Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az Úr törődött 1996-ik évecskéjében elhullott a torgyántalan ellenzék. Az egyre szerencsétlenebb kormány egyre szerencsétlenebb alternatívái közül csak a legszerencsétlenebb maradt életben. A kisgazdapárt árnyéka ránőtt az egész parlamenti ellenzékre. Mint tudjuk, az árnyék két esetben nő. Az egyik esetben nő a gazdája, a másik esetben nem nő a gazdája, viszont más megvilágításba kerül.

Ez az eset a másik. 1996-ban nem az nyert, aki nyert, hanem az, aki nem. A kisgazdapárt ebben az évben nem nyert semmit. Az év elején a közvélemény-kutatási listák élén, a szocialisták előtt állt, a pártot választók 27-29%-ának kegyeire számíthatott. A nagy tavaszi féregirtó szógyakorlat után ebből 19-20% maradt. A párt erről a mélypontról emelkedett vissza az őszi szezonban, és novemberre érte el 27%-kal a szocialistákat. Pontosan ott tart, ahol januárban.

A Szonda Ipsos népszerűségi listáján Torgyán 1994-ben tört fel a csurkai mélységekből a szabóiváni magaslatokra, 31%-ról 43%-ra. ’94 novemberétől ’96 márciusáig 43-48% között ingadozott. Innen ordibálta le magát tavasszal 33%-ra. Lapzártakor ismét 43%-on áll, pontosan ott, ahol két évvel ezelőtt.

Torgyán nem attól emelkedik, hogy egyre többen szavaznak rá, hanem attól, hogy egyre többen szavaznak alá. Egyre többen hordják alá a szavazóikat. Egyre több olyan szavazatra számíthat, amit nem ő kap.

Az elmúlt év egyik legfontosabb belpolitikai fejleménye, hogy megváltoztak vagy eljelentéktelenedtek azok az ellenzéki csoportok, amelyek bíztak egy Torgyán nélküli ellenzék sikerének lehetőségében, bíztak abban, hogy az európai politizálás normáinak (legalább többé-kevésbé) megfelelő erők leválthatják a kormányt. Ily módon lényegében az egész ellenzék érdekelné vált a szalonképesség határainak „légiesítésében”.

1994 tavaszán a Torgyán-pártnak egyetlen potenciális koalíciós partnere sem volt. A kormánypártok nem lehettek azok, hiszen a ciklus végére minimálisra csökkent kormánytöbbséget a Torgyán által kirúgott párttalan kisgazdák tartották fönn, a többi ellenzéki párt pedig határozottan kizárta nemcsak a Torgyán-párttal való koalíciós, de akár parlamenti együttműködést is. A Torgyán-párt a magyar politikai élet bizarr és visszataszító, de – elszigeteltsége folytán – periférikus és ártalmatlan jelensége volt.

’94 őszén Pokol Béla (és sokan mások) még egy torgyánmentes ellenzéki szövetség létrehozásán fáradoztak. Ekkor a többi ellenzéki párt – különös tekintenél a helyhatósági választásokra – a kisgazdákkal való együttműködés helyi lehetőségeit hangsúlyozta, és azt, hogy ez nem azonos a Torgyánnal való együttműködéssel (ld. pl. Orbán Viktor előadását: Torgyán jelenti a legnagyobb gondot, Magyar Hírlap, 1994. december 20.).

’95 folyamán kiderült, hogy a kisgazdapártot úgy kell elfogadni vagy elutasítani, ahogy van, a pártot nem lehet detorgyánizálni. Ebből Pokol Béla levonta az egyik lehetséges következtetést: beállt a korábban általa is szélsőségesnek minősített párt szolgálatába. A Fidesz ’95-ben még a másik lehetséges következtetést vonta le. Szájer József: „előtérbe kell kerülnie az ellenzék három pártja által közösen képviselhető alternatívának… a jobboldalon a jobbközép és a pártelnöki populista elemeket felvonultató jobb, azaz a Független Kisgazdapárt osztozhat. /…/ A populizmus veszélyei nyilvánvalóak… a Független Kisgazdapárt elnöke egy ideje már nem válogat az eszközökben. /…/ A Torgyán-jelenség nagyobb határozottságra sarkall bennünket. Az alkotmányozásról elhangzott és igen veszedelmes kisgazda pártelnöki parlamenti felszólalásra, úgy érzem, megfelelő hangvételű választ adtam. Nagyon fontos, hogy szükség esetén – és ez a szükség bekövetkezett – minden felelős politikai erő állást foglaljon. Hiszen Torgyán József már a demokratikus intézményrendszer egyes alappilléreit is támadja. Ezek az állásfoglalások a jobb és a jobbközép küzdelmében fontos támogatást jelenthetnek a jobbközép számára.” (Magyar Hírlap, 1995. szeptember 2.) Orbán Viktor: „Szerintem a KDNP túl van azon az egy éven, amit megerősödésre maga elé tűzött. Most már nem lehet tovább halogatni annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy a kisgazdákkal tart-e, vagy az MDF-fel és a Fidesszel.” (Magyar Narancs, 1995. szeptember 21.)

