Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Szigetvári István 1940-ben született Székesfehérvárott. Édesapját három-, édesanyját nyolcéves korában veszítette el. Az anyai nagyszülőkhöz került, ahol éheztették, rendszeresen verték, iskola helyett gyakorta a teheneket őrizte, még október végén is mezítláb. „Mindig azt néztem, hogy melyik tehén mikor szarik, hogy belelépjek, mert az legalább meleg volt.” 1950-ben nagyszüleitől az árvaházba menekül. 1954 Pestre kerül a Rákosi Mátyás Ifjúmunkás Városba, az ország első iparitanuló-mintaintézetébe. 1956 őszén a Bokréta utcai kollégiumban lakik. Október 23-án este a kollégiumban pingpongozik barátaival, és 25-éig nemigen vesznek tudomást arról, ami a városban történik. 26-án a Bokréta utca és a Tűzoltó utca sarkán találkozik Angyal Istvánnal, aki mély benyomást tesz rá. Csatlakozik a Berzenczey utcai, majd a Tűzoltó utcai felkelőcsoporthoz. A fegyverszünet után Angyal István egyik kísérője. November 4-én reggel a Bokréta utcai kollégiumba megy, és kb. egy tucat felkelőt toboroz tanulótársai közül a fegyveres ellenálláshoz. Először december végén tartóztatják le, de január közepén elengedik. Április 5-én, előre kijelölt napon szakmunkásvizsgára utazik fel Székesfehérvárról Pestre, és a vizsga színhelyén letartóztatják. Szirmai Ottó és társai perében 15 éves börtönbüntetésre ítélik, amelyből tizenkettőt kitölt. Miután a sértő bánásmódot sokszor nem tűri szótlanul, számos fegyelmi büntetést, munkájáért viszont számos jutalmat kap. A „börtön egyik legszemtelenebb embereként” tartják nyilván. 1969. március 20-án hagyja el a Kozma utcai börtönt. Eleken telepedett le, ott alapított családot, jelenleg is ott él, libatöméssel foglalkozik.

(Szigetvári István Eörsi László által készített életút-interjújának szerkesztett változatát l. Pesti utca – 1956, Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, 1994, 67–85. o.)

1969-ben engedtek el. Miért pont akkor?

Akkor volt a negyed utáni hátralévő. ’68-ra leültem az ítéletem háromnegyedét, beadtam a kérvényt a negyedre, nem kaptam meg. Fél év után lehetett beadni a negyed utáni hátralévőt. A nevelőtisztem mindig azt mondta, hogy a fasisztáknak itt kell megrohadni. Kérdem tőle, hadnagy úr, tisztelettel, be lett adva az én hátralévőm? Nem, azt mondja, maga csak rohadjon meg itt, ahol van. Attól függetlenül ő már beadta, és javasolta, hogy adják meg, csak ilyen volt a modora. Ilyenkor a börtöntanács dönt, oda kell menni házitanácsra, s akkor közlik a döntést. Mikor mondták, hogy holnap házitanács lesz, kérdezem az öreg parancsnoktól záráskor, főparancsnok úr, nem megyek házitanácsra holnap? Nem, azt mondja, nem szóltak. Már lefeküdtünk, akkor mondja az egyik őr, Szigetvári, holnap házitanács. Nyolc órakor odaállítanak bennünket, az ajtó elé a vonalra, jött a Szalai főtörzs, az volt a Szabadító, és akkor ment sorba, milyen a ruhája, milyen a ruhája: már a kinti ruhákat kérdezte a szabaduláshoz. Ha valaki hátralévővel szabadult, azt még aznap, két órán belül kidobták. Odaér hozzám, tőlem nem kérdezett semmit. Délben, amikor mi már négy órája ott állunk vigyázzállásban, a házitanács elvonult ebédelni. Egy óráig ebédeltek, visszajöttek, mi meg csak állunk.

És ha ilyenkor valakinek ki kell menni?

Akkor kér engedélyt, és mehet. Szóval, egykor visszajöttek, és akkor a börtönparancsnok még kiszólt a titkárnőnek, hogy kérik a kávékat. Kényelmesen megkávéztak, mi meg vártunk. Aztán végre bejutottam, de akkor úgy voltam vele, ha nem adják meg, rájuk borítom az asztalt, akkor már úgyis mindegy. Na és akkor odabenn elkezdték, hogy 12 év az milyen hosszú idő. Hosszú idő, na de hát, mit csináljunk, magának van 17 fegyelmije, igaz, hogy húsz jutalma is, de legalább három jutalom kellene, hogy egy büntetést ellensúlyozzon, meg hiányozna is, hogyha elengednénk… Aztán végül kinyögi, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából március 20-án feltételesen szabadlábra helyezzük.

Ekkor vittek át téged abba a szabadulószobába?

