Kijev, ’67. július
Anyuka, kedves, a való rideg részéről értesülhettél már, itt most a valónak nem kevésbé objektív szubjektív részéről lesz szó, vagyis a lelkemről, amely mindeddig nem működött – miért? Ki tudja? válaszolna erre ösztönöm, / de mint az eb, melyet gazdája megszidott / s kedvetlenül borong a rideg udvaron, / s ha idegen jő, rávonít, nem beszél. Aligha élem a saját életemet, hanem valaki másét, én vagyok maga az Antitézis, így hát mégis az én életem ez az Aufhebung rendje szerint. No, majd meglássuk. Figyelj. Négyen lakunk egy szobában, három agresszív matematikus és egy regresszív fizikus – bár ennek a progresszív az ellentéte, de így szemléletesebb. Próbáld meg elképzelni, hogy morális szempontból dzsungelben érezhetjük magunkat, mindennemű társadalomtól, emberi kapcsolattól és kötöttségektől mentes, viszonylag összkomfortos dzsungelben (nem kell fára másznunk), dolgozni se igen dolgozunk (bár ezt hamarosan el kell kezdenünk), ez nyilván mindenkiből antitézist csinál. Mindez akkora erkölcsi szabadosságban nyilvánul meg, ami otthon bármelyikünkről nehezen lenne elképzelhető. Ez itt négy széplélek, mind nagy és könnyes szerelmeket hagytak otthon, s itt naponta lányok tömegét szólítják le az utcán, és hazudnak, mint a vízfolyás, ehhez mért durvasággal, közönnyel és cinizmussal, mert hát „áttetszel rajtam, égi hűvösség / és még rosszabb, hogy áttetszel, de a lágy remegés az életért”, nos, ez se nincs, hacsak nem most éledezik. Ez a válság egyszerre és néhány óra alatt tört ki mindannyiunkon; mivel ez az életmód nyilvánvalóan tarthatatlan, és ehhez járul némi hajlam a széthúzásra, kompenzált önérzetre és a marakodásra általában. Most épp nem beszélünk – ez válságtünet, bárcsak a szintézis eljövetelét jelezné, amit most csak magamnak kívánok, egyébre szarok nagy haragomban.
Ahogy az erkölcsi eldurvulás – rengeteget káromkodunk is, ó! – védekezés a szervezet és a lélek megterhelése ellen, éppúgy az ilyen válságszerű tünetek is védekezést jelentenek az eldurvulás ellen. Ingerültségemhez hozzátartozik, hogy nem táplálkozom és élek kellően rendszeresen, és kialvatlan is vagyok; erről nem írok többet, mert nem akarom, hogy hetek múlva, mire a levél fordul, olyanokat olvassak, hogy egyél és aludj stb. E tekintetben gyökeres reformok vannak máris kilátásban.
Mamácska, én mindig látom magam kívülről és felülről, igen és nem, és kacagok, ez nyugtasson meg. Fogd ezt fel hülyeségnek; az időhöz való viszonyom annak következtében, hogy ilyen sok időre eljöttem, és főleg a József elolvasása után, tökéletesen megváltozott, semmi se/végtelen/távoli/immár – nos, tehát írjál. Sok írnivalóm van még, de nagyon későre jár (bár Pesten még csak 10 lehet). Csókollak és aludj jól.
Kijev, ’67. augusztus
Drága mamácska! Tegnap voltunk Babij Jarban. Már a legelején akartunk menni, de az ukránok általában megtagadják a felvilágosítást Babij Jar holléte felől, bár lehet, hogy valóban nem tudják, mint ahogy szeretett tanárnőnk, Larissza Makszimovna – róla majd később – nem tudta. Annyit mindenesetre tudott, hogy semmi érdekes nincs ott, de valamiért mégis minden külföldi látni akarja; nem érdemes odamenni. Kérdezte, mit és honnan tudunk róla. Mondtuk, Konsztantyinov és Jevtusenko, és hogy 30 000 zsidót öltek meg ott – kik – a németek; Larissza azt se tudta, hogy Magyarország a Szovjetunió ellen harcolt a második világháborúban, lehet, hogy arról se értesült, kik gyilkoltak Babij Jarban. Elmondta még, hogy ’61-ben elöntötte a víz azt a területet, ez alkalommal ellenségeink – mert országunknak sok ellensége van – rágalomhadjáratot indítottak ellenünk (hogy ti. szándékosan öntöttük el, v. hagytuk elönteni a területet). Jelenleg új lakó- és üdülőtelep épül ott, nagyrészt már elkészült; Kijev dolgozói pihennek, strandolnak, napoznak és szórakoznak. Így ő. Később aztán megtudakolta nekünk, hogyan kell odajutni, valószínűleg téves utat mondott.
Tegnap azután elindultunk négyen reggel, délután kettőre megtaláltuk. Babij Jar nincs a város szélén, mint gondolnád, bár ezt, Kijev nagyon laza szerkezetű lévén, nehéz megállapítani. (Ha Kijevet Budapesten kéne ábrázolni, ami nem nehéz, hiszen van egy észak–dél irányú hossztengelye, a Dnyeper – nos a város súlypontja Budán van, Pesten csak kevés, bár nagy lakótelep és gyárak, főként a Nagyvárad tér környékén. Ezt metró köti össze a centrummal, ami kb. a Déli pu. környékén fekszik. Kijev főutcája, a Krestyatik, ez fekvésre pontosan az Alkotás utca, de nyolcvan méter széles. Minden háromszor olyan széles, mint nálunk, de forgalom alig van; a fenti főutcán viszont a járdán általában annyian vannak, mint a Váci utcában szombat este. Kijev Budája lankásabb és kevésbé változatos, mint Pesté, a Pestje éppolyan sík. A Dnyeper öt-hat ágban folyik a városon keresztül, de a szigeteken nincs település, csak strandok és csónakházak. Óbudai meg újpesti hajógyár van, a Bem téren is van hajóállomás, az Erzsébet híd kicsit feljebb van és nem olyan szép, a Gellért-hegy alacsonyabb, délre tőle van még egy domb (ha a Sashegy egyik kúpját letolnánk a Dunához), ezen pedig óriási kolostornegyed, rengeteg templommal, majd küldök neked róla képeket.
