(Szép temetés) Túl vagyunk a halál protokollján. Megy neked a temetésrendezés, anyám mondott valami ilyesmit a nagyanyám temetése után, 1960 decemberében. Úgy mondta, mintha elismerésnek szánná, de nagyon bissigre sikeredett, nem lehetett nem kihallani belőle, hogy „inkább az életében lettél volna egy kicsit figyelmesebb, megértőbb vele, inkább tanultál volna meg németül, hogy megértsd, amit mond, mintsem hogy elkönyveljed együgyűnek, szűklátókörűnek, pusztán azért, mert csak annyit értettél meg belőle, amennyit a tört magyarságával ki tudott fejezni”. Ez mind benne volt a harapós elismerésben, de többet nem mondott, mert igyekezetében, hogy a dolgokat rendezetteknek vagy rendezhetőeknek lássa és láttassa, nem szerette verbalizálni azokat a problémákat, amelyek az alkatban és a jellemben gyökerezvén, nem voltak megoldhatóak. De azért tisztában volt velük.
Szép volt a temetés, klappolt minden. Éva tudta, hogy így lesz, tudta, hogy nem mondok le a gyász-házibuliról, elégszer beszéltem neki, amikor még egyikünknek se volt semmi baja, a saját temetésemről, gyakran váltogatva a felkérendő szónokokat. Ezért nem is kötötte ki, hogy mi ne legyen, tudta, hogy úgysem tartanám meg, ahogy nem teljesítettem anyám akaratát sem, pedig ő le is írta, hogy ne legyen szertartás, ne legyen sírhely, de még urna se. Éva nem rendelkezett, kerültük a témát, amióta beteg lett, nem is ment el temetésekre, pedig volt belőlük elég. Egyszer, talán Maja temetése után, amikor elmondtam, milyen szépen beszélt Iványi Gábor, felkiáltott: – Nem akarom, hogy nálam is ez legyen! Ottilia temetésére azonban mégis elment, és akkor azt mondta: – Igazad van, legyen temetés, ahogy te akarod. Ha van valami formája, talán nektek is könnyebb lesz.
(Április 13.) Jobb lett volna, ha ezt a halálkrónikát nem most kezdem el írni, két hét múltán, hanem nyomban azután, hogy egyvégtében elolvastam Éva betegségnaplóját. Egyvégtében, mondom, mert az első és a második harmadát olvastam már, ahogy elkészült, az utolsó részt azonban nem adta a kezembe, csak megemlítette, hogy befejezte.
Ez az utolsó rész már az idő szorításában íródott: a betegségtörténet eseménytelibb, drámaibb része alig negyede a szöveg egészének.
„Most, amikor ezeket a sorokat írom, 1997. április 13-a van.” A betegség végső fázisának kezdő időszaka ez. Április 8-a óta tudjuk, hogy az egy hónapja felfedezett, kiújult és új daganatok a hasüregben meg a májon, hiába vetették be a legkorszerűbbnek, a legerősebbnek mondott kemoterápiás szert, a Taxolt, nem tűntek el.
A leverő diagnózis ellenére elutazom, Berlinbe kell mennem egy konferenciára, amely a történelem szimbolikus hatalmáról szól, tárgya 1948, 1953, 1956 és 1989, résztvevői németek és magyarok. Először töltök több napot az egykori Kelet-Berlinben, az ugyancsak szimbolikusnak számító Alexanderplatzon. A környékbeli utcák útvesztőjét, ahol Döblin regénye játszódik, leradírozta a háború, ma sugárút sugárutat metsz: most radírozza le a porosz szocreált a Rajna-vidéki posztmodern. A telefonba Éva csak annyit mond, hogy nincs nagyon jól, azt, hogy az ügyeletet is ki kellett hívni, nem árulja el.
Vasárnap, azaz 13-án este későn érkezik a gép, az éjszaka nyugalmasan indul, hirtelen azonban az egész testet görcsbe rántó rosszullét kezdődik, hányás, éles fájdalom. Nem kell orvosi tapasztalat hozzá, hogy az emberben megfogalmazódjon a gyanú: bélelzáródás. Mégis kivárjuk a reggelt, Ungár fél nyolckor már bent van, azonnal jöjjünk. Szinte ránézésre meg tapintással megállapítja: subileus, vagyis, ha jól értem, a bélelzáródás kezdődő, ötös alá változata. Azt gondolom, rögtön operálni fog, hiszen korábban, márciusban, amikor az újabb recidivák jelentkeztek, elzárkózott a műtéttől, de hozzátette: „ha bélelzáródás, életveszély jönne létre, azonnal megoperálom.”
Most mégis vár, töpreng. Az első biztos diagnózis után röntgenre és ultrahangra küldi át Évát. Nyomasztó tömegben várakozunk, ráadásul Éva még civilben van, az osztályokról áthozott betegeket a betegtologatók folyton a járóbetegek elé nyomják, hiába próbálom magyarázni, hogy az én betegem is kórházi, csak még nincs meg az ágya. Végül a két technikai vizsgálat csak valószínűsíti, amit az orvosi kéz tapintással megállapított, a subileust. Talán konzervatív kezeléssel is megoldódik, mondja Ungár, úgy érzem, inkább megnyugtatásképpen, mint meggyőződésből. Csalódott vagyok, majdnem gyanakvó. De az infúziók hatására a következő két napban tényleg mintha javulna a helyzet, helyreáll a passage, csütörtökön Éva kijöhet a kórházból.
(Talán a máj…) A szorongó laikus persze azt várja, hogy az orvos nyomban csináljon valamit, avatkozzon be, vágja ki a betegséget. Nem sokkal tudományosabb ez az igény, mint azoké, akik megszállottan sárgarépát sajtolnak, céklalevet csöpögtetnek, mert ezektől a természetes anyagoktól várják a csodát, ahogy én a szikétől. Ha a kezdődő bélelzáródást „megoldotta” is a konzervatív kezelés, ott a tumor a májban, azzal lehetne kezdeni valamit! Ez késztet arra, hogy – rossz lelkiismerettel, mert Ungár háta mögött – felhívjak egy másik nagyhírű sebészt, Weltner János doktort.
Már 1994 májusában, a legelső műtét után tudtuk, hogy az áttétek a májszélig értek: a laikus tudatban a májat megtámadó daganat a halállal egyenlő. Ottilia nyugtatott akkor azzal, hogy beszélt Weltner doktorral, akit nem ismertem személyesen (csak a húgáról őriztem azt a kellemes emléket, hogy kontrollszerkesztőként dicsérte a Singer-fordításaimat), és ő felvilágosította: „Dehogyisnem lehet a májat operálni, nagyon is lehet.” Ottiliára hivatkoztam, Weltner egy szombati nap reggelére adott időpontot, megvizsgálta Évát, és nem zárta ki a műtét lehetőségét vagy egy olyan kemoterápiás kezelését, amelynek során a hatóanyagot közvetlenül a májba vezetik be. Mindenesetre újabb ultrahangos vizsgálatot és CT-t írt elő: ezek ismét igazolták az István Kórházban végzett vizsgálatok eredményét. Kértem Weltnert, konzultáljon Ungárral. Persze az ember ilyenkor mindig kínban van, hiszen bármennyire a beteg (a beteg? – Éva!) életéről van szó, nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a szakmai érzékenységeket, amelyeket a laikus még annyira sem lát át, mint a betegség természetét.
Ungár valóban tartózkodóan fogadta kollégája kérdését, akkor nem tudtam eldönteni, hogy szkepszisét nem motiválja-e a megbántottság, amiért a megkérdezése nélkül mástól is tanácsot kértünk. Utóbb megérteni véltem, hogy szkepszise, az időhúzásnak tetsző tartózkodása jogos volt: ő, aki mindenkinél jobban ismerte a rákos területet, tudta, hogy bármi történik is a májbeli tumorral, a beavatkozás nem állíthatja meg a daganatok szaporodását a kismedencében, a belek körül. Én azonban csak a tartózkodást érzékeltem, miközben azt képzeltem, a beavatkozás nyomán megismétlődhet az 1995. decemberi fordulat, amikor a radikális és életmentőnek bizonyult műtét után majdnem tíz hónap, ha nem is tünet-, de legalább daganatmentes időszak következett.
