Radóval, azt hiszem, csak az alapállásában tudok egyetérteni, de abban nagyon is. Cigányoknál kétségkívül szarban van a haza – és szerethetjük, meg nem is, de történetesen e haza a miénk is. Lehet, hogy így vagy úgy, a matéria szagától még meg tudhatjuk óvni magunkat – de a szégyentől nem. Ha meg átéljük a cigányok embertelen társadalmi helyzetéből származó szégyent – akkor már csak önérdekből és önbecsülésből is tennünk kellene valamit e szégyenteljes helyzet jobbításáért. Éppenséggel még az is megeshet, hogy a szerencsétlen sorsú polgártársainkkal való együttérzés és szolidaritás ösztökél bennünket cselekvésre. Radóval száz százalékban egyezünk abban, hogy mindketten osztozunk a szégyenben, és hogy mindketten úgy érezzük: nem cigányként is tartoznánk annyival magunknak, egymásnak és nekik, hogy tegyünk valamit a helyzet jobbításáért. No nem mintha olyan sokan akarnának osztozni velünk ezen a feladaton… Morálisnak és társadalmi szempontból progresszívnek hitt kényszerképzeteink ápolása okán kell megszólalnom, noha ebbéli azonosságunkon kívül nem sokban értek egyet Radóval. Hát akkor ápolgassuk olykor perverzióba hajló kényszerképzeteinket, és beszéljünk a cigányságról.
Közbeszéd és magánbeszéd
Be kell hogy valljam, engem elborzaszt Radó „politikai” stílusa. Az, ahogyan álláspontokat mérlegel, ahogyan a helyes politika elveit keresi. Elborzaszt az ideológia keresésének inkonzisztenciája. Inkonzisztens már maga a műfaj is: ha disznó akarnék lenni vele, akkor azt mondanám, hogy még államtitkári zsigeri rutinjaiból egyfajta politikai-igazgatási egyeztetési alaphelyzetből indul, s elérkezik egy anarchisztikus közvetlen bázisdemokrata hitvallásig. Inkonzisztens a kifejtése is: négy egymással nem versengő és szerintem nem versenyeztethető elv versenyeztetéséből indul ki, hogy aztán egy felvilágosult elvnek adja a pálmát. (Mindezekre később visszatérek…) Mindezen következetlenségek, azt hiszem, abból az alapállásból fakadnak, hogy a lehetetlent keresi, valami olyan konzisztens politikát, amelyik a cigánykérdést helyre teszi. Nos, én ilyenben nemhogy nem hiszek, de egyenesen viszolygok e kérdés feltevésétől. Nincs végérvényes és konzisztens politika egyetlen társadalmi csoport, egyén és kisebbség esetében sem – de ne is legyen. Ha valaki belegondol abba, mi lenne, ha saját társadalmi helyzetét illetően valamilyen politika akarná megszabni, hogy vajon inkább emberi jogai vagy netán szociális helyzete, esetleg kulturális-nemzetiségi-etnikai identitása alapján osztassanak-e le neki a társadalmi szerepeit meghatározó kártyák – azt gondolom, ugyanúgy vélekedne, mint én: menjenek ezek a francba! Én legalábbis kikérném magamnak, ha valaki olyan választás elé akarna állítani, hogy emberi jogaimat, jólétemet vagy kultúrámat kívánom-e társadalmi létem alapjának tekinteni. Az efféle kérdések reménytelen hülyeségek, amelyeknek legfeljebb az ágazati illetékességek meghatározásában, bürokratikus egyeztetések dramaturgiájában lehet – nem túl sok – értelmet tulajdonítani. De hát ez nem működik a cigánysággal kapcsolatosan sem: értelmetlen feladat volna a Beszélő olvasóit arra kérni, legyenek szívesek eldönteni, hogy mondjuk Solt Ottilia megnyilatkozásait inkább a szociális, vagy inkább az emberjogi megközelítésbe kellene-e besorolni.
