gondolatai lesznek, melyek egy másik ember hátsó gondolataira fognak vonatkozni. (Így is lett.) És a házasságkötésük után írt naplójának első lapjain (1862. október 8-án) pontosan meg is magyarázza, miért: kettejük helyzetének tökéletes aszinkronitása miatt Tolsztoj „őszintesége” gyakorlatilag az ő érzelmi életének kifosztása, ő mostantól csakis a férfi univerzumán belül létezhet, még azelőtt, hogy személyisége voltaképp megszületett volna. A bizarr naplómutogatásból Jasznaja Poljanában és később a családban megrögzött szokás lett (az apjuk által rajongva szeretett Tolsztoj-lányok, Tánya, Mása, Szása is vezettek naplót, Tolsztoj titkárai, orvosai, tanítványai is naplót vezettek – egyikük tökélyre fejlesztette a módszert, hogy miközben Tolsztojjal beszélgetett, a zsebében egy ceruzacsonkkal titokban kartonlapokra írt, az asztal alatt); a házastársak egymás naplóit azontúl természetesen bármikor elolvashatták, úgymond az őszinteség jegyében, és ebből gyakorta – és mindörökre feloldhatatlanul – az érzések teljes zűrzavara támadt. Naplóikkal kezdtek üzenni egymásnak, naplóikkal zsarolták egymást (hisz a naplókban az ember Isten és önmaga előtt csakis a színtiszta igazat mondhatja nemdebár, különben mi értelme volna), naplóikkal szerezték vissza a másik figyelmét, tették féltékennyé, ejtették kétségbe, az első időkben gyakran egymás válla fölött olvasták a másik éppen születő naplójegyzeteit: a végeredmény az őszinteség valaminő paroxizmusához vezetett, és attól a nagyon egyszerű kiindulóponttól, hogy becsületes embernek célszerű mindig igazat mondania vagy írnia, eljutottak odáig, hogy már a naplóban leírtak igazságtartalmában is kételkedni kezdtek, saját maguk sem tudták már gyakran, hogy amit leírnak, azt valóban érzik-e, vagy inkább csak azt a látszatot akarják kelteni a másikban (meg az utókorban), hogy érzik. Tolsztoj végső menekülésének közvetlen kirobbantója is az volt, hogy Szonya éjszaka rendszeresen fölkelt, persze ezt is a naplókból tudjuk, kísértetként járt-kelt a házban, mint egy Lady Macbeth, és remegő kezében gyertyával beleolvasott Tolsztoj naplójába, kereste a rá vonatkozó negatívumokat, találni is többnyire talált (egyik utolsó bocsánatkérő levelében, nem túl meggyőzően azt írja: „…csak megsimítottam a lapokat”). Tolsztoj akkorra már a csizmaszárában is tartott egy titkos naplót (egy ilyet Szonya ellopott, de a lopást letagadta), és véres veszekedések, könyörgések, öngyilkossági fenyegetőzések után egy bank széfjében volt kénytelen az utolsó tíz év naplóit elhelyezni, hogy se tanítványai (a hűséges Csertkov vezetésével, akinek szerepe korántsem olyan angyali ebben az egész csúnya ügyben), se Szonya ne gyilkolhassák őt, a középen állót, a naplók ürügyén. Szonya úgy érezte, hogy ha a naplók kicsúsznak a kezéből, azzal maga Tolsztoj csúszik ki a kezéből. (Többé-kevésbé így is volt, a Tolsztoj-naplók valamiféle mágikus, totemszerű létezést öltöttek, aki hozzájuk ért, aki birtokolta őket, azé volt a hatalom.) A tanítványok viszont, mint valamilyen gyűlölet-szemináriumon, mielőtt, hosszas huzavona után, visszaszolgáltatták volna a naplókat, külön kimásolták és diadalittas nevetések közepette fölolvasták egymásnak (a bosszúállás boldog előérzetében a szeretetnek és egyszerűségnek ezek a bajnokai) a feleségre nézve kínos részleteket, mondván, hogy most majd Tolsztaja grófné nem fogja tudni meghamisítani „az igazságot”. (Ugyanígy, valóságos összeesküvés részeként készült a titokzatos, sokszor átfogalmazott végrendelet, melynek igazi tartalmát a mindig „őszinte” Tolsztoj, kínlódva, önmagával viaskodva tagadta le a felesége előtt.) Hát ez lett a kis negyedrét füzetből, ami kezdetben egy fiatalember útkeresésének, eszmélkedésének, vallomásainak, önnevelésének eszközéül szolgált, később pedig – a regényírás egyre hosszabbodó szüneteiben – gondolatai kísérleti laboratóriumaként. Tolsztoj szüntelenül gondolkozott, vagyis szüntelenül írta a naplót, a kettő eggyé vált számára. „Ez a napló talán mások számára szükséges, nekem azonban nemcsak, hogy szükséges, a napló – én magam vagyok, én az üdvösségemet keresem ezekkel a följegyzésekkel” – írta le 1906. március 19-én. Mindazonáltal ezt az „üdvösségkeresést” állandóan duplikálták, kezdetben kézzel, később írógéppel, valaki azonnal lemásolta a frissen megírt lapokat, kezdetben a felesége, azután Mása, élete végén pedig a magát tökéletes Tolsztoj-titkárnővé képező Alexandra lánya (Szása) gépelte egy hatalmas, ormótlan Continental írógépen, úgyhogy nemegyszer előfordulnak benne ilyen fordulatok: ha nem Szása másolná a naplómat, most valami kedveset írnék ide róla – az önreflektáltság ilyen bonyolult szövevénye vette körül a nagy egyszerűséget hirdető prófétát.
Ezek a hatvanhárom éven át vezetett naplók sohasem voltak naplók a szó konvencionális értelmében, hanem ugyanolyan természeti képződményekké lettek, mint Tolsztoj művei, mint Tolsztoj arca vagy élete – nem is kezelhetők tehát egyszerűen naplókként. Iszonyatos terjedelmük miatt szükség van a válogatás és megjelenítés ésszerű szempontjaira, de bárki nyúljon is hozzájuk, nem tehet úgy, mintha ez az egész pusztán gondolatok vagy életrajzi tények gyűjtőhelye volna: nem metszheti ki, mint egy szikével, Tolsztoj életéből, mindennapjaiból. Arra kell törekednie, hogy a szálakat, melyek a születő gondolatot az éppen megélt életeseményhez, az esetlegest a szükségszerűhöz kapcsolják, meg tudja jeleníteni. Ez a feladat olyan típusú megszállottságot kíván (és alázatot), amellyel a közreadó mintegy belehelyezkedik (és nem csak úgy általában) a naplót alkotó szubjektum fizikai-szellemi helyzetébe: igyekszik nem kívülről, irodalmi objektivációként szemlélni tárgyát, és nem elégszik meg félmegoldásokkal. A feladat természetesen lehetetlen, megoldhatatlan, heroikus. Erről a lehetetlenségről szeretnék beszélni. Pontosabban arról, hogy a mostani közreadókkal szemben én a lehetetlenség milyen másik variációját választottam volna.
Az ember nagy lendülettel veti bele magát Tolsztoj magyar nyelvű Naplójának olvasásába, és erre a lendületre, tekintetbe véve a Napló terjedelmét (több mint 700 oldal) és egy nagy ember életének és gondolkodásának hajtűkanyarjait, szüksége is van. Aztán, amint kényszeresen hatol előre az anyagban, egyetlen bejegyzést sem akarván kihagyni, nem tudja, miért, de olyan érzése támad, mintha lisztet rágna kenyér helyett, és nem tudja, mitől van ez. A szövegek monotóniája okozza-e, a naplóíró mániája őrli-e fel az övét – benne van-e a hiba, vagy mégis a szerzőben, mert arra gondolni sem mer, hogy egyikükben sem, hanem abban, aki ezt a könyvet kiadta, fordította, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta, tekintetbe véve a vállalkozás gigászi voltát és a munkatársakat, akikről biztosan tudja, hogy nála jobban értenek tárgyukhoz. Azután magánnyomozásba kezd; végül a Gorkij Könyvtárban (vagyis az Idegen nyelvűben) eljut a forrásig, ahol még a magyar szerkesztő piros ceruzájának is a nyomaira bukkan, és vissza-visszalapozgatva, lépésről-lépésre előrehatolva ráébred, miközben összeveti az életrajz adatait a Napló szerkezetével, rendszerével, hogy nem föltétlenül benne és nem is mindig Tolsztojban van a hiba. Azzal a kis korrekcióval, hogy Tolsztojban igenis van hiba, és nem is föltétlenül az igazgyöngyöt termő fajtából: többek közt ő a világ legredundánsabb (és ezért gyakran legunalmasabb, legnárcisztikusabb) naplóírója, aki azonban, a kötet kiadóival szemben, némi előnnyel indul, lévén hogy ennek a borzasztó embernek, Lev Tolsztojnak a tárgya egy csodálatos ember, ő maga, akire rajta kívül is mérhetetlenül kíváncsi lehet akárki, akit már megérintett lénye vagy művészete. És a naplóíró ráadásul frissen rögzítheti benyomásait erről a tárgyról, szemben a szerkesztővel, akinek egy Góbi-sivatagnyi szövegen kell átrágnia magát. Én, tekintetbe véve rossz beidegződésemet, hogy az írók élete (és egyáltalán az életrajzok) túlságosan is érdekelnek, egy ilyen Naplóval szemben (és általa) különösen sebezhető vagyok, mivel nemcsak az eszmék, hanem a „napok” is érdekelnek, az apró tények, a félreértések, a titkok, az élet és a sors kimondhatatlan összefüggései.
