Veszteni tudni kell

Mink András [1]

Előrehozott választás?

Midőn e sorokat írom, a különböző tudósítások egyöntetűen arra mutatnak, hogy az SZDSZ kilépett a koalícióból, és az MSZP, amely Gyurcsány Ferencet megerősítette pártelnöki és miniszterelnöki pozíciójában is, kisebbségi kormányzásra készül. A helyzet napról napra változik, mégis, mivel a lehetséges forgatókönyvek száma igencsak korlátozott – kisebbségi kormányzás, miniszterelnök-váltás vagy előrehozott választások –, talán megengedhető, hogy a szokottnál is merészebben spekuláljunk a közeljövőn. Túl sokat nem kockáztatunk. Valójában csak azt kell mérlegre tennünk, hogy megítélésünk szerint melyik megoldás a kisebbik rossz az ország jelenlegi helyzetében. Személy szerint azokkal értek egyet, akik különböző okokból – az okokban, úgy gondolom, nem kell egyetérteni – úgy vélik, hogy az előrehozott választások.

A kézenfekvő ellenérv szerint a mostani helyzetben az előrehozott választások az ellenzék elsöprő győzelmét hoznák, sőt, a Fidesz vezette tábornak a kétharmados többség elérésére is esélye lenne. Az első vélekedés nyilvánvalóan igaz, a második nem föltétlenül. Az viszont egészen biztos, hogy egy hitelét és politikai bázisát vesztett kormány és miniszterelnök néhány hónapos vergődése egy kisebbségi kormányban az ellenzék kétharmados győzelmének valószínűségét nem csökkenti, hanem növeli. Március 9-e után teljesen nyilvánvalóvá vált, és a miniszterelnök ezt nyilvánvalóvá is tette, hogy társadalmi támogatás híján a parlamentben kényelmes többséggel rendelkező koalíciónak sincs ereje ahhoz, hogy a nagyrészt el sem kezdett, a szocialista párt részéről mindvégig csak fél szívvel támogatott reformpolitikát folytassa. Vajon mekkora esélye van annak, hogy az MSZP egyedül, kisebbségbe kerülve folytatja? Semekkora.

