Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A hatvanas évek második felében Szabó István megrendezte azt a két filmjét, amelyben – legalábbis szerintem – a magyar filmtörténet legszebb gyerekszerepei vannak. Az egyik az 1967-ben bemutatott és 1966-ban forgatott Apa, amelyben te játszottad a főszerepet, a másik pedig a Szerelmesfilm.

Azt már nem vállaltam.

A Szerelmesfilmben is te lettél volna az Oláh Jancsi?

Szó volt róla, de én eleve nem akartam. Viszont nagyon helyes az a fiú, aki játszotta, meg a lány is.

Te hogy kerültél bele ebbe a filmbe?

Várkonyi Gábor, Várkonyi Zoltán fia, aki Herskó János asszisztense volt felfedezte a bátyámat meg engem az 5-ös buszon. Mondta, hogy menjünk be a filmgyárba szereppróbára. Akkor először Herskó filmjében, a Párbeszédben játszottam hétéves koromban, és onnan ismertek már engem. Rengeteg gyereket végignéztek. Ott álltak a filmgyár udvarán százas sorokban, és én úgy mentem már végig köztük az asszisztensekkel, mint egy kiválasztott, akinek már biztos a pozíciója. Rettenetesen utáltam már azt a mustrát is. Valószínűleg azért választottak engem, mert nem tudtam hazudni. Volt egy olyan feladat, hogy hazudni kell, és a többiek zseniálisan hazudtak, nekem meg nem sikerült. Irgalmatlan hülyeségeket mondtam. És azt hiszem, hogy ez teljesen megerősítette Szabó Istvánt abban, hogy aki ennyire nem tud hazudni, az talán ő maga.

Apádnak, Erdély Miklósnak, aki szintén csinált filmeket és volt kapcsolata a Balázs Béla Filmstúdióval, nem volt köze a te filmszerepléseidhez?

Nem volt. Szabó István nagyon nem szerette az ő filmjeit. Apám erre mindig büszke volt. Nekem eléggé nehéz helyzetem volt emiatt, hogy ők nem kedvelték egymást. Egyáltalán nem voltak egy társaságban, és akkor apám még nem is volt Balázs Bélá-s.

És apád nem is nagyon szerette, hogy te csinálod ezt a filmet?

Érdekelte. Főleg az, hogy én ebben eléggé kikészültem.

Hogy készültél ki?

Mindenféle hisztériáim lettek. Kiemeltek az osztályomból, ami jó kivételezésnek tűnt, pedig rossz volt. A rettegett osztályfőnököm, akitől féltem, az járt a lakásunkra, és a filmgyár fizette, hogy órákat adjon nekem. És akkor még el is kezdtek irigyelni.

A film miatt lettél magántanuló?

Persze. Hát az rengeteg munka volt. Hónapokig tartott. Sok olyan felvétel volt, amit nem is használtak. Előpróbák is voltak meg minden. És egyszer, mikor valakinek visszaadtam egy táskalerúgást, látta a tanár, és kiabált, hogy nem vagy a filmgyárban. Annyira nem akartam semmi ilyen dologgal bárki fölé kerekedni, és világéletemben fájt nekem, hogy ezt így kezelték. Állandóan írogattak nekem leveleket, a házunk előtt álltak a lányok, és autogramot meg fényképet követeltek. Nem hagytak békén. És ez nekem annyira nem kellett. Hosszú ideig azzal foglalkoztam, hogy ettől a gyereksztárságtól megszabaduljak. Gyűlöltem. Egyetlenegy ilyen levélre sem válaszoltam. Fényképeket senkinek nem küldtem. Autogramot talán adtam, a bemutatón, a pécsi bemutatón, az valahogy jó volt. Igaz, hogy megbotlottam a világot jelentő deszkákon. Rögtön megbotlottam, de nem estem el.

Meg túl hamar találkoztam a felnőtt élettel. Elég durvák voltak ott a segédmunkások, a világosítók, a nyelvüket sem bírtam. Kicsit finomabb légkörben éltem itthon, és elég hamar kaptam az életnek ezeket a durva tényeit. Szabó Istvánnal nem volt semmi bajom, mert ő nagyon rendes volt, nagyon sok jó élményem is volt ezzel a filmmel. Nagyon jó stáb volt, és Szabó István csodálatos nyugalmat és csendet tudott teremteni egy pillanat alatt. Felnőtt fejjel is láttam egy-két forgatását, és azokon is ráismertem arra a fegyelemre és nyugalomra.