(Világnézeti közjáték) A vizsgálat után az orvosok mindig politikára fordítják a szót, talán udvariasságból: eddig ők voltak szakmai fölényben, most átengedik a terepet nekem. Én azonban ilyenkor érzem magam igazán kínban, közhelyeket mondok, hiszen a parlamenti történésekről – kivéve azokat a keskeny szeletkéket, amelyekkel foglalkozom és amelyek foglalkoztatnak – valójában fogalmam sincs. Weltner ráadásul a politikában is profi, egyik kidolgozója volt az SZDSZ egészségügyi programjának, de hát erről meg éppen nem tudok semmit. Gyorsan arra terelem a szót, ami történetesen belevág a legszűkebb szakmámba: miért nem végezhetnek orvosi munkát a magyar diplomával rendelkező, Magyarországon letelepedett külföldiek. Weltner áthívja egyik kollégáját, az orvosi kamara tisztségviselőjét, ebben ő az illetékes. Kínos, inkább világnézeti vita kerekedik. Nem azért kapták az ösztöndíjakat, hogy itt maradjanak, hanem hogy otthon tegyenek valamit a járványok ellen! Szépen hangzik, csak arról nincsen szó ebben a retorikában, hogy milyen politikai változások zajlottak le időközben nálunk és milyenek náluk, meg arról, hogy a tíz éve itt élő külföldieknek magyar feleségük, magyar gyerekeik vannak, ők meg kénytelenségből vendéglőt, fűszerüzletet nyitottak, vagy rosszabb esetben valutával kereskednek – zsebükben a SOTE értékét vesztő diplomájával. Vajon akik így védik a magyar orvosi érdekeket, elfelejtették, hogy az elmúlt évtizedekben hány „hazaáruló” magyar orvos épített ki praxist, egzisztenciát például Németországban?
Éva végigülte ezeket a beszélgetéseket, közben nyilván mindannyiunknak eszébe jutott, hogy most nem választási esélyekről, hanem az életéről van szó. De hát arról lehetett-e még mondani valamit?
(Nagy Péter a törpék országában) Akárhogy is igyekszem, nem tudom pontosan, időrendben felidézni az áprilisi-májusi történéseket. A konzervatív kezelés nem szüntette, nem is szüntethette meg teljesen a subileusos tüneteket, a rosszulléteket, a hányást, hiszen azok a belekre tapadó, a hashártyát irritáló daganatok terjedéséből következtek. Utólag úgy rémlik, mintha a subileusos állapot, a szinte teljes evésképtelenség április közepétől fennállott volna, ez azonban nyilvánvalóan nem így volt. Jobb és rosszabb napok váltották egymást. Éva azonban még bejárt a szerkesztőségbe, dolgozott. Május 16-án Prágába kellett utaznom, másnap, szombaton volt a nyolc országra kiterjedő Police in Transition (Átalakuló rendőrség) project indító munkamegbeszélése. A közép- és kelet-európai rendőrségek „európaiságát” felmérő, összehasonlító munkát a Magyar Helsinki Bizottság kezdeményezte, nekünk kell gazdálkodnunk a Ford Alapítvány erre szánt pénzével, ott kellett lennem. Dolgozunk is egész nap keményen a lengyelekkel, bolgárokkal, románokkal, csehekkel és szlovákokkal, meg persze a célképzetet megtestesítő angol és német szakemberekkel, csak este, a vacsorázóhely felé menet veszítjük el egymást, és maradunk magunkra mi, négyen, magyarok a prágai forgatagban. Vasárnap reggel Moszkvába repülök – hoszszas nyűglődés után szántam rá magam, hogy elmenjek a moszkvai Beszélő-estre. Éva nem tartóztatott, de láttam rajta, hogy fél az ötnapos egyedülléttől. A prágai repülőtérről hazatelefonálok, üzenetrögzítő, rémülten próbálok ismerősöket felhívni, hátha tudják, mi történhetett otthon. Senki sem tud semmit, végre este Éva hív, éppen Nagy Péter hídpillér magasságú (posztmodern?), a Moszkva folyóba épített szobra előtt állunk. A városban óriási botrány kavarog a milliárdos költséggel emelt szobor-látványosság körül. Nekem tetszik, olyan, mintha egy Walt Disney-filmből vágták volna ki: Gulliver a törpék országában. Az autózajtól alig hallom Éva hangját, de annyi kiderül, hogy jól van, a gyerekekkel együtt kimentek Surányba, ott is maradnak, hiszen másnap ünnep van, pünkösd hétfő. Megvolt a szokásos havi Beszélő-délután is. Olyan nagy a kánikula, teszi hozzá, hogy alig voltak, még a törzsközönség se jött el. (A szerkesztőséget Éva képviselte. Eszerint ezen a hétvégén jól volt. Milyen furcsa, hogy ilyen adatokból kell visszakövetkeztetnem az állapotára. Hát nem vele éltem? Mire figyeltem?)
Bezzeg Moszkvában – Kiss Ilona fantasztikus orosz kapcsolatainak és szervezőerejének hála – zsúfolásig megtelik a Magyar Kultúra Házának előadóterme. Az első sorban ott ülnek a Beszélő orosz munkatársai – a kortárs orosz irodalom nagyjai, Jevgenyij Popov, Viktor Jerofejev, Zufar Garejev meg persze az oroszul író, de leginkább magyarul (a Beszélőben) publikáló Moszkalenko. Az est után személyesen megismerkedtem Sejnyisz Duma-képviselővel, aki 1956-ban egyetemistaként tiltakozott a szovjet csapatok magyarországi intervenciója ellen, és ezért 25 éven át nem kaphatott a szakmájában állást. Aztán odalép hozzánk a TASSZ egykori budapesti tudósítója, és biztosít róla, ő „a túlpartról” is rokonszenvvel figyelte a magyar ellenzék tevékenységét, bár írni persze nem írhatott róla.
(Május 30., péntek) Bárhogy erőlködöm is, nem tudok visszaemlékezni, kint voltunk-e a következő hétvégén Surányban, ahová hosszú ideig nem szerettem kijárni, viszolyogván a mű-település egymásba épült házacskáitól, de ahol az elmúlt években mégis nagyon jó napokat töltöttünk kettesben. Ha kint voltunk, akkor voltunk kint utoljára együtt. A következő hétvége előtt újra lejátszódik, ami hat héttel korábban: éjszakai hányás, a bélelzáródás tünetei, pénteken reggel ismét kórház, ezúttal egy hatágyas kórteremben.
Újra meg újra elmondták, elmondtuk, milyen erős a szervezete. Akik nem tudták, milyen beteg (és a szűkebb környezetünkön kívül senki sem tudta – legalábbis közvetlenül tőlünk nem), nem is vettek észre semmit. A kemoterápiás kezelésektől – talán a jégsapkának köszönhetően – csak megritkult, de nem hullott ki a haja, a kemoterápiát végül azért kellett leállítani, mert megkapta a maximális mennyiséget, amennyi a szervezetbe beépülő mérgező anyagokból egyáltalán bevihető a véráramba, a vérképe mégsem romlott el. Időnként úgy éreztem, hogyan várhatjuk, hogy a kemoterápia hasson a ráksejtekre, amikor nem hat a vörösvértestekre, a hajhagymákra sem. Hosszú időn át fogyni sem fogyott, április közepe óta azonban hétről hétre csökkent a súlya, most a kórházban láttam csak, milyen sovány. „Olyan vékony leszek, mint amikor megismerkedtünk…” – mondta keserűen.