Ekkor még az MDF is a hárompárti alternatívát képviselte, és a párt választmánya határozatban intette meg azokat az MDF-es politikusokat, akik a Torgyán által gründolt Nemzeti Szövetségben tevékenykedtek.

Ezzel szemben a KDNP elnöke üdvözli a Nemzeti Szövetség megalakulását, a párt politikusai jelen vannak a Nemzeti Szövetség elnökségében. A KDNP a négypárti együttműködést szorgalmazza, és novemberben megszünteti egy Torgyánt kizáró hármas pártszövetség lehetőségét.

A Fidesz pozícióváltásának első jele az volt, hogy októberben alkotmánybírónak jelölte azt a Pokol Bélát, aki az alkotmányozással foglalkozó, néhány héttel azelőtt elhangzott és Szájer által keményen visszautasított „igen veszedelmes kisgazda pártelnöki parlamenti felszólalás” elméleti hátterét adta.

Világossá vált, hogy ha a Fidesz nem adja föl azt a harcot a demokratikus intézményrendszer pilléreit támadó populizmussal szemben, amelyet ’95 szeptemberében még (és persze megalakulásától kezdve mindig is) igen fontosnak tartott, akkor teljesen elszigetelődik. Így hát föladja: „A Fidesznek nem a kisgazdapárt az ellenfele, hanem a kormánykoalíció. A kisgazdapárt választott magának egy ellenzéki stratégiát, és a kormánykoalíció dolga, hogy ezzel szemben megvédje magát. Mi a békés egymás mellett élés hívei vagyunk.” (Népszava, 1996. január 15.) A Fidesz ebben az átmeneti időszakban még nemcsak a Kisgazdapárttal való harctól, hanem a vele való szövetségtől is tartózkodik. Az idézett interjúban Orbán felidézi Michnik bon mot-ját, miszerint, ha Sztálin és Hitler között kell választani, akkor inkább Marlene Dietrichet választja. Ezzel válaszol arra a kérdésre, hogy „Ha a következő választások eredménye alapján csupán egyetlen lehetséges módja van, hogy valamely koalíció fölénybe kerüljön a kisgazdapárttal szemben, beállna-e a Fidesz a mai kormánypártok mellé?”

Orbán két évvel korábban ugyanezt a bon mot-t még arra a kérdésre felelte rá, hogy „Boross vagy Nagy Sándor? Valóban köztük kell választanunk?” Azóta az orbáni nómenklatúrában nemcsak Boross Péter lépett be a Marlene Dietrich káderkategóriába, hanem Nagy Sándor is, akit Orbán ’95 augusztusában igen alkalmasnak talált arra, hogy helyreüsse, amit Bokros(=Sztálin=Hitler) elbarmolt.

1996 őszén Orbán már nem zárja ki a szövetségesi viszony kialakulását és a közös kormányzás lehetőségét a kisgazdákkal. Immár nem arról van szó, hogy a Fidesz nem (sem) kíván részt venni egy ilyen együttműködésben, hanem csupán arról, hogy „a kisgazdapárt nem kíván részt venni az ellenzéki együttműködésben”. (Népszabadság, 1996. október 26.) Amit Orbán nagyon helytelennek vél, mivel „az összefogás létkérdés. A különböző pártok tagsága már kész is az együttműködésre, s ennek a tömegnyomásnak még az a pártvezető sem lesz képes ellenállni, aki esetleg majd a maga külön útját szeretné járni.” (Magyar Nemzet, 1996. november 18.) Miután Torgyán az egyetlen pártvezető a parlamenti ellenzékben, aki „a maga külön útját szeretné járni”, ezért a fentiek nem jelenthetnek mást, minthogy a Torgyán-párttal való összefogást tekinti Orbán létkérdésnek.