Nos, szerintem itten nincsen semmi egyeztetni való, nincs mit mérlegelni a megközelítések előnyein és hátrányain. Magánemberként azt vallom, hogy ha bárki bármi hasznos és progresszív tennivalót talál akár a cigányok emberi jogainak érvényesítésében, akár szociális helyzetük vagy kulturális-etnikai önazonosságuk vállalhatóságának javításában – akkor minden tiszteletem és elismerésem az övé, és csak biztatni tudom, hogy tegye a dolgát. Dolog ugyanis volna elég. Amolyan magánpolitizáló állatként meg azt mondanám magánember kollégáimnak, hogy bármilyen felvilágosult is legyen az efféle átfogó politikai rendezés szándéka – én a „végső megoldásoktól” eleve és fenntartások nélkül félek és viszolygok.
Magánemberként a következőket gondolom a Radó cikkében ismertetett négy elvről, amelyekből előbb csak kettő, majd a cikk végére már csak egy marad érvényben.
Nincs különösebb magánemberi gondom az első kettővel, erkölcsileg teljesen elfogadhatónak találom, hogy felebarátaimnak se kívánjak mást, mint amit magamnak kívánnék. Erkölcsi elvként magaménak vallom az egyenlőségi eszményt, amely a cigányoknak is épp olyan emberi és polgári jogokat, szabadságot és sorsuk fölötti szabad rendelkezést követel, továbbá ugyanolyan tisztes, a napi kiszolgáltatottságtól megvédeni képes jólétet, mint amit én magam is megkövetelek magamnak. Ebben nincs semmilyen uniformizálást követelő erőszak, éppen ellenkezőleg, pontosan azért van szükség minderre, hogy a cigányok meg tudják védeni magukat ezekkel az erőszakos törekvésekkel szemben, e védekezési technikákat magam is szabadon gyakorlom nap mint nap.
Én történetesen szociálpolitikával foglalkozom, és munkám gyakorlása közben e fenti magánerkölcsi hozzáállás érvényesíthetőnek tűnik: a cigányok számára biztosítandó szociális garanciák semmiben sem különbözhetnek azoktól, amelyeket a társadalom más tagjai életszínvonalának biztosítására vállal; sem a cigányoknak adandó természetbeni és pénzbeni segélyekre és szolgáltatásokra, sem azok mennyiségére vagy minőségére nem lehet másoktól eltérő jogosultsági kritériumokat alkalmazni, sőt, mivel a szociális jogosultságok terén nem ismeretesek közösségi, csak egyéni és családi kritériumok, ezért nem is lehet egységes cigány-szociálpolitikában gondolkodni. Legfeljebb azt lehet mérlegelni, hogy a szociális ellátások struktúrája kellőképpen érzékeny-e a cigányok sajátos társadalmi hátrányaira (nem…), vagy hogy az ellátások kellő lefedettségben érik-e utol a cigányokat is (ismét: nem…). Tehát: volna cigányügyben tennivaló a saját munkám területén is.
Más a helyzet azonban a „multi-kulti” és etnikai megközelítéssel kapcsolatosan. Magánemberként nem tudom, hogy van-e cigánykultúra, illetve vannak-e cigánykultúrák? Amikor az Ando Dromot hallgatom, akik magabiztosan játszanak a „teknő-ceglédi kanna” ritmusszekciót kiegészítő funkys basszusgitáralapokon, és a dolognak letagadhatatlanul cigányos jellegű, sodró temperamentuma van, akkor azt szoktam hinni, hogy van. Meg akkor is, amikor az emberjogi főmufti, Horváth Aladár, a Holocaust-megemlékezés pulpitusán gitárt fog a kezébe, és mellette a cigány emberjogi aktivista lányok olyan érzelemgazdagsággal improvizálnak a heterofóniában a „Zöld az erdő, zöld a hegy is…”-re, hogy az emberfiának szaladgál a hideg a hátán, de úgy, hogy ahhoz hasonlót legfeljebb fekete istentiszteleteken éltem át, amikor a gospelt éneklő gyülekezet áhítata az extázisba fordult át. Máskor, amikor identitászavaros gádzsó budai úrifiúk és kékharisnya zsúrleányok izzadságszagú próbálkozásait látom a cigány-kultúra megteremtésére, létének igazolására, akkor viszketek. Ezek a próbálkozások kissé hasonlatosak ahhoz, ahogyan Heltai és Kacsóh létrehozták a magyar népi daljáték kultúráját a János vitézben. Ők persze becsületesebbek voltak, ők tudták azt, hogy két zsidó polgár a pesti kávéházban aligha tudja a magyar népi kultúrát megteremteni, ők inkább csak azt tudhatják, hogy mitől döglik a légy. Nos, az efféle cigány-kulturális politikai nekibuzdulásoktól legfeljebb ezen a téren remélhetünk eredményeket. Ami nem baj, én gyermekkoromban isten bizony jót szórakoztam a János vitézen.