Hétfőtől újra töprengés, legyen-e műtét, vagy ne legyen. Én újra reménykedem, a műtét talán segíteni fog, de már nem merem mondani. Újabb utazásokról persze szó sem lehet, június 6-án Londonba kellene mennem, mindössze két napra, ezt az utat könnyű szívvel mondom le. De persze le kell mondanom a kéthetes emberi jogi workshopon való részvételt is, amelyet a múlt évi oxfordi kezdet után idén Dél-Afrikában rendeztek meg. Negyven éve szeretnék eljutni Afrikába, eddig nem sikerült, attól tartok, több alkalmam nem lesz. Külön bosszúság, hogy a kérésemet, hadd menjen helyettem a Helsinki Bizottság egy másik munkatársa, postafordultával elutasítják. Még kívánatos is, hogy a részt vevő szervezetek cserélődjenek. Vagyis tiszta haszon, hogy visszaléptem – ezt olvasom ki az udvarias válaszból.
Bejelentkezik Ildikó, Éva nagynénje, édesanyja húga, Németországban élő nyugdíjas orvosnő, Éva gyerekkori emlékeiben ő a talpraesett, leleményes józanság megtestesítője, szemben a szorongva és a föld fölött lebegve élő szüleivel. Eljönne hozzánk, meglátogatni Évát. Egyikünkben sincs kétség, búcsúzni jön, hisz máskor legfeljebb egy-egy napra állt meg Pesten, s máris utazott tovább az erdélyi rokonaihoz. Részleteket kérdez Éva állapotáról, fontolgatja, melyik nap jöjjön, nem tudom elhessenteni a gondolatot, szeretné egy utazással megoldani a beteglátogatást és a temetést.
(Praktikus bunkóság) Telefonál András is Marseille-ből, eljönnek ő is, meg Michele is, de ha nincs ellenünkre, nem együtt, Christophe most érettségizik, nem akarnák egyszerre mindketten magára hagyni.
Elcsodálkozom, de nyomban el is szégyellem magam a csodálkozásom miatt. Hisz persze, hogy jó barátok vagyunk, sőt úgynevezett legjobb barátok, tudom, hogy szeretnek bennünket, szeretik mindenekelőtt Évát. De, hogy idejöjjenek, főképpen András, aki úgy vigyáz a munkaidejére, hónapokkal előre megtervezi, mikor veszi ki a szabadságát, és irtózik minden váratlan programtól. Lehet, hogy ennyi év alatt se értettem meg, mit jelent a két család szimbiózisa? Nem értettem meg, hogy régebben az együttes nyaralások, aztán a közös karácsonyok, Fanni egy éve Zazi (Elisabeth) iskolájában, Marseille-ben, Zazi kamaszkora Pesten, az, hogy a lányok szinte testvéreknek tekintik és az egyszerűség kedvéért időnként unokatestvéreknek mondják egymást, több, mint praktikus megoldások sorozata, Istenem, ez a praktikus bunkóság! Istenem, hogy kiesik az életemből mindenki, akivel éppen nincs közös teendőm, napi érvényű témám. Hogy eltűntek az életemből, akikkel valaha a Szépirodalmi Könyvkiadóban, meg három emelettel lejjebb a Hungária Kávéházban sok-sok órát beszélgettem heteken és éveken át. Hogy szétfoszlottak az ellenzéki időkben szövődött kapcsolatok. Hogy kezdett kihullani a mindennapjaimból Ottilia is, amikor nem találkoztunk nap mint nap a Beszélőben. Hogy távolodik már Éva is, hiába vagyok bent nála mindennap a kórházban.
Éva bezzeg nem csodálkozik Andrásék jövetelén. Csak boldog, hogy itt lesz az a két ember, akiket a gyerekeken meg talán rajtam kívül a legjobban szeret.
(„Akkor most meghalok?”) A hét közepén Ungár váratlanul dönt: szombaton operálni fog, akkor nyugalmasabb a kórház. Az arcán nyoma sincs a bizakodó derűnek, amelyet a két korábbi műtét megbeszélésekor láttam rajta. Görnyedten áll a folyosón, és egészen halkan mondja, a műtét nagyon kockázatos, sikere bizonytalan.
Szombaton korán, még a műtét kezdete előtt be akarok menni a kórházba. Nem tudom, mi a csudát csináltam péntek éjszaka, írtam valamit, vagy csak a tévét bámultam, mindenesetre hajnalban felébredek, aztán visszaalszom, és csak kilenckor ébredek fel végleg. Most már nem érdemes sietnem, a műtét nyilvánvalóan órákig eltart, az ébredés még tovább. Tizenegykor Ungár telefonál, ezt eddig sosem tette. Ahogy sejtettem, mondja, nem egy bélszakasz záródott el, a vékonybél egy sor helyen elvékonyodott, beszűkült. Néhány összenövést felszabadítottam, de érdemben nem tudtam semmit sem csinálni. Mire beérek, Éva ébren van, fájdalmasan néz rám, nem akar szemrehányást tenni. Mit mondott Ungár, kérdezi. Az összenövéseket szétválasztotta, de nem tudott mindent megoldani, próbálom jobbra fordítani a választ. Az előbb itt volt, megkérdeztem tőle: Akkor most meghalok?, ő meg csak simogatta a kezem.
Megérkezik Ildikó, megérkezik András. A műtéti seb gyógyulása gyorsan halad, hiába, a szervezet erős. De a subileusos tünetek, a hányás, a rosszullétek folytatódnak. Ungár morfiumot javasol, elborzadok, morfiumot az utolsó napokban, az utolsó órákban szoktak adni, Ungár megnyugtat, a kis adag morfium stabilizál. Újabban kimutatták, mondja, hogy nagy fájdalmak hatására a szervezet maga állít elő vegytiszta morfint.
Éva tisztában van a helyzettel, magyarázom, de úgy érzem, még nincs abban az állapotban, amikor az ember csak azt akarja, hogy legyen vége már. (Tapasztalatból beszéltem, más rákos betegeknél nemegyszer érzékeltem, hogy mindenből elegük van.)
Valami olyan kezelést tartanék jónak, magyarázom tudálékosan, amely fenntartja az egyensúlyt a szenvedések enyhítése és az élet meghosszabbítása között. Ezért szerintem az infúzióval kalóriát is kellene adni, nemcsak vízpótló fiziológiás konyhasóoldatot. Ungár szkeptikusan bólogat. Természetesen tisztában van azzal, amiről én megfeledkezem. Én csak két tényezőt veszek tudomásul: a szervezet legyengülését, amit lassítani lehet az infúziós táplálással, és a daganatok meg a bélelzáródás okozta szenvedéseket, amelyeket morfiummal kell enyhíteni. Közben nem gondolok arra, hogy daganatok nemcsak vannak, hanem nőni, terjedni fognak, egyre rohamosabban.
(Az agónia napirendje) Talán ez a folyamatok dinamikájával nem számoló rövidlátás tesz magabiztossá abban is, hogy forszírozzam, engedjék haza Évát. Infúziót otthon is kaphat, megszervezzük, hogy legyen mellette nővér. Azt a kedves, rendkívül ügyes és igen csinos lányt szeretném, akit Éva az intenzív osztályon ismert meg, és aki anyámat is ápolta volna Frankfurtban, ha sikerül kihozni a kórházból. Aztán kiderül, hogy ebben a sokat szidalmazott magyar egészségügyi rendszerben már létezik a házi ápolás intézménye: non-profit alapítványok hozták létre, és ha akadozva, vonakodva, ha csak részlegesen is, a tébé, pontosabban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozza őket. Ungár a kedves, mindenre odafigyelő Varsányi főorvos asszonyt kéri, hogy szervezze meg a házi ápolást, és két napon belül, péntekre készen áll minden: a kórház adja az infúziós anyagokat, a gyógyszerek zömét, Éva továbbra is kórházi betegnek számít, csak az ágya nem a Nagyvárad téren, az István Kórházban, hanem a saját lakásában van. Péntek délután – történetesen éppen 13-a van, június 13. Áron, András meg én hazavisszük a kórházból. Már (és még) olyan erős, hogy biztos léptekkel megy a kocsihoz, otthon a lifthez.