Nem, az már csak az utolsó nap. Akkor az ember nem vonul ki dolgozni, megy a szabadulózárkába, ott már tényleg van tükör, mosdó, bent van a villanykapcsoló, nem odakint. A tmk-ban dolgoztam, megcsináltam egy csomó munkát, amivel más nem tudott mit kezdeni, és a szabadulásomkor is éppen olyat csináltam. Csákányi százados azt mondta, hogy mesterkém, ha tudom, hogy maga nem fejezi be ezt a munkát mostanra, nem javasoltam volna a szabadulását. Egy Kovács Pista nevű sráccal szabadultunk, meg egy kis sráccal, egy rendőr fiával.
A szabadulózárkában nem kellett kaja, avval, hogy majd ha kimegyünk, majd telekajáljuk magunkat tojásrántottával, meg minden, már egész idő alatt sütöttünk-főztünk, alig vártuk a szabadulást.

Kilépek a kapun, és földbe gyökerezett a lábam, mert egy rendőrt láttam magam előtt. És nekem eszembe jutott, hogy az egyik ismerősöm még ’57-ben mesélte, hogy hat hónapra leinternálták, a végén az első sarkon várták a rendőrök, be a kocsiba, megint vitték internálni, és ez így ment három éven keresztül. És amikor megláttam a rendőrt, elállt a szívverésem: visznek vissza. Akkor jutott eszembe, hogy ez biztos a srác apja, aki velünk szabadul. Mondom neki: rögtön jön a fia. Beszélgetünk: mennyit ült? Mondom neki, hogy 12-t. Mondja, hogy az ő fia meg tízet. Igen, mondom, csak a maga fia tíz hónapot, én meg 12 évet. Azt mondja, miért? Mondom: ’56. Azt mondja, az lehetetlen. ’63-ban mindenkit elengedtek. Jól van, ha maga jobban tudja. És akkor mégis valami rémlett a rendőrnek, hogy volt egy ’56-os ismerőse, Baka Lajos nevezetű, azt se látta ’63 után. Mondom, nem láthatta, mert még mindig ott hagytam bent a Lajost. Aztán jött Kovács, avval kezdtük, hogy mentünk fodrászhoz. Odabent egy szakács volt a fodrász, ahhoz se mentünk, hogy majd kint. Bementünk a fodrászhoz, lesült rólunk, honnan jöttünk. Beszélgettünk, minden, a borbély a Kovácsot is, engem is megnyírt, és egy fillért nem fogadott el. Kajáldát nem találtunk, csak egy boltot, megyünk befelé, látjuk, hogy mindenki vesz kosarat, és veszi le az árut a polcról. Odabent hallottunk róla, hogy van ilyen önkiszolgáló, de mi nem ismertük ezt az egészet. Félreálltunk egy kicsikét, néztük, hogy csinálják, aztán mondtam, menjünk innen, mert mi ezt nem ismerjük, mi hogy megy, azt hiszik, hogy lopni akarunk, visszavisznek, majd találunk valami régifajta boltot.

Elváltunk egymástól, én mentem a Hámán Kató utcába a kapitányságra a személyimért. Tudtak rólam, vártak, a parancsnok behívat: próbáljak beilleszkedni, és ha valami problémám van, akkor menjek hozzá. Lementem az alagsorba az igazolványért, nem találták. És ordibáltak, lehordtak, hogy hova tettem én, mit csináltam vele, majdnem megvertek. Attól féltem, hogy ezek itt provokálnak, és bármit csinálok, visszavisznek hatóság elleni erőszakért. Mentem vissza a kapitányhoz, a titkárnőig jutottam, az megnyugtatott, menjek vissza, mire leérek, minden rendben lesz. Odalent már rögtön más hangon fogadtak, hogy hát minek kell mindjárt a főnökhöz szaladni.

Hová mentél haza?

Lementem Fehérvárra a rokonaimhoz. Az első utam a nevelőapámhoz vezetett, aztán a többi rokon. Volt, aki nem örült, hogy felbukkantam, mert a MÁV-nál volt jó állásban, és félt, hogy egy ilyen rokon nem tesz jót neki. A nagynéném, az nem látott, csak amikor bekerültem, ugye, szinte gyerekként a sittre, hát majdnem harmincévesen már nem úgy néztem ki, nem ismert meg, bemegyek, azt kérdi, mit akar maga? A rendőrségen két napot kaptam, hogy helyezkedjem el, úgy, hogy a következő nap 21-e, abban az egyetlen évben munkaszüneti nap, aztán hétvége. De nem mertem én szólni, hogy ez nem megy, megkerestem apám egykori barátját, maszek autószerelőt, adjon papírt, hogy ő engem alkalmaz. Alkalmazott volna ténylegesen is, de sikerült bejutnom a Finommechanikai Művekhez. Ott nagyon kellett az esztergályos, de nem vettek volna föl amiatt, hogy honnan jöttem, csak kivételesen, a nevelőapámra való tekintettel, aki harmadmagával az egész vállalatot alapította. Volt ott egy új esztergapad, amit senki sem ismert, senki sem tudott vele dolgozni, de én tudtam, mert a börtönben már két évvel azelőtt volt olyan, és azon dolgoztunk. Május elsején volt a felvonulás. Megkérdeztem a főművezetőtől, hogy mi legyen. Azt mondta, nem ragaszkodnak a jelenlétemhez. Vonultak ott az utcán, én meg mindig előrementem, és akkor úgy köszöntöttem a társaságot, cukkoltam őket, ha már így van, hogy nem ragaszkodnak hozzám.