Ezeken a nekibuzdulásokon még túl is lehet tenni azzal, ha gádzsók akarnak nemzetiséget csinálni a cigányoktól. No nem, ebben nincs helye semmiféle aufklérista-paternalista támogatásnak: vagy ők maguk, vagy senki. Kicsit komolyabban: ha az emberfia találkozik egy hiteles, magával ragadó kultúra megnyilatkozásaival, abban hitelesen mozogni tudó emberekkel – akkor persze hogy pártolhatja, támogathatja azokat. Ebben az értelemben nem kérdéses számomra az, hogy a Gandhi Gimnázium, az edelényi Munkaiskola, az Ando Drom vagy a Cigányfúró kulturális érték, hitelük és erejük van; őket szívesen támogatom, amennyire csak tőlem telik. De nem hiszem, hogy lehetne felülről, tervszerűen hiteles kultúrát létrehozni. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet: a fentről jövő módszerek létrehozhatnak ugyan iskolákat, művészeti együtteseket és folyóiratokat, nagyjából úgy, ahogy a pesti operettszerzők népi dalműveket. De az csak akkor lesz nemzetiségi jellegű kulturális érték, ha azt olyan erős és hiteles személyek, a kultúra olyan autentikus művelői csinálják, mint Bogdán és Nagyné, mint Zsigó és Balogh. Amihez persze az is hozzátartozik, hogy az ő erejük és hitelük nem állami és intézményi sarzsijukból származik, ők nem vezetői megbízásuk vagy politikai emblémaként való „használhatóságuk” miatt válhatnának abban a bibói értelemben a cigányság elitjévé, hogy képesek legyenek „befelé” mintát adni önmaguk identitásának vállalásában, amit aztán meg is jeleníthetnek, képviselhetnek – „kifelé” is.
Hogy ez a cigány elit miként jöhet létre, az valóban kulcskérdés – ebben történetesen egyetértek Radóval. Abban azonban már nem, hogy én nem hiszek benne, hogy a politika ezen a téren túl sokat tehetne. Ez az elit csak hosszú idő alatt jöhet létre, hiszen a hiteles meggyőzőerő felépítéséhez és bizonyításához idő kell. És nekünk is, akik fölismertük a kérdés fontosságát, igyekeznünk kell erőt vennünk türelmetlenségünkön, nehogy e tehetséges embereket olyan feladatok elvállalásába hajszoljuk bele, amelyeknek már nem tudnak eleget tenni. Márpedig ezt tesszük, nem méltányoljuk kellően, ha valaki csinál egy jó iskolát, lapot, együttest, hanem hajszoljuk őket tovább, bele a lehetetlenségekig. És valóban, sikerült is frusztrálná és megkeseredetté tennünk szinte valamennyi, érdemei és tehetsége alapján a közérdeklődés látókörébe került cigányt. Másrészt hivatalok és pénzek osztogatásával, intézmények kistafírozásával, és különösen kellő referencia és garancia nélküli osztogatásával csak az ellenségek számát gyarapítjuk, s a meggyőzés esélyeit csökkentjük. Ha valakinek sikerült összehoznia egy iskolát, ez csakugyan elég ok arra, hogy az az iskola rendesen fel is legyen szerelve, és hogy ehhez megfelelő támogatást kapjon. De ebből még nem következik, hogy e derék ember egy tankerület, egy iskolarendszer igazgatását vagy bármi más nagyravágyó politikai programot is képes végrehajtani.
