A „köztes Európának” is mondott Kelet-Közép-Európa kisebb-nagyobb nemzeteit helyzetük és sorsuk a demokratikus újkor kezdetei – más szóval a XIX. század – óta arra ítélte, hogy két egyformán problematikus és ugyanakkor nehezen járható lehetőség között válasszanak: 1. betagolódás valamilyen nagyobb, birodalmi államkeretbe, vagy 2. elkésett nemzetépítés a szomszédságunkban vagy éppen saját földjükön élő más népekkel való rivalizálás viszonyai között.
Az első útnak, a betagolódásnak, olyan nevezetes hívei voltak, mint a cári diplomácia vezetését elvállaló lengyel Czartoryski herceg, vagy a történész Frantisek Palacky, a cseh nemzet nagy ébresztője, vagy magyar részről Széchenyi, Deák és az idősb Andrássy (hogy csak a legnagyobbaknál maradjunk). A bécsi kongresszus és az első világháború közötti évszázadban a „köztes Európa” népei számára birodalmi keretnek elsősorban a Habsburgok dunai államrendszere „kínálkozott” (a szót idézőjelbe tettem, jóllehet Palacky e történelmileg adott keretet egyenesen a gondviselés ajándékának tekintette); innen északabbra, a Baltikum népeinek és a lengyeleknek már orosz fennhatósággal kellett megalkudniuk, miközben délkeletre, a Balkán térségében, a török birodalom fokozatos visszaszorulása az ott keletkező államalakulatokat a többi európai nagyhatalom egymás közti vetélkedésének terepévé tette.
A második út, a nemzeti önállóságra építkező független államiság útja, az előbbinél csábítóbb és sok szempontból korszerűbb választásként jelentkezett egy olyan korban, amelynek szellemi-politikai arculatát a francia forradalom és a romantika formálta. A bécsi kongresszust követő évszázad, amint erre Bibó István több munkájában is rámutatott, fokozatosan aláásta a dinasztikus-feudális legitimitás addig érvényben volt rendező elvét, amiből szinte automatikusan következett a demokrácia és a nemzetállamiság felértékelődése. A XIX. századi Európát természetesen túlzás volna a „nemzeti önrendelkezés” korszakának nevezni. Maga a gondolat azonban, méghozzá forradalmi erővel, megjelent a század közepén (Lengyelországban már valamivel előbb is), és a „köztes Európa” minden valamirevaló nemzete – vagy helyesebben szólva, nemzeti értelmisége – elkezdte melengetni, majd politikai tervvé, nemzeti emancipációs programmá formálni ezt a gondolatot. Ennek a szellemi-politikai erjedésnek volt a nagy pillanata 1848. Ugyanakkor szembesülés is volt ez a pillanat azokkal a hátulütőkkel, amelyeket a nemzetállami program valóra váltása Európának ebben a köztes, oly sokáig szétszabdalt s etnikailag olyannyira kevert térségében kezdettől fogva rejtegetett.
Mielőtt továbbmennénk, pár szó erejéig meg kell állnunk annál a – csak látszólag tényszerű – kérdésnél, hogy mit is nevezhetünk Európának ebben a köztes régiójában „nemzetnek”. Minthogy a „nemzet” és a politikum között szoros, nemcsak ténybeli, hanem logikailag is kikerülhetetlen kapcsolat van („nemzet” ugyanis csak akkor és csak annyiban létezik, amennyiben – s itt megint Bibót idézem[1] – az valamilyen közös politikai irányultságban nyilvánul meg), egy adott népcsoport „nemzetként” való azonosításához nem elég kulturális sajátosságaira vagy nyelvi különbözőségére hivatkozni. A történelmileg ismert nemzetek Európában, de ugyanigy más kontinenseken is, nem az „egyanyanyelvűségből” nőttek ki (ez a dolog sokkal inkább okozat, mint ok), hanem valamilyen egyesítő politikai akaratból vagy paktumból. A középkori Európában ez többnyire dinasztikus vagy feudális volt, a máig tartó újkorban azonban ahhoz, hogy a „paktum” érvényes legyen, annak mindinkább „demokratikus” jelleget kellett öltenie (a nép minden csoportjára kiterjedő reprezentativitás értelmében). Természetesen soha egyetlen alapítási aktus sem „tiszta”: még annak a két aktusnak is, amelyet a modern nemzetalapítás előképének tekintenek (1776, 1789), messzire visszanyúló történelmi előzményei voltak.
