(1955–1959)
Bohumil Hrabal nincs itt, elment, volt egy kis dolga a korral, amelyben élt, méltatói azt mondják: le kellett zárnia. Sosem tudjuk meg: Ő zárta le ezt a kort elmenetelével, vagy a kor zárta le őt azzal, hogy elmúlt. Elmúlt az értéktemetők kora, a „mikor lesz már vége” kora, a papír és könyvzúzdák, a cenzorok, a mélyre taszított fentlévők, a semmilyenek kora, ahol úgy lehetett alászállni, hogy a fenéken kotorászva biztosan talált az ember valami gyöngyöt. Elmúlt (hagyjuk most, mi látszik jönni helyette), és doktor Hrabal szinte elveszítette létjogosultságát; ment vele a libeni ház,
a nymburki sörgyár udvara, az egész nymburki idill, meg Pepin bácsi zseniális szelleme. Ami maradt: ezeknek a dolgoknak, embereknek, emlékeknek a lenyomata a doktor úr műveiben, a még élő barátok emlékeiben. Hirsal még él, süket, picike kis szemüveges bácsika, akihez szólni sem lehetett az író temetése után, Kolár is él Párizsban, de elment a leghűbb barát, Marysko, elment Pipsi, azaz Eliska asszony, a feleség, a doktor viselt dolgainak „krónikása” is… És itt maradtunk mi, várjuk, mi lesz a mikor lesz már vége kor után, ebben a hrabaltalan időben, talán a nagy semmi, az unalmas nihil, a lefutott, vélt vagy valós változások utáni csönd, a dermesztő némaság, amikor még Pepin is hallgat.
Varga György
1955. XI. 20.
– az elbeszélés írógéppel, kampócskák és vesszők nélkül van írva, a papír túloldalán valami kereskedelmi cég fejléce. Hősnője, Jarmilka a kladnói kohóműben dolgozik, az ételt hordja szét. Egy nap tényszerű leírása egy kétségbeejtő, elveszett emberi sorsról adott tanúságtétel. A cím – Ohnet paródiája: A kohótulajdonos-lány.[1] Kolár[2] hozta be nekem a kéziratot a Ceskoslovensky spisovatel kiadó propagandaosztályára, ahol szerkesztőként dolgoztam. – Karel Maryskónál,[3] a Nemzeti Színház hangolószobájában akadtam rá a szerzőre. Velem egyidős pasas, jogi doktor, mindenféle szakmát kipróbált már: volt vasutas, biztosítási ügynök, aztán dolgozott a kladnói acélműben, most meg a Spálená utcai papírbegyűjtőben van, nymburki, Marysko gyerekkori barátja. Hrabalnak hívják, Libenben[4] lakik a Gát utcában. Meg volt szürrealista. – Még aznap elolvastam az elbeszélést. Fantasztikusnak találtam, pedig úgyszólván irodalmi fotó. Aztán Kőtárral együtt meglátogattuk Hrabalt a lakásán. Az utca tele purdékkal. Egy alacsony ház átjáróján megyünk keresztül, az udvaron egy másik ház áll. Hrabal lakásajtajával szemben van a vécé. A falon meg az Első Köztársaság idejéből való bádog reklámtáblák. Olaj, zsír, cikória. A lakás két szobából áll, az első a konyha, a hátsó pedig dolgozó, háló és fogadószalon egyszerre. Hrabal nemrég jött meg a munkából. Colos negyvenes, rokonszenves és közvetlen, magas homlok, kopaszodik. Az Elba mentiek jellegzetes akcentusával beszél. Iszogatunk. Sok minden szóba kerül, Breton, a joyce-i „Köldök nélküli Éva”, Klima,[5] Kafka, vicceket mesélünk, majd a szerző új elbeszéléséből olvas fel, arról szól, hogyan végezte el az autóvezetői tanfolyamot, meg hogy az apjának milyen autóvezetői nehézségei voltak, aztán Az agg Werther szenvedéseiből olvas, ez Hrabal bácsikájának, Pepinnek a kalandjait, viszontagságait meséli el. – Olvasd föl azt, ahol arról a Spálená utcai lyukról írsz, unszolja Jirka, Bohous[6] pedig egy szöveget olvas, melynek hősei a főnöke, egy volt bankigazgató-bonviván, meg Hanta, egy Münchhausen.