Amikor az ember elkezdi olvasni (és egy idő után unni) ezt a könyvet, még nem tudja, hogy a könyv címe félrevezető, és kezdi valamifajta megmászhatatlan (vagy meg nem mászandó) hegynek tekinteni a könyvből kirajzolódó életrajzi és gondolkodói univerzumot, kezd elege lenni ebből a grafomán öregúrból. Öregurat mondok, mert a Napló több mint kétharmada az utolsó húsz év (1890–1910) bejegyzéseiből áll, a naplóírás első negyven éve (1847–1890 között) a kötet első egyharmadát teszi ki, a válogatásban fordított arány van az évek száma és a lapok mennyisége között, a lendület lelassul, ahogy az évek szállnak, Tolsztoj mintha egyre többször ismételné magát, és gyakran úgy érezzük, mintha egy 1903-as feljegyzést 1897-ben, vagy 1885-ben szóról szóra olvastunk volna már. E Naplót elolvasva nem véletlenül él bennünk egy „öregemberes” kép az íróról – aki a Háború és béke megírása idején (1865–70) még egyáltalán nem öregemberes, és akinek nagy rögeszméje, az istenkeresés, a lemondás a földi javakról, az egyszerű élet csak 1881 táján kristályosodik ki. A bennünk élő „öregemberes” kép a számlálatlan – fehérszakállas, szigorú, övbe dugott kezű – öregkori fényképre és a Repin-festményekre is visszavezethető talán. Tolsztoj öregkorában lett „infámis” és kétségtelenül világhírű. Megérte a saját utókorát. Amikor az olvasó fáradtan és szemkáprázva leteszi a vaskos könyvet, titokban kezd igazat adni annak a magyar írónak, aki Tolsztoj karácsonyra hazavitt Naplóját januárban némi bűntudattal visszacserélte egy amerikai lélektani kézikönyvre az öregedésről. Nem, én nem cserélem vissza ezt a könyvet, gondolja az ember szomorúan, egy Tolsztojt az ember nem cserél vissza, hanem kiteszem a polcra, díszül, mert szép ez a könyv, és az embernek jobb, ha megvan Tolsztoj naplója a polcán, azért mégiscsak tele van érdekes dolgokkal, amúgy azonban majdhogynem használhatatlan. Mindenesetre elkedvetlenítő. És természetesen nem is használhatatlan, figyelembe véve a benne előforduló információk mennyiségét, a kiadvány szépségét és hozzáférhetőségét. Egyetlen kis probléma van vele: hogy ez nem Tolsztoj Naplója. Az irodalomkedvelőt ugyan hozzásegíti, hogy valamilyen képet alkosson magában Tolsztoj gondolkodásmódjáról. De nem Tolsztoj Naplója. Kiegészítheti az ember Tolsztojról való tudását, elősegítheti, hogy Tolsztoj műveit jobban megértse. De nem Tolsztoj Naplója. És nem is egyszerűen nem a Napló (mint a borítón hirdeti), mivel egyetlen naplója Tolsztojnak nem is volt sohasem (naplói voltak és füzetei és noteszai), hanem, ha az ember tényleg egy kicsit (egy icipicit, mivel nem irodalomtörténész és nem is Tolsztoj-szakértő) egy icipicit beleássa magát, átlapozza a 12 kötetnyi írástömeget, ami a 90 kötetes jubileumi kiadás része, és közben belátja a vállalkozás lehetetlenségét, akkor szigorúan (és talán igazságtalanul) azt mondhatja, hogy ez jószerivel inkább csak egy vélemény Tolsztoj naplóiról, egy bő memorandum róluk. És akkor már esetleg arra kíváncsi, hogy miféle vélemény ez, megalapozott-e vagy megalapozatlan, de nem áltatja magát azzal, hogy ez itt Tolsztoj gróf Naplója.
De vajon szabad-e ezt állítanunk, tekintetbe véve a nagyon alaposnak tetsző jegyzetapparátust és az Utószót, amelyik – úgy tűnik – egyáltalán nem árul zsákbamacskát, hiszen ott a következők állnak: „…a naplóban Tolsztoj az önmagával töltött együttlét több mint fél évszázados kalandját írta meg.” (Megjegyzendő, hogy ezt a több mint fél évszázadot nemcsak önmagával, hanem a családjával, barátaival és ellenségeivel is eltöltötte. Tolsztoj sokszor kipróbálhatta bátorságát, halálfélelmét, nemcsak ítéleteiben volt gyors, olykor elhamarkodott, hanem kételyeit is mindig kíméletlenül megfogalmazta, néha túl gyorsan, már-már komikus hirtelenséggel cáfolja meg önmagát, de kalandnak nem látta az életét, és nem is akarta annak látni. Aki kalandnak látta az életét, az Napóleon volt.) „Válogatásunkban arra törekedtünk, hogy e »kalandot« lényege szerint s egyben élményszerűen végigkísérhesse az olvasó, vagy akárcsak bele-beletekintve »odaadja magát« egy-egy gondolatsornak vagy éppen eseménynek.” (Megjegyzendő, hogy e két szempontot – élményszerű teljesség és esetleges élvezkedés – veszélyes összeegyeztetni: Tolsztoj életét, melynek összefüggéseit maga is rejtélyként élte meg, egy tömbből faragottsága miatt nem célszerű – a korabeli utazókhoz hasonlatosan, akik „nem hagyhatták ki” Jasznaja Poljanát – turisztikai érdekességként kezelni.) „Igyekeztünk tehát – folytatódik az Utószó – amennyire lehetséges volt – a legérdekesebb, legjellemzőbb részeket megtartani, és elhagyni a nehézkesebbeket, kikapcsolni távoli, rejtett célzásokat, a gyakori önismétlést, a sztereotip fordulatokat, a látogatókra és ismerősökre vonatkozó »üres« utalásokat, általában mellőzni a közömbös szöveget. Ennek érdekében jegyzetfüzeteiből is válogattunk, amelyek a szorosan vett napló kiegészítéseként részben Tolsztoj egyes gondolatainak folytatását, »kiterjesztését« tartalmazzák.” Minden világos, habár az ember gyanakodni kezd a sok idézőjel láttán, különösen az „üres” szó idézőjelbe tétele érdekes (mint az idézőjel is mutatja, az üres nem biztos, hogy üres, attól függ, amitől lóg, ahogyan nagyapám szokta volt mondani, tehát valamilyen szempontból üres), valamint az utószó még hozzáteszi, hogy „A jelen kiadvány – az 1967-es válogatást fölhasználva –” (Lev Tolsztoj Művei 10. kötetéről van szó, a sorozat a Magyar Helikon kiadásában jelent meg, 1965–67 között, és az eddig legjobb magyar Tolsztoj-kiadás) „számos, magyarul még közzé nem tett szöveget tartalmaz, különösképp Tolsztoj »erkölcsi teológiájá«-ról.” Török Endre, aki mindkét könyvet, az akkorit és a mostanit is odaadóan (és kétségtelen felkészültséggel) szerkesztette, és akinek Tolsztojról írt könyve (Lev Tolsztoj – Világtudat és regényforma) nagy élményt jelentett számomra, világosan megjelöli a bővítés fő irányát: ez a kiadás az „üres” életrajzi momentumok helyett inkább filozófiai, világnézeti irányban terjeszkedik. Ha Lev Tolsztoj valóban jelentős filozófus (vagy teológus) lett volna – mint ahogy nem volt az, és nem is örülne, ha annak mondanák –, ennek a kissé egyoldalú szempontnak volna értelme. A naplókban Tolsztoj állandóan kipróbálja a gondolatait, állandóan megfeddi magát, ha nem elég világos, kísérletezik gondolatokkal, de ezek teljesen kifejlett, számára elfogadható, végül általa publikált alakjukban sem hasonlíthatók jelentőségükben a regényeihez, elbeszéléseihez, ha korukban igen nagy hatást és visszhangot váltottak is ki, és művei mindenkori értelmezését is befolyásolják. Viszont így a Napló (tárgyalt könyvünk) kissé féloldalasra sikeredik, mert a sok „üres” életesemény elhagyása, az élet sajátos ritmusának folytonos megszakítása révén az önmagukban félig érdekes gondolatkísérletek közegükből kiszakítva gyakran valóban „üresekké” válnak. Nem tudom „odaadni magamat”, ha állandóan felráznak ebből az odaadásból azzal, hogy gondolatokat életösszefüggésükből, passzusokat egy folyamatból, bizonyos szempontok (és előítéletek) szerint kimetszenek. Nem vitás, hogy a Naplóban nemegyszer mégis megteremtődik az életösszefüggés, hisz a szerkesztők nem rossz szándékból radíroznak bele az eredetibe, csupán helytakarékosságból. De nagyon sokszor, túl sokszor egyáltalán nem teremtődik meg a lélegző, eleven kapcsolat. Az életesemények és a gondolatok a Naplóban sokszor a napok szinte véletlenszerű füzérére fűzve, egymás kezét eleresztve lebegnek, kallódnak, és az ember „nem adja magát oda”, csak a fejét rázza. Az a személyes (és talán kissé szigorú) véleményem, hogy túl sok „üres” momentum hiányzik ebből a könyvből ahhoz, hogy ne csak hézagpótló, hanem igazán boldogító és gazdagító is legyen, hogy pontos képet alkothassunk magunknak e könyv alapján írója alakjáról, alkatáról, jelleméről és életútjáról.