Másnap, szombaton reggel pontosan kilenc órakor megérkezik Mari nővér, vasárnap a váltótársa, Éva jön. Mindketten kitűnőek, manuálisan talán Éva a jobb, Mari a szervező, ő birkózik az egészségbiztosítási bürokráciával. Az ápolást a továbbiakban főképpen Éva végzi, Mari csak akkor jön, amikor Éva szabadnapos. Mari az elején elmondja, hogy a pénztár 14 látogatást finanszíroz, és egy látogatás legfeljebb három óráig tarthat, de az alapítvány igazgatósága dönthet több látogatás és hosszabb idők mellett is. Kezdettől nyilvánvaló, hogy az infúzió legalább 4-5 óráig tart, azt a nővérnek végig kell várnia. Néhány nap múlva Mari arról tájékoztat, hogy az igazgatóság úgy döntött, nem korlátozzák sem a látogatások számát, sem az időtartamot. Hiába faggatózom, hogy ez a nagyvonalúság a képviselőnek szól-e vagy a betegnek, Mari úgy tesz, mintha nem is értené a kérdést. Éva egyébként Erdélyből települt át 1990-ben, székely lány, Mari klasszikus bajor nevet visel, Buda környéki sváb családból származik. Beszélgetve velük a soknemzetiségű történelmi ország levegője csap meg.
A délelőttök nyugalmasak. Éva nővér – milyen szép lány! – minden nap pontban kilenckor megérkezik, rendbe teszi az ágyat, elkészíti az infúziót. Éva a feltámasztott párnára dőlve félig ül az ágyon, időnként olvas is, gyakran elalszik. Ha rá is jön a hányás, a nővér látja el, nem kell vödröt, tálkát cserélnünk, nem kell szoronganunk. A hét végén Ildikó és András tevékenykedik a konyhában, mindketten remekül főznek, csak mindkettő maga akar csinálni mindent. Ildikó az erőszakosabb, ráadásul ő a nő, ő az idősebb, ő a rokon, kiveszi András kezéből az edényeket, önfeledt agresszivitását magyar, német és francia nyelvű életbölcsességekkel fűszerezi. Nyilván tízezerszer elmondta már valamennyit, a sok ismétléstől elvesztették a tartalmukat. Andráson látom, hogy lilul a feje, „megölöm” sziszegi a fülembe.
Éva időnként megpróbál valamit enni, inni, köménymaglevest, teát, egyszer krumplipürét is. Szorongva figyeljük, megmarad-e benne, átmegy-e a beszűkült beleken. Néha átmegy, de a táplálkozást – másfél-két óra múlva – többnyire görcs, fájdalom, hányás követi. – Éhes is vagyok – mondja időnként. – Három hete nem ettem. Aztán fanyarul hozzáteszi: Borzasztó, hogy az a két szervem ment tönkre, amely a legtöbb örömet okozta.
(Éjszakai bujdoklások) A nővér egyig-kettőig van Évával, nekem többnyire egy körül kell elmennem, valakinek azonban mindenképpen otthon kell lennie, Éva nem maradhat egyedül. Ezt nem is olyan könnyű megszervezni, Fanninak, Áronnak vizsgaidőszaka van, ráadásul mindketten dolgoznak is, Sári felvételire készül a bölcsészkar pszichológia szakára, azaz otthon van, csak őt meg kicsi kora óta mindenki babának kezeli, s ezért főképpen én – igazságtalanul – úgy gondolom, ha csak ő van otthon Évával, az nem elég. Közben én vagyok a legkevésbé megbízható, ha egyszer elmentem, ki tudja, mikor jövök haza. Még egyetemista koromban alakult ki bennem a kényszeresség vagy babona, hogy otthon nem tudok írni, a hatvanas években a kritikáimat különböző zenés presszókban írtam, előttem kávéscsésze meg egy halom könyv, a részegek folyton nyaggattak, hogy azt írom-e fel, amit ők beszélnek. Valaha nyilván az is volt a célom, hogy áttekinthetetlenné tegyem a napom, az időbeosztásom, a hollétem, így teremtve magamnak szabadságot, bár leginkább magam elől rejtőzködtem, mert az esetleges kalandjaimat előbb-utóbb mindig annak kotyogtam el, aki elől el akartam titkolni őket. A Helsinki Bizottság irodája a József körút és a Rákóczi tér sarkán még a Beszélő régi szerkesztőségénél is jobb éjszakai munka- és búvóhelynek bizonyult (Éva bukkant rá a hirdetésre, ő beszélt rá, hogy vegyük ki a tágas lakást): ellentétben a szerkesztőséggel éjszaka nincs ott senki, a Salétrom utcai szexpiac pedig (odanéz az ablak) a tévénél élőbb látványosságot kínál, amikor az ember a gondolkodás- és lustálkodásszünetekben feláll az írógép mellől. A megbetegedése, de különösen a múlt év óta Éva sokkal inkább igényelte, hogy esténként legyek otthon. Tudtam ezt magamtól is, de Ottilia meg Fanni is többször figyelmeztetett rá. Ha a „Helsinkiben” voltam, Éva általában 11 körül felhívott, jövök-e. Hányszor mondtam ilyenkor, megyek, de még van egy kis dolgom. Ez azt jelentette, hogy 2-re, 3-ra értem haza. De ha semmit se akartam csinálni, akkor is eltartott legalább egy órát, amíg nekikészültem az indulásnak, elintéztem még egy halaszthatatlan telefont, felírtam még néhány üzenetet másnapra, és még egyszer ellenőriztem, hogy betettem-e mindent a táskámba, amiről tudtam, hogy leghamarább másnap fogom előszedni, ugyanitt. Mondjam mentegetőzésképpen, hogy a neurózis erősebb az emberben, mint a tisztesség, az empátia és a szeretet? Minden ösztönbűnöző ezzel védekezik.
Ez a késői hazajárás folytatódott a utolsó hetekben, az utolsó napokban is. Háromszor vagy négyszer is reggel mentem haza, igaz, nem a Helsinkiből, hanem a „Fehérházból”. Ott biztos nem kéjelgésből marad bent az ember egész éjszaka, mert sem a Salétrom utcára nem lehet kipillantani, de leheveredni se lehet, ha rám tör az álmosság, hogy tíz perc alvás árán éberen tudjak gépelni még két-három órát. Okom – ürügyem – is volt az éjszakázásra. Csak hát ilyesfajta okok egyikére mondta Éva, amikor a műtéte másnapján, vasárnap este el akartam jönni a kórházból, hogy interjút adjak csuda tudja miről, mondjuk a koalíciós együttműködésről, a rádió német nyelvű adása számára: Le van szarva! (Nem is mentem el a randevúra, azt hiszem egyébként, a rádiós se jött el.)
(Szegény államügyek!) Az egyik éjszakát azzal töltöttem a Fehérházban, hogy átdolgoztam a Beszélő számára a Berlinben tartott előadásomat a magunk képére formált ’56-ról. (Az egyetlen visszhangja az Elek Istváné volt a Magyar Nemzetben. Az írásom – amelyet egyébként dicsér – azt bizonyította a számára, hogy az SZDSZ menthetetlenül pokolra való. Az SZDSZ részéről a szokásos reakció: conspiration du silence.) További két vagy három éjszakát a Nyírfa-ügy vitt el, amellyel a Nemzetbiztonsági Bizottság akkor már több mint két hónapja foglalkozott.
Ez a krónika nem politikáról szól és – szándékaim szerint – nem is rólam. De miközben Éva története a végéhez közeledett, a nyári zárás előtt felpörgött a parlamenti üzem, és az egyébként kényelmes bizottsági ügymenet is feszítetté vált: július 16-ig el kellett készülnie a bizottság jelentésének. Ez, meg az, hogy Sári a felvételijére készült, átszőtte az utolsó hetek történetét.