A köztes Európára visszatérve, egyértelmű dinasztikus vagy feudális előzmény csak a lengyel és a magyar, esetleg még a szerb és a bolgár esetben volt. Az összes többi nemzet létét vagy ki kellett találni, vagy valamilyen megszakadt történelmi kontinuitás nevében kellett megalapozni. Ezt nehezítette nemcsak a diszkontinuitás (amely a legtöbb esetben sok évszázados volt), hanem a területi hivatkozások bizonytalansága is, pontosabban az a fölöttébb zavaró körülmény, hogy a „sajátnak” tekintett területre időközben más népek költöztek be (jó példa erre Koszovó), illetve hogy ott egy másik államiság rendezkedett be. A cseh nemzet tételezéséhez például zárójelbe kellett tenni, hogy a cseh korona – vitathatatlanul ősrégi idők óta adott – területét a XIII. század óta ott élő németek is otthonuknak tekintették, mi több: államostul tekintették sajátjuknak, abból a szintén vitathatatlan tényből kiindulva, hogy a cseh-morva királyság hosszú évszázadokon át a szent Német-római Birodalom része volt, sőt sokáig annak kormányzó központja is, a továbbiakban pedig egy olyan államalakulat virágzó és megbecsült tartománya, amelyet egy Bécs-központú dinasztia fogott össze. A magyar képlet annyiban volt hasonló a cseh-morvához, hogy az állami kontinuitás ott is egy „nemzetinek” semmiképp sem mondható uralkodóház birodalomcentrikus kormányzásával kapcsolódon össze (tehát sok tekintetben fiktív volt), egészen más volt azonban területi szempontból nézve: a rivalitás tárgya itt nem a korona nemzeti illetősége volt, hanem a közjogilag és történetileg ahhoz rendelt tartományoké, elsősorban Horvátországé és Erdélyé, de bizonyos fokig a – jelentősrészt szerbek lakta – déli határőrvidékeké is. Ezt a viszályt ugyanaz a szellemi forradalom szülte, amely a magyar nemesi-polgári-értelmiségi társadalmat a reformkor előkészítő munkája után 1848-ban, Petőfivel szólva, „talpra” állította. A tragédia abból keletkezett, hogy „nemzeti ébredés” nemcsak a magyar társadalomban volt, s hogy a Szent István-i („hungarus”) államiság magyar nemzeti, mindenekelőtt nyelvi kisajátítása elidegenítette a magyar korona területén élő másnyelvűeket, s mintegy arra ébresztene rá őket, hogy ők voltaképpen egy „másik nemzethez” tartoznak. Évszázadok óta együtt élő nációk úgy kezdték méregetni egymást, mint idegenek vagy éppen ellenfelek, s a vegyesen lakott területeken megindult a születések, birtoklások és egyéb számszerűségek versenye azért, hogy kié legyen ott a „nemzeti” többség.
