1989-ben fogtam hozzá Magyarországon és Izraelben azoknak az interjúknak a készítéséhez, amelyek anyagából 1997-re Várj, madár… című könyvem megszületett. Kérdéseim a zsidó identitás mibenlétét feszegették a népirtás túlélőinek első, második és harmadik nemzedékében, s a vélekedések módosulását egy-egy család különböző generációiban, illetve az egyes életutakon belül.
Amikor a kötet szerkesztése során korszakokra bontottam az interjúkat, világos volt, hogy 1956 után 1967 a következő cezúra: a hatnapos háború, majd ezt követően a diplomáciai kapcsolatok megszakítása Izraellel, s az Izraelt agresszornak bélyegző politika. Anélkül, hogy rákérdeztem volna, beszélgetőpartnereim spontán módon adtak hírt ezzel kapcsolatos érzéseikről, konfliktushelyzeteikről. Kiderült, hogy az eseményt Izraelben is ellentmondásosan élte meg a baloldali gondolkodású zsidóság. Ezt a válságos lelkiállapotot szeretném érzékeltetni az alábbi összeállítással.
– Mikor a pártbizottságban megtartották az eligazítást a ’67-es dolgokról a titkároknak, a belügyminiszter-helyettes figyelmeztetett, hogy nagy antiszemitizmus van, de ugyanúgy fel kell lépni a filoszemitizmus ellen is, mert az is van. Elmondott mind a kettőre néhány példát. Hogy például az ország legnevesebb írója – nem mondta a nevét – felment Kádár elvtárshoz és azt mondta, amennyiben nem vonja vissza a diplomáciai kapcsolat megszakítását, ő inkább itt hagyja az országot. „Ami disznóság – mondta. – Ugyanolyan disznóság, mint amikor azt mondják, hogy Hitler nem csinált elég nagy takarítást.” Tehát mind a kettővel szemben lépjünk fel. Amikor vége volt az eligazításnak és kijöttünk, akkor ismertük meg egymást. Hogy kik a zsidók. Mert: „egy nagy frászt a pofádba, ne hasonlítsd össze ezt a kettőt” – mormogták az orruk alatt. Így ismertük meg egymást. Tudtam, hogy jönnek a pártnapok, megvolt a brosúra, szidni kellett az agresszort. A körzetben tudták, hogy én jelen voltam a XIII. kerületi eligazításon, tehát a körzetben is nekem kell megtartani. És akkor ezt mondtam a raktárvezetőnek, aki egyben szocpolos is volt: „Kell háromszáz forint fizetésemelés?” „Hát hogy lehet ilyet kérdezni?” „Hozol két beutalót holnap.” „De hát…” „Te hülye zsidó, hát holnapután nekem kell szidnom a zsidókat két órán keresztül!” Másnap hozta a két beutalót.
– Közvetlen főnököm, aki fehér karszalagos muszosként és szökevényként élte át a háborút, különös gonddal foglalkozott velem. Nagyon megtanított a szakmára, a fizikai munkától sem kímélt. Én sem hagytam magam kímélni; abban az időben sokat gondoltam rá, hogy esetleg kimegyek. Anyám miatt nem mentem ki, a nagymama miatt, aki akkor még élt. A vállalat egyik igazgatóhelyettese egy kitért zsidó volt, akinek nagyon imponált, hogy én zsidóként éltem: amikor ünnep jött, szabadságot kértem. Másik főnököm – sokáig tartotta magát a kommunista dogmákhoz – védett meg ’67-ben. Elkezdtem ordítozni, hogy ami az újságban van, szemenszedett hazugság. Kevesebbért is bekaszniztak akkor embereket – ezt én szépen megúsztam.