A Nemzetbiztonsági Bizottság – szocialista nyomásra – azt a korlátozott feladatot vállalhatta magára, hogy megállapítsa, rendellenesen működött-e az Információs Hivatal (IH), amikor a külföldi hírszerzés helyett 1700 oldalnyi, nagyrészt nem ellenőrzött, de azért nem alaptalan információt gyűjtött össze a nyírségi közállapotokról, korrupcióról, bűnözésről. A bizottsági vizsgálat nem foglalkozhatott a dosszié tartalmával – az információk ellenőrzésére egyébként módja sem lett volna –, csak a dosszié létrejöttének és kezelésének körülményeivel. A szocialisták azt akarták érzékeltetni a jelentéssel, hogy az IH vezetői politikai célok érdekében spejzolták maguknak az információkat, és a tárca nélküli miniszter meg a kabinetfőnöke a közbelépésükkel megmentették az országot a titkosszolgálati hatalom újbóli túltengésétől. Az ellenzék szerint az IH kirúgott vezetői hősök voltak, akiket a kormány pártérdekből feláldozott. Számomra és az SZDSZ számára egyik álláspont sem volt elfogadható, ugyanis mindkettőt igaznak láttam. És mellesleg azt sem akartam, hogy a Nyírfa-ügy úgy merüljön feledésbe, hogy kísérlet sem történt a dossziéban rejlő információk érdemi vizsgálatára. Nem akartam megszavazni a szocialisták készülő jelentését, de nem akartam megszavazni az ellenzékét sem. Ez utóbbit – gondoltam –, amíg egy kormánypárt képviselőjeként ülök a bizottságban, nem is tehetném meg. Két megoldás kínálkozott tehát. Vagy tartózkodunk a szavazástól mi ketten, SZDSZ-esek, de akkor nincs többségi jelentés, vagy megpróbálok egy olyan jelentést fabrikálni, amely felsorolja a pro és kontra érveket, de tartózkodik a végső minősítéstől. Ehelyett viszont utal a dosszié tartalmi elemeire, és indítást ad a további vizsgálathoz.
Ebben az utóbbi tekintetben a jelentés, amely újabb éjszakákra a Fehérházban tartott, túlságosan is jól sikerült. A szocialisták, amint elolvasták, nyomban feljelentettek az SZDSZ vezetésénél. Az SZDSZ pedig nem akart az ügyből újabb koalíciós vihart. „Ha ezt a jelentést fogadja el a bizottság – mondta az egyik szocialista képviselő –, márpedig az ellenzék boldogan megszavazná, megbukik a kormány.” Biztos vagyok benne, hogy erősen túlzott.
Nem mertem elvállalni, hogy a sutba dobott helyett egy második jelentést is írok, mert nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e rá, de azért megkíséreltem. A mondanivalója nem változott, de a dosszié tartalmára vonatkozó információk a ködbe vesztek, bár azért így is több használható utalás maradt benne, mint amennyit a sajtó kiolvasott belőle. Akár sikernek is elkönyvelhető, hogy a bizottság mintegy félszáz szövegmódosítás megszavazása után lényegében konszenzussal – 8:3-as szavazataránnyal – fogadta el a jelentést.
Sok köszönet nem volt a sikerben. Az SZDSZ-ben azt mondták, az én első jelentésem jó volt, de inkább publicisztikának, mint bizottsági jelentésnek; az elfogadott jelentés ellenben nagyon objektív, nagyon kiegyensúlyozott. Aztán volt hümmögés, csodálkozás, amikor bevallottam, hogy azt is én írtam, bár egy fejezetet a Kónya Imre jelentéstervezetéből vettem át. A sajtó pedig… nos hát a sajtó, mintha csak Lakatos Ernő adná ki az ordrét, tovább lovagolt azon, amit a kormány meg az ellenzék vitája a szájába adott: túllépte-e a hatáskörét az IH, jól döntött-e a miniszter. Tudtommal nem akadt újságíró, aki bevette volna magát néhány hétre a Nyírségbe, megkereste volna az ügy grafomán kulcsfiguráját (pedig elég sokan tudták, ki az, a monogramja a sajtóban is megjelent), és megpróbálta volna kiszimatolni, mi is lehet a dossziéban. Nem ugrott a sajtó arra sem, hogyan lehetséges, hogy a Népszabadság az elkészülte másnapján szó szerint közölte az akkor még államtitoknak minősülő jelentés felét – és ez nem az első ilyen eset. Pedig ez is van akkora furcsaság, mint a Pozsgay-dossziék felbukkanása a Hoover Intézetben. Az utolsó esélyt arra, hogy a Nyírfa-ügy tartalmi részére, a megyei „keresztapák” – pártállástól függetlenül korlátlan – hatalomgyakorlásának mikéntjére, az egykori párt- és KISZ-bizottságok meg az egykori állambiztonsági szervezet munkatársai között szövődött kapcsolatok, továbbá a köztük és az egykor ideiglenesen hazánkban állomásozók között felújuló kapcsolatok gazdasági értékére, a „jobb emberek” meg az úgynevezett rendvédelmi szervek különleges kapcsolataira mégis hull majd némi fény, az a belügyi–rendőri nemzetbiztonsági munkacsoport adhatná, amelynek a jelentéshez fűzött ajánlás szerint ki kellene vizsgálnia a Nyírfa-információk valóságtartalmát. Csak az a furcsa, hogy a kormány olyan könnyen elfogadta a kényesnek tetsző javaslatot a munkacsoport felállítására. Ez azt a gyanút kelti, hogy valójában nem tart tőle. Hiszen az ügyészség, amely a dosszié átvizsgálása után vádat emelt Földi László és társai ellen, egyéb vonatkozásban ismereteim szerint nem talált olyan adatot az 1700 oldalon, amely nyomozás kezdeményezésére késztette volna. A formátumos csibészek már megint megússzák… Istenem. Csak hát ebből a Nyírfa-sztoriból meg lehetne írni a posztkádári Magyarország legjobb szociográfiáját. Ezért a meg nem születő könyvért kár.
Egyébként… ahogy Éva mondta. Néhány hónap múlva feledésbe merül az egész, én is elfelejtem. Megmaradni bennem csak Éva tekintete meg Áron hangja fog. Amikor a tízórás bizottsági vita és a szöveg véglegesítése után reggel hatkor – szorongva, mint az utóbbi időben mindig – hazaértem, a lakásban égett a villany, Áron és Suri Éva ágya mellett állt – Hol voltál? – kérdezte Éva alig hallható hangon. Ekkor már nagyon gyenge volt, nyilván ki akart szállni az ágyból, de a padlóra zuhant. A gyerekek a zajra riadtak fel, éppen addigra sikerült visszaemelniük az ágyra, mire hazaértem. – Apu, ezt többé ne csináld – mondta Áron. Nem lesz rá módom – mondtam magamban frechül, de közben azt gondoltam: Milyen komoly, egyenes ember lett ebből a busafejű Áronból, akit néhány éve még az óvó néni nem akart iskolaérettnek nyilvánítani, mert macska helyett „összekapcsolt szellemeket” rajzolt a készségfelmérő foglalkozáson.
(Most hagyd abba!) Azon a hajnalon utoljára láttam Éva szemrehányó tekintetét, de korábban nemegyszer szemrehányást tett, hogy későn jövök haza, hogy magára hagyom. Én vitatkoztam, a dolgaimra hivatkoztam, ami még rendben van, de ráadásul a gyerekekkel állítottam szembe magamat. Hogy a gyerekeknek miért nem veti a szemére ugyanezt? Hogy Áron (akit egyébként a vendégek kiszorítottak az ágyából) a szerelménél alszik; hogy Fanni (akinek már külön lakása van) miért nem szervezi úgy, hogy inkább itthon aludjon, mint otthon, és főképp Sárinak miért kell minden második este a barátaival találkoznia. – Ezt most hagyd abba – mondta Éva szokatlanul keményen.