Ez a történet elég ismert ahhoz, hogy a részleteire, politikai-földrajzi-demográfiai következményeire itt ne kelljen kitérnünk. Tény, hogy századunk során a köztes Európa térségében (is) uralkodó elvvé vált a „nemzetállamiság”, méghozzá abban a változatában, amely a hivatkozott népcsoport etnikai egyediségére és politikai öncélúságára teszi a hangsúlyt. A nemzetállaminak nevezett politikai újra-szerveződés első nagy állomása 1918 volt, de hogy a legújabb kori történelemnek ezen a zéruspontján a dolgok korántsem kerültek nyugvópontra, azt előbb az 1938 és 1941 közötti fejlemények, majd fél évszázaddal később az 1989 utániak mutatták meg, mindkét esetben eklatáns erővel. A „tiszta nemzetállam” azonban egyik esetben sem született meg, olyan okokból, amelyeket mindenki ismer, s amelyekre épp ezért nem is érdemes szót vesztegetni. Ezzel szemben létrejött egy olyan állapot, amelyet a dialógusképtelenség és az egymás iránti bizalmatlanság jellemez. A kilencvenes évek végén a területileg meg mindig nem teljesen konszolidált „köztes Európában” mintegy húsz állam él egymás mellett (18, ha Montenegrót és az el nem ismert boszniai szerb köztársaságot nem számítjuk, illetve 15, ha Belorussziát, Ukrajnát és Moldovát nem tekintjük a „köztes Európa” részének), de ez a húsz állam nem képez államrendszert, és szövetséginek nevezhető kötelékek is alig fűzik őket össze. Egy olyan korszakban, amelyet máskülönben a térségükre is kiterjedő gazdasági globalizáció jellemez, e húsz állam nagy többsége (kivételt talán csak Lengyelország, Magyarország és Románia képez) a „nemzetépítés” stádiumában látja és láttatja magát – minek következtében a térséget valamiféle, kívülről olykor komikusnak, máskor meg egyenesen tragikusnak ható régimódiság lengi körül…
Eddig a kisnemzeti fejlődés két lehetséges útját elemeztem, holott előadásom címe három lehetőségre utal. Melyik volna hát a harmadik? Gondolom, nem keltek meglepetést, ha a két, történelmileg bejárt út mellett harmadik lehetőségként a szövetkezést nevezem meg.
A szövetkezés eszméje már a XIX. század közepe óta jelen volt a kelet-közép-európai politikai gondolkodásban. Olyan tervekben jelentkezett, mint a Kossuth által ajánlott Dunai Államszövetség vagy – a századforduló táján – az Osztrák–Magyar Monarchia föderatív átalakításának többek által szorgalmazott programja. Amint ezt egy más alkalommal részletekbe menően kimutattam,[2] e nagyszabású terveknek reális esélyük a megvalósulásra az 1945-öt megelőző száz évben egyszer sem volt, 1945 után pedig még kevésbé, tekintve hogy az ezt követő négy-öt évtized a Moszkva-központú hatalmi rendszerbe való kényszerű betagolódás korszaka volt. Félig-meddig önkéntes alapon térségünkben e század folyamán tulajdonképpen csak két föderációféle jön létre: Csehszlovákia és Jugoszlávia. Mára már ez a kettő sem maradt meg.
Engedtessék meg, hogy a szövetkezés útjában álló akadályokat éppen a csehszlovák és a jugoszláv államiság felbomlásának példáján keresztül világítsam meg. Ez egyszersmind annak megértéséhez is közelebb visz bennünket, hogy miért nem lehetett a széthulló Habsburg államiság helyén egyfajta önkéntes dunai föderációt létrehozni.
Csehszlovákia is, Jugoszlávia is addig állt fenn, amíg az államot egyesítő politikai erő teljes mértékben számíthatott a térség ügyeiben mérvadó külhatalmak vele kapcsolatos pozitív egyetértésére, s ennek folytán (is) elég erős volt ahhoz, hogy a vele szembenálló centrifugális törekvéseket és tényezőket ellensúlyozza. Amikor ezzel szemben a belső egyesítő akarat meggyengült, s ugyanakkor a külhatalmi környezet megosztottá, illetve közömbössé vált a meglévő államkeret fenntartása iránt, a „nemzeti” különbségtételek mentén bekövetkező bomlásnak már semmi sem állt hathatósan az útjában. Pontosabban: a meglevő államkeret fenntartása csak úgy lett volna lehetséges, ha az addigi „egyesítő erő” helyébe egy részletekig kimunkált és az összes érdekeltek által többségileg jóváhagyott szövetségi szerződés lép. Csehszlovákia esetében lett volna erre lehetőség, de nem volt meg hozzá az akarat. Jugoszlávia esetében a törekvés megvolt, de szerb részről olyan akarat érvényesült, amely a többi fél számára végül is kizárta az egyenjogú újraszerződés lehetőségét. Az utóbbi esetben ráadásul még az sem volt egészen világos, hogy pontosan kinek kellene szerződnie: az addigi tagköztársaságoknak, vagy az etnikumok valamiféle ad hoc képviseletének? A szerb fél, mint tudjuk, az etnikum elvét vallotta ott, ahol kisebbségben volt, s a meglévő közigazgatási keretekét ott, ahol azt ő tartotta kezében.
Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az etnikum kontra tartományiság problémája már a Habsburg Birodalom átalakítását szorgalmazóknak is sok fejtörést okozott. A problémát általánosítva még azt is kijelenthetnénk, hogy a „nemzeti önrendelkezés” gyakorlati megvalósításának mindig és mindenhol, de kiváltképp az etnikailag vegyesen lakott területek esetében, ez volt az egyik legnagyobb buktatója.
A szövetkezés elvi lehetőségére, illetve gyakorlati akadályaira visszatérve, első következtetésemet úgy fogalmaznám meg, hogy egy föderatív államkeret létrehozásához vagy egyesítő erőre van szükség (ennek nem kell föltétlenül demokratikusnak lennie), vagy pedig szerződőképességre (s persze hajlandóságra): a mai Európa normái szerint az utóbbi csak „demokratikus” megalapozású lehet.
Lássuk mármost, milyen feltételeknek kell teljesülniük, illetve fennforogniuk ahhoz, hogy szerződőhajlandóság álljon elő, s e hajlandóságnak realitása is legyen? Belátható, hogy e feltételek egy része „lelki”, más része gazdasági, egy harmadik része pedig politikai természetű.
A „lelki” feltételt a legegyszerűbb megfogalmazni, de ugyanakkor azt is tudjuk róla, hogy a legnehezebb megteremteni. E feltétel ugyanis az, hogy a szövetséghez számításba jövő minden egyes „nép” (akármit jelentsen is ez a szó) államilag, azaz közös intézményrendszerben akarjon együtt élni az összes többivel. Nagy kérdés, hogy ilyen hajlandóság a köztes Európa népei vagy akár azoknak valamely tágabb csoportja között valaha is fennállt. Az viszont bizonyos, hogy 1989 óta inkább az ellenkező hajlandóság jelentkezett – a nemzeti különállásé –, s ezt legfeljebb az a megfontolás keresztezte, hogy az Európai Unióhoz többé-kevésbé valamennyi kelet-európai náció szívesen csatlakozna. A térség közfelfogásában az Európai Unió azonban nem a szomszédot, hanem a távolabbi Nyugatot jelenti.
A gazdasági feltételekkel kapcsolatosan sokáig az a tévképzet uralkodott, hogy szövetkezni csak egyenlő szintről szabad és lehet. Az Európai Közösség gyakorlata ezt a vélekedést megcáfolta. Igaz viszont, hogy működő gazdaságra, versenyképességre és a szavahihetőség egy bizonyos szintjére bármiféle szövetkezésben szükség van, illetve hogy ezek hiányában egyetlen ország sem kívánatos partner. Viszályforrást képez továbbá minden osztozkodási probléma, a vámtételek közös kezelésétől az egészségbiztosítási jogok kölcsönös elismertetéséig. A jövedelemelosztási problémák még a jugoszláv föderáció felbomlasztásában is jelentős szerepet játszottak.
Ami a politikai feltételeket illeti, azok között célszerű több csoportot megkülönböztetni. Az első a területi: mint ezt már Bibó is nyomatékosan aláhúzta,[3] s a szerb–horvát, majd a Boszniával kapcsolatos háborúskodás oly tragikusan kimutatta, a határokra vonatkozó egyetértés nélkül nem lehet egy szövetségi rendszerhez csatlakozni. Egy másik politikai feltételcsoport az intézmények jellegével és minőségével kapcsolatos: a jogrendszerek összekapcsolása, csakúgy mint a politikai együttműködés, eleve nagyfokú hasonlóságot feltételez. Egy további feltétel: a politikai stabilitás. Amint ezt egy korábbi írásomban[4] megjegyeztem, szövetkezés csak olyan államok részéről lehetséges, amelyeknek már az indulás pillanatában megfelelően bejáratott s köznépi szinten legitimnek elfogadott politikai berendezkedésük van. Bizony nagy kérdés, hogy hat-nyolc évvel a kommunizmus elvetése után hány kelet-európai ország mondhatja el magáról, hogy ezt a feltételt is kielégítően teljesíti?