A kisebbségi kormányzás esetén az országra legjobb esetben is két év toporgás és semmittevés vár, a már ismert, számmisztikával megspékelt alibi-kormányzás, amelyet 2004 és 2006 között folytatott az első Gyurcsány-kormány, és amelynek beismerten egyetlen célja a ködösítés és az időnyerés volt, miközben az ország robogott az államcsőd felé. Talán megint hallanánk 9 vagy 12 lépésről, esetleg 33 pontról (de semmiképpen sem mondjuk 11 húzásról, a ridegen kopogó prímszám nem alkalmas arra, hogy a választókban barátságos és megnyugtató képzeteket keltsen). Nem világos, hogy a kialakult helyzetben mi volna a kormányzás folytatásának valódi értelme, hacsak nem az, amint ezt az MDF elnök­asszonya már pedzegette, hogy idő kell az (üzleti) szálak elvarrására. Erre ugyan semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs, de az elmúlt másfél évtized eltussolt korrupciós botrányai után érthető, hogy a választóközönség jelentékeny részének már nincs is szüksége semmilyen kézzelfogható bizonyítékra ahhoz, hogy ezt elhiggye. A helyzetet csak súlyosbítaná, ha a kisebbségi kormány bársonyos reformok címén újabb százmilliárdokat dobna ki az ablakon a megingott szavazóbázis visszacsábítása érdekében. Vannak jelei annak, hogy az MSZP befolyásos körei éppen erre készülnek, és Gyurcsány a kormányon maradás érdekében az ő kedvükre akar tenni. Április 8-án Gyurcsány nagyvállalati vezetők előtt kijelentette: „Ami gazdasági szempontból szükséges lenne, társadalmilag csaknem lehetetlen.” Másnap az MSZP csatlakozott az Albert házaspár népszavazási kezdeményezéséhez, amely kizárná a magántőkét az egészségbiztosításból. Mindez homlokegyenest ellentmond annak, amit a miniszterelnök a megelőző két évben hangoztatott, és ez már önmagában is megkérdőjelezi politikusi hitelét. Ha most beszél komolyan, vagyis hogy abba kell hagyni a reform­blablát, akkor korábban nem beszélhetett komolyan, amikor Őszödön, még titkosan és keresetlen szavakkal, majd később nyilvánosan és nem kisebb elánnal a radikális reformok mellett tört lándzsát. Bármit is gondoljunk a miniszterelnök politikai tehetségéről és teljesítményéről, vagy arról, hogy végső soron neki volt (lett volna) igaza, vagy ellenfeleinek, mi több, gondolhatjuk akár azt is, hogy bukása méltatlan, az ellenzék övön aluli eszközökkel élt, tény, hogy Gyurcsány politikája megbukott. Még ha hiszünk is abban, hogy őszintén ez volt a szándéka, neki sem sikerült a csoda: ő sem tudta keresztülhazudni magát az igazságig. Az általa megjelenített és képviselt politika a pártján belül és kívül is elvesztette a támogatását. A demokratikus szokásrend szerint ilyen esetekben a politikus nem kezd homlokegyenest ellenkező nézeteket hangoztatni, hanem távozik a hatalomból. A kisebbségi kormányzásra tett kísérlet eredménye előre megjósolható: a választási vereséget így sem kerülhetik el, az ország pedig visszacsúszhat ugyanabba az adóssággödörbe, ahonnan a kilencvenes évek második felében csak nagy kínnal tudott kimászni. Abba nem szívesen gondolnék bele, mire céloz Gyurcsány és más szocialista politikusok, mikor azt mondják, megteszik (megtették?) a szükséges lépé­seket annak érdekében, hogy a kisebbségi kormányzás technikailag huzamosabb időn át fenntartható legyen. Bár képzelőerőm éppenséggel van hozzá. Technikailag kétségtelenül elegendő, ha kellő (nem túl nagy) számú képviselő rendszeresen hiányzik a szavazásokról. De az is kétségtelen, hogy aki ezt az opciót akár aktívan, akár passzívan lehetővé teszi, politikai öngyilkosságot követ el. Ennek tudatában nehéz elképzelni, hogy a végletekig leszűkült mozgástérben miben is állna az SZDSZ elnöke által hangoztatott konstruktív ellenzékiség konkrét tartalma (hacsak nem a válás lélektani terhét igyekszik e szlogennel könnyíteni). Mint ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy Gyurcsány távozása esetén a két párt milyen közös miniszterelnök-jelöltben tudna megállapodni. Nemcsak azért, mert az MSZP finoman szólva nem bővelkedik cselekvőképes miniszterelnök-jelöltekben – nincs is túl nagy tolongás a posztért –, hanem főleg azért, mert rejtély, hogy mi lenne ennek a következő koalíciónak a liberálisok által is támogatandó programja, miután az eddigi közös programot a szocialisták elsöprő többséggel érvénytelenítették. A választók jóváhagyása nélkül egyébként is teljesen reménytelen lenne ennek a képzeletbeli, új kormányprogramnak a végrehajtása. A pénztártörvény májusra tervezett, tökéletesen értelmetlen módosítását, miszerint az egy darab 100%-os állami tulajdonú biztosítót darabolják szét hét darab 100%-os állami tulajdonú biztosítóra, sem a jelenlegi ellenzék, sem az SZDSZ nem támogathatja. Legalábbis nyíltan nem. Nehezen lehetne félremagyarázni, ha a módosítás mégis átmenne a parlamenten.

Az új többség

A fentiekből logikusan és ésszerűen az következne, hogy legkésőbb 2009-ben előrehozott választások lesznek Magyarországon. Az ellenzék nagyarányú győzelme ez esetben biztosra vehető. Kétharmados többségük esetén nem zárható ki, hogy megpróbálják bizonyos pontokon módosítani az alkotmányos berendezkedést. Vajon okunk van-e attól tartani, hogy hatalomra kerülésük a magyar demokrácia végét jelenti? Kormányzásuk idején többször bizonyságát adták annak, hogy a parlamenti demokrácia írott jogát és íratlan szokásjogát készek felrúgni vagy zárójelbe tenni, ha érdekeik ezt kívánják, és lehetőségük van rá. A parlament súlyának csökkentése, az ellenzék jogosítványainak megnyirbálása, a kétéves költségvetés éppúgy ezt jelzi, mint az alkotmányos renddel nyilvánvalóan szemben álló és sikerre vitt népszavazási kezdeményezésük 2006 ősze után. Valószínűsíthető, hogy a magyar jobboldal 1990-es évek eleje óta hangoztatott illiberális, a hatalommegosztást többségi alapon elvető intencióinak megfelelően igyekeznek majd lazítani a végrehajtó hatalmat korlátozó és ellenőrző szabályokon, csökkenteni akarják a hatalom ellensúlyát képező intézmények súlyát és hatáskörét. Ezt azzal próbálják majd igazolni, hogy a politikai ellenfél a hazugság-kormányzás következtében méltatlanná vált arra, hogy jogosítványait tiszteletben tartsák, véleményét figyelembe vegyék. Nagyobb hangerőre kapcsol az ezt nemzeties giccsszólamokkal is alátámasztani igyekvő propagandagépezet. Idegesítő alakok és rémes műsorok fognak kísérteni a közszolgálati médiumokban.