– Nagy érdeklődés áradt felém, amikor hazajöttem ’61-ben, pozitív irányú érdeklődés Izrael iránt, és nem csak zsidók részéről. A párt engem soha nem keresett meg, noha minden önéletrajzomban benne volt, hogy tagja voltam az izraeli kommunista pártnak. A kommunisták cionistaellenesek voltak: azt tartották, hogy a zsidókérdést nem a cionizmus oldja meg, hanem a szocializmus. Az izraeli kommunista pártnak az volt az álláspontja, hogy Izraelben meg kell valósítani a szocializmust. Aki pedig Magyarországon vagy bárhol máshol él, annak ott kell megvalósítania a szocializmust. Én kozmopolita beállítottságú voltam, nem érdekelt, ki zsidó, ki nem zsidó. Barátaim tanácsolták, hogy ha egyetemre akarok menni, legjobb, ha elhelyezkedem egy gyárban, és a munkahely javasol. Protekcióval bejutottam a MOM-ba raktárosnak, és ott olyan kampányt indítottak ellenem, hogy egy hónap múlva egyszerűen kirúgtak. Miután visszakaptam a magyar állampolgárságot, az izraeli állampolgárságomat senki sem firtatta. Rendszeresen bejártam a követségre meghosszabbítani a katonai szabadságomat – ez 1967-ben megszűnt. Nem emlékszem, hogyan reagáltam erre az egész dologra. Abban az időben jobban érdekeltek a lányok, mint a politika. Én az izraeli hivatalos politikai kurzust mindig, izraeli kintlétem alatt is, keményen kritizáltam. ’48-ban kerültem ki Izraelbe, három évvel a holocaust után, és szembe találtam magam egy társadalommal, amely az arabokat diszkriminálja. Ezt én sehogy sem tudtam elfogadni. Ugyanígy irritált a szefárd–askenáz ellentét is. Ha az oroszok antiszemiták, hát antiszemiták. De a zsidó fajgyűlöletet nem tudom megbocsátani. Tehát én mindig baloldalról kritizáltam az izraeli politikát, azért nem okozott nekem problémát a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. Tulajdonképpen a Chrudinák-féle riportokat sem tartottam hazugoknak, nem váltottak ki belőlem ellenszenvet. Számomra alapkérdés volt mindig, hogy nem avval védem a hazámat, ha igazolom az igazságtalan cselekedeteit, és kifelé, a világ felé védem, hanem avval, ha belülről kritizálom, és hangosan, kifelé is vállalom, mert akkor igaz ügyet szolgálok, és megmutatom, hogy nem minden zsidó arabellenes. És aztán egyszer csak, nem tudom, mikor, rádöbbentem, hogy mit jelent Izrael a zsidóság számára. Nem konkrét események következtében, csak logikai úton. Az egyik, hogy van egy hely, ahol mindig befogadnak, megvédenek, és ahol otthon vagyok. A másik, hogy a „zsidó” fogalmat az emberiség tudatában Izrael gyökeresen átalakította. Erre én menet közben, Magyarországon jöttem rá. És hogy minden zsidónak nem kutya kötelessége, hanem alapvető érdeke, hogy ezt felismerje, és maximális mértékben támogassa. Amikor erre rájöttem, akkor egyértelműen cionistává kellett hogy váljak.
– Az egyetemi felvételin azt kérdezték tőlem, hogy az izraeli–arab háborúban ki az agresszor. Valahogy kitévelyegtem a Cukor utcán keresztül a Lánchídhoz, és ott bőgtem két és fél órán át. Otthon jelentettem anyukámnak, hogy úgyse vesznek fel, mert akitől ilyet kérdeznek… És nagyon büszke voltam arra a hatnapos háborúra, és elmondtam nekik, hogy nem Izrael akarja az arabokat a Földközi-tengerig üldözni, azt hiszem, a Dávid–Góliát kapcsolatra utaltam, de nem túlságosan meggyőzően. Látom magamat: düh és sírás bujkál bennem, de válaszoltam. Utána jött még egy kérdés, hogy Izrael állam törvényes-e. Mondtam, hogy negyvennyolc óta kikiáltották ENSZ-tagállamnak, miért kérdezik ezt tőlem. Így váltunk el: hogy én kérdeztem vissza. Fölvettek az egyetemre.