Egy vörös téglakerítésen keresztül kellett bemennünk.
Hamarosan megtaláltuk az első felkarcsontot, majd az építkezés homokdombjától néhány méternyire az első koponyát, gyerekkoponya volt, a teteje kilátszott. Itt és távolabb rengeteg csont volt. Mivel a közelben régebben temető volt, lehet, hogy a csontok onnan származnak, kivéve egy koponyát, amelyre hajcsomók pörkölődtek, és még egy megpörkölődött karcsontot.
Ezután érkeztünk el Babij Jarba. Először egy keskeny, igen meredek, kétfelől zárt patakvölgy következett, azután a szakadék, majdnem félkörívben, alatta sík terület. A szakadék homokkő, sima falú, nagyon meredek, a közepe tájt az esése több helyen megtörik, enyhébbé válik, ami robbantás hatását mutatja. A szakadék tetején és egy helyen az oldalában is (ide fölmentem) tisztán kivehetők a gépfegyver-állások – mellig érő, hátul enyhébben lejtő gödrök, kb. nyolc. Az egész terület igen elhanyagolt, szemmel láthatóan senki se jár oda, nem ügyel rá. Az egész környéken semmiféle emléktábla vagy emlékmű, és semmiféle nyoma olyanféle törekvésnek, hogy a terület riasztó és félelmes jellegét megváltoztassák, vagy legalábbis a gyilkolás közvetlen nyomait eltüntessék – mindez rendkívül tiszta lelkiismeretről tanúskodik.
Kijev, ’67. augusztus
Mamácska, drága, az előző levelet mindmáig elfelejtettem föladni, most meg már nem is adom, mert egy gyerek, aki szombat éjjel hazaindul, hétfőn bedobja, tehát keddre megkapod, nem beszélve a levelek korántsem mellékes szüzességéről.[1] Szegény gyereknek meghalt a mamája, a temetésre utazik haza. A hír önnön puszta tartalmánál jóval nagyobb hatást váltott ki, ami nem is csoda, ha belegondolsz. Ettől eltekintve a közhangulat itt egyenletesen jó, bár nem valami konstruktív; nem tanulunk semmit, az az igazság, bár nem éppen aggasztó, mert oroszul azért egészen kiválóan értek. Ami rettenetesen zavar, az az árnyalt kifejezés hiánya.
Amit nehezebb megszokni, az az ország és a népe maga, amelyből tökéletesen hiányzik az a gondolati és fizikai szuverenitás-igény, ami nálunk oly megszokott, néha túlkompenzált. Hogy Gorkij műve azért halhatatlan és azért olvassák a munkások a földkerekségen mindenütt, mert az igazságot írta, ez egyenesben jön ki szeretett tanárnőnk, Larissza Makszimovna száján, ez eleinte meglepő, később, Leninről vagy a szovjet ifjúságról szólván már elég riasztó. Az élenjáró szovjet ifjúság helyi képviselői adtak már el, vagy akartak eladni (nekem személyesen, haha!) lányokat, és szólítanak le minden rajtunk lévő ruhadarabunkért. Az eddig megismert értelmiségiek közül csak egy – fizikatanár, igen kiváló ember – tudta csak, hogy a magyar és az orosz szavak közös tövét kissé nehéz megtalálni; Larissza nem tudta, hogy Magyarországon volt egy 1848-as szabadságharc, amit oroszok vertek le, sem azt, hogy Magyarország a SZU ellen harcolt a második világháborúban, sőt, hogy egyáltalán háború volt Magyarországon; életében nem hallott egy szót se a magyar irodalomról, egyetlen magyar költő nevét se ismeri; mindez öt év egyetem és három év aspirantúra után. Larisszát sikeresen leszoktatták a gondolkodásról, a történelmi összefüggésekről sejtelme sincs. Nem tudja, hogy egy ukrán hadsereg harcolt a németek oldalán (ha tudja, letagadja, amiről nem beszélünk, az nincs), sőt, azt se hajlandó elismerni, hogy lenne a Szovjetunióban olyan ember, aki ne rokonszenvezne a rendszerrel és ne támogatná azt teljes erejével – kivéve persze a forradalom előtt született öregeket. Annak végiggondolására, hogy egy alapjában igazságos és progresszív történelmi folyamatnak regresszív szakaszai, igazságtalan és a fő történelmi folyamatnak egyáltalán nem megfelelő oldalai vannak, ennek végiggondolására képtelen, mint ahogy bármi egyébnek a végiggondolására is. Ez még felerészben se az ő hibája. Ami nálunk az ötvenes években volt, az a Szovjetunióban tegnap, ma, holnap, mindörökké ámen. Ötven év alatt már valóban visszafordíthatatlan folyamatok játszódtak le a lelkekben.
Ennyit második hazánkról. Jelenleg augusztus 10-e, hajnali két óra van, kiderült ugyanis, hogy ma indul haza egy úr, repülőn, aki kiválóan alkalmas és kész ezt a levelet hazavinni, én meg nem állhatok el tőle csak azért, mert föntebb mást írtam.
Anyuka, ha azt hiszed, hogy én olyan vagyok itt, mint otthon, nagyon tévedsz. Sokkal érzéketlenebb, sokkal mozgékonyabb és egyenletesebb hangulatú vagyok, nyilván előnyömre és hátrányomra.
Figyelj. Halaszthatatlan szükségem lenne egy-két rúd szalámira (inkább kettőre), kolbászokra, sóletkonzervre, mustárra, feltétlenül borítékokra (barna belsővel) pirospaprikára, aztán folyóiratokra, zsebkendőkre, de igazán a kaja a fontos, és azt tilos küldeni, mint ismeretes. A teendő mármost a következő: 1. Beszerezni a fenti árucikkeket, 2. türelmesen várni, amíg megtudod a leningrádi címet, akkor azonban 3. felhívni az Ibuszt, és megkérdezni, mikor indul a következő turistacsoport Leningrádba vagy Moszkvába, 4. megkeresni a csoport idegenvezetőjét, és kezébe nyomni a megcímzett csomagot s megkérni, hogy ő aztán 5. Leningrádban átadja, vagy Moszkvában föladja címemre a csomagot. Ekkor már nincs más hátra, mint 6. megvárni és örömmel nyugtázni hálaénekemet. Távlatilag célszerű lenne kávéfőző küldése is, de ebbe majd a kávét is hazulról kell küldeni (itt pörkölt kávé nincs). Jelenleg reggel csak intramuszkulárisnak szánt koffein-injekciót vehetek magamhoz, ami nem ugyanaz.