1956. XI. 10.
– tegnap egy különleges lokálban ültünk Jirkával meg Bohoussal. Tulajdonképpen nem is lokál az, csak egy szoba a szatócsbolt mögött. Egy asszonyé volt, akit teljesen megbabonázott Karel Ludwig, a fényképész. Kitűnő fotográfus, aki momentán nem fényképez. Fényképezne, ha lenne gépe – ugyanúgy, miként az a putimi törzsőrmester berichtjében Svejkről áll. Svejknek azonban sosem volt gépe, a fényképész Ludwig viszont elitta. Így aztán levest főzött az asszonynál, aki ragaszkodott hozzá, vagy akihez ő ragaszkodott. És amikor legutóbb ott volt a Hőshöz címzett borozóban, lelkesen hívott minket egy kis csevejre. Mi pedig ott ültünk nála, és Hrabal első könyvét, az Emberi párbeszédeket ünnepeltük. Ennek az eseménynek igen egyszerű genezise volt. Miután Bohous elbeszéléseinek kiadását elhárította földije, Bretik Chrtek, a katonai kiadó, a Nase vojsko főszerkesztője – a szövegek ugyan tetszettek neki, de úgy találta, nem igazán arra valók, hogy a néphadsereg kiadója jelentesse meg őket, s ebben mi is igazat adtunk neki –, Kőtár, aki éppen a Nase vojskónál tervezett Ezópus-mesékért kapott előleget, ismét gavallérnak bizonyult. Fölvette a kapcsolatot néhány emberrel a Csehszlovák Könyvbarátok Klubjából, és megfizette három szöveg kiadását, amelyek aztán a klub folyóiratának különnyomataként meg is jelentek. Kamil Lhoták ingyen csinálta meg a borítótervet és rajzolta meg a címoldalt. És már kinn is van Bogan elsőszülötte. De csak két elbeszélés van benne: Az esti tanfolyam meg a Találkozás. A harmadikat, A kohótulajdonos-lányt a cenzúra nem engedte. Így aztán ott ültünk abban a lyukban, ahol az egyik legjobb cseh fényképész főz levest, s örültünk, hogy a jó ügyet siker koronázta, és iszogattunk. Velünk szemben pedig egy kis asztalnál Ludwig egy másik vendége ült: Irena Kacirková, a szép és fiatal színésznő –
1957. III. 13.
– időnként meglátogatjuk Hrabalt a Spálená utcai hulladékpapír-begyűjtőben, a főnök szertartásosan fogad bennünket, Jindra Hanta pedig történeteivel szórakoztat. Kolléganőjükkel is köszöntjük egymást, neki a nagy vagyonból, a magas társadalmi állásból csak az Olsany temetőben álló családi kripta maradt. Néha meg Libenben, a Gát utcában látogatjuk meg Bohoust. Remekül főz – legutóbb hagymás nyúl volt –, és fölolvas az új dolgaiból. Akkor velünk volt Eman Frynta fordító és esszéista meg Bretik Chrtek, Bohous földije. Gyakran bukkant föl itt Karel Marysko is, a Nemzeti Színház zenekarának csellistája és költő, aki óévi verstermésének szemelvényeit mindig szilveszteri ajándékként, kéziratban osztogatta szét a barátai között. De összefutottunk itt Vladimír Boudnikkal,[7] az explozionalizmus kiáltványának szerzőjével is, ezzel a munkás-képzőművésszel, aki korábban együtt lakott Bohoussal. Aktivista grafikája figyelemre méltó. Nyomatai kizárólag nagy érzékkel lepréselt alkatrészekből készülnek, különböző színekben és kompozícióban. Maga Boudnik szinte betegesen érzékeny lény. Hrabal „gyöngéd barbárnak” nevezi. Anyjával él Zizkovban, művei, teóriái sok ismert és nála sikeresebb képzőművészre is hatással vannak Ezrével küldött szét mindenféle kiáltványt, levelet, művészi hitvallást, ízelítőt alkotásaiból, világbéke-felhívásokat csatolva mellé –