De haladjunk sorjában. Mivel Tolsztoj életében naplója sohasem jelent meg, ő nem adott ilyen címet egyetlen munkájának sem, nem is egyetlen, hanem számtalan naplója van, határidőnaptárok, noteszok, különálló papírlapok, fecnik. Ezenkívül a forrásként használt kiadvány is a többes számot használja (Dnyevnyiki – Naplók), célszerű lett volna tehát ennek a könyvnek a következő címet adni: Naplók és feljegyzések – válogatás. Ezáltal a szerkesztő egy csalódástól már eleve megkímélné a fölkészületlen (és talán túl igényes) olvasót: egy ilyen cím elolvasása után az olvasó nem hinné azt, hogy kezében tartja „a” naplót vagy „a” művet, és nem is várná el a könyvtől, hogy ilyen értelemben a szerzőjétől származó entitás legyen. Ez a válogatás helyenként, főleg az utolsó két évtizedet (1890–1910) tekintve jelentősen kibővíti az 1967-es magyar válogatást, legalább megduplázza a közzétett szövegek terjedelmét, olyan, nagyon fontos anyagokat is beemel, amelyekkel egész éveket operál vissza az életútba (1870, 1878, 1879, 1880), mondhatni, a korábbi válogatás csontvázára rengeteg húst rak föl, mégis elköveti azt az első hibát, hogy nem korrigálja lényegesen az 1967-es válogatás belső szerkezetét, sem válogatási technikáját; hogy átveszi érthetetlen pongyolaságait, és csak itt-ott, szeszélyes kézzel javít bele a fordításba vagy a szövegek szerkezetébe – holott nemcsak az 1967-es válogatás szelleme, hanem szerkesztési módja is eltér a Tolsztoj által egy életen át alkotott különös irodalmi képződményétől, Tolsztoj írói szintaxisától. Itt volt az alkalom, hogy ez a mostani kiadás ezt helyrehozza. Nem a kihagyott napokról beszélek (bár sokszor bosszantóak és érthetetlenek a kihagyások), a kihagyott hónapokról, a megcsonkított bekezdésekről és mondatokról (látva az erőfeszítést a rekonstrukcióra, látva a visszaillesztéseket), hanem arról, hogy egyáltalán nem jelzi sem az első magyar kiadvány, sem emez, ha két dátum között kihagyás van. Az orosz válogatásokban az egyezményes „(…)”-jelet alkalmazzák, ami néha, ha túl sok van belőle, elismerem, nem túl szép látvány, de legalább becsületes, és az ember mindig tudhatja, hol jár. A magyar kiadásban, mely többé-kevésbé folyamatos szövegnek álcázza magát, itt-ott kósza három pontok tünedeznek föl, de korántsem mindenütt, ahol kihagyás van. Hónapokat ugrunk át, heteket, aztán egy adott pillanatban mégis két egymást követő napra téved a tekintetünk, melyekből a szerkesztő gondosan mégis lecsippent egy-egy „üres” félmondatot, mondjuk olyan mondatokat („Megyek aludni, 11 óra.” vagy „Lefekszem. 1/4 12.”), melyeket máshol, mint a naplóíró időbeosztására jellemző tényt, mégis okosan benne hagy vagy visszaoperál a szövegbe. A napló televényét szárítják ki még az ilyen minimális, „üres” törlések is – de az embert meg is zavarja ez a fura következetlenség.
Számomra érthetetlen, hogy mért nem állították helyre az eredeti tolsztoji bekezdéseket, az eredeti tolsztoji írásmódot, tudván, hogy egy ilyen nagy író még kis gesztusaiban is érdekes, sőt lényegi. (Csontváz-hasonlatunknál maradva, ezek jelentik az inakat, az izmokat.) Miért nézi a szerkesztő ölbe tett kézzel, hogy a korábbi fordító bekezdéseket alkot az eredeti szövegből, sőt ha úgy hozza kedve, fölfüggeszti Tolsztoj írásjeleit, és törli a számokat a szövegből. Tolsztoj gyakran gondolatjelet használt új bekezdés helyett, saját gondolkodásának ritmusát követi ezzel; olykor gondolatjellel zár le egy följegyzést. Nyilván pontosan ismeri a bekezdések értékét – a fordító viszont ott csinál új bekezdést, ahol kedve tartja, a gondolatjeleket viszont rendre kiirtja a szövegből – miért? Ugyanez vonatkozik a számozásra is: hol megmarad az eredeti számozás, hol eltűnik – miért? Talán mert a kihagyások miatt a számsor is ugrik? Nincs rosszabb, mint mikor egy szöveg folyamatosnak álcázza magát, de egyúttal dokumentumnak is akar látszani. A számokról annyit: Tolsztoj kora ifjúságától minduntalan rendet rakott gondolatai között, állandóan leltározott, szívós volt a pontok és alpontok gyártásában. Nemcsak az tartozik egy naplóhoz, hogy valaki mit gondolt, hanem az is, hogyan gondolta. Mint ahogy, mondhatnám kissé doktrinerül, Tolsztoj sem a minek?, hanem a hogyan éljünk? kérdésére kereste a választ. Ugyanide tartozik még egy harmadik sajátosság – Tolsztoj rövidítései. Az orosz kiadásban zárójelesen egészítik ki a visszatérő szavakat vagy neveket, melyeket Tolsztoj nagyon gyakran csak kezdőbetűkkel jelölt. Ezt is rekonstruálhatta volna a szövegtest, de legalább utalnia kellett volna rá.
Így aztán az ember sohasem lehet biztos abban, hogy folyamatosan halad előre. Sem életrajz, sem kronológia, sem a napló keletkezéstörténetére vonatkozó utószó nem igazítja el, csupán a dátumok és a szeszélyesen fölbukkanó helymegjelölések, melyekhez hol tartozik jegyzet, hol nem. Mondok találomra néhány helységnevet, amihez egyáltalán nem találtam jegyzetet: Sztarogladkovszkaja, Pjatyigorszk, Pirogovo, Grinyovka, Begicsevka – ezek hiányában gyakorta homályos logikai konjunkciókra vagyunk utalva. Elismerem, hogy a gondolat gondolat marad akkor is, ha az ember Moszkvában, Pétervárott vagy Jasznaja Poljanában gondolja – de a gondolat iránya vagy a naplójegyzet iránya szempontjából már korántsem mellékes. És ha az egyik városhoz van jegyzet, nem értem, a másikhoz miért nincs? És ha van, ahol a dátum után zárójelben odaírják a helységnevet, akkor másutt miért nem teszik ezt? Követik az orosz összkiadás jelöléseit. Igen ám, de ott nem marad ki egyetlen nap sem – az egésznek más a logikája.
Rögtön a nyitány, az első, 1847-es év, több tekintetben is állatorvosi lónak tekinthető. Itt a szerkesztő jónak látta összeolvasztani a napi bejegyzéseket az Életszabályok különböző időkben keletkezett lapjaival. Másutt a könyvben (az A földesúr naplója vagy az Egy keresztény jegyzetei) az ilyen külön anyagok, bár naplószerű, dátumozott írások, nagyon helyesen az adott fejezet végére kerültek. Ha a szerkesztő az életszabályokat ennyire jellemzőnek és fontosnak találta, kezdhette volna, egy tömbben ezekkel. Az Ifjúság című regény vége így szól: „Gondolkoztam, gondolkoztam, s végre is, egyszer késő este… hirtelen felugrottam, fölszaladtam az emeletre, elővettem a füzetet, amelyre az volt írva, hogy Életszabályok, kinyitottam, s a bűnbánat és az erkölcsi felbuzdulás perce jött rám. Felzokogtam, de már nem a kétségbeesés könnyeivel. Magamhoz térve elhatároztam, hogy újra megírom az életszabályokat, s szilárdan meg voltam győződve, hogy soha többé semmi rosszat nem csinálok, egyetlen percet sem töltök el henyén, és mindig betartom a szabályokat. Sokáig tartott-e ez az erkölcsi felbuzdulás, mi lett a vége, s hogy vetette meg erkölcsi fejlődésem új alapját, ifjúságom következő, boldogabb felében beszélem el” – ezt elolvasva az olvasó valóban természetes mozdulattal nyúl a Napló után, amelynek első tétele, „január–február” megjelöléssel az Akarat fejlesztésének szabályai címet viseli. Ezt követi egy február 16-ra datált kis szabálytöredék, és csak ezután jön az első voltaképpeni naplóbejegyzés, március 17-e. Majd jönnek megint az Életszabályok „március–május”-ra datálva, elég hosszan. Majd „április 7. Reggel nyolc óra” következik. Az ember csak kapkodja a fejét. Az életszabályok beékelése (az időrend ürügyén) a napok történetébe széttöri a naplószerűség érzetét, szétzilálja az olvasó viszonyát az időhöz, a helyhez, és ezért egyáltalán nem tudom, hogy Kazanyban vagyok-e, esetleg Jasznaja Poljanában vagy máshol? Tisztább lett volna e szabályokat a fejezet végén közölni (mint teszi az orosz kiadás). Hozzáteszem, hogy a Naplóban még jegyzet sincs arról, hogy e följegyzések a naplók részét képezik-e vagy sem, miközben az ilyen típusú betéteknél máshol van jegyzet, ha nem is mindenütt.