De mindezt túl lehet élni. A kétharmados többség sem ad szabad kezet az alkotmány és a közjogi rendszer gyökeres átalakítására. Nincs okunk rá, hogy azt higgyük, a magyar közvélemény többsége elveti a demokratikus berendezkedés alapjait, vagy teljes közönyt érez irántuk. Ha így lenne, nagyon nagy lenne a baj, és nem is lenne értelme itt miről kontemplálni. Nem valószínű, hogy a baloldalról átpártolt protest-szavazókkal kiegészült „új többség” tétlenül nézne egy teljes körű antidemokratikus fordulatot, ha erre egyáltalán kísérletet tennének. A demokrácia helyreállításával kampányoló, magát újabban „demokratikus ellenzéknek” tituláló Fidesz kormányra kerülve, ha próbálkozna, sem tehetné meg következmények nélkül, hogy csúfot űz a saját jelszavaiból.

Nem akarom bagatellizálni a veszélyt. A várható fejlemények és az ezeket kísérő provokatív gesztusok tovább fogják rontani a magyar demokrácia minőségét. Mindezt nem lesz könnyű sem elviselni, sem kivédeni. De a liberális ellenzék nem lesz fegyvertelen, és minden azon múlik, mennyire hitelesen és meggyőzően tudja képviselni a demokrácia védelmében kifejtett álláspontját. Az alkotmányos rend bejáratott demokráciákban is folyamatos védelemre és karbantartásra szorul. Semmi okunk azt hinni, hogy a liberálisok megspórolhatják maguknak ezt a munkát. Ehhez azonban tisztázniuk kell a saját helyüket és szerepüket az új politikai felállásban. De erről később.

A leendő Fidesz-kormánynak a saját hazugságai lelepleződésével kell majd először megküzdenie. 2002 óta folyamatosan és egyszerre követelték a költségvetési egyensúly helyreállítását és a jóléti juttatások növelését. A koalíció, amikor kalap volt a fején, felelőtlen gazdaságpolitikát folytatott, és a népet nyúzta, és ugyanezt tette, amikor nem volt kalap a fején. Némiképpen váratlan 2006-os vereségét a Fidesz részben annak köszönhette, hogy a nagytőke és nemzetközi pénzvilág hiteltelennek és veszedelmesnek ítélte a szemforgatással kombinált „bankárkormányzást”, és inkább lélegeztetőgépre tették az MSZP–SZDSZ-kormányt, amelytől ésszerűbb gazdaságpolitikai programot reméltek a választások után. A Fidesz propagandája azóta is azzal próbálta áthidalni az ordító ellentmondást, hogy „van pénz”, de ellopják. Ebben Medgyessy Péter legjobb magyar tanítványának bizonyultak. Kormányra kerülve nem hivatkozhatnak többé erre az egyébként nem irreleváns, de a valóságosnál sokkal nagyobb jelentőségűnek vélt összefüggésre, amely másfelől minden kormányzattal szemben fölvethető volt a rendszerváltás óta. Nem kétséges, hogy a kommunikációs eszközök széles választéka áll majd rendelkezésükre, hogy „kezeljék” a problémát, de egyvalamit biztosan nem tehetnek meg: azt, hogy – mint 1998 és 2002 között – megint ráülnek az eredményre, amely az előző kormány amúgy vég nélkül szapult gazdaságpolitikájának hozadékaként állt elő, mert ilyen „eredmény” most nem lesz.