És mennyire voltál te ebbe a filmbe tízéves gyerekként beavatva? Mit meséltek neked arról, hogy ez a film mi lesz, és voltaképpen miről szól?

Úgy az egészről nem meséltek, csak a helyzeteket mesélték el, amiket el kellett játszani, és azokba én halálosan beleéltem magam. Annyira, hogy a Tolnay Klári föl is hívta anyámat, hogy ez a gyerek egy kicsit túl érzékeny. Amikor sírni kellett, akkor bőgtem, amikor verekedni kellett, akkor véreztem.

Ott azon a nagy játszótéren, ahol a nagy hirig után mesélni kezdesz az apa és a tanár úr közös partizánkodásáról, amikor éppen hátra kötöznék a kezed...

Igen, ott véreztem. Én azt halálosan komolyan vettem. Életnek vettem, és nem filmnek. Annak ellenére, hogy 15-ször, 20-szor meg kellett ismételni.

Nem sokkal később visszatért nekem ez a jelenet. Az iskolánkban az udvaron tilos volt futkározni. És volt egy olyan szabály, hogy aki futkározik, azt falhoz állítják. És én futkároztam, és tizenhárman tudtak csak a falhoz vonszolni, annyira ellenálltam. És ez nagyon hasonlított ahhoz a jelenethez, ami a filmben volt. Ezt a fajta dicsőséget szerettem, hogy én erős vagyok, és ellen tudok állni az igazamért, mert az nem igazi bűn, hogy az ember az udvaron futkos egy kicsit. Ez a sok korrupt gyerek pedig, mint a kidobófiúk, beálltak egymás mellé valamilyen ügyeletes tanár utasítására, és mind ellenem voltak. Az én erőmet pedig megsokszorozta az igazságérzet.

Amúgy azt rohadtul utáltam, hogy mindent annyiszor kellett ismételni. Volt egy kötélmászós jelenet, és amikor már a tizedik alkalommal kellett azon a rohadt kötélen fölmászni, akkor már toltak. Egyszer meg imádkozni kellett volna ágyban fekve. És mondtam, hogy kérésre nem imádkozom. Nekem az egy igazi dolog, engem erre nem lehet megkérni. Akkor föllázadtam. És akkor mondták, hogy csak csináljak gyertyaállást az ágyban. Akkor megadta magát Szabó István.

Én erre a jelenetre nem emlékszem.

Ez aztán nem volt benne a filmben. Sok minden nem volt benne. Egyik éjszaka például motoros rendőr vitt százhússzal a Lánchídon át éjszakai forgatásra. Égtek a halogénlámpák, és kolbászt kellett ennem a hentesbolt előtt. És megetettek velem már vagy három kolbászt, és azt is hiába ettem, mert kimaradt a filmből.

És amikor te tízszer-tizenötször fölkászálódtál a kötél tetejére, tízszer-tizenötször odanéztél a tornaterem sarkába, ahol ott áll a paptanár, akkor tízszer-tizenötször ugyanúgy összeszorult a szíved, hogy a fiúk most majd rákérdeznek a partizánságra és lebuksz?

Igen. Tízszer-tizenötször. És amikor azt a D betűt fölírtam a táblára, akkor tízszer-tizenötször abszolút tökéletesen leutánoztam az apa D betűjét. Nem tudom, hogy csináltam, de ez így volt. És tízszer-tizenötször tönkrementem, hogy az osztály kiröhögött. Volt egy srác, aki mondta nekem, hogy nem volt képes kiröhögni, mert annyira sajnált. Én nem voltam színész, hanem megéltem a dolgot. És ettől jól csináltam. A filmnek előnyére vált, hogy ennyire beleéltem magam, csak nekem volt rossz.

Szerintem is nagyon jól csináltad. És az Eörsi Mátyás is olyan zseniálisan blazírt volt, amilyen csak egy gróf Nádasdy lehet kicsiben.

Pont olyan volt élőben is.

Mennyire láttad át például, hogy mi történik veled, ha nagy leszel? Ha te leszel a Bálint András? Lefut a film első negyven perce, ami a tied, azután jön egy snitt: látjuk az ajtófélfán a vonalakat, ahogy növekedik a gyerek, és akkor előlép helyetted a Bálint András, és kezdődik az ő filmje. Mennyire érezted át, hogy az a Bálint András te vagy?