Az 1847-es évből a szerkesztő négy napot látott érdekesnek: „Március 17. Kazany”, „Április 7. (Reggel nyolc óra)”, „Április 17.” és „Június 16.” Tolsztoj ebben az időben a füzetét még tanulófüzetnek is használta, olvasmányaiból (Katalin törvénykönyve) készített jegyzeteket, a márciusi bejegyzések egy része ezzel foglalkozik. Április 7-étől kezdve viszont 8-án, 9-én, 17-én, 18-án, 19-én, valamint június 14-én, 15-én és végül 16-án is normális naplót írt. Nem mondom, hogy minden bejegyzése „lényeges”, és hogy a válogatás nem adja vissza e napok érzetét, főleg ami Tolsztoj szellemi érlelődését illeti. Mégis célszerű lett volna a kimaradásokat jelölve a jegyzetben az író mozgását, életének eseményeit követve leírni. Azt sem tudhatom, hogy három éven át, ezután a bejegyzés után Lev Tolsztoj nem írt naplót. Igaz, hogy rögtön az 1850-es év következik (a jegyzet utal rá, hogy „alig írt”), de mivel a könyv nem alakított ki egységes jelrendszert a kihagyásokra, nem lehetek biztos benne, hogy nem csupán azért maradtak ki naplóbejegyzések, mert „üresnek” bizonyultak. És hiába írja 1850. június 14-én a naplójába: „Megint nekiláttam a naplóírásnak… Hányadszor már? Nem emlékszem” – a szerkesztő adós marad a pontos adattal. A baj ezekkel az apróságokkal, hogy fölhalmozódnak. Apró hiányérzetekből épül egy homályos rossz érzés, mely a négyszázadik oldalon már bizonyossággá és szüntelen gyanakvássá érlelődik: ez a könyv lehet, hogy mégsem az, aminek mondja magát.
Az 1847. április 17-i bejegyzés után rögtön „június 16.” következik. Április 17-én feltehetően Kazanyban van Tolsztoj. Azért mondom, hogy feltehetően, mert minden jel erre utal. Április 17. és június 16. között hiányzik a „(…)”-jel, tehát azt is hihetnők, hogy eredetileg ennyi napot ellustult a fiatal Tolsztoj, hiszen naplójában több helyütt szigorúan megfeddi magát a lustaságáért. A június 16-i dátum az 1847-es évben az utolsó, tehát június 16. után abban az évben már nem írt naplót Tolsztoj, vagy mégis írt? Az eredeti (itt nem közölt) naplóbejegyzések szerint már április 23-án Jasznaja Poljanába érkezett. A Naplóból annyit tudhatunk, egy április 7-éhez tartozó jegyzetből: „…április 12-én kérvényt nyújt be a kazanyi egyetem rektorához, hogy »megromlott egészségi állapota és családi körülményei miatt« abbahagyhassa tanulmányait. Valójában régóta érlelődik benne a szándék, hogy falura költözzön: mezei munkát akar végezni, és önálló tanulmányokat szeretne folytatni. Április 13-14-én érkezik Panovóba, a Juskov-birtokra.” Tehát az április 17-i feljegyzés Panovóban, a Juskov-birtokon készülhetett. És június 16-án? Semmilyen helyre vonatkozó utalást nem tartalmaz maga a szöveg. Vagyis Tolsztoj még mindig ott van a Juskov-birtokon? És nőkről való sötét gondolatait a nagynénjénél gondolja? Viszont más forrásokból tudjuk, hogy diáktársai és fivérei április 23-án búcsúztatták, és ekkor hazautazott Jasznaja Poljanára, ahol (és itt hadd idézzek hosszabban a Troyat-életrajzból – 68. o.): „Ingerülten fordult önmaga ellen, amiért annyira sebezhető a nők ördögi szépségével szemben. »Milyen nehéz egy férfi számára – írta naplójában 1847. június 14-én –, hogy kifejlessze magában a jót, amikor a rossznak kizárólagos befolyása alatt áll.« S miközben nagy erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni tavaszias felindulásán… egyszerre csak megérkezett Jasznaja Poljanába a kis Dunyasa, férjével együtt. Lev Tolsztoj mindig a húgának tekintette. Soha eszébe nem jutott, hogy nőt lásson benne. Most pedig fiatalasszonyként jött vissza, hogy néhány napot a régi házban töltsön. Már készítették a házaspár szobáját. Lev Tolsztojnak a forró, érzéki jelenetekre kell gondolnia, amelyek majd Dunyasa és a férje közt lejátszódnak. »Tegnap kitűnő lelkiállapotban voltam – írta 1847. június 15-én –, és bizonyára estig meg is maradtam volna benne, ha Dunyasa meg nem érkezik a férjével, aminek a hatására kénytelen voltam lemondani arról az örömről, hogy megelégedjem önmagammal.« Ezek a kifejezések: »Megelégedtem önmagammal…«, »Nem elégedtem meg önmagammal«, gyakran visszatérnek feljegyzéseiben: nyilvánvaló, hogy az ildomos szóhasználat csupán a szégyellt szokásait takarja. Úgy gondolta, hogy hatalmas egészsége, roppant életszomja megkívánja az efféle magányos »tisztulásokat«. Különben még alantasabb kísértéseknek esett volna áldozatul. De alig sikerült ily módon megszabadulnia a nők lidércétől, képük még makacsabbul máris újra felmerült agyában. Mintha bosszút állnának rajta, amiért meg akar lenni nélkülük. Felháborodásában a dialektikát szegezte szembe velük, s valamely szent ügy bajnokának szerepében tetszelgett. Másnap, június 16-án, amikor még mindig nem tudta kiverni a fejéből Dunyasát, ezt írta:” (itt kénytelen vagyok a Troyat-könyv valószínűleg pontatlanabb, oroszból franciára és franciából – Réz Ádám által – ízesen magyarra fordított szövegét adni – bár tudom, hogy ilyen mennyiségű szövegnél nem ildomos számon kérni a körülményeskedést, a szárazságot és az infinitivusok roppant halmazait –, de úgy vélem, a Napló csikorgó egyhangúságát többek között a fordított szövegek egy részének monotóniája adja) „»Vajon eljön-e az a nap, amikor nem függök többé a külső körülményektől? Azt hiszem, óriási lépés lenne a tökéletesedés felé… Most a következő szabályt állítottam fel magamnak: a nők társaságát tekintsd a társadalmi élettel együtt járó szükséges rossznak, és amennyire csak lehet, kerüld őket. – Valóban, ha nem a nők, hát ki sugallja nekünk az érzékiséget, a közönyt, a léhaságot és még annyi másféle bűnt? Ki az oka, hogy elveszítjük természetes jó tulajdonságainkat, a bátorságot, a szilárdságot, a józan észt, az igazságszeretetet stb., ha nem a nők? A nő fogékonyabb a férfinál, s ezért az erény századaiban a nők jobbak voltak nálunk, a jelenlegi züllött, bűnös korban azonban rosszabbak.« – Miután papírra vetette ezt a súlyos egyházi átkot, jobban érezte magát. De aztán valami különös kiábrándultság fogta el. Úgy látta, nincs többé semmi értelme, hogy folytassa mindennapi feljegyzéseit. Füzetét minden szívfájdalom nélkül bedobta egy fiókba, sok más iromány közé. Csak három év múlva vette elő ismét a naplóját.” Mennyi apró tény és esemény, amelyek igenis fontosak Tolsztoj gondolkodásmódjának kialakulása szempontjából. Troyat nyilván nem a legutolsó szó a Tolsztoj-kutatásban, de magyar nyelven az egyedül hozzáférhető lényeges – és nagyon élvezetesen megírt – leírás Tolsztojról.
„Dunyasa… Lev Tolsztoj apjának gyámleánya, a családdal együtt Kazanyba költözött, és ott férjhez ment”, teszi hozzá a fentiekhez lábjegyzetben Troyat. Igen, Tolsztojnak sok baja volt a nőkkel – ez később a feleségével való évtizedes konfliktusaiban szélsőséges életeseménnyé kristályosodik –, de ezek a nők általában mindig létező személyek, és az azokkal való kézzelfogható kapcsolat, szándék, szenvedély, „kéjvágy”, valamilyen valóságos életterv meghiúsulása váltotta ki belőle az egyházalapítóhoz méltó indulatot. Például Turgenyevhez (vagy az orosz írókhoz, a különböző irányzatú értelmiségiekhez) való viszonya is roppantul hasonlított a nőkkel való viszonyához: állandó közeledés-távolodás, heves elutasítás, rajongás időszakai váltogatják egymást, az együttélés sóvár vágya és az azonnali undor, a vágyakozás a szerzetesi életre és a közösség utáni sóvárgás. Kétségkívül szórakoztató dolog fölfedezni a Naplóban a híres írótárssal, Turgenyevvel való hasonlóan közeledő-távolodó viszonyát egy-egy savas gyűlölettől fröccsenő, majd olvadó szerelemmel, majd hűvös távolságtartással, majd gyengéd szeretettel, majd ismét maró gúnnyal, majd egy megbocsátóan leírt mondatban – ám Tolsztoj élete nem csak a híres kortársakkal való viszonyában épült – sőt. Ezért is sajnálatos, hogy például a Feodora-ügy, vagy a Valerija-ügy, sőt, a három évig tartó és egy törvénytelen gyermeket eredményező Akszinya-affér lényegében teljesen kioperálódik a napló szövetéből, itt-ott felbukkan ugyan egy-egy félszeg utalás, amit a jegyzet sem világosít meg pontosan, pedig ezeken az ügyeken edzi magát Tolsztoj a nagy, életre szóló kapcsolatra, az idegrendszere működik itt, az ösztönei, gondolatai lüktető szövete.