Értem a keménységét. Az aggasztja, elég megértő, elég engedékeny leszek-e a gyerekekkel, ha ő már nem tudja megvédeni őket. S nem is alaptalan ez az aggodalma, hisz ha ingerült voltam, ha veszekedtem, főképp Sárival, hogy mindent széthagy maga mögött, hogy órákat telefonál, hogy hol mozira, hol koncertre kér pénzt, bizony átfutott rajtam, hogy majd nem így lesz… aztán. (A „nagyokra” mindez kevésbé vonatkozik, hisz ők már megállnak a maguk lábán, Fanninak már most, negyedéves korában újabb és újabb állásokat kínálnak, és Áron is tud gazdálkodni.)
Vagy tíz évvel ezelőtt Fanninak egy barátnőjével kellett volna találkoznia, de hirtelen belázasodott. Telefonon nem lehetett elérni a kislányt, Surit kértem meg, menjen el a randevúra, és mentse ki Fannit. Suri nyafogott, az egészből hatalmas családi veszekedés lett. Suri mindent pontosan és pártatlanul beleírt a naplójába, amelyet kicsi kora óta rendületlenül vezetett, majd a végére odajegyezte: „Mindenki ellenem volt. Anyám védett.” Erre gondolunk mindannyian: ki fogja ezután megvédeni Surit? Ezért is olyan izgalmas, hogy felveszik-e az egyetemre. Ha egyetemista lesz, ez kijelöli a pályáját a következő évekre. Ha nem, mit csináljon ősztől kezdve? Én nem helyeslem, hogy a következő évet – ha már a felsőoktatás nem tudott túllépni ezen az ostoba, a tervgazdálkodásból öröklött felvételivizsga-rendszeren – kizárólag azzal töltse, hogy a bizonytalan kimenetelű felvételire készül. Sári azonban ezt szeretné, és Éva is támogatja. Mindannyian szívesen megúsznánk ezt a vitát. Sári olyan keményen tanul, mint életében még soha.
(Wahlverwandtschaft) Csapongok az időben, előreszaladtam az utolsó napokig, pedig az előbb még az otthoni ápolás kezdetéről írtam. Ildikó, András elutazott, mihelyt Christophe túl van az érettségin, megérkezik Michele. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, azt mondogattuk, nekem Sári a kedvencem, Évának Áron, Fanni Michele kedvence. András bólintott: az a fontos, hogy mindenki legyen valakinek a kedvence. Fanni három-négyéves lehetett akkor: olyan titokgyerek, mondta rá Michele, ahogy figyelte a többi gyerek között. Zárkózott, titokzatos, kifürkészhetetlen: mindezt jelenthette a saját ötvözésű szó. Michele talán ha másfél évet töltött Magyarországon, de bámulatosan megtanult magyarul, és az azóta eltelt húsz év alatt se felejtett el, pedig Andrással mindig franciául beszélnek. Amikor Fanni tízévesen becsöppent Zazi osztályába, és hirtelenjében a gall dicsőségről szóló olvasmányokat kellett tanulnia, Michele magyarázta neki nap mint nap a francia nyelvet. A francia gyerekek egyébként nem voltak különösebben toleránsak a mássággal: kezdetben azért voltak ellenségesek Fannival, mert nem tudott franciául, aztán pedig azért, mert az év végére, az eszelős francia versenyrendszer alapján, ő lett az osztályelső.
Michele órákig ül Éva mellett az ágy szélén. Huszonnégy éve találkoztak először Marseille-ban, Michele már terhes volt Zazival, Éva gyerekre vágyott, szenvedélyesen. – Ich muss Zwillinge haben – mondta Michele, akkor még nem tudott magyarul, németül beszéltek. A kapcsolat, amely akkor szövődött közöttük, mostanáig megőrizte szubsztanciáját. A Wahlverwandtschaft szó szerint választott rokonságot jelent. Fanni pontosan kilenc hónapra született Zazi után. Michele Éva vállára, kulcscsontjára teszi a kezét. Csendben kimegyek a szobából.
(Morfium) Az otthoni ápolás kezdetén áthidaló megoldásként kapunk a háziorvosnőtől néhány ampulla morfiumot: a recept szerinti mennyiséget majd csak az ÁNTSZ engedélyével lehet kiváltani. Az első napokban azonban nincs feltétlenül szükség a kórházban megkezdett morfiumadagolás folytatására, és én szívesen elbliccelem. Néhány nap múlva mégis jelentkeznek a fájdalmak, kezdetben egy, később másfél, végül két 20 milligrammos ampulla lesz a napi adag. A délelőtti morfiumot beadja a nővér, próbáljuk megszervezni, hogy a háziorvosi szolgálathoz tartozó nővérek járjanak fel a délutáni meg az esti injekcióra. Éva azonban azt mondja, nincs rá szükség, a betegsége első szakaszában is magának adta be az Interferon injekciókat. A morfiumot egyébként is a bőr alá kell csak befecskendezni, azt könnyű megcsinálni. Kialakul a rituálé, én reszelem az ampullát, szívom fel a tartalmát a fecskendőbe, ő bujtatja a tűt a bőre alá, és nyomja be biztos kézzel az oldatot. Az első alkalommal, amikor vissza akarom tenni az eldobandó tűt a tokjába, megszúrom a kezem. Tipikus nővérbaleset. Ha Éva gyerekkori hepatitisének a vírusai élnek még, most biztosan megkapom a fertőző májgyulladást.
Mindennap elhatározom, hogy megpróbálom beadni az injekciót, de nem bírom elszánni magam a mozdulatra. Fanni ellenben be tudja adni az intramuszkuláris injekciót is. Július elején megérkezik Zazi, már ötödéves orvostanhallgató, két hónapot fog gyakornokoskodni az István Kórházban. Ettől kezdve ő adja be az esti injekciókat.
Többen emlegetik, hogy van egy sokkal korszerűbb fájdalomcsillapítási módszer is, a gerincbe ültetik be a folyamatosan ható és nem kábító hatású anyagot. Éppen azon a sebészeti klinikán csinálják, ahol Weltner doktor is dolgozik. Felhívom, igen, van ilyen, mondja, megbeszélem az aneszteziológus kollégákkal, mi a véleményük róla. Hamarosan viszszahív. Nem tanácsolják, mondja, ilyen esetben, amikor a beteg ennyire tisztában van az állapotával, rosszabb, ha teljesen éber tudattal kell átélnie a haldoklását.
Néhány éve a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság úgy döntött, hogy tilos kiadni az Egyesült Államoknak egy Európába szökött bűnözőt, egy többszörös gyilkost. Akkor az európai emberi jogi egyezmény még nem tartalmazta a halálbüntetés tilalmát, a bíróság nem is erre hivatkozott, hanem arra, hogy a halálos ítélet végrehajtására való várakozás, amely az amerikai gyakorlat szerint több évig is eltarthat, embertelen bánásmódnak minősül, s így ellentétes az egyezménnyel. Istenem, hová fordulhatna a panaszával a rákbeteg, aki évekig vár a halálos ítélete végrehajtására, holott nem is követett el semmit. Korábban egyszer Koronka doktornővel, ezzel a csodálatos orvosnővel, aki egyszerre dolgozik altatóorvosként Ungár mellett, és vezeti a kórház intenzív osztályát, ahol Éva egy hetet töltött az 1995. decemberi nagy műtéte után, az aktív eutanázia tilalmáról meg a passzív eutanázia elfogadásának álszent gyakorlatáról beszélgettünk. Azért elhívnék – mondja a főorvosnő – néhány embert, aki morális érvekkel védi az eutanázia tilalmát, hogy csináljon végig egy éjszakát egy haldoklóval, aki már beszélni sem tud, csak a szemével könyörög, hogy szabadítsuk meg a szenvedésétől.