A kijevi városképből a farmernadrágainkkal, a szemüvegeinkkel (meg ami mögötte van) kilógunk, s ez különös kalandokat eredményez. Az orosz, illetve ukrán lányok semmivel se néznek ki rosszabbul a magyaroknál, a kétéves magyar divat szerint öltöznek, tizenhattól festik magukat, és egészen gyönyörűek vannak köztük. A fő különbség, hogy sokkal kezdeményezőbbek és merészebbek, mint a magyarok, könnyen és gyorsan ismerkednek, hosszan és bátran szembenéznek azzal, aki nézi őket az utcán; társadalmi és nemi élettel egybekapcsolt nyelvgyakorlásra a szomszédos kollégium nyújt lehetőséget, szervezett keretek között.
Kijev–Leningrád között, ’67. szeptember
Drága Anyuka, jelenleg a kijev–leningrádi vicinálison utazva immár 24 órája, az ágyon ülve és ölembe tett írógéppel írok. Vicinálisnak kell mondanunk, mert minden fűnél-fánál megáll, és gőzmozdony húzza. Az időt lényegében átaludtam, csak Vityebszknél keltem föl Chagallból kifolyólag, megnézni, hogy valóban lebegnek-e hegedűs vagy batyus bácsikák a levegőben a behavazott út és házak felett; e tekintetben Vityebszk csalódást okozott. Amúgy ugyanolyan, mint a többi orosz város, amik mellett elutaztunk. Csak egy helyütt láttam olyanszerű utcát, amilyet szerettem volna; azok a városrészek alighanem eltűntek, helyüket elfoglalta a viharos ütemben fejlődő (ezt most oroszból fordítottam) nohát, sejted, hogy mi. Az elutazásunk előtti utolsó éjjel nagyszabású alkotmány-ünnepet rögtönöztünk, ki is tiltottak bennünket miatta Kijev összes kollégiumából, a táncdalfesztivál döntőjét a Moszkva Szálló tizedik emeletén kellett megtekintenünk.
Leningrád, ’67. szeptember
Mamácska, beszéltem már neked telefonon arról, hogy át akarunk helyeződni Moszkvába, Moszkvában tanuló matematika szakosoktól pontos információt kaptam arról, mennyivel és miben jobb a moszkvai egyetem a leningrádinál; sokkal és mindabban, ami engem komolyan érdekel. Még ha leszámítjuk is szavaikból a két város versengéséből a külföldiekre is kisugárzó gőgöt és sznobizmust, akkor is sok marad. Négyen – az idegenben kifejlődött rendkívüli gyakorlati érzékünknek köszönhetően beadványt szerkesztettünk a követség illetékes emberéhez, amelyben a Magyarországon megszerzett többlet-matematikatudásunkra hivatkozva kérjük áthelyezésünket. Erre azóta se érkezett válasz, a követség kihalt, a telefont a takarítónő veszi fel. Lényegében nem is vártunk mást, a követség elvi álláspontja az, hogy maradjon mindenki ott, ahol van. Ama moszkvai srác csak egyetlen esetre emlékszik, amikor valakit áthelyeztek, egy csillagászt, akinek az egyetemén bedöglött a távcső; ez a veszély minket sajna nem fenyeget. Ez a dobásunk volt, és mi megdobtuk.
Leningrád, ’67. szeptember
Mamácska, remek dolog, hogy kijössz. Ha az áthelyezési ügy beüt, még október 1. előtt Moszkvában lehetek, téged meg még épp fogadhatlak Leningrádban vörös szőnyeggel. Kár, hogy csak négy napod lesz itt. Moszkvába nem mehetek eléd, nemcsak azért, mert pénzem nincs, azt még lehetne szerezni, hanem mert 12-től Moszkva (és Leningrád is persze) zárt város, csak ki lehet menni, be nem, az eljövendő ünnepekre[2] tekintettel; olyan népjóléti intézkedésekre készülnek ugyanis, amiket az ország egész területén nem tudnak keresztülvinni, csak ebben a két városban, tehát a népvándorlás megakadályozására született ez a bölcs rendelet. Sebaj, fő, hogy mégis kijössz.
Itt, Leningrádban már kezdünk konszolidálódni. Egy negyedik emeleti sarokszobában lakunk, ezen az emeleten a legjobb a fűtés, a régiek szerint ez „a” poloskamentes emelet, a sarokszoba előnye pedig, hogy szélvédett; az előző szobánkba befújt a szél. Szóval ez a kollégium legjobb szobája, megszerzése a határozott fellépéssel párosult kitűnő és árnyalt orosz nyelvtudás eredménye. Ha látnád, sivárnak és zsúfoltnak találnád, de egy kevés szovjetunióbeli tartózkodás megváltoztatja az ember mértékeit. A szobában három magyar és Vologya, félig zsidó, félig ukrán. Vologyának az lenne a funkciója, hogy az orosz nyelvet gyakoroljuk; ehhez képest Vologya kiválóan halad a magyar nyelv ismeretében. „Szervusz, hogy vagy, lófasz a seggedbe”, mondja, amikor belép a szobába, ha egynél több embert talál, akkor így köszön: „szervusztok, hogy vagytok, lófasz a seggetekbe”. Kávéfőzőt tartalék alkatrészekkel küldhetnél vagy hozhatnál, valamint nejlonzoknikat is, részben mert foszlanak, részben mert párás az idő és nem száradnak meg reggelre.
Leningrád rendkívül európai város, hát még milyen lenne, ha a házakat rendben tartanák, a kirakatokban is lenne valami, és este ki lenne világítva az egész. Az emberek sokkal európaibban öltözöttek és kulturáltabbak, mint Kijevben megszokhattuk. (Az európai öltözet persze turizmusból származ, vagy egyszerű csempészáru, a város fekvéséből kifolyólag.) A kulturált viselkedés ellenére itt is le akarják húzni rólunk a ruhát, akár három-négyszeres áron is.
Csókollak, mamus, szeresd szegény idegenbe szakadt derűs és közönyös és persze zseniális, minden tekintetben kiváló fiacskádat, aki szintúgy szeret téged.