Magánvélemény a burkolt politikai vitáról
Azt hiszem, ebben a kérdésben már nem vagyunk egy véleményen Radóval, éppen ellenkezőleg: az ő vélekedése heves ellenkezést és tiltakozást vált ki belőlem. Ezt a bizonyos álláspontot, amelyet támad, Radó szociális megközelítésként jellemzi. Bár elismeri, tényleg elég rossz a cigányok szociális helyzete, azért tesz néhány becsmérlő megjegyzést e nézet képviselőire. Két technikát alkalmaz ebben, s mindkettő elég ismerős számomra.
A durva lejáratás úgy hangzik, hogy: „A három utóbbi megközelítés (emberjogi, multi-kulti, etnikai |K. B.]) többé-kevésbé azzal a máig uralkodó szociális megközelítéssel szemben fogalmazódtak meg, amelyet az 1961-es párthatározat jelképez a köztudatban.”
Én nem tudom, hogy kinek mit jelképez az 1961-es párthatározat, de annyit tudok, hogy egy ilyen mondatnak értelmetlenségében is csak annyi a funkciója, hogy sértsen. Talált, meg is vagyok sértődve…
A tárgyszerűbb megítélés végeit azonban jelezném a következőket:
Én valóban úgy vélem (a szociális megközelítést vallók egész táborával együtt), hogy a cigányoknak az a legnagyobb bajuk, hogy jelentős hányaduk iszonyatosan szegény. Nincs munkájuk és nincs pénzük, embernek nem való lakásban (lakásban?) laknak, nem járnak iskolába, nem részesülnek még e jólétből sem annyira, mint amennyi igazságos vagy akár méltányos lenne.
Azt a párthatározatot nyugodtan el is felejthetjük. Én történetesen a fenti meggyőződésem ismereti és erkölcsi alapjait Keménytől, Solttól, Havastól, Fergétől szereztem – és nemcsak igaztalan és méltánytalan velük szemben, de elég megalapozatlan is összekeverni őket az 1961-es párt nómenklatúrájával. De ennek megítélését nyugodtan rábízhatom az olvasókra is.
A másik eljárás kicsit körmönfontabb, és az asszimilációt is belekeveri a dologba. Már az első oldalon negatívumként értékeli a szociális megközelítés asszimilációs hatásait, majd később azt állítja, hogy: „A szociális megközelítéssel véleményem szerint az a legnagyobb probléma, hogy az általa közvetített asszimilációs elvárások hozzájárulnak a cigányság kitaszítottságához.” Szóval, ha valaki úgy véli, hogy nem is lenne rossz az, ha a cigányok rendes munkához, jövedelemhez, szociális ellátásokhoz és jóléthez jutnának – akkor az ezzel „hozzájárul a cigányság kitaszítottságához”. Ez bizarr. De van a dolognak egy másik áttételes szála is, és ez magához az, asszimiláció fogalmához kapcsolódik. A fogalom használatának ugyanis nincs értelmező funkciója, csak minősítő: a cikk szerzője arra használja, hogy helytelenítését fejezze ki vele. Valami rossz, és ha valaki ezt a rosszat képviseli, akkor abból további bajok is származnak. De itt álljunk meg egy pillanatra.
Mi is a baj az asszimilációval? Szerintem ugyanis semmi. Ha magunknak és felebarátainknak fenn akarjuk tartani azt a jogot, hogy asszimiláltak legyünk a szónak abban az értelmében, hogy identitásunk a magánügyünk, tehát nem közügy – akkor ki és milyen alapon akarja megfosztani a cigányokat attól, hogy ők is éljenek e lehetőséggel? Ki és milyen alapon merészelheti azt akárcsak burkoltan is (az asszimiláció negatív értéktartalma használatával) előírni, hogy a cigányok csak „cigánykodva”, csak cigány identitásukat nyilvánosan is vállalva, csak a cigányság csoportjához való tartozásukon keresztül boldogulhassanak ebben a társadalomban? Merthogy Radó üzenete félreérthetetlenül ez, csak ezen a szálon keresi a helyes politika ideológiai alapjait.