Időnként, amikor nagyon rosszul van, Éva is mondja, hogy szívjak fel a fecskendőbe tízszeres adag morfiumot, nem bírja már tovább. Ugye nem teszed ezt meg Sárival? – mondom, hiszen tudom, hogy nem kellek én a fecskendő betöltéséhez. A felvételi írásbeli része jól sikerült, a szóbeli július 7-én lesz. Mindketten arra gondolunk, egy-két nappal a mama halála után Sári nem bírna felvételizni. Azon az éjszakán mindenesetre kiviszem a szobából a morfiumot, bár tudom, hogy nincs mitől tartanom.
(Esti Kornél ördöge) Próbálok belegondolni, hogy fogok élni „utána”. Éva tartotta össze a családot, mondogatják az ismerőseink. Valóban évek óta Éva csinált a család és a ház körül mindent, én előbb tudom elintézni, hogy egy kurd terroristát ne toloncoljanak ki Törökországba, mint hogy javítsa meg valaki a csöpögő vízcsapot. De persze tudom, hogy az ilyesmibe könnyű beletanulni. Sokkal kiszámíthatatlanabb az, hogy meg tudom-e tartani a gyerekek bizalmát, megmaradunk-e családnak éppen most, amikor a már majdnem felnőtt gyerekek amúgy is egyre inkább a maguk útját járják. Emlékeim szerint sosem bírtam tartósan egyedül élni. De ezek az emlékek harminc évvel ezelőttiek.
Időnként elfog valami izgalom is: most megint itt a Grosse Freiheit, ahogy a hamburgi mulatónegyed, a Reeperbahn hirdeti magát, új élet, még minden lehetséges. De ezzel az izgalommal együtt jön a szorongás is. Tele van a város negyvenes elvált asszonyokkal, már köröznek valahol a magasban, észre sem veszem és elragadnak. Igazságtalan is vagyok, hiszen akit ismerek ebbe a kategóriába illőt, mindig okosan, tapintattal és empátiával viselkedett velem. Csakhogy a tapintat is csapda, magyarázom magamnak paranoiásan.
Nem akarok új életet kezdeni. Úgy vagyok, mint Esti Kornél, aki azzal kergette el a kísértő ördögöt: esze ágában sincs visszanyerni az ifjúságát. Örül, hogy túl van rajta. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy 2000 szilveszterén fogok meghalni, ünnepelt, híres emberként. A 61. évemben leszek akkor, amúgy is e körül van a férfiak átlagos halálozási kora Magyarországon, addig már csak két évem van hátra. De akkor miért akarom még megszerezni éppen most a motorcsónak-vezetői igazolványt?
Az izgalom meg a szorongás közepette csak egyre nem lehetett felkészülni: arra a végtelen szomorúságra, ami elfog, amikor otthon kinyitom az ajtót, és tudom, hogy Éva nem lehet benn. Amikor megszólal a telefon, és bárki lehet, csak ő nem.
(Horoszkóp) Sári felvételije kiválóan sikerül, biztosra vehető, hogy felvették, bár a hivatalos eredményhirdetés csak tíz nap múlva lesz. Fanni injekciót ad, Áron jár be a kórházba a heti infúziós adagért, de a legtöbbet Sári van a mamával: fekszik mellette az ágyon, simogatja a hátát, beszélgetnek. A születésekor az egyik kollégám az Európa Könyvkiadónál, költő és korrektor, megcsinálta a három gyerek horoszkópját. Fanniról azt mondta, rendkívül okos, kiemelkedő tehetség – ezt persze lehet, hogy én sugalltam öntudatlanul. Jelentős földbirtokvagyona lesz – 1978-ban ez meglehetőségen képtelenül hangzott –, de későn fog rátalálni a nagy szerelemre. Áron a nők kedvence lesz, csélcsap, csalafinta, sőt csaló. (A horoszkópkészítő a maga borongós és drámai lelkületéhez híven szerette borzongató irányba fordítani ígéretesen induló jóslatait.) Sári, az újszülött lesz az, aki majd gondoskodik öreg szüleiről. Ezen aztán jókat nevettünk, valahányszor az ötödik gyufával sem bírta meggyújtani a gázt. Pedig egyelőre ez a jövendölés bizonyult a leginkább igaznak. (Bár Áron – irigyen figyelem – valóban a nők kedvence lett.) Egyikünk sem nyugtatja meg annyira Évát, mint Sári közelsége, egyikünk sem tud olyan természetesen, nyíltan beszélni vele, mint Sári. Lehet, hogy tényleg jó pszichológus lesz.
(„Semmi tehát a halál…”) A halálról Éva keveset beszél. Időnként belegondolok, amikor megismerkedtünk, ifjú lukácsista volt, elsőként fogott hozzá, hogy megírja Lukács életrajzát. Fanni születése előtt lett készen a könyve, amely tele volt azóta közismertté vált, akkor teljesen új adattal, hisz Éva láthatta először a heidelbergi bankszéfből éppen előkerült Lukács-bőrönd tartalmát, teli kiadatlan kéziratokkal, Lukács 1917 előtti levelezésével. A Magvetőben megszerkesztették a kötetet, majd beadták Kardos György igazgatóhoz a rutinszerű aláírásra. Az igazgatói asztalfiókból 15 év múltán, 1989-ben került elő a kézirat. A közbenső években az igazgató egyetlen szót sem szólt beosztottja munkájáról. Közben jöttek a gyerekek, s mire Éva újból dolgozni, írni kezdhetett volna, én már hírhedt ellenzéki voltam. Kardos – jó néhányan visszapletykálták – a szocialista humanizmus példájaként emlegette, hogy ott tartja a kiadóban egy megveszekedett ellenforradalmár feleségét. De arról, hogy különmunkát is adjon, engedélyezzen számára – ezt többször is elmondta – szó sem lehet.
A múltnak már nincs jelentősége. A halál a jövő szempontjából keserű. Anyámat 86 éves korában már nem érdekelte a jövő, nem akarta megérni az új híreket. Nem akarom túlélni őt is – mondta Éva 1995. decemberi műtéte után. Évának a halál azt jelentette, nem fogja tudni, mi lesz a gyerekekkel, nem lehet nagymama. Suri sikeres felvételije valamicskét sejtetett a jövőből. Úgy hírlett, hogy Fanni ezúttal komolyan jár valakivel, eddig csak elhessentette a próbálkozókat. „Fannikám, boldog vagy?” – kérdezte Éva. Fanni ilyen kérdésekre sosem válaszolt. De most nem mondta: „Hagyjál, mama!”, és ez igennek is beillett. (Félve írom le ezt a mondatot. Nem biztos, hogy Fanni megbocsátja a betolakodást a magánszférájába.)
– Jó lenne hinni – mondta Éva egyszer-egyszer –, hogy van valami utána is, de nem tudok hinni benne. Az a baj, hogy bármi lesz is, nekem ahhoz már semmi közöm.
Lucretius sortöredékét mormolom magamban, ahogy Jancsó korai filmjében skandálják: „Sic ubi non erimus…” Semmi a halál, hisz amíg élünk, nincs dolgunk vele, amikor pedig már nem leszünk, nem fogunk tudni róla. Micsoda ostoba dolog ez a derűs materializmus! Hiszen éppen ez a halál borzalma, hogy tudjuk, semmi közünk nincs, nem lesz ahhoz, ami van, ami lesz.
