1969. március végén nagy izgalommal vártuk a szinte hihetetlen kalandot: áprilisban, a tavaszi szünetben a Ménesi úti Eötvös Kollégium diákjai és tanárai – leadva az utazási keretből az illendő sápot a bölcsészkari párt- és KISZ-vezetésnek – egy csereutazás keretében Bolognába látogathattak. Talán az izgalom, talán a rendhagyóan hűvös időjárás miatt, az indulás előtti héten meghűltem, belázasodtam, s az utazás biztosítása miatt úgy döntöttem, hogy némi anyai ápolás céljából néhány napot szüleimnél töltök Gyöngyösön. Éppen akkor zajlottak Stockholmban a jégkorong-vb csatái, s a betegeskedés unalmát a hokimeccsek izgalmaival is próbáltam elűzni. Különleges világbajnokság volt, a küzdő felek győzni akarását sporton kívüli motívumok is fűtötték: az előző évben a proletár internacionalizmus jegyében megalázott Csehszlovákia a tradicionális szovjet–csehszlovák hokivetélkedés megnyerésétől remélt némi vigaszt az emberarcú szocializmus ábrándképének elvesztése után. Ezért a csehszlovák hokisták kettőzött buzgalommal űzték-hajtották a korongot, s szovjet vetélytársaik ellen káprázatos teljesítményt nyújtva kétszer is győzni tudtak. Az első kör 2:0-s győzelme még nem keltett igazi feltűnést, de a második forduló csehszlovák–szovjet összecsapását már feszült izgalommal várta a stockholmi jégstadion, valamint a két érintett ország, sőt az egész világ hokikedvelő közönsége is. Nem csalódtak, káprázatos mérkőzés zajlott le március 28-án este. Így maradt meg emlékezetemben, s így rögzítette a Népszabadság tudósítója is:
„Olyan fergeteges és küzdelmes utolsó húsz percet, mint amilyet ez a mérkőzés hozott, még nem játszottak ezen a vb-n. Kezdetben többet támadott a szovjet együttes, mégis a 15. percben Jiri Holík, négy perccel később pedig Nedomansky lövésével a csehszlovák csapat 2:0-ra vezetett. A második harmadban abbamaradt a lendület, Harlamov, majd később Firszov bombagóljával 2:2-re alakult az eredmény.
A játék utolsó harmadában senki sem takarékoskodott megmaradt erejével. A csehszlovákok szinte percekig kapujukhoz szögezték a szovjeteket, s a 8. percben Holesovsky bombája került Zinger hálójába. A gól még inkább szárnyakat adott a csehszlovák csapatnak, fordulás után Jaroslav Holík átkígyózott a szovjet védelmen, és a kifutó kapus mellett gólt lőtt. Ragulin a befejezés előtt négy perccel még válaszolt, de a végeredmény 4:3, s a csehszlovákoknak a svédek ellen a döntetlen is elég a világbajnoki cím elnyeréséhez.” (Népszabadság, 1969. márc. 29.)
Úgy érzem, a korrekt tudósítás a maga rutinszerű sportközhelyeivel nem adja igazán vissza azt a heroikus harcot, ami a pályán folyt: még a tv-közvetítés közegén át is érződött az a vibráló feszültség, az a hatalmas akarat, ami a csehszlovák játékosokat eltöltötte ezen az estén. A magyar szemlélőt is magával ragadta az a lendület, az a győzni akarás, ami a csodálatos csehszlovák hokistákat, a Holík fivéreket, a remek center Nedomanskyt, s a tudósításban nem említett, de emlékezetembe játékát örökké bevéső gyémántkeménységű pardubicei hátvédet, Panharteket jellemezte. El lehet képzelni, mit érezhettek a cseh és szlovák nézők, mit élhettek át, amikor ezúttal sportvetélkedés képében nézhették végig Dávid és Góliát, a kis Csehszlovákia és a nagy Szovjetunió párviadalát. S ezúttal úgy alakult minden, ahogy vágyaik diktálták: a csehszlovák előnyt most is behozták ugyan az oroszok, akárcsak az előző év augusztusában, de azután úgy alakult minden, mint a mesében: a siker a csehszlovákoké lett, hiába próbálkozott a gonosz ellenfél. Az elmúlt évi megaláztatás után most jött a virtuális reváns, a megalázottság dühét a győzelem mámora válthatta fel.