Kérdés, mit gondoljunk ezen ideológiáról, amelyből elég egyértelműen következik egyfajta cigány nacionalizmus, amely semmivel sem kevésbé veszélyes, mint bármelyik másik nacionalizmus. És vajon veheti-e a világnak ezen a fertályán bárki is a bátorságot magának, hogy egy (történetesen etnikai) csoport tagjainak olyan stratégiát ajánljon, amely a felemelkedést csak akkor teszi számukra lehetővé, ha nyíltan megváltják, milyen csoporthoz tartoznak?
Meglehetni éppen megteheti, és ebben szerepet játszik egy sajátos történelmi helyzet is. A rendszerváltás nyomán ugyanis a cigányság szociális érdekképviselete éppolyan megoldatlan maradt, mint minden más szociális érdek (például: szakszervezeti érdekek) civilizált megjelenítése. Helyette megjelentek azok a képviseletek, amelyek kisebbségi, etnikai mezben nyertek megszólalási lehetőséget az új magyar közéletben. Az ő számukra valóban nem maradt más pálya, mint az, hogy etnikai frazeológiában vessék fel érdeksérelmeiket, s becsületükre legyen mondva, meg is próbáltak bátran helytállni e kisebbségi harctereken – igaz, nem sok sikerrel, de ez legkevésbé rajtuk múlt. Viszont, ezzel párhuzamosan, a cigányság emancipálódásának még a korábbi eredményei is elillantak – így ma már az a cigány sem asszimilálódhat, aki szeretne – mindenekelőtt annak következtében, hogy a cigányok kiszorultak a munkaerőpiacokról. Mára a cigányság mérvadó véleményformáló elitjeként, hangadó csoportjaként valóban csak a különféle cigány szervezetek élgárdája van a színen – akik cigány vezetőként, evidensen csak „cigánykodva” képesek hangjukat hallatni, eredményeket elérni, vagy erre törekedni. De ha a cigányszervezetek vezetőinek elfogadása (tetszik, nem tetszik, el kell őket fogadni) egyben azt is jelenti, hogy ez a kötelező pálya a többi cigánynak is – hát, ebből elég elborzasztó perspektíva rajzolódik ki. Hogy képszerűbben is érzékeltessem a problémát: nem hinném azt, hogy a cigányság társadalmi elismerésének, a helyzetük jobbítására tett törekvéseik eredményeinek ártott az, hogy a cigányszervezetek megjelenésekor az a Papp Laci is ott ült minden létező szervezet minden ülésének elnökségi pulpitusán, aki cigányságára egyáltalán nem hivatkozva osztogatta, teljesen objektív és univerzális mértékekkel mérve is korának legnagyobb pofonjait a szorítóban, s aki ezzel a magyar sporttörténelem egyik legjelentősebb figurájává vált – s aki lám, asszimilálódott magyar polgárként is vállalta cigányságát. És éppígy nem tartom a cigányság „integrációját” erősítő fejleménynek azt, hogy manapság nem látom Papp Lacit a pulpitusokon. Nem hinném, hogy ártana a cigányság társadalmi helyzetének, ha cigányságukat semmiben nem hangsúlyozó roma orvosok, ügyvédek lennének jelen a magyar közéletien, ha a tévében nemcsak a kisebbségi műsorban, hanem az esti mesét felkonferálandó is megjelenne roma arc a képernyőn, vagy ha egy cigány színésznő Júlia erkélye előtt mondaná el Rómeó a nagymonológot. Itt is hamis, itt is kártékony a szembeállítás és verseny olyankor, amikor az egyes elvek nem állnak konfliktusban egymással: legfeljebb az elvek képviselői.
És, hát akkor itt jön a képbe a pozitív kifejtés helyetti kuruzslás. Radó retorikája úgy szól, hogy persze a cigányoknak is kell pénz is, munka is, iskola is, meg minden más is, nem is több, nem is kevesebb, mint másoknak, de másképp. Nos, ez a kuruzslás. Mások, másképp, másság – ez rendben van, ha ízlésbeli megnyilatkozás. De mindössze annyit mondani, hogy valamit másképp kellene csinálni – nem sok értelme van.