Nem lehet véletlen, hogy a Naplóban a feleségével való viszony ábrázolata is egyoldalúra sikeredik: a könyv absztraktnak hagyja meg Tolsztoj és Szofja Andrejevna konfliktusát, pontosabban csak Tolsztoj felől ad róla (szerintem féloldalas és ezért hamis) képet – holott ez a kapcsolat nemcsak Tolsztoj gondolkodását, cselekedeteit, konfliktusait, hanem még műveit is jelentősen befolyásolta. (Lásd a Kreutzer szonáta, amire még visszatérek.)
Ami a házasságra való készülődést illeti, hadd idézzek aljas módon megint Troyat-ból (121–123. o.), csupa olyan mondat lesz, melynek nyoma sincs a Naplóban (bár tisztában vagyok vele, hogy így szemelgetni könnyebb, mint egy hatalmas folyamot medrébe terelni): „Miután beköszöntött a nyár,” (1853 nyara) „engedélyt kapott, hogy visszatérjen Pjatyigorszkba, ahova közben a húga, Marija és a sógora, Valerijan is megérkezett, ugyancsak gyógykezeltetés céljából.” (Itt most nem bírom ki, hogy ne ugorjak vissza néhány oldalt Troyat-ban (108–109.), mivel a Napló adós marad nekünk Pjatyigorszkkal: a jegyzeteket olvasva Tolsztoj csupán Sztarij Jurtban, Groznijban és Zselezdnovoszkban járt, s mint valami Bermuda-háromszögben lézengett e három, absztrakt helységnév között, gondolkodott, kártyázott és a műveit javítgatta, midőn a Kaukázusban tartózkodott: „Az alkotás kínjait még az is súlyosbította a kezdő író számára, hogy romlani kezdett az egészsége. Reuma, torokfájás, fogfájás, bélgyulladás, érthetetlen gyöngeség… Miután felkeresett egy kizlari orvost és ellátogatott a Kaspi-tenger partjára, visszatért Sztarogladkovszkajába, és szabadságot kért a parancsnoktól, hogy valamelyik környékbeli fürdőhelyen, lehetőleg Pjatyigorszkban kezeltethesse magát… Lev Tolsztoj május 16-án, holtfáradtan érkezik meg Pjatyigorszkba, egy városszéli házban kapott szállást, ahonnan az Elbrusz hófödte csúcsára nyílt kilátás, és azonnal elkezdte kúráját. Hajnalban kelt, hosszú, kénes fürdőket vett, csömörig itta a gyógyvizet, szultánkenyeret evett, sziesztázott, és semmi javulást nem tapasztalt az állapotában.” Visszatérve az egy évvel későbbi eseményekhez: „Közben megérkezett Pjatyigorszkba Nyikolaj Tolsztoj is, aki szerencsésebbnek bizonyult öccsénél, elfogadták nyugdíjazási kérelmét. Bátyja, akit mocskossága, lustasága és iszákossága ellenére is oly nagyra tartott és annyira szeretett, most hirtelen egészen más színben tűnt fel Lev Tolsztoj előtt. Üresnek és idegennek találta. Éppoly idegennek, mint a sógorát és a húgát. »Rosszul esik, hogy hozzátartozóim olyan hidegek velem szemben« – jegyezte fel 1853. július 18-án. És: »Miért van az, hogy engem senki sem szeret? Nem vagyok se ostoba, se csúnya, se gonosz, se goromba. Érthetetlen!« (…) Bármennyit berzenkedett a lusta életmód ellen, idejét azzal töltötte, hogy bátyja és húga »bandájával« ődöngött a sétányokon, a gyógyforrások körül, a piknikeken. Néhány napig erősen foglalkoztatta egy Feodora nevű nő: »Július 25. Diskuráltam Feodorával…« »Július 27. A legcsinosabb nők és a sétány túl nagy hatással vannak rám… Tegnap Feodora végtelenül bájosan elmesélte intézeti életének eseményeit…« »Auguszus 1–4. Feodora szerelmes belém. Nem unatkozom. Fürdőket veszek…« »Feodora teljesen belém van bolondulva. Valamit mégiscsak határoznom kell már. Bevallom, ez vigasztal…« »Augusztus 7. Feodora esete egyre súlyosabb. Holnap mindent tisztázok vele…« »Augusztus 8. Semmit sem tisztáztam Feodorával…« »Augusztus 11. Este többször is hozzáértem Feodorához, rettenetesen izgat.« »Szeptember 3. Feodora túlságosan együgyű. Sajnálom.« »Szeptember 14. Feodora duzzog. Soha többé nem teszem be a lábamat hozzá.« (…) Az is világos, hogy azért érzi magát annyira egyedül, mert lángész! »Egyszer s mindenkorra meg kell szoknom azt a gondolatot, hogy rendkívüli ember vagyok – írta 1853. november 3-án –, olyan ember, aki fölötte áll a korának, vagy aki lehetetlen, összeférhetetlen, örökké elégedetlen természetű… Sokáig hazudtam önmagamnak is: azt képzeltem, hogy vannak barátaim, vannak emberek, akik megértenek. Tévedés! Egyetlen emberrel sem találkoztam, aki erkölcsileg olyan jó lett volna, mint én, akit minden körülmények között a jó vonzott volna, mint engem, aki mindent hajlandó lett volna feláldozni ennek az eszménynek, mint én. Ezért nem találok olyan társaságot, ahol jól érezném magam.« Kár, hogy miközben ezeket a sorokat írta, nem jutott eszébe visszalapozni egy kicsit a naplójában.” A föntiekből egyetlen morzsa sem bukkan föl a Napló megfelelő oldalain, de később, a jóval komolyabb és majdnem házassággal végződő Valerija-ügy sem jelenik meg a maga súlyának megfelelően, 1856. június 15. és 1857. január 14. között (Troyat a 175–188. oldal között tárgyalja nagy élvezettel, sok naplóbejegyzést idézve, részletesen; a véghez nem vitt leánykérés mint motívum kétségtelenül beleépült az Anna Kareninába). A házasodásra készülő és attól visszarettenő, a dolgot halálos komolyan vevő fiatal írót láthatjuk működés közben (valamint a szerelmi kerítőként professzionálisan működő családtagokat) – a Naplóban viszont egy jellem, egy alkat, egy személyiség épülését nem látjuk, csupán a közben eszébe ötlő csupasz gondolatait. A Családi boldogság című elbeszélésében Tolsztoj később nagy fantáziával megírta, milyen lett volna ez a házasság, ha létrejön. Akkora fantáziája azonban nem volt, hogy a Szonyával való, gyakran mindkettejüknek pokoli szenvedéseket okozó, negyvennyolc éven át tartó kapcsolatot megsejthette volna, de Valerijával mégis minden korábbi flörtjénél közelebb került ahhoz a dilemmához, amit egyéniségének a házasság jelentett: hogy mennyit kell, az együttélés kedvéért, föladni személyiségéből, elementáris önzéséből. Nőkkel való szexuális és alkalmi kapcsolatai (ezek kicsúcsosodása volt az Akszinya-viszony, egy férjes asszonnyal, mellesleg jobbágya feleségével való hároméves kapcsolata, amely megkísértette a civilizáción és kultúrán kívüli „bensőségesség” lehetőségével) többé-kevésbé a másik személy egyoldalú birtoklását (legtöbbször egyszeri, utóbb csömört és undort kiváltó birtoklását) jelentette számára. Ő mindig „úr” vagy „gróf úr” volt ezekben a kapcsolatokban. (Zokogását, midőn bátyjai elvitték bordélyházba 16 évesen, az Egy biliárd-felíró naplójában írta meg.) Az énekes-táncos cigánylányokat is egyszerűen megvásárolta, ha próbált is maga előtt (a naplójában) olyan látszatot kelteni, mintha tehetsége, férfiassága lenne oka a hódításoknak. Bátyja, Szergej egy cigánylánnyal élt együtt évtizedeken át, akit csak kevéssel a halála előtt vett feleségül, hogy törvényesítse gyermekeit. A „viszony” mint olyan taszította a többnyire önmagával és országos ügyeivel foglalkozó Tolsztojt; erre egy egész, bonyolult – és eközben roppant primitív – ideológiát épített, melynek skálája a nőgyűlölettől, a nők érzelmi és értelmi alacsonyabbrendűségének hirdetésétől egészen az egyedül megváltó szüzesség dicséretéig terjedt – imádott lányai házassága vérig sértette, azt egészen egyszerűen az eszményei elárulásának tartotta (odáig megy, hogy a gyermeknemzést szellem-ellenesnek, vagy az olyan testi kapcsolatot, melynek célja nem gyermeknemzés, bűnös dolognak nevezte. Egy viszonylag szelíd hangú bejegyzés 1890. július 3-áról: „Ha a férfiakat nem kötné a nőkhöz nemi vágyuk és az abból fakadó előzékenység, világosan látnák, hogy a nők (többnyire) nem értik őket, s akkor nem beszélnének velük. A szüzeket kivéve. A nőket a feleségeden keresztül kezded megismerni, és lányaidon keresztül ismered meg teljesen. Ezek olyan nők, akiket teljesen szabadon szemlélsz.”