Milyen volt Fehérvár tizenkét év után?

Egészen más. Rettentő nagy változások voltak. Mentek a nagy építkezések, lakótömbök, lakónegyedek. Felépítették a Lenin lakótelepet. Egy csomó része teljesen idegen volt nekem.

Meddig voltál Fehérvárott?

Három hónapig.

És miért jöttél el?

Lakásproblémáim voltak, a nővérem pedig hívott magukhoz Elekre. A nagybátyámnak, akinél laktam, volt két lányunokája, akik hazakerültek Veszprémből, és kellett nekik a szoba. Tovább ott nem lakhattam, és próbáltam albérletet nézni, de ahol lett volna albérlet, én nem csináltam titkot belőle: mondtam, ha esetleg a rendőrség érdeklődne utánam, ne csodálkozzanak, mert felügyelet alatt vagyok. Hát ilyen albérlő nem kell senkinek, ez érthető. Rosszulesett, húztam az orrom, de mit tehettem?

A nővérem Eleken lakott, ketten voltunk testvérek, mi is elkerültünk egymástól, amikor anyánk meghalt. Utólag tudtam meg, hogy a nővérem és a sógorom között kis vita volt, mert a sógorom félt, hogy milyen fényt vetek rá, mert ő itt pártvezetőségi tag volt. Szóval az, hogy a nővérem hív, és együtt lehetünk, az nekem egy olyan érzés volt… próbálj belegondolni, hogy 1950-től árvaházban nevelkedtem, aztán inasévek, arra jött a börtön, az emberben azért akkora szeretetéhség gyűlik fel. A nővérem levélben hívott, akkor láttuk egymást a börtön után először, amikor lejöttem Elekre. Jöttem, és láttam, hogy kint áll a nővérem a ház előtt, valakikkel beszélgetett, és mikor énfelém fordult, egy darabig csak csodálkozóan nézett, mert hirtelen jöttem én le, és elkezdett futni felém. Nem tudom, más ember megérti-e azt az érzést, ami az emberben végbemegy akkor… Szóval végül is aztán idejöttem Elekre, mert… csak mi vagyunk ketten testvérek.

Szabad volt utazni?

Nem volt szabad, nem hagyhattam el engedély nélkül a várost, eltávozást kértem, amikor Elekre mentem. Később Elekről is csak engedéllyel mehettem el.

Eleken mihez kezdtél?

A téglagyárban dolgoztam végig a nyarat szeptember végéig. Szeptember végén indult a szezon a szeszfőzdében. Aztán a szezon végén elkerültem a helyi tanácsi vállalathoz tmk-snak. Ez már 1970-ben volt. Persze rögtön híre ment, hogy idegen került a faluba, úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, mindenki ezzel foglalkozott: ki ez meg mi ez. Volt, hogy még a gyerekek is utánam ordibáltak, hogy börtöntöltelék. Én úgy csináltam, mint aki nem hallja meg, még akkor is, hogyha két méterre mondták tőlem, mert tudtam azt, hogy ez nem a gyereknek a véleménye, hanem a szülei véleménye. Vasárnaponként tíz órakor kellett jelentkeznem a körzeti megbízottnál mint refesnek, hogy megvagyok. Az egyik az egy nagyon nagy vaddisznó volt, ordibált, hogy így álljak vigyázzba, meg úgy, meg ki akarta rúgni alólam a lábam, aztán le lett állítva.

De az kijárt téglagyárba, és ott sürgette, hogy rúgjanak már ki, mert akkor nem tudok elhelyezkedni Eleken, és akkor el kell mennem, és megszabadulnak tőlem. Ahogy visszamondták nekem, a községi pártitkár is mondott olyat párttaggyűlésen, hogy meddig tűrjük még itt ezt a fasisztát. Úgyhogy mindig figyelni kellett, hogy ne adjak ütközőpontot. Hát ez a téglagyári meló kurva nehéz volt, egyáltalán nem voltam én ehhez hozzászokva, pláne hogy a börtönből amúgy is legyengülve jöttem ki. De csináltam. Kézi erővel rakodtuk a téglát, és én inkább tovább csináltam és kidöglöttem, de ne maradjak el a többitől. Amikor szóltak, hogy túlórázni kellene, mert nincs hely a nyerstéglának, akkor túlóráztam, akármilyen fáradt voltam. Sokszor hazamentem, és a folyosón eldőltem. Rabszolgamunka volt.

Amikor a szeszfőzde beindult, a nővérem átvitt oda, és az már jobb volt. Aztán a szezon végétől a tanácsi vállalatnál, aztán a téesznél, aztán mellékállásban maszekként is csinálhattam, amihez értek. Családom lett, építkeztem, teltek az évek.

És kivel lehetett beszélni arról, ami történt, ami volt, amire ráment a fiatalságod tizenkét éve?

Senkivel, abszolút senkivel. Később se. Csak itthon, csak a feleségemmel, de őt meg egyáltalán nem érdekli a politika. Meg is értem.

• Beszélő évek – 1969