Ha én röpiratot írnék…
Akkor valószínű, hogy polgártársaim erkölcsi érzékére apellálnék. Nem politikai és áltárcaközi egyeztetésre invitálnám őket, nem felvilágosult ideológiákra való javaslatok megfogalmazását várnám tőlük (hm… kinek is címezve?), hanem morális gesztusok megtételére szólítanám fel őket. Hogy ha már tudjuk, hogy ilyen szar a helyzet, akkor ki-ki próbáljon meg tenni valamit a dolgok jobbításáért. A tanító tanítsa meg a purdékat is, az orvos gyógyítsa a cigányokat is, a menedzser meg próbáljon meg, ha másra nem, akkor legalább takarításra cigányokat is alkalmazni. Hogy az ügyvéd két kft. alapító okiratának megfogalmazása között vállalja el egy-egy rasszista diszkrimináció áldozatául esett cigány ügyét is, hogy vállaljon jogsegélyszolgálatot saját jogi képviseletük megszervezésére képtelen cigányok ügyeiben. Hogy helyi konfliktusok esetében az iskolaigazgató meg a nyugdíjas állami hivatalnok próbáljon közvetíteni a cigányok és a hivatal között. Hogy ki-ki segítse azokat az iskolákat és kollégiumokat, ahova sok cigány gyerek jár – függetlenül attól, hogy az cigány iskola-e vagy amolyan normál –, kajával, tankönyvvel, olykor használt cipővel, amiben télen is lehet iskolába járni. Hogy ki-ki csinálja a maga fantáziájához, lehetőségeihez, ízléséhez mérten mindazt, amiben segíteni tud.
Azután arra is kérném a rám hallgató polgártársakat, hogy próbálják meg megosztani a többiekkel mindazt, amire jutottak. Hogy ha valami esetleg működik, akkor ne legyen kénytelen mindig mindenki mindent újra kitalálni és elölről elkezdeni. Ha meg nem működik, akkor ne legyen kénytelen mindenki a saját káraiból és kudarcaiból tanulni. Valószínű, hogy megkérnék mindenféle intézményt, így a Beszélőt is, hogy adjon teret azoknak, akik szeretnének beszámolni e kezdeményezésekről.
Egészen biztos, hogy nem mószerolnám azokat, akik nem épp úgy gondolkodnak a kérdésről, ahogyan én. Nincs a zsebemben a bölcsek köve, nem tudom az egy és igaz utat, s ezért kíváncsian és elismeréssel várnám és kérném azt, hogy ki-ki tegye a saját testére szabott dolgát.
Valószínű, hogy nem terhelném az írástudók felelősségét a cigányokra. Nem gondolnám azt, hogy iskolázatlan beás cigányokat kellene arról megkérdezni, hogy hogyan akarnának iskolát működtetni, hanem iskolák gründolásában járatos értelmiségieket, pedagógusokat kérnék föl rá, hogy a cigányok iskolázottsági hátrányait kompenzáló programokat és intézményeket hozzanak össze. Ahogyan mi, magunk választunk ugyan megfelelő iskolát gyerekeinknek, de nem mi hozzuk azt létre, éppúgy a választás lehetőségének megteremtését tartanám reális célnak a cigányok esetében is.
Türelemre és tapintatra szólítanék fel mindenkit abban a kérdésben, hogy mit várhat el egy cigánytól etnikai és kulturális identitása vállalásában. Ahogy senki más nem mondhatja meg egy tótnak, egy románnak, egy zsidónak, egy magyarnak (akik közül csaknem mindegyiknek az anyja kun, az apja félig székely, vagy tán egészen az…), hogy mit is jelentsen számára saját identitása, úgy senki nem pályázhat e szerepre a cigányok esetében sem. Még cigány sem, nemhogy nem cigány. Viszont mindenki meggyőzhet bárki mást annak szabad akarata alapján – ha ennek van hitele. Ahhoz, hogy ilyen minták kialakulhassanak és képviselhetők legyenek – mindenekelőtt feltételekre van szükség, az élet számos területén. És nem győzném hangsúlyozni: tapintatra és türelemre.
- Roma-dosszié [6]