1957. VI. 10.
– abban a melegben több mint egy óra hosszat tartott az út a Sláviától. Már fél órája bolyongunk fel-alá a nymburki utcákon. Jiri erősen kapaszkodik belém, és minden egyes bekanyarodásnál jobb vagy bal tenyerével igyekszik a helyes irányba taszajtani. Végre átérünk az Elba túlpartjára, és a sörgyár udvarán landolunk. Bohous már vár ránk. Könnyen van öltözve, csak egy fekete szegélyes fehér tornanadrág van rajta. A mopedet a falhoz támasztom. Az egyik ajtón vendéglátónk szép, ugyanakkor termetes, úgy harmincöt éves sógornője néz ki. A közeli, félig már romos szolgálati lakásnál pedig, mint egy kisebbfajta szobor, Pepin bácsi áll. Gömbölyű, félkopasz fej, maradék haja rövidre nyírva, kiálló pofacsont, zavart, ám mégis éber tekintet. Gyűrött, világosszürke zakó, ráncos és bő, hajtókás nadrág, alatta ócska, félkerek orrú kicsámpázott Chaplin-cipő. Maga a megtestesült kíváncsiság. Köszöntjük egymást Bogannal meg a sógornőjével, aztán megyünk a bácsihoz, akit nem sokkal azelőtt ismertünk meg Prágában. – Ez itt Kolár úr, meg Hirsal úr, ezek azok az írók, akiket már Libenből ismersz. – A bácsi mosolyog, mindkettőnket „direktor úrnak” szólít. Aztán a sógornő beljebb tessékel bennünket. A sört kivisszük a padhoz, aztán valami szvitszerűséghez szekundálunk: egy szópárbajhoz a sógornő és a bácsi között. A bácsi nem beszél. Kiabál. Üvölt. Azután bemutatja nekünk a magas cét, ahogyan Járinek Pospisil énekelte. Félig nyitja ki a száját, vékonyka hangon felvinnyog, és megmutatja egyetlen metszőfogát. Kolár az egész akciót, a főszereplőt meg bennünket, bámészkodókat végig fényképezi. De a java csak este jött. – Tévé, este tévé lesz! – mondja Bohous, a fivére meg a sógornője a bácsinak. De hogy mit is értenek itt tévé alatt, azt csak akkor fogtam fel, amikor maga a produkció elkezdődött. Egy magnetofonról van szó, amelyen a saját monológjait játsszák vissza a bácsinak. Gyönyörű, örökösen ismétlődő, véget nem érő történetek és elbeszélések, a szklerotikus emlékezet csodái. A Hanák susztersegéd, az első világháborús katona, a vándor, a sörgyári segédmunkás és a nagyszájú nymburki lovag tapasztalatai, bölcsességei, emlékei, komédiái és tragédiái, miniballadái és minirománcai. Izgalmas, automatikus, ám mégis logikus szöveg bontakozik ki, lenyűgöz tartalmával, formájával és a szerző-mesélő előadásával. Miután a bácsi befejezte a mai verziót, bekapcsolják a magnetofont, a szalagról a sok-sok előző elbeszélés közül az egyik hajszálra, az első szótól az utolsóig ugyanúgy hangzik fel. A bácsi figyelmesen hallgatott, bele-belevágott a felvételbe, néha előreszaladt, és előbb fejezte be az adott részt, mint ahogyan az a szalagról elhangzott. Ezenkívül dicsérte is saját történeteit: Ez már döfi, mi? – Olyan benyomást tett, mint aki nem is tudja, valójában saját magát hallgatja. Így szórakoztunk és iszogattunk úgy éjfélig. A beszédfolyam hőseit már jól ismertük: Havliceket, Krisztust, Altmannt, a kerítőt, Karja és Dvorak szállítókat, Brcula zupás őrmestert, Zelikovsky tábornokot, Zawada főtörzs urat, Bondyt, a költőt, Berádeket, a kovácsot, a ponikevi tehenet, a Salamander és a Rimsky cégeket, Kokort, az erőművészt, Oláneket és még sok-sok mást. Ez már kész, élő irodalom, állapítottuk meg, annak ellenére, hogy már ismertük Bogán írását Az agg Werther szenvedéseit, újra teljesen el voltunk bűvölve. Másnap aztán, még elutazás előtt tettünk egy sétát Nymburkban a bácsival meg Bogannal, megtekintettük a Hrabal szövegeiből ismert helyi nevezetességeket. Jiri a padka és a kocsma előtt lefényképezte a bácsit. – Na ja – közölte Bohous –, mindig beállít hozzánk valaki: „Csak szombatra, csak vasárnapra, csak egy estére adják kölcsön a Joser[8] urat!” – Két nap múlva Kolár behozta a fotókat a Sláviába.[9] Jól sikerültek –