Ennyi érzelmi potenciál nem maradhatott a lakások falai között, ki kellett áradnia az utcákra, a terekre, a szabadba. Ki is áradt.
Március 30-án az alábbi MTI-közlemény jelent meg a Népszabadság második oldalán, „Rendzavarás Prágában” cím alatt: „Péntek este a csehszlovák–szovjet jégkorongmérkőzés után nagy tömeg árasztotta el a prágai Vencel teret. Jobboldali, szocializmusellenes rendzavarók szovjetellenes jelszavakat kiabáltak és írtak a falakra, majd összetörték és felgyújtották az Aeroflot szovjet légiforgalmi társaság Vencel téren levő irodájának berendezését. A hajnali órákra Prágában helyreállt a rend.” Április 1-jén további MTI-hírek következtek: ezek szerint a legsúlyosabb incidensekre Prágán kívül Ústí nad Labemben, Liberecben, Teplicén, valamint a szlovákiai Pozsonyban és Kassán került sor. Ústíban felgyújtották a szovjet hadsereg két tankját és három motorkerékpárját, emlékműveket is megrongáltak. 39 személyt a rendőrség őrizetbe vett. 51 rendőr sérült meg, néhányan súlyosan. A rendőrség csak súlyos esetekben, vandalizmus és szokatlanul éles szovjetellenesség (?!) esetén lépett fel, gumibottal és vegyi eszközökkel. (Magyar Nemzet, 1969. ápr. 1.) A szűkszavú közleményekből is kiolvasható, Prágán kívül hol volt a legrenitensebb a cseh társadalom: az északi határvidéken, ahol a németek kitelepítése után megürülő iparvárosokban Csehszlovákia legvállalkozószelleműbb, legkalandvágyóbb elemei keresték a boldogulás szocializmusbeli lehetőségeit. (Vladimír Páral regényeinek állandó színtere ez a vidék, a sajátos észak-csehországi frontier, melynek pionírjai nem Timur csapatából jöttek.) Mint a mi sztálinvárosi vagányaink, akik 1956-ban mutatták meg, mit tudnak egy szocialista város munkásai. Vagy az egykori Danzig, Gdansk hajógyári munkásai, a szocializmust megbuktató osztályharc igazi élcsapata.
Megtudhatjuk azt is a jelentésekből, hogy létezett „szokatlanul éles szovjetellenesség”. Ha igen, akkor léteznie kellett a szovjetellenesség enyhébb, már megszokott formájának is. Ez, ismerve 1968/69 csehszlovákiai hangulatát, minden bizonnyal így volt: a szovjetellenesség mérsékelt formái mintegy mindennapi jelenségnek számíthattak. De már nem sokáig.
A csehszlovákiai hangulatot ugyanis figyelő szemek pásztázták, s naprakész állapotjelentésekkel rendelkeztek Moszkvában is. Csakis így magyarázhatjuk, hogy a Magyar Nemzet április 1-jei száma már közli a Pravda „Jégkorong és nacionalizmus” című, nyilvánvalóan elvi iránymutatásként értékelt cikkét. Nos, a Pravda, s mögötte az SZKP értékelése vészjósló volt: „Szervezett, jól előkészített nacionalista megmozdulásról van szó.” (Pravda, 1969. márc. 31.) A Pravda-cikk szerint sok prágai lap, főleg a Práce, a Reporter, a Mladá fronta, a Zemedelské noviny és a Svobodné slovo buzgólkodott a szenvedélyek szításában. Már az első csehszlovák győzelem után több ezer fiatal vonult a Vencel térre, de a CSKP vezetése nem lépett fel ellenük, ezért az ellenséges elemek a második mérkőzést is felhasználhatták provokációra. S itt jön a Pravda legfigyelemreméltóbb megállapítása: „A provokátorokat meghatározott személyek irányították. Az ő segítségükkel és ellenőrzésükkel gyülekeztek a csoportok transzparenseikkel és zászlaikkal Prága különböző kerületeiben. Innen teherautókkal és autóbuszokkal szállították őket a város központjába.” (Uo.)
