1947-ben születtem. Boldog sztálini gyerekkorom volt. Tiszta, felhőtlen paradicsomi élet. Akár Nabokovval is versenyezhetek. Úri gyerek voltam én is: igaz, ő arisztokrata, én meg nómenklatúra-ivadék.
– Viktorka megevett egy egész doboz fekete kaviárt – jelenti diadalittasan anyámnak nagyanyám.
A háború után vagyunk, egész Moszkva éhezik. Apám viszont szatyorszámra hordja haza a külön nekik fenntartott élelmiszerraktárból a legkülönfélébb ínyencfalatokat: szaftos virsliket, „doktorkolbászt”, füstölt karajt, lazacot, tokhalat, rákot („Mindenki megtudja majd, hogy olvad a szájban a rák” – hirdette az egyik korabeli ritka plakát), halvát, halványrózsaszín gyümölcszselét, más csemegéket. A csomagon időnként sötét vérfoltok jelezték: friss szűzpecsenye érkezett. Máig orromban érzem a zsenge, sárga virágos uborka bódító illatát, kezemben érdes héját: tombol a tél a jégvirágos ablakon túl. A mi lakásunkban egyáltalán nem hatottak gúnyolódásnak az egészséges étrendet propagáló Sztálin-kori szakácskönyv elegáns, barnába játszó fotói a gyenge malachústól, tengeri halaktól, édes grúz malagaboroktól roskadozó asztalokról. Csontsovány voltam, és utáltam enni. Nagyanyám csukamájolaj-kúrára fogott, s mikor egyszer végre valóra váltottam álmát a pirospozsgás, kövér gyerekről, már rohant is velem a fényképészhez, megragadva a ritka pillanatot, hogy egymást átölelve, arcunkat egymáséhoz szorítva megörökítsenek bennünket.
Efféle privilégiumokkal volt kibélelve az egész életünk. Apám minden évben új öltönyt csináltatott a külön e célra hozatott finom angol szövetből, a legjobb szabóval, ingyenesen, szigorúan őrzött lépcsőházunk ragyogott a tisztaságtól: ott lakott a házunkban Vlaszik elvtárs, a sztálini belső őrség mindenható parancsnoka, minden karácsonyra járt a pazar ajándék hatalmas kremli karácsonyfa alá, az ingyenjegy bármelyik színház bármelyik előadására, na meg persze a jó előre kibérelt hely a Novogyevicsi temetőben.
Nyaranta hosszú, fekete, negyvenes évekbeli amerikai csodaautókra emlékeztető ZIM-en költöztünk ki a Minisztertanács Moszkva melletti nyaralótelepére. Harmatos ligetekben talált a reggel, hófehér gomba felé hajolva, a tágas júniusi alkonyatokon meg, zelnicemeggytől s egész napos száguldozástól mámorosan, koraérett, érzéki ajkamon frissen fejt tej nyomaival, a patinás tornácon vívtam végeérhetetlen sakkcsatákat Maruszjával, a cselédlánnyal, akinek fekete-micisapkás sofőrünk udvarolt hevesen.
Vele vívtam első győztes partimat: én, akit eleve a győzelem teremtett (nevemet is eleve a Németország elleni győzelem jegyében kaptam). A világ körülöttem tele volt csupa az örökkévalót ostromló, stabilitást sugárzó dologgal: hatalmas házak, utcalámpák, metróállomások, de ezt sulykolták még a hajlított hátú padok is a parkban, amelyek egyikén, Szokolnyikiban, a hóviharral mit sem törődve, folytattuk végtelen sakkcsatáinkat hólepte figurákkal. Krónikus szamárköhögés kínzott, Maruszja lyukas kesztyűjével törölte meg az orrom. Egyenrangú partnerek voltunk, mindketten szenvedélyes játékosok, sok lépést „elaludtunk”, összekutyultuk a tisztet a királlyal. Lassan tanultam meg veszteni. Ilyenkor patakzó könnyekkel püföltem Maruszját a gyalogokkal, csikókkal, de mikor kibékültünk, együtt halásztuk ki a latyakból a bábukat. A tavasz mindig hirtelen-váratlan lepett meg, visszaúton a parkból a metró felé, cuppogó cipőben a tölgyek közti tócsák, nedves gallyak közt, naptól szabdalt, friss levegővel. Így éltem – cselédek, szolgák, rokonok, barátok klánjának megbízható istállómelegében.