1957. VII. 20.
– ez alkalommal Pepin bácsi úgy volt fölöltözve, mint egy vőlegény. Bohous hozta el hozzánk látogatóba, én pedig Koláron kívül, aki megint fényképezőgéppel jött – már a múlt ősz óta dolgozik azon, hogy költői naplóját saját fényképeivel egészítse ki –, meghívtam még Fikarékat meg Kocourekéket. Lád’a egymaga jött, Vit’a Svetlával együtt. Bogán fölcipelt öt üveg bort, amit aztán a kádban hűtöttünk be. A bácsi pedig, az unokaöcs noszogatására ismét előadta repertoárját: ifjúkor a Hanákföldön, bécsi kóborlások, az első világháború kemény harcai, sörgyári élmények és egyéb nymburki kalandok. A hallgatók elé terjesztette élettapasztalatait, rendelkezésükre bocsátotta őket, s hagyta, hogy élvezkedjenek eredeti bölcsességén. Bohous elbeszélései ekképpen egy további, eleven dimenzióval gazdagodtak. Jiri fotografált, én pedig – élve az alkalommal – mindkét gyerekkori barátomnak, az egyik a Csehszlovák Írószövetség kiadójának igazgatója, a másik pedig a főszerkesztője volt, kezébe nyomtam az Emberi beszédek egy-egy példányát, valamint Hrabal további elbeszéléseinek kéziratait. A bácsi memóriája szklerotikusan lemerevedett, és kimeríthetetlen volt, mesélőkedve pedig még mindig irigylésre méltó. Valahányszor megnyilatkozott, fölváltva fordult a társaság hol egyik, hol másik tagjához, miközben az urakat, szokása szerint, csak „direktor úrnak” szólította. Az élmények, a sztorik és történetek olyanok voltak, mintha ki lettek volna esztergálva. Bohous pedig, mint tapasztalt konferanszié meg-megfeszítette, s ha kellett, újra fölfűzte az elbeszélés fonalát. A barátaink el voltak bűvölve. Reméljük, hogy ugyanúgy fog tetszeni nekik ennek az élő irodalomnak a reprodukciója, formába öntése Hrabal szövegeiben, s hogy ez a szerző, aki már elmúlt negyvenéves, végre túljut a kiadói pechsorozaton –
1957. VIII. 31.
– Vit’a Kocourek meglátogatta Bohoust a Spálená utcai papírbegyűjtőben. Elolvasta az Emberi beszédeket meg a kölcsönkapott elbeszéléseket, és komolyan fontolgatja, hogy Hrabal könyvét besorolja a kiadó tervébe. Bohous további önvilágámítós szövegeket adott neki, a kéziratot még el fogja olvasni Bohuslav Brezovsky és Adolf Branald, mindketten írók és szerkesztők –