Nos, minősíthetjük az SZKP központi lapjának állításait szemtelen hazudozásnak, hagymázas rémálmokon alapuló vádaskodásnak is (nem ez lenne az egyetlen ilyen típusú közleménye). Adjunk azonban egy esélyt a Pravdának, higgyünk neki. Akkor viszont fel kell tennünk a kérdést: kinek állt módjában teherautókat és autóbuszokat szerezni a március 28-i népünnepély résztvevői számára? Két ilyen hatalom volt akkor Csehszlovákiában: a csehszlovák párt- és állami vezetés, valamint a megszálló szovjet hadsereg. A Moszkvában erélytelennek tartott prágai vezetés álláspontját jól tükrözi a Pravdában megbírált Mladá fronta, az ifjúsági szövetségek lapja, „Szégyenfolt a prágaiak becsületén” című írása (idézi: Magyar Nemzet, 1969. ápr. 1.): „Egyetlen józan ember sem érthet egyet azzal, ami péntekről szombatra virradó éjjel Prágában a Vencel téren történt. Természetes, hogy örültek a csehszlovák jégkorongozók győzelmének. A polgárok tízezrei a város központjába vonultak, hogy kifejezést adjanak ennek az örömnek. Ugyanakkor az Aeroflot helyiségeinek feldúlása, valamint a házak falára és a kirakatok üvegére ragasztott szennyes és vulgáris feliratok szégyenfoltot hagytak a prágaiak becsületén.”
A Mladá fronta, a moszkvai sajtó egyik céltáblája, jól érzékelte a helyzetet, amibe a megszállókkal való kényszerű együttműködést vállaló, egyúttal 1968 vívmányaiból minél többet megmenteni próbálkozó dubceki irányvonal került: a szovjetellenes megnyilvánulások ürügyet szolgáltatnak a megszállóknak a megbízhatatlannak tartott csehszlovák vezetők elleni fellépésre.
S hogy mennyire tudatában voltak a tüntetés adta lehetőségeknek a csehszlovákiai reformkommunizmus ellenfelei Budapesten is, mutatja a Népszabadság saját cikke ugyancsak április elsejéről. A belső vezércikk, mely a „Gyújtogatás – a sport ürügyén” címet viseli, apokaliptikus képet fest a Vencel téren történtekről: betörtek az Aeroflot és az Inturiszt irodáiba, összezúzták és az utcára hányták a berendezést, az iratokat, majd az egészet felgyújtották. (Mintha egy 1956-ról szóló film kockáit látnánk. Talán nem véletlen, hogy ez a motívum a magyar pártsajtóban merül fel.) S itt is előkerül a szervezők szerepe: „Honnan származtassuk az előre elkészített transzparenseket, feliratos táblákat szovjetellenes szövegekkel? A város külső kerületeiből provokátorok segítségével és ellenőrzésével teherautók és autóbuszok szállították a csoportokat a belvárosba. Ki bocsáthatta rendelkezésre ezeket a járműveket?” Egyetérthetünk, valóban ez a döntő kérdés. Ki készíthetett előre transzparenseket (nem tudván még a mérkőzés eredményét, illetve függetlenül attól, mindenáron és minden körülmények között provokációt akarva), ki szervezhette meg a társas utazást a külső kerületekből a Vencel térre, s ki biztathatta a szovjet intézmények megtámadására a felizgatott tömeget? Véleményem szerint azok, akiknek volt határozott stratégiájuk ezekben a napokban, azok, akiknek az állt érdekükben, hogy érveik legyenek a csehszlovák vezetés megváltoztatására. Erre utal a Népszabadság névtelen (tehát hivatalos álláspontot közvetítő) belső vezércikkének bumfordi nehézkességgel sportújságírói szellemességet mímelő záró bekezdése: „A jégkorong férfias sport (…) ezt a sportot azonban nagyon síkos terepen, a jégen űzik. Nem kétséges, hogy akik ezúttal Prágában a tisztátalan politikai játékok jegére merészkedtek, súlyosan elcsúsztak. Sportnyelven szólva: erélyes kiállításuk időszerű.”
A tüntetést követő hetekben lényegében lázas versenyfutás folyt Dubcek és üldözői között: a pártfőtitkár ismét igyekezett moszkvai és prágai ellenfelei valamennyi kívánságát teljesíteni: megbírálta a sajtót, hozzájárult az előzetes cenzúra bevezetéséhez, „adminisztratív intézkedések” foganatosításához a „normalizálás” (az 1968 augusztusa utáni csehszlovákiai newspeak egyik gyöngyszeme, kb. a reformok által okozott „abnormalitások” kiküszöbölését, magyarán a reformok visszavonását jelentette, de igazán soha meg nem magyarázott fogalommal van dolgunk, igazi orwelli jelenségként) ellenfeleivel szemben. (A „normalizálás” dubceki, majd Dubcek utáni szakaszára l. Zdenek Mlynár: Problémy politického systému. Texty o roce 1968, normalizaci a soucasné reforme v SSSR [A politikai rendszer problémái. Szövegek 1968-ról, a normalizációról és a jelenlegi szovjet reformokról], Köln, 1987, 40–46.)