– ’63–65 között volt a nagy feltárás Massadában. R. T. egyszer a kezembe adott egy könyvet, az izraeli követség kiadványa volt, és azt mondta, tartsak erről előadást néhány gyereknek. Mondta, hogy olvassam el a Zsidó háborút is, abban is szól egy fejezet Massadáról, és fantasztikusan egyezik a régészeti eredménnyel, amit Flavius leírt. ’67-ben R. T. a szegedi zsidó közösség múltjáról kiállítást rendezett az akkori középiskolásokkal, lehettünk vagy tízen. Szerzett tárlókat a múzeum igazgatójától, anyag volt bőven, és a zsinagóga előterében helyeztük el. A kiállítást természetesen ő állította össze, én segítettem port törölni, meg ilyesmit. Hatalmas mennyiségű könyvet találtunk a zsinagóga egyik hátsó szobájában. Gondolom, a gettósítás után maradt ott, több ezer kötet. Megkért minket, segítsünk leporolni és többé-kevésbé rendszerezni. Találtunk egy cionista zászlót összegöngyölve, 2x3 méteres volt, úgy emlékszem, fehér brokát, rajta kék sávok és a kék mógendóvid, felirat – valamelyik szegedi cionista szervezet zászlója volt. Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám, hogy létezik ilyen zászló. Közben kitört a ’67-es háború. Életem nagy élménye volt. Megszólalt az izraeli rádió, és egy női hang bemondta: „Csapataink ma hősi harcok után visszafoglalták Jeruzsálemet.” Rövid szünet, és a rádió eljátszotta a Hatikvát. Egyedül voltam a helyiségben, ahol ezt hallottam, felálltam, és elkezdtem bőgni. Ekkor már számomra ennyit jelentett Jeruzsálem visszafoglalása. A következő héten egy KISZ-vezetőképző táborban kellett részt vennem. Valaki kitalálta, hogy nekünk, kiszeseknek, tiltakoznunk kell az izraeli agresszió ellen, fogalmazzunk meg egy tiltakozó levelet. Úgy emlékszem, az izraeli követségnek, de lehet, hogy az már akkor megszűnt. Történetesen én voltam a „legjobb fej”, akit megbíztak a fogalmazással. Akkori ésszel úgy éreztem, hogy sikerült megfogalmaznom mindenki megelégedésére. Általánosságok szerepeltek benne. ’67 őszén vagy ’68 tavaszán R. T.-t „begyűjtötték”, házkutatást tartottak nála, és nagyon gyorsan eltávolították Szegedről. Jogi alapja ennek nem volt. Rá három-négy napra engem is bevittek. Fizikaóránk volt, és egyszer csak szól az iskola titkárnője, hogy jöjjek ki, keresnek a rendőrök. Azonnal tudtam, miről van szó. Mondták, egy közlekedési balesettel kapcsolatban szeretnének kihallgatni. Beültettek egy autóba, és bevittek a rendőrségre. Azzal kezdték, hogy hallottam-e, mi történt R. T.-vel. Mondtam nem, miért, miről van szó? Mondták, hogy őrizetbe vették, kihallgatták, és szeretnék tudni, mit tudok erről az egész dologról. Hát én nyugodtan elmondtam a kiállítást, beszéltem Massadáról. Természetesen tudtam, hogy R. T. miért mondta el Massadát mint a zsidó hősiesség szimbólumát, de ha úgy tetszik, ez egy régészeti érdekesség. Utána azt kérték, hogy amit elmondtam, írjam le. Két vagy három oldalon leírtam. Azt mondták, jól van, fognak még jelentkezni, szeretnének még velem találkozni. Ezután néhányszor megvártak az iskola előtt, és mondták, menjek ebbe a presszóba, abba a presszóba, és akkor ott beszélgettünk. Az egyik ilyen találkozás alkalmával elmentünk Szeged tanyavilágába, és ott tettek nekem egy ajánlatot. Azt mondták, R. T. szervezkedett, tudják, hogy vannak titkos zsidó kapcsolatok, például nagyon sok zsidót vesznek fel az egyetemre, és nem tudnak rájönni, hogy ez mitől van. Érzésük szerint valaki van az egyetemen, aki tolja a zsidók szekerét. Segítenék-e ezt kideríteni. Mondtam, ezen gondolkoznom kell. Jó, nem sürgős, találkozzunk egy hét múlva, két hét múlva, és akkor majd válaszolok. Viszont ha nem segítek, akkor ők az iskolaigazgatóknak elmondják, hogy én klerikális tevékenységet folytatok, és garantálják, hogy nem fognak fölvenni az egyetemre. Találkoztunk egy hét múlva, és azt mondtam, hogy nem vállalom. „Ez azt jelenti, hogy nem fogják fölvenni az egyetemre.” Mondtam, ez lehetséges – én akkor tele voltam önbizalommal, nagyszerűen tanultam, fizikusnak készültem, szép, sikeres életem volt –, de akkor az ország fog többet veszíteni. Soha többet nem jelentkeztek, és elsőre felvettek az egyetemre.