1958. V. 17.
– megszületett a döntés. A kiadó szerkesztőbizottsága véglegesen jóváhagyta Hrabal Leláncolt pacsirta című könyvének kiadását. Brezovskyt követően – aki alapjában véve nem ellenezte a dolgot – a kézirat a rettegett Branald kezébe került. A kéziratok többségét azzal küldi vissza a szerzőnek, hogy bár a munka igen jó, de lehetne még ennél is sokkal jobb, ha a szerző még egy kis ideig dolgozna rajta. A kéziratot jelen formájában kiadni kár volna. Az ekképpen körülhízelgett szerző aztán szépen hazaviszi művét. Ezúttal azonban váratlan dolog történt. Amikor Branald behívatta Bohoust, kijelentette, hogy már rég nem mulatott olyan jót, mint az ő elbeszélésein és szövegein. És nemcsak ő. Feleségével állítólag egészen reggelig olvasták az írásokat. És apróbb, inkább csak nyelvi korrekciókkal kiadásra javasolta a kéziratot. Ebben talán az a körülmény is közrejátszott, hogy Branaldnak, akárcsak Bohousnak, vasutas múltja van. De biztosan ismeri föl az értéket, és elég érzékeny meg tapasztalt ahhoz, hogy az magával is ragadja. – Másfél évvel ezelőtt az Emberi beszédek magánkiadását ünnepeltük. Most meg a Leláncolt pacsirta[10] hivatalos elfogadása alkalmából csapunk egy murit Libenben –
Prága, 1959. I. 11.
A Csehszlovák Írószövetség Elnökségének
Mi, alulírott szerzők a következő tényállásra kívánjuk felhívni a Csehszlovák Írószövetség Elnökségének a figyelmét: Bohumil Hrabal író, akinek a közeljövőben jelenik meg kötete az Írószövetség könyvkiadójánál, a Hulladékgyűjtő Állami Vállalatnál van alkalmazásban, Praha II. Spálená utca, mint hulladékpapír-bálázó és rakodómunkás. Az elmúlt időszakban ebből a beosztásból önkényesen egy még nehezebb és veszélyesebb munkakörbe helyezték át, amely úgy fizikailag, mint lelkileg teljesen kimeríti, úgyhogy képtelen irodalmi tevékenységét tovább folytatni. Ezért azzal a kéréssel fordulunk a Csehszlovák Írószövetséghez, hogy karolja föl ezt az ügyet, s befolyását latba vetve biztosítson Dr. Bohumil Hrabal számára végzettségének megfelelő munkát a Hulladékgyűjtő Állami Vállalatnál, s ekképpen tegye lehetővé írói munkásságának folytatását.
Jiri Kolár
Josef Hirsal
Jan Vladislav[11]
Fordította és a jegyzeteket írta Varga György
Jegyzetek
[1] Magyarul: Jarmilka. In Skizofrén evangélium. Kalligram, 1966.
[2] Jiri Kolár (1914) a modern cseh kísérletező művészet (költészet, különböző képzőművészetek és ezek kombinációi) legendás figurája. Egy kéziratos kötete miatt 1952-ben bebörtönzik. 1978-tól külföldön él.
[3] Karel Marysko (1915–1988) Hrabal egyik legközelebbi barátja, költő, prózaíró.
[4] Prága külvárosi negyede. A Gát utcát és a házat, ahol Hrabal akkoriban lakott, a nyolcvanas években lebontották.
[5] Ladislav Klima cseh íróról van szó (1878–1928).
[6] Bohous, Bogán: Bohumil becenevei.
[7] Vladimir Boudnik (1924–1968) grafikus és prózaíró. Hrabal Gyöngéd barbárok című művének főhőse.
[8] Pepin a Josef becézett formája.
[9] A Slávia kávéház a cseh írók és költők (meg sznobok) fontos találkozóhelye volt egészen 1991-es bezárásáig. Jelenleg felújítás alatt áll.
[10] A kötet végül is nem jelenhetett meg, a szedést szétdobták. Hrabal első, hivatalos kiadónál publikált kötetének címe: Gyöngy a mélyben (1963). Leláncolt pacsirták címmel a szerző később filmforgatókönyvet írt Jiri Menzellel közösen. A film 1970-től egészen 1989-ig dobozban volt.
[11] Jan Vladislav (1923) költő, prózaíró, esszéista, a modern cseh kísérleti irodalom kiemelkedő személyisége.
- Kultúra [6]