Nagyanyám, a legendás szépség, akinek ősei közé csak az ő burjánzó fantáziája rajzolt bárókat, nemeseket, és stilizálta helyi bonvivánná vasúti írnok nagyapámat, a kellő pillanatban elhatározta ugyan, hogy elszegődik bolseviknak, nem látván másképp esélyt élelmiszer-elosztói munkakörre, de nagyapám megfenyegette: Elválok, ha be mersz lépni a pártba. Kár pedig, kommentálta jóval később nagyanyám, akkor most már pártveterán lehetnék, és a rádióban szerepelhetnék.
Aztán a húszas évekre beálltak szépen mindketten az örökké zsémbelődő polgárok közé, akik fogukat csikorgatva törődtek bele a szocializmusba. Megszületett apám, aki minden baj nélkül megérte a nyolcadik évét, akkor azonban majdnem belefulladt a Volgába, a csodával határos módon mentették ki. Színötössel járta ki az iskolát, vasúti főiskolára akart menni, vagy sarkkutatónak, végül teljesen véletlenül egy harmadik útra sodródott: fejébe vette, hogy elmegy önkéntesnek a spanyol polgárháborúba. A világforradalom nevében elkezdett spanyolul tanulni, s bár semmi affinitást nem érzett sem a filológiához, az irodalom meg végképp hidegen hagyta, beiratkozott a leningrádi egyetem bölcsészkarára. Szikár, inas termetén, egyetlen barna velúrzakójával, mindjárt a kezdet kezdetén jóvágású szovjet polgár benyomását keltette, megszállott, acélkemény komszomolista.
– Hunnan való, Jerofejev elvtárs? – kérdezte tőle Sztálin tíz évvel később kremli dolgozószobájában, a maga, nyelvtani hibáktól hemzsegő, nehezen érthető oroszságával.
– A leningrádi állami egyetemről, Joszif Visszarionovics – amire Sztálin tele szájjal, oldalát fogva felröhögött, s percekig abba nem tudta hagyni, csurgott a könnye a nevetéstől:
– Ott született? Tényleg? Az egyetemen?
Így figyelt fel apámra Sztálin.
A körülöttünk dühöngő tömegterrort családunk észre sem vette. Ránk „nem vonatkozott”. Nem hunyt fölötte szemet senki, nem dugta homokba a fejét, egyszerűen kívül esett az életkörünkön. Apám afféle extra-individuális szemléletet alakított ki magának. Nem érzett hálát a rendszer iránt azért, hogy diplomát szerezhetett, karriert csinálhatott – önmagában ez nem számított neki. Nem kihasználta a rendszert, mint afféle jöttment, hanem teljes egészében eggyé vált vele, ugyanazt és ugyanúgy látta, mint azt a rendszer akarta. Tudat alatt eleve kész volt az áldozathozatalra, eleve lemondott az egyéni létezésről. Ezt a rendszert a nem-lét éltette: egyszerűen elpusztította a számára használhatatlan egyedeket, mint az a magára valamit is adó diktatúrákban szokás. Ez az áldozathozatalt követelő terror nem a rendszer szeszélye, hanem logikájának lényege volt: a próféciált jövőkép és az átalakításra szánt emberanyag közötti matematikai különbség. A zseniális kísérlet sikere két dolgon múlott: egyrészt az orosz engedékenységen, másrészt azon, sikerül-e permanensen megújítani mindazokat, akik belátták a fönti matematikai különbség értelmét. A jövő innen nézve egyetlen eufórikus fellélegzésnek tetszett: a kínzó antinómia megszüntetéséből fakadó örömöt ígérte.