– A ’67-es háború, az kulcsfontosságú volt. Az kristályosította ki a zsidó öntudatomat. Aggódtam, hogy mi van ott. A sikerektől meg állati büszke voltam. Pedig nem én harcoltam. Úgyhogy kamaszkori fantáziáimban, amikor hálószaggató gólokat lőttem, és amikor hős, erős, nőmentő, katona és minden voltam, akkor ezt izraeli dresszben csináltam. Egy pillanat alatt potenciális cionista lettem.
– Tizenkilenc éves koromban lettem katona. A vallásos lányoknak nem kell bevonulni. Könnyedén mondhattam volna, hogy vallásos vagyok, de érdekes módon ezt a szüleim se akarták. Hozzátartozott a cionizmushoz, hogy mi nem bújhatunk ki a katonaság alól. Közben kitört a háború. Előtte volt egy hosszú várakozási időszak. Mindenki tudta, hogy háború lesz, minden férfi bevonult. Akkor behívtak egy iskolába, hogy ott hiányoznak a férfi tanárok, kell a segítségem. Örömest mentem, mert éreztem, valamit csinálnom kell a háborúval kapcsolatban. Nagyon kedvesen fogadtak, első órára beküldtek a negyedik osztályba. Kérdeztem, milyen óra van, mit kell tanítani. „Amit gondolsz.” Kiosztottam nekik papírt, és mondtam: írják fel, milyenek az arabok. És ők írták: piszkosak, büdösek, lusták és ilyesmit. Akkor elmondtam nekik egy mesét. Ott találtam ki, nagyon megható történet volt a szegény Aliról, akinek sok gyereke volt, és bármennyit dolgozott, soha nem volt otthon elég ennivaló. A végén megkértem a gyerekeket, írják fel újra, milyenek az arabok. Végül az jött ki, hogy az arabok között is van szorgalmas és lusta, piszkos és tiszta, meg a zsidók között is. A tanárok megtudták, miket tanítok éppen most, amikor háborúra készül az ország, egy nap se telt bele, kitettek az iskolából. Aztán láttam zsidó katonákat, ahogy verték az arabokat. Teljesen feldúlt állapotban mentem haza hét végén. Otthon égtek a péntek esti gyertyák, és én sírtam és kiabáltam, hogy mi történik itt, most már mi fogunk ilyeneket csinálni? És a szüleim nem akarták érteni, mi bajom van. Még apu is olyanokat mondott, hogy biztos volt ennek valami oka. Anyu meg csak arról beszélt, ami velünk történt, és hogy bennünket nem sajnált senki. Nem értette, hogy mi éppen azért nem tehetjük másokkal ugyanazt. Ez így van Izraelben. És én nem tudom, mi a megoldás, csak azt tudom, hogy a humanizmusról nem lehet lemondani.