Leningrád, ’67. október
Anyuka kedves, ez igen rövid levél lesz, holnap este utazunk, addig még rengeteg dolgunk lesz, ezért ma le kell feküdni – előbb persze egyet inni hű oroszainkkal, ez elengedhetetlen.
Örök hála a moszkvai ügy gyors keresztülviteléért. Most már nincs más hátra, mint a tárgyra térni végre. Tegnap este egyedül – az első magányos estén a Szovjetunióban – tekeregtem egy kiadósat Leningrádban; hajnali négykor másztam fel az ereszcsatornán, más mód a bejutásra nem lévén.
Mamácska, következik a kihozandó tárgyak felsorolása:
1. A falamon található Picasso-kép meg a svájci híd
2. magnószalagok, Feri válogatásában, ő tudni fogja, mifélék, mindaz, amit hallgatni szoktam (visszaküldésre, nyugtasd őt meg!)
3. zoknik, nejlon
4. cipőkrém
5. vitamintabletták, Antineuralgica és te tudod még, miféle
6. Parker golyóstollbetétek
7. fogkefék és Amodent fogkrém
8. olló, mert az bizony elveszett
9. pénz (sok), mert az nincs
10. mustár
11. a szétfoszlott farmeremről a tábla, aki a fenekén van neki
12. krumplicukor (rengeteg) nem táblában, hanem tömbben
13. neccháló, mert már az sincs
14. Caola szappan és szappantartó
15. az „Ezek a fiatalok”-lemez, ha nem drága.
Anyuci, várlak, Moszkvában.
Moszkva, ’67. október
Édes Mama – leveled informatív tartalmát, mire ideért, eléggé megviselte az idő vasfoga, amely elsuhant fölötte, időszerűségét egyedül a címzett zsenialitásáról szóló passzus őrizte meg, sőt ez még csak tovább hatványozódott – bár kétkedéssel párosul (ó jambusok), hogy ti. ott vagyok-e, ahol lenni helyem van (nem kisstílű értelemben, hogy melyik országban), és általában szabadságomat illetően (létezik-e és mennyiben, megint csak nem gyakorlati köznapi jogi szabadság értelmében) egy agresszívebb és erősebb félként velem szembenálló társadalom ellenében lehetséges szabadságról van szó. Ne hódolj és ne hódíts / ne csatlakozz a hadhoz / maradj fölöslegesnek / a titkokat ne lesd meg / S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg – tehát emberünk minden szabadsága a társadalmon kívül kerülés vékony lehetőségében rejlik, ami még megalkuvásnak is sovány. A közvetlen termelő ember nem szabad – ez evidens; önnön terméke fordul vele szembe idegen és ellenséges erőként, emberi mivoltát munkájában nem fejtheti ki. A tudomány, művészet képviselőjének teljes emberi mivolta kifejtésére nagyobb lehetősége van – de az ő szabadsága is korlátok közé szorul. Semmi remény rá, hogy a teljes emberség normáját: – nem lehet soha nem-igaz szavad / jó leszel, erős, békés és szabad / vendég múlt s jövő asztalainál, – akárcsak megközelítheti.
Mármost. Énbennem elhivatottság nincs, csak öntudat és némi becsvágy (az elhivatottság hiánya itt azt jelenti, hogy belátom, a világ az én áldozatom nélkül, vagy vele ugyanolyan marad, az áldozat felesleges, és társadalmilag szükséges mértékben úgyis meghozódik, mert embereit a társadalom neveli saját képére és hasonlatosságára; én is hiába gondolkodom illúziók nélkül, ez nincs miben megnyilvánuljon, hiszen magamat föl nem kötöm). A saját helyem a társadalomban (mert választási lehetőségem azért van) csak attól függhet, hol biztosíthatok magamnak maximális szabadságot, vagyis teljes emberi mivoltom kifejtésére hol nyílik a legtöbb lehetőségem, a mondott megalkuvásokat figyelembe véve; ennek egyik oldala, hogy azt tehessem, amihez maximális tehetségem van. S ehhez sajna kevés fogalmat alkothattam a kísérletek csekély száma és nem kellő intenzitása folytán; vagyis éveimet nem használtam ki eléggé.
Szerző most öccséhez fordul, felemeli hangját és jobb kezét (a pásztorbottal) és így szól: nézzen rám, nézzen meg jól, öreg vagyok és keveset tudok, keveset ismerek a világból és az ő tudományából; ismerje meg önnön hajlamait, irányultságát, tehetségét, kísérletezzen és próbálkozzon mindennel, emelje fel a tekintetét és éljen, ismerje meg önmagát, mint ama csuda-görögök mondták, mert ez előfeltétele a világ megismerésének. Nagyon szeretjük és féltjük őt, hogy mindörökre megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy a tekintetét magasra emelve meghordozhassa az egeken, és hogy (a személyi kapcsolatokon belüli szabadságon túl, amelyeket mamája oly sokra tart, sőt a szabadság egyetlen megvalósítható formájának kezel, nem minden alap nélkül azért) önnön szabadságát a lehetségesen belüli maximális mértékben kiküzdhesse, szóval, édes Ferenc, az időnk roppant kevés, és nem lehet elég aktívan, mozgékonyan, sokat-próbálóan és célratörően élnünk; és megragadnunk annál a poshadtságnál, amelyre a középiskola – rút intézmény, lélekgyilkolás – a tanulóit készteti, nem szabad semmiképp.
Szervusztok, kedveseim,
Ui.: Ferenchez persze konkrétumok is tartoznak:
1. tanuljon nyelveket,
2. olvasson; járjon tán könyvtárba is, olvasson újságot (az elejét is), hallgasson komoly zenét és általában viselkedjék kultúrember módjára
3. maga válogassa meg a barátait, ne azok őt
4. szeresse a lányokat és azok is őt
5. ossza be az idejét
6. olvasson verset (J. A.-t) és persze töltse be a reá hárult családfői tisztet közmegelégedésre, szigorúan, de igazságosan. Több most nem jut eszembe. Szia, Ferencke, írj!
