Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

„Visszaadjuk azt, ami a porból vétetett, a pornak, hamut a hamunak…” De hol van Csalog Zsolt?

Az ember olyan utak előtt, amelyekről bizonytalanabb a visszatérés, számvetést, sőt végrendeletet készít. Itt fekszik előttem az utolsó A/5-ös méretű notesz néhány lapjának fénymásolata. Szabályos, jól olvasható betűk, tiszta (mondhatni nyomdakész) oldalak címekkel, bekezdésekkel, megfelelő számozásokkal. Az más kérdés persze, hogy nagyon szabálytalan végrendelet ez elmélkedésekkel, szövegből való kibeszélésekkel, aláírás nélkül. Mert nem is az a lényeg, hogy közjegyzőhöz lehet-e vele menni.

Az sem baj, sőt nagyon is érthető, hogy a kis, félig elhasznált jegyzetfüzet csupán kontúrjaival fölvázolt novellatöredéke és a naplószerű bejegyzések a mulandóság és örökkévalóság kérdései körül terjengenek. Az utolsó sor: „Most alszunk.” Álmodni azért szabad és a valóságról is lehet. Nem?

„Nincs dolgom az istenekkel. Így a Kijárat környékén ténferegve sincsen.

De nem szeretnék bántóan harsány lenni.
(…) Jópofa helyzet ez: a hívők a Kijárat közelében búcsút vesznek szeretteiktől, cserébe viszont úgy érzik: most kedves halottaik társaságába mennek. Nekem ez nem adatik. Hiszen tényleg nélkülözne minden logikát. Sok fontos halottam van – de hát hozzájuk is csak a földi lét kapcsol. Cserébe: nem élem át igazán – v. legalábbis drámai mélységében – az élőktől való elszakadást. Ez most nekem nem egy realitás.

Vagy mittudomén.”

Ha még azelőtt kerül kezembe a naplóbejegyzés, bizonyára leülünk egy kávé mellé, mint rendesen, hogy elmondhassam; nekem sincs dolgom az istenekkel. Persze Zsolt átlátna a szitán, és jellegzetes kuncogása közben mondogatnánk egymásnak, hogy én azt nem úgy értettem, nem úgy mondtam. Vagy mittudomén.

Így, ha már nem beszélgethetünk, kikívánkozik belőlem két korábbi eszmecserénk.

Zsolt, mikor megtudta, hogy daganatot találtak a tüdején, beállított hozzám.

– Képzeld – mondta nevető szemekkel –, azt álmodtam, hogy meghaltam. S amikor kinyitottam a szememet, legnagyobb meglepetésemre azt kellett tapasztalnom, hogy a mennyország kapuja felé megyek. De az egész olyan képtelen volt. Mintha egy hatodik kerületi leszakadt bérház hátsó lépcsőházában igyekeztem volna felfelé. Ahogy a kapuhoz közeledem: Te jössz velem szembe!

„… meg! Tudtam!” – kiáltottam. Azután elkezdtem magyarázni neked, hogy „baj van, ez az egész nem stimmel, én hitetlen vagyok, mit fognak nekem itt szólni”. Azt felelted, hogy jöjjek csak nyugodtan, nem fognak itt kérdezni semmi ilyesmit.

Úgyhogy amikor az a bizonyos alattomos daganat az operáció után immár az agyban bukkant fel, félig tréfásan megbeszélhettük, hogy csak semmi elosonás azon a bizonyos hátsó lépcsőházon, hiszen nekem kell szembejönnöm.

De Zsoltot újabb gondolatok foglalkoztatták.

– Hol van megírva a Bibliában – kérdezte félig bénán és kicsit sután formázva a szavakat, de teljesen tisztán és élénken –, hogy „el lehet menni, de akkor nem láttok csodákat!” Jézus mond valami ilyet. Nem? De szinte durván, mintha kiadná a tanítványai útját!

– Gyönyörű szöveg – feleltem –, de sajnos nincs így benne a Szentírásban.

De aztán beszélgetni kezdtünk erről az „apokrif betoldásról”. Zsoltnak felkínáltak egy egyágyas szobát. Ő azonban a hatágyasban akart maradni. Mert csodákat látni csak itt lehetett. Érdekelte a haldokló cigányfiú, hogy hogyan húzódik tőle távolra a cigányságát titkolhatónak vélő (vagy a közelítő hűvösségtől borzongó?) ápolónő. És hogyan üldögél a vaságy szélén a másik nővér, ösztönösen megértve a kijárat felé sodródó, didergő lélek sóvárságát az élők testmelege után.

Zsolt azonban jött, csodákat látott és győzött. Hatalmas energiával lapátolta a havat és ásta a kertet Vértesacsán kedves gesztenyéi és macskái társaságában. Röstelltük, hogy nekünk olykor az írógép billentyűit ütögetni is fárasztó.

Igaz, egyszer-egyszer ő is panaszkodott: „Csak valahogy a munka nem megy, nincs hozzá kedvem.” És nem a ház körüli munkákra értette.

Azután egy napon a kisagy röntgenfelvételén jelent meg a kis gonosz szürke folt.

„Beszélgetés az aneszteziológussal. Nem érzem, hogy most már akkor minden tök világos lenne.” Az utolsó oldal utolsó soraiból. Visszalapozva néhány noteszlapot: „Halálom esetén azt szeretném, ha az értesítő szövegben benne lenne (esetleg utalva arra, hogy kívánságomra): életével elégedetten, a túlvilági lét reménye nélkül, mégis békében, derűs lélekkel halt meg.” A „mégis” és a „reménye” szavak áthúzva, utóbbi helyett, fölé a „káprázata” illesztve.

Mi is a túlvilági lét káprázata? Jánosra gondolok egyfolytában, aki pátmoszi száműzetésében látta a „megnyílt ajtót” a mennyben, s hallotta a bátorítást: „Jöjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell lenni…” Elragadtatásában alig beszél káprázatról. „Onnan” nézve sokkal jobban fáj az ittmaradók hitehagyása, nemcsak az angyalok, de a sárkány is átrepül a színen, nemcsak a „megöletett Bárány” (kinek könyvét senki fel nem nyithatja, s ezen az apostol „igen sír”), hanem az antikrisztus is a trón felé igyekszik, a megszámlálhatatlan győztes sokaság „a nagy nyomorúságból” érkezik, s az oltár alatt az ötödik pecsét feltörésekor sem murillók énekelnek, hanem a mártírok sóhajtoznak.

Krisztushívő vagyok. Tudom, mit jelent követni Őt. Mennyivel magasabban van az, aki „a túlvilági lét káprázata nélkül”, ösztönös-öntudatlanul jár a nyomdokain (ha – mint mindannyian – sok-sok ellentmondással, szerettei irgalmára is szorulva), azok fájdalmaival a karjaiban, akik számára ezen a földön az ígéret mindig végtelenbe repített sóhaj lesz: „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”

• Csalog Zsolt