Bizalom

A magyar demokrácia jövőjének legfőbb kérdése középtávon a politikai rendszer iránti bizalom helyreállítása. Az MSZP–SZDSZ-koalíció vesszőfutása nem most kezdődött, hanem 2002-ben, amikor a demokratikus értékrend megerősítését ígérő szocialisták és szabaddemokraták közös miniszterelnökéről kiderült, hogy a pártállam titkosszolgálatának tisztje volt. A liberálisok akkor kitartottak Medgyessy mellett, a bizalom átmeneti helyreállítása pedig az ismert gazdaságpolitikai következményekkel járt. A pénz fogytával a bizalom is szertefoszlott. Gyurcsány őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése után borítékolni lehetett, hogy ennek a kormánynak esélye sem lesz egy lendületes reformpolitikára. A március 9-i népszavazást sokféleképpen lehet magyarázni, de nem lehet nem észrevenni, hogy lényegét tekintve a kormány és a kormányfő iránti bizalmatlanság fejeződött ki benne. Közhely, hogy csak az a kormány kérhet a választóktól türelmet és átmeneti lemondást, amelyiknek elhiszik, hogy a közjó érdekében és nem a maga hasznára cselekszik. Az önmagát leleplező miniszterelnöknek ezt nem hitték el. A Fidesz receptje a bizalom elnyerésére valamelyest különbözik: a jóléti juttatások vagy azok ígérete mellett erős súlyt fektetnek a jólétpótléknak szánt nemzeti kohézió erősítésére, kétes ízléssel, és még kétesebb mellékhatásokkal. Az érzékelhetően cinikus számítással adagolt bazári nacionalizmusnak azonban hosszú távon szintén nincs jövője. (Für Lajosnak kell lenni ahhoz, hogy ezt valaki komolyan vegye.) De számomra most az a kérdés, vajon mi lehet a liberális párt esélye a liberális demokrácia és a liberális program iránti bizalom helyreállítására.

Az SZDSZ az elmúlt évtizedben arra alapozta a stratégiáját, hogy csak az MSZP-vel szövetségben lehet az országot modernizálni, és egyúttal megakadályozni Orbán Viktor hatalomra kerülését. A két cél valójában összekapcsolódott, föltételezte egymást: a Fideszt azért kell távol tartani a hatalomtól, mert tekintélyelvűsége (Orbán diktátori hajlamai és hatalomvágya), antiliberalizmusa és nacionalizmusa eltávolít bennünket a kívánatos demokratikus, nyugatias modelltől. Ezen ideológiai vonásaitól nem függetlenül a Fidesz alapvetően etatista és populista, minden erejével blokkolja a piaci nyitást, ellenzi a modernizációt szolgáló szerkezeti reformokat. Az SZDSZ stratégiája kudarcot vallott: Orbán visszatérését a hatalomba csak valami csoda vagy nem kívánt katasztrófa akadályozhatja meg, a modernizációs politikától pedig az MSZP is visszalépett. A kudarc okait a következőkben látom:

A modernizációs programot az SZDSZ az elmúlt bő évtizedben valójában mindig alárendelte annak az elsődleges célnak, hogy Orbán és pártja ne kerüljön kormányra. Ez volt a liberálisok döntéseinek ultima ratiója, 2002 nyarán éppúgy, mint 2006 őszén. Ez lélektanilag érthető, hosszabb távon azonban politikailag üres, idővel hiteltelenné, argumentálhatatlanná válik. Nem lehet tartósan elhitetni a magyar választóközönséggel, hogy a szavazópolgárok jószerivel felének támogatását bíró, a köztársaság demokratikusan választott parlamentjében majd húsz éve törvényesen tevékenykedő politikai párt végzetes veszélyt jelent a magyar demokráciára. Ha jól belegondolunk, ez nem is komolyan vehető állítás. Akkor sem, ha történetesen a liberálisoknak jó okuk van arra, hogy ne rokonszenvezzenek a Fidesz demokráciafelfogásával, ideológiai, politikai és kulturális törekvéseivel. Ellenkező esetben a liberálisok a Fideszben vagy a Fidesszel szövetségben politizálnának, nem?