(Villanó penge) Fogy a beszélgetésünk anyaga. Napi ügyekről, politikáról beszélni szánalmas, nincs kedvem belefogni, Évát sem érdekli már. Az érzések kifejezésére a test nyelve maradna, de ezt Éva nem akarja többé. Ahogy hallgatva fekszem mellette, simogatni próbálom, eltolja a kezem. Ennek már vége, mondja. Pedig az utóbbi években, még a betegsége kezdete után is, egyre csak jobb lett a kapcsolatunk, a házasságunk 15 év előtti, majdnem válással végződő, nagy válsága után lett igazán jó, nem az ismeretségünk kezdetén, amikor egész napokat töltöttünk az ágyban, és mindenféle rafinériával kísérleteztünk. Az utóbbi években többször eszembe jutott Howard Fast szocreál történelmi regénye, a Spartacus egyik jelenete. Gladiátorokat bérelni, magyarázza a barátnőjének egy gazdag római, ha sokkal többe kerül is, csak élethalálharcra érdemes. A halálos pengevillanás többet ér, mint a legkimódoltabb sportbemutató. Ezt a bókot el akartam mondani Évának, csak aztán valahogy mindig elszégyelltem magam.
A testi intimitás utolsó maradéka a reggeli fürdés. Aggódom, hogy elesik a kádban, segítek neki belépni, beülök hozzá, ahogy régen. Feladom a főhelyen való elhelyezkedés macho előjogát, most én ülök a dugóra. Megmosom a lábát, a hátát, segítek felállni, kilépni a kádból. Mindene elvékonyodott, csak a hasa nőtt meg: olyan, mint azokon a polaroid képeken, amelyeket az első terhessége idején csináltam. Lehet, hogy valóban léteznek a horrorfilmek démonai, és ők teszik, hogy a halál így, a terhesség képében jelenik meg?
Az utolsó héten már nincs ereje, hogy kijöjjön a fürdőszobába, a nővér mosdatja le. Veszünk egy szivacsot, mert az valahogy nincs a háznál.
(A napok számlálása) Vajon hány nap még az élet? Júniusban mindketten arra gondolunk, csak élje túl július 7-ét, Sári felvételijét. Talán július 11-e lesz az utolsó nap, 11-e babonás napom. Megérem-e július 28-át – kérdezi Éva, ez lenne az 53. születésnapja. Vagy 31-ét, a 23. házassági évfordulónkat? Önző módon azt gondolom, éljen legalább még addig, amíg készen nem vagyok a Nyírfa-jelentéssel, vagy élje túl a parlamenti zárást, csak ne kelljen elviselnem, hogy az ülésteremben kondoleál az egész parlament.
Kedden, 15-én vége a nyári ülésszaknak, 17-én, csütörtök reggelre túl vagyunk a Nyírfa-ügyön. A rosszullétek, a hányásrohamok megszűntek, Éva egész nap csendesen fekszik, sokat alszik, csak időnként ébred fel. Másnap reggel a nővér szól, hogy nehezül a légzése, láza van, valószínűleg tüdőgyulladás kezdődik. Felhívom a háziorvost, csak kettő után tud jönni, addigra sajtótájékoztatóra kell mennem, ismét a Nyírfa-ügyben. Az orvosnő lázcsillapítót, antibiotikumot írt fel, de amikor telefonon hívom, megmondja, legfeljebb egy-két nap van még hátra. Délután valaki felhív: meghalt Csalog Zsolt. Életutunk többször is keresztezte egymást, egymásba gabalyodott. Utóbb hallom, Éva sokszor érdeklődött Zsolt állapotáról. Meglepődöm: engem nem kérdezett. Az Internet aznap közli a felvételi ponthatárokat. Most már hivatalosan is bizonyos, hogy Sárit felvették. Mondjuk Évának: az ajka megmozdul, talán megértette. De szólni már nem szól, reggel óta lehunyt szemmel fekszik.
Korábban kértem Demszkyt, segítsen, hogy Farkasréten temethessük majd el Évát – ehhez protekció kell. Most felhívom a mobilján, kiderül, külföldön van. Elmondom, hogy Csalog meghalt, és Éva ügyében is intézkedni kellene. Közben eszembe jut, utoljára akkor hívtam ezt a telefonszámot, amikor Ottilia halt meg. Este telefonál L. úr, a temetők főigazgatója. Nem, őt a hét végén nem lehet visszahívni, de ha megengedem, naponta jelentkezik, hogy időszerű-e már a dolog. Farkasrét egyébként rendben van, hétfőn ki is mehetünk együtt, hogy kiválasszuk a parcellát. Szabadkozom, nem szívesen keresnék sírhelyet, amíg az illető még él.
(Virrasztás) Este Horváth Aladárnál, a Roma Polgárjogi Alapítvány irodájában virrasztás lesz Csalog Zsoltért. Ottilia halála után voltam először roma virrasztáson, a kapu előtt jutott eszembe, vajon nem kellene-e vinni valamit; a zsidó szokás szerint is a vendég ételt-italt visz a gyászolóknak, hiszen azok a gyász első hetében nem tudnak gondoskodni magukról. Aztán feszengve látom, mindenki más hozott valamit, bort, pálinkát, pogácsát. Furcsán jó volt ott lenni Ottilia virrasztásán, talán a sok régi barát miatt, talán mert voltaképpen szeretem az alkoholt, pontosabban szeretem az alkalmakat, amikor inni lehet, vagy talán mert elbűvölt az egyik háziasszony, M. a kubai mintájú szépségével. Nagyon szeretnék megint elmenni a virrasztásra, felhívom Zsolt Angélát, ott lesznek-e, megbeszéljük, hogy Aladáréknál találkozunk. Fanni, Zazi nálunk alszik, megállapodunk, ha történik valami, nyomban telefonálnak, de éjfél körül egyébként is felhívnak, nehogy ottfelejtsem magam. Rengetegen vannak a Ferenc körúti lakásban, valaki Csalog-írást olvas fel, mások énekelnek. Pár szót váltok M.-mel, aki változatlanul szép, aztán felbukkan Angéla, behúzódunk az egyik sarokba, a közelünkben egy üveg vodka, és beszélgetünk vég nélkül, Éváról, Andrásékról. Negyven éve, hogy az egyetemi felvételinken megismerkedtünk, nem találkozunk gyakran, de ha találkozunk, mindig kiderül, hogy negyven éve tartó szerelmünk nem múlt el. Éván kívül ő az, aki talán a legtöbbet tud rólam, akivel mindenről tudok beszélni.
Éjfél után telefonál Fanni, minden változatlan, de azért induljak már. Fél kettőre érek haza, Zazi közben beadott még egy lázcsillapító injekciót. Akkor 39 fokot mért.
Túl sokat ittam, nem is tudom, odamentem-e az ágyhoz, megérintettem-e Évát, vagy csak benéztem a szobába. Megcsinálom az ágyam, és azonnal elalszom.
Fél hétre ébredek fel, valahogy riasztóan nagy a csönd. Átmegyek a másik szobába, Éva ugyanúgy fekszik, mint az előző este, de a szeme félig nyitva. Megérintem a karját, hideg. Megpróbálom lefogni a szemét, megcsókolom, csupa gyakorlatias dolog jut az eszembe. Felkeltem Zazit, bejön, bólint. Kérem, kössük fel egy kendővel Éva állát, így láttam, felkötött állal, anyámat is a frankfurti kórház hűtőkamrájában. Zazi segít, de látom rajta, hogy retteg. Felkeltem Fannit és Surit, Suri sírni kezd, átölelem, vele sírok. Könnyen könnyezem, mindenféle szirupos tévéjátékokon, időnként a saját szövegeimen is, állítólag szűk a könnycsatornám, kifelé folynak a könnyeim, nem az orrüregbe. De ez most más. Suri pontosan érzékeli, először láttam az aput sírni, mondja, pedig hányszor kinevetett, ahogy a tévé előtt ülve folydogáltak a könnyeim.
Aztán megjön az orvosnő, megjön Áron, a nővér, megjön Iványi Gábor. Gábort megkérem, mondjon el egy imát a test felett, mielőtt elviszik. Sári csak úgy hajlandó bejönni, ha előbb letakarom az arcot. Miközben Gábor beszél, megint bőven csorognak a könnyeim. Vajon megint csak az irodalomnak szólnak-e, a szép bibliai szövegnek, vagy Évának és a halálnak, ahogy kora reggel?
- Éva [6]