Moszkva, ’67. október
Mamácska, – itt három napig senki se kapott postát (nyilván holmi szabadságolások mián)[3] az ötven-egynéhány magyar közül, tegnap aztán bokáig jártunk a levélben, én négyet halásztam ki a kupacból. Az ígért kincseket előre is köszönjük, még a héten beugrunk érte a kereskedelmi kirendeltségre, amelynek szemmel láthatóan úgy sincs egyéb dolga, mint ilyen csomagok továbbítgatása.
A matematikával eléggé hűvösen méregetjük egymást, mint egy idősödő házaspár. Azért az analízis-kollokvium, az ötöske lett. Egyébként jelenleg se lakásunk, se ágyunk, és Budapest-térképünk a falon, székünk-asztalunk, helyünk, krumplink se kanalunk, és nincs egyetlen Gyermekvédő Liga-zsetonunk se, Osztap Benderrel szólva (Ilf–Petrovból, egyébként az oroszok, akikből számlálatlan sok van, mind fantasztikus készséget árulnak el, teljes párbeszédeket fejből idézvén, származzanak bár Cseljabinszk vagy Murmanszk városából. Ogyesszából származván persze nem kunszt, egy ogyesszai Aronssohn-nak ez úgyszólván elemi tartozéka). Tudod, mi az a raszkladuska? Magyarul afféle kempingágy, ilyenen alszom négyágyas szobában ötödikként, eszeveszett kuplerájban és koszban, amit az oroszok tündéri bájjal és rugalmassággal viselnek el, mint ahogy csakis így viselhető el.
Befejezem, mert ma már 13 oldalnyi levelet írtam, amivel Th. Mann előtt, és valamivel Balzac után helyezkedem el a világirodalomban. Csókol gyermeked, a kiváló
Moszkva, ’67. november
Mamám, közben itt elvonultak az ünnepek, gondolom, Pestről nézve épp annyira voltak szórakoztatóak, mint innen; borzasztó sok szöveg, meglepően egyhangú beszéd, beszéd, beszéd és papírtenger. November 7-én beszaladtunk a városba. Félelmetesen sok nép (mind részeg, de hát ez egyszerűen a munkaszünetnek szól), az egész Kreml környékét megtöltötték, tereket és hidakat, és ahányszor egyszerre vagy húsz helyen fölrobban a tűzijáték, egetverő hurrák, körbefogódzás, ének és tánc, gitárok és harmonikák, hejehuja, pokoli kivilágítás (hihetetlen sok villanykörtével) és tagadhatatlanul önfeledt ünneplés; a város felett – Isten csodája – kivilágított Lenin-kép lebeg; a Központi Távírda épületén rendkívül közérthető és frappáns villany-ábécéskönyv, a szovjet dolgozó nem lehet annyira részeg, hogy ebből minden szükséges tudnivalót könnyűszerrel el ne sajátíthasson (ez is 60-as villanykörtékből, cca 60 x 20 méteren. Kezdetben látható az Auróra, zászlóval, a zászlón felirat, ezen mindig az aktuális jelszó; eldördül a villany-ágyúlövés, repül a villany-golyó – itt Lenin hangja hallható a L. Októbere c. filmből –, az események ebben a mederben folytatódnak, megjelenik a villany-alkotmány, villany-tankok dübörögnek, villany-erőműből villany-víz zuhog alá, végül egy villany-űrhajó is fölrepül az égbe, és mindennek méltó befejezéseképp az ügyes gépezet eljátssza a szovjet himnuszt. Figyelemre méltó: egy orosz, ha leissza magát, nem szidja a rendszert, hanem dicséri, néha el is sírja magát a meghatottságtól.
Tegnap megmutatkozott nekem belülről a Blagovescsenszkij-székesegyház a Kremlben, elragadó volt. Minden bizonnyal valamennyi művészeti ág közül az építészet az, ahol az orosz lelki alkat legkiválóbb megjelenési formája föllelhető. Este Reinberger nevezetű orgonista, csehszlovák állampolgár Bach-hangversenyét hallgattam léleköblítés, -tisztítás és -fölemelés céljából, persze pulóverben, mint ilyen nagyon idején- és helyénvaló volt, és igen-igen szép.
Eörsit üdvözöld nevemben. Közvetlenül Perjés dühítő Kortárs-beli cikke után olvastam őt és szívemből szólt. A folyóirat-küldemények jól jönnek olyan kétségeim esetén, hogy „van-e ott haza még”, az oroszok megátalkodott oroszcentrizmusa ezt néha kétségessé teszi. Ez internacionalizmusuk magyarázata is, ami nagyon szép, de erősen asszimiláló hatású. Aludni mék, szia mamácska.
Moszkva, ’67. december
Mamácska, mindenekelőtt hálás köszönet a farmerért, amellyel egyetlen elődje se állja ki a versenyt, hosszú, de a feneke épp jó, zakót hordok hozzá, meg egy szobatársamtól kisírt széles övet, a lányok leszólítanak, sőt a fiúk is. A nadrág épp jókor jött, a leningrádi kirándulás ötlete és megvalósítása között, így mindjárt meg is nézhette Leningrádot, még a befagyott Néván is sétálgathatott. A dolog igen könnyedén zajlott, csütörtök estétől hétfő reggelig, egy orosz sráccal, akinek csak a harmadik napon tudtam meg a nevét. Nem volt se engedély, se útlevél, se vasúti jegy, se előzetes leningrádi bejelentés, ezekre idő se lehetett. Leningrád látása jót tett nekem: a várost hó födi, a Néva félig be van fagyva, behavazva a kis Ermitázs felé eső csatornák, a boltíves-árkádos reneszánsz paloták hihetetlenek és elbűvölőek, vagy képzeld el a Palota teret behavazva. Időmet az Ermitázs és a hanglemezboltok közt osztottam meg, megszemlélhettem a modern franciákat is, és persze kedves hollandjaimat, imádottamat, Madonna Littát. Lemezt is vettem kilószám, a leningrádi lemezek sokkal szebben adjusztáltak, és alighanem jobbak is. A leningrádiak milliószor segítőkészebbek, vendégszeretőbbek, mint a moszkvaiak.
Könnyen elképzelhető, hogy a leningrádi út miatt seggbe rúgnak, minthogy a második etap résztvevői lebuktak, egyelőre még nincs belőle állami fegyelmi, de ők már egy évre mindennemű utazástól eltiltattak, az ügy jelenleg súlyosbításért fellebbeződik, hála e berkekben uralkodó légkörnek, amiről épp ezért nem is írok most.