Amikor 1862-ben feleségül veszi Szonyát, a naplójában egyetlen szó, „Birjulevo”, jelzi a nászéjszaka, vagyis, mondjuk ki, Szonya megerőszakolásának helyszínét (1862. szeptember 24.). Tolsztoj szemében a szexualitás többek között azért is maradhatott bűnös dolog, mert egyáltalán nem a kölcsönösségre épült. A kölcsönösséget a szexualitásban alig ismerte, így tanulta meg, és így gyakorolta egész életében – mivel korábban csak az iváshoz, kártyázáshoz hasonló „élvezetet” kereste benne, a szellemi feszültség enyhítését –, vagy neki kiszolgáltatott cseléd- és jobbágylányokat erőszakolt meg, vagy pénzért vásárolt cigánylányokat, kaukázusi szajhákat, könynyűvérű csecsen nőket tett magáévá, mindig a kártyaveszteségek utáni csömör érzését érezve az aktus után, létrejöhetett az a paradoxon, hogy a feleségét a saját „kéjvágya” miatt is gyűlölnie kellett, aki viszont (állítólag) soha nem érzett nemi gyönyört a Tolsztojjal való együttlétekben, talán csak szellemit, és büszkeséget, hogy egy nagy írót tart a karjai közt. Szonya mindig platonikus viszonyról ábrándozott (a suta Tanyejev-szerelem, melynek a Naplóban közölt gyönyörű-fájdalmas éjszakai házastársi beszélgetést is köszönhetjük 1898. július 28–29-én, is ilyesfajta szerelem volt) – a naplókban mégis a paráznaság szimbólumává nő. Sőt. Amikor Tolsztoj később a naplójában az őrültekről és az őrületről ír, eredeti, de néha már az őrület határait súroló jegyzeteiben – „féltem kimondani és elgondolni, hogy az emberek kilencvenkilenc százaléka őrült… Ha az emberek esztelenségeket követnek el (városi élet, nevelés, fényűzés, semmittevés), akkor bizonyára esztelenségeket is mondanak.” (1884. március 29.) – folyton Szonya és a saját viszonyát elemzi, egy olyan szellemi-testi kapcsolat történetét, ami kikerült a racionális ellenőrzés hatálya alól. „Az őrület egoizmus, vagy megfordítva: az egoizmus, vagyis az önmagunkra, kizárólag a saját személyiségünkre irányuló élet – őrület” (1895. február 7.). Miközben a szociális érzéketlenséget látja, vagy attól szenved, és a nép nyomorát állítja szembe a gazdagok dőzsölésével, valójában a családi lélektanból, házassága lélektanából szállítja indulataihoz a nyersanyagot. Bár már elég korán ráébredt, hogy „könnyebb tíz kötetnyi filozófiát írni, mint valamilyen elvet a gyakorlatban alkalmazni” (1847. március 17.), lényegében mindenben szerette a közvetlen cselekvést, a gondolat és tett között nehezen tűrt bármilyen határt, távolságot. Ez a nem éppen teoretikusra valló attitűd gondolkodásának egyik alapjegye – íróként egyáltalán nem ilyen, és csodálatos összetettséggel ábrázolja saját személyiségét például a Nyehljudov herceg feljegyzéseiből. Luzern vagy az Albert című elbeszéléseiben, ahol valamely szerencsétlen embertársa – véletlenül mindkét esetben zenész – azonnali megváltását akarta véghezvinni, és közben rájön, hogy nemcsak hogy lehetetlenre vállalkozik, hanem az egész mögött a saját önzése rejlik, hogy önmagát akarja tudni valamilyennek, önmaga érdekli csupán, és nem a másik. „Elöntött a forró harag és felháborodás, amelyet szeretek magamban, s amelynek szívesen engedek utat, amikor feltámad bennem, mert megnyugtatóan hat rám, s – ha rövid időre is – rendkívüli hajlékonyságra, erőre és energiára korbácsolja fel fizikai és erkölcsi képességeimet” – írja a luzerni elbeszélésben. Gondolkodásának, személyiségének épp ez a vad és akaratos „közel-távol” adja a feszültségét, épp ez a folytonos aránytévesztés világítja meg villódzó fényével. A Napló viszont, amely sokszor kiszűri a gondolatfutamok és indulatrohamok „üresnek” ítélt apropóit, a gondolatok testét semmisíti meg. A folytonos (és kreatív) tolsztoji aránytévesztés teszi szerintem, hogy saját házasságáról olyan apokaliptikusan nyilatkozik a naplójában. Az őrület önzése eszerint a túlságosan is praktikus Szonya önzése, aki elsősorban a saját gyermekei érdekeit tartja szem előtt, és látványosan holmi üzletasszonnyá alakul, Tolsztoj kiadójává, valamint a birtokok ügyeinek intézőjévé is, részben, hogy férjét mentesítse a napi gondoktól, és annak ideje maradjon az írásra, részben, hogy családja megszokott jólétét biztosíthassa. Ha Tolsztoj bármit kifogásolt abban, amit csinált – elsősorban azt, hogy míg a szegények nyomorognak, ők ötfogásos ebédeket esznek – Szonya hatásos fegyvert vetett be ellene, bebizonyította neki, hogy ez az életforma voltaképp Tolsztojnak is kedvére van (szeretett teniszezni, lovagolni, sőt, biciklizni – amit például túlbuzgó tanítványa, Csertkov, helytelenített), valamint azt, hogy felelőséggel tartozik gyermekei sorsáért. Az igazi mélyütés azonban általában Tolsztoj valamelyik korábbi naplóbejegyzésének bevetése volt – mivel nem volt szemellenzősen következetes ember, mindenfélére lehetett példát találni a naplókban, csak keresni kellett. Tolsztojt pedig – mivel világéletében rettentően hiú ember volt, az is maradt, például megrója öregemberként magát, hogy mindig a saját nevét keresi először az újságokban – semmi sem irritálta jobban, mint ha elveit kérték számon rajta, és azt vetették a szemére, hogy nem úgy él, mint ahogy hirdeti. De Szonya még messzebbre ment a naplók használatában – amikor látta, hogy Tolsztojt milyen bensőséges barátság fűzi Csertkovhoz, előkaparta Tolsztoj egy korai, 1851-ből származó bejegyzését, ahol bevallja, hogy mindaddig csak férfiakba volt szerelmes. Az 1851. november 29-i feljegyzésben Tolsztoj azt írja, a Napló szerint: „Férfiakba igen gyakran voltam szerelmes; első szerelmem a két Puskin. … Számomra a szerelem legfőbb jele, ha attól félek, megsértem bálványomat” stb., és aztán következik egy igen mélyre hatoló, rendkívül őszinte elemzés. A három pont, ami a kihagyást jelzi, nevek felsorolása. Azzal, hogy a szerkesztő a nevek („üres”) felsorolását kihagyta, látszólag csak tömörítette a szöveget – hosszasan sorolja Tolsztoj azon férfiak nevét, akik a szerelemhez hasonló érzéseket váltottak ki belőle. Maga a lista is érdekes, és az a gesztus, ahogyan az író leltárt készít, kutat az emlékezetében. A kipontozás ugyan a lényeget látszólag nem érinti, de mégis megsérti a gondolkodás autentikus ábrázolásának elvét, ami naplószövegek közlése esetében nem elhanyagolható szempont. És a könyv végi jegyzet is elmulasztja megemlíteni, hogy az 1851-es év végén egymást követő, „November 29. Tiflisz” és a „December 22.” (hol?) dátumot viselő beírás (az utóbbiban bátyja, Dimitrij halálát álmodja meg az író) nem az egyik naplófüzetben, hanem különálló lapokon maradtak fenn – vélhetőleg valaki egyszer eltávolította őket a naplóból, vagy maga az író, vagy valaki más, de megsemmisíteni nem merte őket.