Fejtegetésemnek többé-kevésbé a végére jutottam. A kelet-európai kisnemzetek lehetséges útjaira vonatkozó vizsgálatunk első megállapítása az volt, hogy az újkor kezdetétől a közelmúltig lényegében két út között lehetett választani: valamely birodalmi keret elfogadása vagy egy olyan (elkésett) nemzetépítés közön, amely óhatatlanul az együtt élő és szomszédos népekkel való rivalizáláshoz vezetett. A szövetkezés – elméletileg harmadik – lehetősége csak kivételes esetekben állt fenn, s még azokban sem bizonyult tartósan járható útnak.
1989 után annyiban változott a helyzet, hogy minden külső birodalmi kényszer végleg leomlott, és ez új lendületet adott a nemzeti különállás alapján szervezett államiságnak. Ugyanakkor a láthatáron megjelent az Európai Unió mint olyan rendező és föderáló erő, amely az adott földrajzi keretek (s a velük együtt megörökölt viszályok) zárójelbe tételével mégiscsak valamiféle szövetségi rendszer felé hajtja a térség államait. Feltéve persze, hogy az adottságok és az érdekek téves felmérésével nem manőverezik bele magukat valamiféle öncélú izolációba.
Egy szövetségi Európába való integrálódás ma nyilvánvalóan elsődleges érdeke ennek a mi köztes Európánknak. Sokak fejében ez az integráció pusztán technikai feladvány képét ölti. Holott legalább annyira lelki-politikai felkészülést is igényel. Ehhez az első lépés: megtanulni, hogy saját kisebb közösségünkön belül hogyan férjünk meg a másvallásúakkal, másnyelvűekkel, másfajúakkal, más elvek szerint élőkkel. Amikor ez megtörtént, már könnyebb lesz a jelenlegi határokon túlmenő kapcsolatokhoz is felnőni.
Előadásként elhangzott 1991. június végén Pozsonyban, a Szlovák Tudományos Akadémia és a pozsonyi Magyar Intézet által közösen rendezett Bibó-szimpóziumon.
Jegyzetek
[1] „…a nemzet alig vitathatóan társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvető társadalmi közösségeket meghaladó méretű, politikai intenciója közösség…” (Bibó), A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai, in: Válogatott tanulmányok, 4. Budapest, 1990, 344. o.)
[2] Kende Péter: „Volt-e valaha is esélye egy dunai államszövetségnek?” eredetileg in: Kell-e nekünk Közép-Európa? (A Századvég különszáma, Budapest, 1990), utánközlés a Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? című kötetemben (Osiris, Budapest, 1994).
[3] Például: „A föderáció éppen úgy nem csodaszer, mint a színdarab utolsó jelenetében vagy a regény utolsó fejezetében létrejövő házasság: nem törli el a problémákat, hanem új problémák sokaságát veti fel, tehát nem lehet félakarattal vagy elintézetlen problémákkal belemenni (…) A föderációk sikerét csak a szabadság, önkormányzat és önkéntesség garanciái, a közös célok tisztázása, a nemzetalakulás vagy nemzetfölötti egyesülés tényleges irányával való egyezés és a nemzeti keretek világos elhatárolása biztosíthatja.” (Bibó, i. m., II. rész, 6. szakasz.)
[4] Pierre Kende, „La fédération danubienne, idée d’avenir?”, Commentaire, numero 54, été 1991 (Paris). Magyarul „Ausztria–Magyarország megint aktuális volna?” címmel megtalálható a fenti 2. jegyzetben hivatkozott kötetemben.