A prágai fejleményektől függetlenül, a kommunista típusú magyar parlament évszakfüggő ügyrendjének megfelelően az Országgyűlés tavaszi ülésszakán, április 17-én került sor a magyar–csehszlovák barátsági szerződés megtárgyalására és jóváhagyására is. Tulajdonképpen meg is dicsérhetjük a magyar vezetést a diplomáciai gesztusért, melyet a válsággal küszködő prágai vezetésnek tett a szerződés ratifikálásával. Talán csak az érdemel említést, hogy a plenáris tárgyaláson Ortutay Gyula saját korábbi dolgaihoz képest is kirívóan gusztustalanul támadta a nyugati hatalmak fellazítási politikáját, s a csehszlovákiai szovjet- és kommunistaellenes megnyilvánulásokat (Magyar Nemzet, 1969. ápr. 18. Érdekes, hogy a Népszabadságból hiányzik beszédének ez a része, ott a sovinizmus elleni kirohanását közölték.) Persze elképzelhető, hogy a dörzsölt társutasnak „ki volt osztva” a szerep, hogy ezekkel a kirohanásokkal altassák el a moszkvai keményvonalasok állandó gyanakvását a magyar és a csehszlovák reformpártiak összjátékával szemben.
Az már tényleg véletlen, hogy ugyanezen napon teljesedett be Dubcek politikai sorsa: a CSKP KB elfogadta lemondását, s helyébe Gustav Husákot választotta a párt első titkárává. Ezzel befejeződött a normalizáció kompromisszumos, dubceki szakasza, s megkezdődött a keményvonalasok gyors térnyerése, mely a térség egyik legszűkelvűbb kommunista rendszerét hozta létre. Hamarosan elhalkultak az ígéretek az 1968 januárjában kezdődött reformfolyamat folytatásáról, s a szovjet módszerek mechanikus átvétele indult meg, ami egészen a peresztrojka idejéig tartott. De ez már egy másik történet.
A csehszlovák csapat egyébként a szovjetek elleni diadal ellenére sem lehetett világbajnok, mert utolsó mérkőzésükön kikaptak a svédektől, s így a Kanada ellen győztes szovjet csapat lett mégis az első, Csehszlovákiának pedig csak a bronzérem jutott.
Az Eötvös Kollégium száztagú delegációja (50 kollégista, 10 KISZ-bizottsági tag, 40 egyetemi oktató) a velencei repülőtéren találkozott a pesti cserelátogatásra induló bolognai kollégistákkal (96 diák, 4 oktató). Az utazás gyönyörű volt, máig hálás vagyok az azt kiügyeskedő kollégiumi vezetőknek. Csak a bolognai stadionba nem jutottam el, hiába küldött a város kommunista podestája 12 tiszteletjegyet: azt a pártaktíva megbízható hallgatói és tanárai kapták meg. Szerencsére a színházjegyekre nem tartottak igényt, így láttam egy kitűnő előadást a Teatro Communaléban, valami szláv nevű szerző Il matromonio című darabját. Később azonosítottam: Grotowski Esküvője volt. Élénk vitákat folytattunk a csehszlovákiai és kínai fejlemények miatt felbolydult bolognai politizálókkal a város főterén és aluljáróiban, megszabadulva a ránk állított pártaktivistáktól. Érlelődött a bölcsészkari politikai fordulat, a kollégisták és filozófusok koalíciója és átmeneti győzelme a kari KISZ-választáson a hivatásos KISZ-vezetők ellenében, mely 1968 prágai és párizsi eseményeinek spétreakciója volt Budapesten.
Nem sejtettük még, hogy a labdarúgó-vb-re lesz egy harmadik, sorsdöntő csehszlovák–magyar mérkőzés, mely marseille-i tragédia néven vonul be a magyar futballtörténetbe, s a közvetítő Szepesi György egyik felkiáltásából (Jönnek a csehszlovákok!) szállóige lesz még Magyarországon.