Szonyának ilyen szemrehányásokkal és inszinuációkkal, és főleg azzal, ahogyan intim ismereteit az író nyilvános tézisei cáfolatára használta föl, valóban bármikor sikerült az írót kiborítania. És Tolsztojnak is sikerült több ízben feleségét az őrület határára kergetnie. Szonya viselkedése, tényleges és színlelt öngyilkossági kísérletei, őrjöngő féltékenysége, hisztérikus rohamai mind-mind nagyon nehézzé tették mellette az író életét. De van ennek egy másik oldala is, amit én „gázláng-effektusnak” nevezek (a híres film nyomán): amikor a férfi, tudatosan vagy tudattalanul, de újra meg újra maga idézi elő ezeket a hisztériás rohamokat, majd rámutat az őrjöngőre, mondván, ezzel lehetetlen élni. Ez történt például a Gazda és cseléd kiadási jogai körüli vitában is – Tolsztoj úgy döntött, hogy egy bizonyos folyóiratnak (ráadásul egy női szerkesztőnek) adja oda a novella első kiadásának jogát, és nem a feleségének. Miután Szonya volt addigi műveinek kiadója, nem egészen érthető, miért ragaszkodott ehhez a döntéséhez (itt most nem arról volt szó, hogy a köznek ajánlja fel, ingyen). Napokon át tartó rettenetes jelenetek árán Szonya elérte, hogy az írás egyszerre jelenhessen meg két helyen. „Isten megsegített: bár gyengén, de megnyilatkozott bennem, a szeretetben megbántóim iránt. Vagyis: az egyetlen igazi szeretetben. S mihelyt ez az érzés megjelent, előbb leigázott, lángra gyújtott engem, majd az enyéimet, és minden elmúlt, eltűnt a szenvedés. A következő napokban mégis rosszabbra fordult a helyzet. Szonya közel áll az őrülethez és az öngyilkossághoz. A gyerekek utána mentek és hazahozták. Szörnyen kínlódott. A féltékenység, az esztelen, alaptalan féltékenység ördöge kínozta. Mihelyt újra megszerettem, nyomban megértettem, s miután megértettem indokait, nemcsak hogy megbocsátottam neki, hanem úgy esett, hogy már nem volt mit megbocsátanom…” – írja Tolsztoj 1895. február 15-én. Ez a szelíd, megbocsátó hangnem egy olyan embertől, aki pontosan tudta, miként fog Szonya reagálni arra, hogy nem adja neki a mű kiadási jogát – kissé kétértelmű. Ebben a játékban Tolsztoj nyakig benne van – a haláláig. De a Napló alig tudósít a háttérről, nem tudjuk, hogy pontosan mit is kellene Tolsztojnak – angyali szeretettel és türelemmel – feleségének, eme rettenetes hárpiának megbocsátania. Egy lappal odébb viszont kiderül, hogy Vanyecska, Szonya kedvenc gyermeke (kilencévesen), tíz nap múlva meghal. Én nem tudok nem összefüggést látni az érzékeny kisfiú halála és az őrület napokon át tartó jelenetei között. Vanyecska halála Tolsztoj naplójában teljesen váratlanul bukkan föl – a betegségéről nem esett szó, csak a halált említi 1895. február 26-án. Itt-ott ugyan föltünedezik a legkisebb gyermek „Vanyecska” alakja a Napló lapjain, de szinte észre sem vesszük, „üres”. Valahogy hiányzik ezeknek a bejegyzéseknek az a levegője, közege, amiért „oda tudnám adni magam”. Ugyanez vonatkozik például arra az esetre is, amikor Szonya közbenjár a cárnál azért, hogy megjelenhessen a Kreutzer szonáta. Részben anyagi megfontolásból, részben hiúságból teszi, mivel nem akarja, hogy a világ azt higgye, a férje őt ábrázolta a feleség portréjában. A Napló erről a nem mellékes tényről említést sem tesz, csak annyit tudunk meg belőle, hogy Szonya általában járt a cárnál, és az író ennek nem örül (a jegyzet szerint Tolsztoj rosszallta, hogy Szonya másokra kente Tolsztoj politikai pamfletjeinek kiadását és terjesztését – tette ezt azért, hogy a kiadási tilalom feloldását elérje). A Tolsztoj-naplók egyik legdrámaibb és legsokatmondóbb bejegyzése nem véletlenül nem kerülhetett a Naplóba. Tolsztoj riadtan, bűntudatosan írja 1889. augusztus 6-án: „És ha megint gyermek születik? Rettenetesen szégyellném magam, főleg a gyermekeim előtt. Majd összehasonlítják a (fogamzás) dátumát a (Kreutzer szonáta) megírásáéval.” (Idézi: Troyat, 572. o.) Hogy az ilyesmik elsikkadnak, az nemcsak amiatt van, mert ebben a hatalmas gondolatkazalban nem lehet mindent egyformán fontosnak tekinteni. Azért van, mert a szerkesztő az életrajzíróéval szemben a szellemitérkép-rajzoló feladatát vette magára. Úgy gondolom, Tolsztoj nagyobb író volt, mint amekkora szellem, pontosabban csak elképesztő írói teljesítménye ismeretében értékelhető szellemi nagysága igazi mélységében. Ezzel nem mondtam újat – ennek ő nem örülne, de ez többé-kevésbé így van. Házilagos filozófus volt, azért is hitte, hogy rögtön a családjában kell kezdeni a világ megváltoztatását. Gondolatfutamai legtöbbször kézműves-jellegűek, újra meg újra előveszi – mint cipész a cipőt, amelyen dolgozik – különböző rögeszméit (hit, Isten, halhatatlanság, halál, Krisztus, erőszakmentesség, minden intézmény [állami, egyházi, társadalmi] elutasítása, az őrület, a nő, a nemiség, a házasság, az ima szerepe, az imák konkrét szövegén való munkálkodás, az imák közti legkisebb árnyalatnyi eltérés elemzése, a hiúság, a büszkeség, a szeretet, a tisztaság, az erkölcsös élet taglalása) megpróbálja egységes elméletté kalapálni, miközben minduntalan elveti a rendszerszerűséget, és minduntalan felismeri, hogy legrosszabb tanítványa nem más, mint a hiú, halálfélelemmel és zsigeri intoleranciával megvert Lev Tolsztoj. Ugyanazzal a zsigeri intoleranciával prédikál szeretetet és terrorizálja erkölcsi világképével a környezetét, ugyanazzal a minden más nézetre monumentálisan süket és az elesettekkel mélyen együttérző szellemi erőszakossággal akarja (erőszakmentesen) megváltoztatni maga körül a világot, amivel a nőket, az írói hírnevet, vagy az orosz népi és irodalmi nyelvet tette magáévá. Mint a harmadik mottó sugallja: inkább haljon meg a fiam, Misa, de ne hívjunk drágább orvost, mint amilyent egy szegény ember megengedhet magának. Az ilyen vad gondolat – és végső soron szellemi függetlenségének garanciája – számára mindennapos program volt. Mint ahogyan 1856 novemberében írta Valerijának: „Bizony nagyon igaz, hogy bátran, határozottan, következetesen kell tévednünk, csakis úgy jutunk el az igazsághoz.” Aznap, hogy Alexandra lánya született (1884. június 8.) – a jegyzet nem árulja el, hogy Alexandra lánya született ilyen körülmények között, pedig ez korántsem mellékes –, Tolsztoj eladott pár lovat, anélkül, hogy megkérdezte volna erről Szonyát. „…Este kaszálgattam a ház körül, felkeresett egy paraszt a tanya ügyében. Fürödni mentem. Frissen, vidáman tértem vissza, és hirtelen feleségem őrült szemrehányást zúdított rám a lovak miatt, hogy nekem nincs rájuk szükségem, és csak szabadulni akarok tőlük. Nem feleltem semmit, de szörnyen nyomasztó érzés fogott el.” A jegyzetből nem derül ki pontosan, hogy mi a veszekedés oka, hogy Tolsztoj következetlen, hiszen már régen Szonyának engedte át a gazdasági ügyek intézését. A felesége mindenórás, ám Tolsztoj duzzog, bosszantja, hogy nem tud aludni. Szonya éjjel sírva fölébreszti Tolsztojt, mondván, hogy lehet, hogy belehal a szülésbe, de Tolsztoj mindezek után hiányolja az családi eseménnyel járó boldogságot. Szonyának elege van abból, hogy folyton csak szülnie kell, hogy ennek a rabja (a Naplóból kimaradt március 31. és Tolsztoj erre vonatkozó megjegyzése). Szása nem kívánt gyermek volt, inkább ő halt volna meg Ványecska helyett, mondta kedvenc gyermeke halála után Szonya, ezt visszamondták Szásának, aki ekkor egy életre megharagudott az anyjára, és csak annak halála előtt, 1919-ben bocsátott meg neki. (Sok-sok apró mozaik, ami egy életeseményt, a szövetséget, melyet Szása kötött az apjával anyja ellen, érthetővé tehet. A Naplót olvasva csak Tolsztojt sajnálom, akinek ilyen szörnyű felesége van.) Ugyanilyen híres a bebörtönzött fatolvaj parasztok esete. A Napló csak Tolsztoj véleményét rögzíti (1890. december 15.), nem tudjuk meg, hogy Szonyának ekkor egy az író által is helyeselt terve bukott meg, mert a feljelentést már nem lehetett visszavonni. A jegyzet szerepe nem csupán az kellene legyen, hogy Tolsztoj álláspontját, hanem az, hogy magát az életeseményt is megvilágítsa.
Mégis azt kell mondanom, minden fenntartásom ellenére, hogy Tolsztoj naplóinak legújabb kiadása, bár nehéz olvasmány és nagyon szerteágazó, lényegesen többet mond el Tolsztojról, mint az eddigi összes, nem szépirodalmi jellegű Tolsztoj-irat és emlékkönyv. Ám erényeit ez a könyv meglehetős alapossággal rejtegeti, igazi titkaiért véresen meg kell dolgozni – a rend, amelyet a közreadó a Tolsztoj-naplókba visz, és amit felkínál az olvasónak, korántsem tűnik a legoptimálisabbnak. Írásom végén néhány pontban összefoglalnám, milyen változtatásokkal tudnék egy ilyen vállalkozást elfogadni igazán hitelesnek. Meglepő módon azonban a szerkesztő, aki pompás Tolsztoj-szövegeket bányászott elő, és illesztett a korábbi kiadás fordításai közé, egy tökéletesen indokolatlan és bizarr beavatkozástól nem tudta megtartóztatni magát. A Tolsztoj feljegyzéseit gyakorta lezáró istenes fohászkodásai mellé mindenütt fölkiáltójelet biggyesztett (szemben az eredeti írásjelhez ragaszkodó eredeti fordítóval, Gellért Györggyel). Akárhogy is töröm a fejem, sehogyan sem értem, hogy Török Endrében mi játszódhatott le. Ha Tolsztoj azt írta: „Segíts Atyám. Könnyíts rajtam.” (1896. december 21.), és szerintem korántsem véletlen itt a belső beszéd leereszkedő hangsúlya (hiszen ezek nem szokványos imák, sóhajok), akkor Török Endre mostani javításában ezt így olvashatjuk. „Segíts Atyám! Könnyíts rajtam!” Tolsztoj, amint a bekezdés, úgy a felkiáltójel jelentésével is tisztában volt, elég sokszor él is vele. Ám Tolsztoj nagyon sokszor kijelentő módban fordul az ő Istenéhez. Szerintem ennek megvan az oka. Többek között az is, hogy legtöbbször csak saját magát tudta Isten pozíciójába beleképzelni. Gorkijnak hasonló képzetei támadtak Tolsztojról, ugyan nem hitt Istenben, de ha már el kellett volna képzelnie, akkor Tolsztojhoz hasonlított volna. Más méltó társalkodópartnere nem lévén, saját magában kereste az Istent; ezért értelmetlen üres pátoszt kölcsönöznek a mondatoknak a beleapplikált fölkiáltójelek (és ez nem kétszer történik meg, hanem sok százszor). „Ez egy óriási nüansz” — mondaná Nádasdy Kálmán.