Moszkva, ’68. január
Anyukám, – kételkedem abban, nem csupán csak destruktív szellem vagyok-e, hogy az én műfajom létezik-e, és van-e benne mit mondanom? Karinthy Cirkusza lehet nekünk alapművünk éppen, lehet bárkinek, hiszen a művészi valóság tisztán érzelmi úton is megragadható, mint ahogy a Faustus zeneelméleti fejtegetései is követhetők tisztán ráérzés, intuíció, fogékonyság révén. A Cirkusz-szimbólumrendszerben szerepel egy motívum: a hit cselekedeteink végső értelmében. Figyelj jól, itt egy gondolattal több van. Nemcsak a változtatni akarás, a megváltás reménytelenségéről és hiábavalóságáról van szó, nemcsak arról, hogy társadalmilag közömbös, polgár vagyok-e vagy fegyenc, vagy vagyok-e egyáltalán; hogy az embert a társadalom által ráruházott szerep nem elégítheti ki, nem elégítheti ki sem méltóságát, sem megismerni vágyását, hogy tehát a világban emberi méltóságunk elsőrendű parancsa: megőrizni a társadalmi szerep ellenére a képességet arra, amit ez a szimbólumrendszer a dallam eljátszásával jelöl – megőrizni ezt az emberi tisztaságot – a dallamot és a hegedűt; a kérdés most ez: LÉTEZIK-E egyáltalán a dallam, a hegedű.
Gondolom, a kételyt érted, és ezért talán nem kísérled meg eloszlatni, mindez éppúgy nem védhető kívülről, mint ahogy nem támadható. Ez csak a dolgok egyik szelete, mindazonáltal mára elég. Szeretlek, mamus, szia
Moszkva, ’68. március
Maman, hadd kezdjük ezúttal az „A-zóna w.c.-i” c. kis színesünkkel; ez ugyanis igen fontos szempont, néha fél óráig keresgél az ember, amíg ízlésének és hangulatának megfelelőt talál; mindezideig kitűnt a 18. emeleti, szolid tisztaságával és puha papírjaival, az azonban az utóbbi időben feltűnően leromlott, tartja viszont megszokott színvonalát a 22. emeleti, ennek specialitása az olajfestett w.c.-deszka. A minap a 25. és 26. emelet között találtam egy igen kies helyet, egy egész életet le lehetne ott élni, egy félreeső lépcsőházból nyílik; esetleg alpesi keselyűre is lehetne vadászni az ablakából. A kezdőben talán meglepetést kelt, hogy a 9. emeleten, ahol a rektor székel és a lift előtt szőnyeg van – szóval ennek a w.c.-jében nincs papír; önként kínálkozik a feltételezés, hogy két felelős munkatárs van kijelölve e célra a rektor mellé.
Az analízis-zárthelyi meglepetésemre teljesen hibátlan és jeles; ez a megelőző, integrálgatással töltött éjszaka és a reggelire nyugodtan, ülve elfogyasztott három lágy tojás eredménye; ez utóbbi a világ minden rémével szemben védtelenné tesz.
Négy nap múlva folytatom, az életrendem, illetve a nem létező életrendem teljességgel felborult; a vasárnapra virradó éjjelt ugyanis kénytelen voltam átzülleni, minthogy kilenctől egyig több mint 9 rubelt vesztettem, reggelig tartott, amíg visszanyertem, és még hozzá is egy kicsit. Ehhez képest most fizettem be Ojsztrah bácsira, aki egy nénivel együtt több menetben Beethoven összes hegedű- és zongoraszonátáját eljátssza. Köztük a Kreutzert, meg a 6. és 8. számúakat, akiket Beethoven néhány nap eltéréssel, sebtiben írt, főúri patrónusának, az általunk jólismert Brunswick grófnak, demonstrálandó, hogy dehogyis őrült meg ő, mint ahogy ezt Bécsben tudni vélték – mindezt a Dr. Faustusból tudhatja meg a tudásszomjas ifjú, aki nem röstell élni Th. Mann ismeretterjesztő erényeivel.
Igenám, csakhogy a koncert tízkor ért véget, és nekem másnap reggel kollokvium, így hát a hétfőre virradó éjszakát is ébren kellett töltenem egy feketekávé segítségével. Az analízist kulimunkával kellett megtanulnom, minthogy egy szót se tudtam belőle. Ezek rendkívül elegáns, gyönyörű és finom dolgok, sajnálom, hogy eddig nem tudtam, illetve tudtam, hogy elegáns, finom stb., csak őt magát nem volt szerencsém ismerni, de már régen elhatároztam, hogy megtanulom egyszer. Le is tettem aztán, ötösre.
Szia.
Moszkva, ’68. március
Anyuka, tekintve, hogy adósságaim jócskán meghaladják a 30 rubelt, légy szíves haladéktalanul minimális program gyanánt megtudni annak a fekete női cipőnek a számát és formáját, amit J. Éva küldött ide a fiának, a számhoz hozzáadni kettőt, majd vedd meg egy cipőboltban, sehol másutt, 185 forintért, mindezek után maximális sebességgel küldd ki, két párat. A cipőt itt várják á 45 rubelért. Made in Hungary, igen otromba jószág. Valamint küldjél néhány pár fehér (ó, fehér) csipkeharisnyát, ez itt szintén a dupláját éri. Cosi fan tutte. Rettentő sürgős, felfordulok éhen. Már be se merek menni a belvárosba; ha nincs nálam pénz, megüt a guta; mindent, hangversenyjegyet, lemezt ott és azonnal meg kell venni, egy óra múlva már nem lesz. Moszkva zenei élete hajmeresztő. Tegnap hallgattam meg a teljes orgonamisét Bachtól, a végén az Aus tiefer Not schrei ich dir-rel és a hármas fúgájával, ami teljességgel az egekbe emelt, ma Borisz Goldstein ad egy olyan Bach-Vivaldi-Mozart koncertet, amin ott kell lennem, aztán Charles Münch jön, teljes zenekarával Párizsból, ide is el kell mennem legalább egyszer, nyilván amikor a Tengert vezényli, aztán a Bach-együttes Münchenből, ők a János-passiót adják elő, Rajzman Bach-elődeinek és kortársainak műveiből ad orgonahangversenyeket, másnap Richter ad Mozart-estet, és így tovább és mindez csak a Konzervatórium nagyterme, abból is csak ami érdekel.