A kudarc másik oka a Magyar Szocialista Párt természetében keresendő. Sok tekintetben illúziónak bizonyult, hogy a liberális demokrácia iránt bizalmatlan, saját demokratikus hagyományait és elkötelezettségét tekintve pedig bizonytalan szocialista párt őszintén megnyerhető egy liberális-modernizációs reformpolitikának, hajlandó vállalni annak kockázatait. A szocialistákból 1994 óta két rövid lélegzetű költségvetési kiigazítás volt kipréselhető (bár a második Gyurcsány-kormány óvatos lépést tett a nyugdíjrendszer konszolidálása érdekében, és komoly előrelépést tett a gyógyszer-finanszírozás ésszerűsítésében). Az elmúlt két év eredményei összességükben azonban nem lesznek képesek elejét venni a magyar politika sok évtizedes ciklikusságának, amely az eladósodás és az államháztartási konszolidáció egymást követő hullámaiból áll. Az MSZP a jelek szerint alapvetően ma sem képes másra, mint amire elődpártja 1956 óta: osztogat, ha van miből, hogy legitimitást vásároljon, majd amikor közel a krach, előkapja a reformblablát és a fűnyírót. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a szocialista párt szívósan őrzi Janus-arcát. Csak részben politikai párt, ha ezen az azonos politikai elveket és értékeket valló és ezek képviseletére szövetkező polgárok önkéntes társulását értjük. Mindmáig és legalább ilyen mértékben az utódpártból örökölt, azóta újabb érdekkörökkel kiegészült zsákmányszerző hálózatok laza és folyton átalakuló szövetsége, melynek legfőbb motivációja a közpénzek fölötti rendelkezés biztosítása. A Fidesz és a többi párt ebben lépett leginkább a kádári örökség nyomdokaiba. Mindennél árulkodóbb, hogy a szocialista politikusok első reakciója a koalíció felbontására az volt, hogy a felügyelőbizottsági és vadásztársasági, fejlesztési tanácsi és ki tudja, még milyen, adófizetők által fizetett pénznyelők elveszejtését helyezték kilátásba a renitenskedő liberálisoknak.

És ezzel elérkeztünk a lényegi kérdéshez. Tévedés (ez a liberálisok egyik nagy tévedése is) volt azt hinni, hogy a magyar modernizáció, felzárkózás és demokrácia néhány szocializmusból örökölt gazdasági elosztórendszer reformján áll vagy bukik. Helyesebben tévedés volt azt hinni, hogy ezek a strukturális változtatások merőben mérnöki jellegű beavatkozást igényelnek. A magyar demokráciát ma nem az ellenzék hatalomra kerülése fenyegeti leginkább, hanem a politikai intézmények iránti mély bizalmatlanság és a politikai rendszer erkölcsi alap­jainak szétrohadása. Valójában ez áll a gazdasági reformok útjában is. Talán furcsának hangzik, de valamiképpen reprodukálódott az 1980-as évek kö­ze­pén–végén kialakult állapot: a politikai rendszer reformja nélkül semmiféle gazdasági modernizációnak, reformpolitikának nincs esélye. A vonatkozó legsürgetőbb teendők – az oligarchikus pártok pénzfelhajtó szerepét betöltő, teljesen diszfunkcionális önkormányzati és közigazgatási káderlerakatok és elfekvők felszámolása, a pártfinanszírozás rendbetétele, az össze­férhetetlenség szigorítása, a közbeszerzések átláthatóvá tétele s a többi – régóta közismertek, és régóta mély, összpárti csend van róluk.

Ma nincs esély arra, hogy ezekben a kérdésekben összejön a kétharmados többség. De nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Semmi sem indokolja, hogy a liberális párt, amelyet nem köt a koalíciós alku és a partnere iránti kötelező lojalitás, első lépésben ne azokat a kérdéseket helyezze politikája homlokterébe, amelyek révén renoválni lehet a köztársaság erkölcsi fundamentumát. Ezek a törekvések alkalmasint népszerűek is lennének, ha hirdetőikről elhinnék a választók, hogy komolyan gondolják, amit mondanak. Ma a liberális demokrácia tudatos hívei Ma­gyar­or­szá­gon kisebbségben vannak, de ez nem jelentéktelen kisebbség. A szabadságvágyó, a méltányos versenyben és közteherviselésben érdekelt, a jogaik és mások jogai iránt egyaránt érzékeny, felelős magyar állampolgárok ahhoz bőven elegen vannak, hogy a parlamentbe juttassanak egy liberális pártot, amelyik valóban képviseli ezeket az érdekeket és elveket. Meg­lehet, ez a párt mostantól hosszú ideig nem jut majd a kormányhatalom közelébe, nem talál olyan koalíciós partnert, amely hajlandó lenne ezeket a célokat magáévá tenni. A mostani helyzetben nem ez lenne a legnagyobb tragédia. Ez a párt a választóit ugyanis még megtalálhatja.

• Folyamatos jelen [6]