Ez a beavatkozás számomra annak szimbóluma, hogy ebben a könyvben a legtöbb bővítés valamit érzelmileg (és nem a filológia vagy életrajz alapján) kompenzál. 1965-ben természetesen (és a korabeli szovjet válogatásokban, amelyek két kötetben adnak bő válogatást a naplókból) a szerkesztők előszeretettel hagyták el a vallásos gondolatokat és azok vidékét, operáltak ki minden misztikus, romantikus, „reakciós” fejtegetést a naplókból, és hangsúlyozták ezáltal a „népi”, „forradalmi” vagy „szociális” eszmét Tolsztoj gondolkodásában. Ám a gyakran zsákutcába futó vallásos töprengések öncélú visszaállítása nem lehet a megoldás.
Egy dologról nem szabad elfeledkeznünk. Naplói mindig akkor lesznek szószátyárok és terjengősek, amikor Tolsztoj épp nem ír szépirodalmat. Amikor szépirodalmat ír, minden odaáramlik, s az élet csupasz tényei, olvasmányairól való véleménye, egy-egy kidolgozandó probléma kerül a napló lapjaira. Attól eltekintve, amikor olvasmányairól vagy egy színdarabról vagy látogatóiról ír, Tolsztoj valóságos imamalomként használta naplóit. A naplóírás ideje szent volt a számára, ekkor mintegy erkölcsileg is meg akart tisztulni, naplója valóságos házi gyóntatószék volt a számára, ahol önmaga papjaként viselkedett. Nem mondhatni, hogy mindig gondolkozott, mielőtt írni kezdett volna, mert gyakran gondolkodás helyett írt. 1890 és 1895 között – hogy egy tetszőleges időintervallumot válasszak ki, melyen Török Endre láthatóan nagyon sokat dolgozott, apró belső mozgásokat indított el betoldásaival, 2-3 napokat fűzött egybe, egész napokat alkotott (a korábbi kiadás töredéknapjaiból), zseniális írói megfigyeléseket emelt ki a feledésből, vagyis elindult a helyes irányba –, 19 hosszabb-rövidebb helyen (a 264., 265., 269., 273., 279., 280., 281., 282., 283., 283., 284., 288., 290., 298., 306., 308., 326., 338., 343., 352. oldalon) Tolsztoj nem csinál mást, hanem csak imádkozik, vagy arról ír, hogy milyen az igazi ima. Ezeknek a szövegeknek a környezetében pedig legtöbbször találunk egy-egy visszatérő mondatot Istenről (ami legtöbbször az énhez kapcsolódik, abban rejlik) vagy a hitről vagy a szeretetről vagy a halálról. Ha valahol, itt lett volna szükség ésszerű szűrőre: ezek az oldalak valóban visszaadják a Tolsztoj-naplók különleges, szívós monotóniáját, de ha az ember maga nem vallási fanatikus, vagy nem kell írnia a könyvről, akkor ösztönösen megpörgeti itt a lapokat, és megdöbbenve tapasztalja, hogy tíz-húsz oldallal odébb majdnem hajszálra ugyanazokba a mondatokba ütközik. Ezt én nem nevezném teológiának, hanem sokkal inkább lelkigyakorlatoknak. Wittgenstein, aki az I. világháborús lövészárokban – ahol önkéntesként harcolt, mint Tolsztoj a Kaukázusban – Tolsztojt olvasott (az Evangéliumok magyarázatát, és minden titkos naplójában minden feljegyzését, hasonlóan Tolsztojhoz, egy Istenhez szóló fohásszal fejezett be (addig egyáltalán nem volt vallásos, ettől fogva annak mondta magát), meglepődve fedezte volna fel egy-egy tolsztoji kijelentésben filozófiája később híressé vált tételeit. Elég, ha a hallgatással és a példa erejével való tanítás különböző formáira utalok Tolsztojnál. Az árban ott úsznak ezek a mondatok, de nincs olló (Wittgenstein, mint közismert, ollóval hasogatta fel kéziratait, és rakta őket össze újra), sem a partot nem látni (én gyakran nem láttam), sem azt nem tudni, merre visz a folyó (nem az élet folyama, hanem a gondolatmeneté).
Most látszólag önmagammal ellentmondásba keveredem: hol többet kívánok ettől a könyvtől, mint amit teljesíteni tud (mert folyamatot akarok látni), hol kevesebbet (mert fáraszt a folyam). Török sokszor egy-egy tökéletes választással, egy-egy zseniális rekonstrukcióval egyetlen nappal szinte éveket rekonstruál. Három példát mondok: „Uralkodónk elolvasta a Gyermekkort; az állatkertben egy kéjsóvár tekintetű hölgy.” (1855. november 25.) Micsoda fantasztikus ugrás, középen egy pontosvesszővel! Az aznapi utolsó mondat pedig így szól: „Elszörnyedve gondoltam Valerijára a kéjsóvár hölgy arckifejezése kapcsán” (81. o.). Hátha még azt is tudnánk, hogy milyen szerepet játszik Valerija Tolsztoj életében! Az 1857. október 21-i bejegyzést (ami már a korábbi kiadásban is megvolt), Török a következő néhány sorral egészíti ki, és viszi végig az eredeti gondolatot annak eredeti lezárásáig: „Nem az a furcsa, hogy Isten parancsára egy darab kenyér az Ő fiának testévé lesz. 100 000-szer furcsább az, hogy élünk, és magunk sem tudjuk, mi végre, hogy a jót szeretjük, de semmire sincs ráírva: ez jó, ez rossz.” A 132. oldalon az 1870. február 14-i bejegyzést, ami a gazdagok öltözködéséről szólt, Török megtoldja a gondolat váratlan és kataklizmatikus tolsztoji továbbfűzésével: „A férj és a feleség kapcsolata nem a megállapodáson és nem is a testi egyesülésen alapszik. A testi egyesülésben van valami szörnyűséges és szentségtörő. Csak akkor nem szentségtörő, ha annak gyümölcse is terem. Mindemellett szörnyűséges, ugyanolyan szörnyű dolog, mint egy hulla. Egy titok.” (Mintha Kafkát hallanánk: „Der Coitus als Bestrafung des Glückes des Beisammenseins.” – Kurtág: Kafka-töredékek. Tandori Dezső fordításában: „A coitus: büntetés az együttlét boldogságáért.”)
Úgy gondolom, hogy ennek a válogatásnak nem csupán szellemi, hanem az életfordulatok mentén is kellett volna haladnia, mintegy két part között. Amit eredményül kaptunk, az nem folyó, hanem inkább óceán vagy tenger: a hasonlat szép, de a parttalanság ijesztő. Szerintem a teljesség-érzetet kellett volna megkísérteni. Miként?
Néhány ötlet:
Az eredeti naplókból néhány teljes évjáratot kellett volna kiválasztani, és kihagyás nélkül közölni, ragaszkodva minden tolsztoji írásjelhez, mondhatni tudományos alapon. Ugyanezt kellett volna tenni más évfolyamok egy-egy hónapnyi vagy évszaknyi anyagával. Hogy az olvasóban igenis megszülethessen a napról-napra keletkező napló érzete. Amikor csak lehetséges, teljes napokat kellett volna adni. A gondolatok cikázását a kötelességszerűen feljegyzettől a váratlan meglátásokig csak így érhetjük tetten. Ami nagyon fontos: Tolsztoj naplóírásáról tanulmányt kellett volna közölni függelékként. Hogyan keletkezett, mik az elemei? Milyen szerepet játszott az életében? Milyen kiadásai vannak? Egy elég részletes és áttekinthető kronologikus életrajzot kellett volna adni – helyenként akár egyes napokra is lebontva, az évekhez, és nem az oldalszámokhoz kapcsolódva – növekedett volna az áttekinthetőség, nem egy ilyen amorf masszát látnék magam előtt. Térképet is lehetett volna adni mondjuk a Kaukázusról, a Krímről vagy Tolsztoj különböző birtokairól. Családfát lehetett volna közölni függelékként. Fényképeket is közölni, vagy legalább a kötetben közölt egyetlen képhez dátumot adni. Nem utolsósorban párhuzamos naplókat közölni – vagy függelékben, vagy akár tüköroldalon – Szonyáét, a Tolsztoj-lányokét vagy a tanítványokét. Ha ott nem lehet közölni, akkor is bőven lehetne a jegyzetek között idézni. És végül, de nem utolsósorban, az „üres” szó értelmét egyértelműen tisztázni.
Csak ennyi.
- Kultúra [6]