Nem éreztem egyáltalán. Úgy éreztem, hogy nem olyan leszek. Meg nem is olyan lettem.

Hát te nem, de mennyire tudtad elfogadni, hogy kinő belőled egy ilyen felnőtt srác, és azután róla szól a film?

Hát, elfogadtam, hogy ez van. Elfogadtam, de nem tudtam azonosulni a Bálint Andrással, mint magammal. Igazából nem tudtam elfogadni. A hangom sem az enyém volt. Az is egy elidegenítés volt. Túlságosan hadartam.

Próbálkoztak, és nem ment.

Egyébként háromezer forintot kaptam a filmért, és akkor bevásároltam a piacon, vettem krumplit és mindenfélét.

Ezenkívül csak napi ötven forint járt.

Ez érdekes, van a filmben egy jelenet, ahol az ifjú baráti társaság statisztálni megy, és arról van szó, hogy mennyit kapnak egy napra.

Igen, és akkor mondják, hogy „Zsuzsa nekünk nem tudom mennyi kellene, intézd el!”

A Sólyom Kati, a filmben az Anna, mondja, hogy nyolcvan kellene, és Zsuzsa intézd el. Mert amúgy hatvanat kapnak. Tehát te kevesebbet kaptál, mint akkor egy statiszta.

Ők többet kaptak, mert nem volt olyan sok napjuk. Én rengeteg napig voltam, száz napig. Rengeteget forgattunk. És akkor mindig kellett párizsis zsemle, meg ilyesmi. Sokszor meghívtak, de azért nem sok maradt abból a sok ötven forintból, gondolhatod. Olcsó volt a gyerekszínész akkor.

És mennyit meséltek neked erről az egész korszakról, amiben voltatok. Tehát a partizánokról, a háborúról, arról, hogy miért jött a paptanár helyett az úttörőnyakkendős tanárnő stb.?

Semmit. Hagytak olyan gyereknek, amilyen voltam. Hagyták, hogy képzeljem el, ahogy akarom. Nem akarták, hogy még a történelemórától is frusztrált legyek. Tehát semmiféle történelemórák nem voltak. Semmi. És szerintem jól tették, csak mondjuk kicsit zavaró volt, hogy nem tudtam, miről szól az egész. Hosszú-hosszú ideig nem tudtam. Miután kész volt a film és láttam, akkor sem.

Közben ott mondtál néha ilyen ideológiai hátterű szövegeket, amikor például a gróf Nádasdy Mikiéknél voltatok, és magyaráztad, hogy most büntetésből egy kicsit ők az elnyomottak.

Megírták nekem.

Na jó, megírták. De az is át volt élve.

Mondatonként, érzelmi kvantumonként volt átélve.

Azután az osztály-önkormányzat vezetője is vagy a filmben, és van egy hősies jelenet, amikor a tanárnővel megküzdesz, hogy az osztályidegen Nádasdy barátodat fölvegyék úttörőnek.

Abba is iszonyúan beleéltem magam. Majdnem összepisilte magát a tanárnő, úgy ráüvöltöttem. Iszonyúan sértette az igazságérzetemet, hogy azt mondják, hogy ti döntitek el, mit csináljunk, odamegyünk kirándulni, ahova ti akarjátok, aztán még a barátomat se vehetjük be az egészbe.

Mondtad, hogy időközönként kiborultál. Mitől borultál ki?

Például a filmbéli anyukámnak udvarolt egy férfi. Én azt majdnem szétvertem. A Tolnay Klári akkor hívta fel az anyámat, hogy figyeljenek rám, mert kicsit túl érzékeny vagyok.

Azon gondolkodtam, amikor legutóbb néztem a filmet, hogy kié lehet az a kis kéz, amelyik megragadja a vaskarikát a ház kapuja melletti betonoszlopon, amikor Apa felemeli? A kamera az emelkedő gyerek szemének a helyén van, aztán csak a kezét látjuk. Vajon honnan van az a kis kéz?

Ez jó kérdés. Az valaki másnak a keze. Milyen faluban is volt ez?

Adorjánpusztán.

Igen, szóval másnak a keze, és engem ez is nagyon bántott.

Nyilván másé, a tiéd nem lehet, mert a film szerint még egész kicsinek kellett lennie a gyereknek és a kezének, amikor az apa élt még és emelgette.

Ezzel megvigasztalsz, de fogalmam sincs, kié volt a kéz.

• Beszélő évek – 1967