Aggódsz, hogy életvitelemből mellőzöm a matematikát; egyéb alapod erre az aggodalomra nem lehet, mint hogy nem írok erről. Hát akkor az egyensúly kedvéért íme:
Ma szeretett professzorunk, Izrail Mojszejevics Weinstein előadása első részében az egyenletes folytonosság tételét általánosította, alátámasztotta tetszőleges kompakt értelmezési tartományra. Tartottam ettől a bizonyítástól, mert az eredeti tételnél se volt türelmem megérteni az ő gondolatmenetét, a vizsgán is a számomra sokkal természetesebb variánssal hozakodtam volna elő, ha ezt húzom. Így némi szorongással vártam a bizonyítást, aggodalmaim azonban abban a pillanatban, amint W. kimondta a döntő szót: legyen delta a Lebesque-féle konstans, egy csapásra eloszlottak; nem is figyeltem tovább, a bizonyítás gondolatmenete oda- és visszamenőleg az eredeti tétel régi bizonyításával együtt kristálytisztán áll előttem; megértettem azt is, ami eddig sehogy se fért a fejembe. Stb. stb. Nos, hogy tetszik? Ezt akartad? Hajrá, mamám. Szia!
Opplá. Kérek fogkefét (a megmaradt fogaimnak, Reine Borsten) valamint fogkrémet (Amodent, fogat ment) és esetleg kéziratpapírt.
Moszkva, ’68. április
Dear mother, én azóta egy gyönyörű Rajzman-orgonaesten estem át, azután pedig minden bizonnyal életem legmegrendítőbb hangversenyélményén, a müncheniek H-moll-mise előadásán; ahogy a kórus megszólal (Kyrie eleison) fölülmúlhatatlan, és később se enged semmit. Csodálatos mű. Legszebbek az alt-áriák és persze a kórusok, a Crucifixus, a Confiteor (az ötszólamú kettős fúga), általában a Credó kórusai. Az egész annyira fölkavart, mint már régen bármi is. Most Marcel Marceau jön Moszkvába, igyekszem mindkét estjét megnézni. Hétfőn elutazom félig-meddig vadidegen emberekkel a Baltikumba: Rigába, Revalba, valószínűleg Leningrádba is, kalózakció gyanánt. Azután visszajövök, megnézem a meccset, és kezdetét veszi a vizsgaidőszak.
Jaj, Mamám, minden tollam eltörött, kifogyott. Ha tudnál Nyugatra utazó barátoktól egy Bic-et szerezni, beléd úgyis kár, küldd ki inkább nekem. Pá, mamám.
Sampont küldhetnél.
Moszkva, ’68. május
Mamám, írni valóban nem írok, viszont ma levizsgáztam analízisből, annak előtte már zacsotoltam belőle, így a két matematikai tárgy közül az egyik kivégzést nyert, majdnem két héttel a vizsgaidőszak előtt. Ez szokásos hajnalig való tanulást és a napfölkelte-madárcsicsergésre lefekvést igényelt, majd a vizsga ötös érdemjeggyel letétetett. Ha valóban így megy ez a dolog, akkor júniusra csak a párttörténeti vizsga marad, ez azonban egyelőre fehér folt jövőnkben; előadáson ui. egész tanévben egyszer se voltam, és a szeminárium bizonnyal kiváló vezetőjének személyes ismeretségével se dicsekedhetem. Szomorú.
A kollégiumi helyzet egyre romlik; a jövő évi negyedikesek 13-an az eredetileg 5 főre tervezett helyen, hármasával parányi szobákban. Az ötödévesek is kettesével laknak, pedig nekik a magánzárka törvényileg dukál. Az itteni diákság azonban teljességgel híján van egy Cohn-Bendit iniciatívájának[4], nem vonul az utcára ez ügyben, és nem barikádozza el a Mengyelejevről és Lebegyevről elnevezett sugárutakat, ő tudja, miért. Nagyon álmos vagyok, Mama, csók.
Moszkva, ’68. szeptember
Édes Mamuka, mint tudjuk, a vonat idejövet az egyetem mellett fütyül el, s ha léteznek vegyes érzelmek, hát bennem ilyenek dúltak, meglátván e szeretetre méltó kőkakát.[5] Pozitívum viszont, hogy nem Harkovba érkeztem, ahol az érkező diákok minden alkalommal kötelesek magukat tetvetlenítésnek alávetni; a magyarok ezt kiküszöbölendő készek a nemzetgyalázásig elmenni. A konszolidáció útjára léptem magam is, sőt, Dubceket megelőzve ágyam ágy, asztalom asztal stb. Történik mindez a legfőbb főépületben a 17. emeleten, tehát határozott társadalmi emelkedéssel. Van íróasztalom, hozzá szék és olvasólámpa; van tehát vesztenivalóm, megállapodott egzisztenciám, nem állhatok akármilyen ügy mellé, és nem lehetek provokálható. A B-zóna a „nyizse-vise” hazája (e fájdalmas szükségszerűség a rendszer – mármint a liftek rendszere – lényegéből foly), a könyök, az ököl, a nyílt szavazás és a kollektív meggyőzés birodalma, s a szenvedélyeké. Egyszer majd taglalom a kérdés elméletét, miért a „vise” az agresszív párt, s a „nyise” a béketűrőbb. Nem rossz, mégis hazavágynék, pedig még bele se éltem magam az eljövetelembe.
Jajaj!
Csókol és kedvel fiacskád
Moszkva, ’68. október
Mamám, köszönet a folyóiratokért, ÉS-ért. Eörsi arany ember, csodálom, hogy még szabadlábon van. Déry viszont teljességgel magánérdekű, semmit se tudok meg tőle, amit nem tudtam volna. Haj. A lelkeddel párhuzamosan küldhetnél pecsenyezsírt, ha a kettő nem zárja ki egymást. Soon will be done the trouble of the world, énekli a fülembe épp Mahalia, és joggal.
Moszkva, ’69. január
Anyukám, kedves, megjöttem[6], a bőröndkulcsom nem találom, az előszobai asztalon vagy a szobai Panni falon lehet. Valaki megkereshetné és elküldhetné a hétfőn érkezőkkel.