Sokszor gyötörtem apámat a kérdéssel: Sztálin maga hitt-e a kommunizmusban, vagy egyszerűen csak egy elvakult szovjet imperialista volt. Kétféle szélsőséges vélemény élt róla: az egyik szerint szadista vadállat és mániákus gyilkos volt (az orosz értelmiség álláspontja), a másik szerint inkvizítor. Apám ma már egyre inkább az utóbbira hajlik:
– Nem gondolom, hogy olyan politikai gyilkos lett volna, akinek örömet okoz a kínzás, a kivégzés. Ez egyszerűen összeegyeztethetetlen a lényével.
– De hát te mondtad nekem folyton, hogy micsoda „sárga, kemény tekintete” van?
– Persze, iszonyatos tekintete volt, és ezt tudta is. Ezért is takarta el mindig a szemét. Az biztos, hogy a „szent ügy” nevében képes volt mindenkit legyilkolni. Ez a kegyetlen hit volt a megtorlások alapja. Képes volt arra, hogy beleverje az emberek agyába a kommunizmust. Okos ember volt. Elég, ha csak a Hitlerrel kötött paktumot vesszük. Egyetlen szovjet vezér sem lett volna képes arra, hogy ilyen döntő, drámai fordulatot vigyen véghez.
– Szeretted Sztálint?
Erre a kérdésre apám különböző időszakokban különböző válaszokat adott. Eleinte igennel felelt, később egyre többet habozott. De azt sohase mondta, hogy nem szereti. Világnagyságnak tartotta, hihetetlen vonzással rendelkező személyiségnek.
– Hogy képzelted el konkrétan a kommunizmust?
– Vakon hittünk abban, hogy a kommunizmus az emberi élet megszervezésének legigazságosabb formája. Olyan elveken alapul, amit minden ember, sőt minden vallás elismer. Hogy mik ezek az elvek? Gondoskodás az emberről. Az emberről, mindenekelőtt. Testvériség, barátság, ingyenes orvosi ellátás, ingyenes oktatás. A felelősség. Az ember az egész kollektíva előtt felel a viselkedéséért, a munkájáért. Nagyon szigorúan fogtak bennünket, úgy nőttünk fel. Ha valaki elzüllött, tudta, hogy a pártgyűlés előtt fog felelni… Az, hogy ebbe a grandiózus tervbe belebuktunk, az egész emberiség tragédiája. Világkatasztrófa, filozófiai értelemben is. Végképp odaveszett a remény. A kommunizmusnál nincs jobb eszme, csak az a baj, hogy senki sem tudta erőszak nélkül valóra váltani. A helyzet az, hogy mi oroszok sem voltunk elég érettek rá. Mint ahogy ma se vagyunk elég érettek a demokráciára. Az általunk megszerzett tapasztalat azonban mégsem volt hiábavaló. Majd egyszer talán valaki magasabb morális fokon, új formákban, újra megpróbálja megcsinálni a kommunizmust.
Egyszer, még Sztálin alatt, a nagyanyámat egy eladó be akarta csapni a GUM-ban. Nagyanyám bedühödött:
– Hogy merészel becsapni engem, amikor a fiam…
A pénztáros annyira megijedt, hogy képes lett volna az egész aznapi bevételt a kezébe nyomni…
Csak felnőtten értettem meg: Sztálin a Nyugat és az orosz értelmiség számára egészen mást jelent, mint az oroszok millióinak. Az oroszok nem hisznek a rossz Sztálinban. Nem akarják elhinni, hogy Sztálin bárkit is gyötört, kínzott. Az orosz nép a jó Sztálin mítoszában él, Sztálin számára egyszer s mindenkorra Oroszország megváltója, egy nagy nemzet atyja. És apám ezzel az orosz néppel tart. Nem engedi bántani Sztálint.
- Kultúra [6]