Erősítsem meg a lelkem, mondod, valóban, mi sem egyszerűbb. A lelkem hosszában hasadt, otthon hihetem akármilyen erősen, hogy erős, el nem tudom képzelni azt az űrt, ami itt vár rá. Könyörgök, ne engedj ki többet, akármi legyen. Nevetséges, hogy ilyet írok, de tényleg nem vagyok ura magamnak, ha ennyiszer rá tudok sétálni ugyanarra a csapdaajtóra. Nem szabadott volna elengednetek: otthon disszimulálok.
Vedd úgy, mintha ezt nem írtam volna. Itt vagyok, ez realitás, lesunyt fejjel dolgoznom kell, mondom magamnak. De nem érdekel, gyűlölöm, gyűlölök itt lenni, gyűlölöm a falakat és ami köztük van.
ANYÁCSKÁM, NAGYON FÉLEK, HOGY NEM BÍROM KI.
Most megint este van, és megint rám jön a sírás. Mikor utoljára hazautaztam, el nem tudtam képzelni, hogy ide visszatérek még egyszer. A repülőgépen a motorok üvöltöttek csak túl, olyan sírógörcsöt kaptam.
Nem akartam ezt megírni. Rettegek a becsavarodástól, megígérem, ha tökéletesen elviselhetetlen lesz, inkább hazautazom bármi áron. A bármi ár tényleg bármi ár, gondold el: kirúgás, hadsereg stb. Írjál sokat, sokszor, erre szükségem van, akkor is, ha én nem tudok írni.
Moszkva, ’69. május
Egyetlen drága anyácskám, írok én, de összetépem és így kell lennie. Könnyű neked azt írnod, hogy minél rosszabb, annál jobb. Nem tudom, mit tegyek. Egyre többször vagyok túl közel az ablakhoz – tényleg. Próbálok nem nyavalyogni és nem írni erről. Mindeddigi életem olyannyira minden pozitívum nélkül való, hogy… [áthuzigált szavak] Nem tépem össze ezt is. Szia.
Moszkva, ’69. május
Drága mamám. Ezt egy holnapi utazó viszi, ha megtalálom őt addig, és utazik egyáltalán. A minisztérium azonnal intézendő, V. em. nemtudomhányas szoba, Sipka et. keresendő, aki szerint a hozzájárulást hazaküldvén a szülők is bemehetnek a stempliért. Ez sürgős.[7] A kérelmet közvetlen hozzátartozó is beadhatja, de a kieg. engedélyéhez azt hiszem, személyesen kellenék, hacsak nem találsz ki valamit, konzultálj a tárgyhoz értőkkel. Ha a kieg-től meg lehet kapni az engedélyt más által is, próbáld meg. A hiányzó rovatokat részben nem tudom kitölteni, részben nem tudom, kitöltendők-e (kihez kéri?). Ha egy mód van rá, hogy beadd nélkülem, tedd meg, gyorsan, azonnal és föltétlenül. Sietek, szia.
Moszkva, ’69. május
Jaj, mamám, most csapott be a ménkű boldog magányomba; kirúgnak a szobából, kezdődik megint a harc a létért, csendért, tisztaságért, helyért, nyugalomért stb. – itt járt két inspektor, át kell adnom a szobát, engem pedig bevágnak harmadiknak valahová, remélhetőleg megint gengszterek, valutaüzérek, leánykereskedők, nemi beteg alkoholisták és buzi apagyilkosok közé. Néhány napot azért nyertem, a szoba ahova szántak, s ahova azonnal át kellett volna hurcolkodnom, olyan szédületesen mocskos és bűzös volt, lakója annyira mosdatlan és pimasz, az én összeomlásom pedig oly meggyőző, hogy ettől eltekintettek. Most küzdök; de egy hétnél tovább ez úgyse húzható. A minimum, amit el akarok érni, hogy magam járhassam végig a lehetséges szobákat, és én választhassak közülük. Ajjajaj. Elvonja a figyelmemet és öt hét nyugalom után egy pillanat alatt visszahozta a gyomoridegességemet. Az ideiglenességhez és a bizonytalansághoz pedig jobb hozzászokni – de amíg megvan a lemezjátszóm, hallgatni akarom és a többi – más dolog, amikor majd kidobom az ablakon a lemezekkel együtt és netán magam is utánuk ugrom. Ne aggódj, kibírom, meg nem halok és azon túl mindegy. I think of summer and sea and all and it calms me. Csók.
A levelek írója végül is nem a moszkvai diákszálló tizenhetedik emeletéről való kiugrást választotta, hanem 1969 nyarán a szlovéniai (akkor jugoszláviai) Koper kikötőváros mellett éjjel beugrott az Adriai-tengerbe, és átúszta a trieszti öblöt. Tanulmányait az Egyesült Államokban fejezte be, azóta is ott él. Kaliforniai születésű gyermekei ma idősebbek, mint a levelek írója volt.
(Szerkesztette és közreadja Fencsik Flóra)
Jegyzetek
[1] A postán küldött leveleket Moszkvában cenzúrázták, ezért a diákok nyilvántartották és informálták egymást, ha valaki Pestre utazott, és általa küldték (magyar bélyeggel) a leveleik zömét.
[2] 1967. november 7.: a Szovjetunió az ötvenedik évforduló gigantikus ünnepségeire készül.
[3] Mármint: nyilván szabadságon volt a magyar nyelven tudó belügyi illetékes tisztviselő, s a levelek föltorlódtak.
[4] A levél a ’68. májusi franciaországi diákzavargások idején íródik.
[5] A levél az idehaza töltött nyári vakáció után íródik; ez a nyár az a nyár, amelyen a Varsói Szerződés seregei, köztük Magyarországéi, részt vesznek a Prágai Tavasz leverésében.
[6] E levél egy soron kívüli téli pesti hazajövetel után íródik, súlyos döntések meghozatala után.
[7] Egy Jugoszláviába szóló „betétlap” engedélyeztetéséről van szó, ez idő tájt a személyi igazolvány betétlapjával lehetett oda utazni; katonaköteles fiúknak ehhez is külön engedély kellett. Nyugatra egyáltalában nem utazhattak.