Éppen azon a szombati napon, amikor Orbán egy váci politikai fórumon előadta fenti vélekedését, jelent meg Torgyán értékelése a Fidesz új brosúrájáról: „Mit lehet vitatni például a Fidesz irományán? A polgári Magyarországról szóló anyag értéktelen. Megdöbbentem, hogy a Fidesznek tulajdonított szürkeállománnyal ilyen primitív, semmitmondó, demagóg szöveggyűjteményt lehetett csak közreadni.” (Magyar Hírlap, 1996. november 16.) A Fidesz „árulásait” és „színeváltozásait” Torgyán emlegeti leggyakrabban: „Sasszé-táncosokkal nem kívánok együttműködni. Orbán Viktornak a Savaria Táncversenyen és nem a politikai porondon kellett volna indulnia.” (Népszava, 1995. október 14.) Mindez persze csekélység ahhoz képest, hogy március 14-én Torgyán doktor az érdeklődő úri közönség számára tartott Kossuth téri entomológiai előadásában a Fideszt is az inszekticídiumra ajánlott „liberális ördögök” subspeciesébe sorolja. (Népszava, 1996. március 16.)

A Fidesz – hajdan a legönérzetesebb párt – most a KDNP és az MDF mögött lohol a Torgyán-párt szekere után, és folyamatosan törölgeti magáról a szekérről rácélzott turhát. Körülbelül ilyen mozgástérre számíthat egy liberális párt, amely kizárólag antiliberális pártokkal hajlandó szóba állni (beleértve az MDNP-t, melynek vezéralakja, Szabó Iván az ősz folyamán ötrészes töprengéssorozatban fejtette ki a Népszava hasábjain a maga antiliberális credóját).

Az 1995-ös pozícióba nincs visszaút. Az az MDF, amely kitiltotta tagjait a Nemzeti Szövetségből, nem létezik többé. Sem az MDF-ben, sem a KDNP-ben nincsenek olyanok, akik ne tartanák fontosnak és kívánatosnak a Torgyán-párttal való együttműködést Harrach Péterig (ld. pl. Népszabadság, 1996. november 13.) és Latorcai Jánosig (ld. pl. Magyar Hírlap, 1996. szeptember 21. és Népszabadság, 1996. október 31.) bezárólag.

Előreút viszont van. A MIÉP felé. Az őszi szezonban egyre-másra jelentek meg a KDNP és az MDF vezetőinek nyilatkozatai a MIÉP-ről. Giczy György nyilatkozata után, miszerint a MIÉP nem szélsőséges párt, és elképzelhető a vele és a hasonszőrű társadalmi szervezetekkel való együttműködés, az MDF vezetői is felzárkóztak. Lezsák: [kérdés: „A MIÉP-együttműködésről hogyan gondolkodik a tagság?”] „A többség szerint a MIÉP nem szélsőséges párt, hanem jobboldali. Meg egyszemélyes abból a szempontból, hogy az élen Csurka István személyisége a meghatározó. Az MDF és a MIÉP két önálló világ, vezető pártközi kapcsolatunk nincs, de az önkormányzatokban együttműködünk.” (Magyar Hírlap, 1996. szeptember 28.) Boross Péter: „…a MIÉP korántsem tanúsít olyan, mások által szélsőségesnek minősített hangnemet, amely ezt az együttműködést zavarná. Egyébként a MIÉP alkotmányos keretek között működő párt, én pedig annál felháborítóbbat ritkán tapasztaltam, mint amikor Kósáné Kovács Magda és Dornbach Alajos nem ültek egy asztalhoz Csurka Istvánnal, mert szerintük ő szélsőséges politikus.” (Népszabadság, 1996. október 14.)

A Fidesz egyedüli maradt a parlamenti ellenzéki pártok között, amely még nem deklarálta szalonképes, nem szélsőséges pártnak a MIÉP-et. Kérdés, meddig kerülgetheti ezt a kérdést, s ha már nem kerülgetheti, akkor mit mond? Van-e olyan ismérve a szélsőségességnek, amely a MIÉP-re érvényes és Torgyánra nem? A Fidesz nem minősítheti szélsőségesnek a MIÉP-et anélkül, hogy ne vádolná a szélsőség szalonképesítésével valamennyi fontos szövetségesét.

A Fidesz (Orbán) annakidején a következőképpen igazolta a volt kormánypártokkal való együttműködés lehetőségét: „Az MDF radikális jobboldali irányba való tolódásának veszélye, igaz, későn, de megszűnt. 1993 nem más, mint a konzervatív jobboldal konszolidálódásának, a radikális jobboldal reményei elenyészésének az éve. Az antifasiszta népfrontpolitika értelmét vesztette.” (Beszélő, 1994. február 17.) Mint látjuk: 1996 nem más, mint a „konzervatív jobboldal” radikalizálódásának, a radikális jobboldal reményei feltámadásának az éve. Az „antifasiszta népfrontpolitika” értelme igazolódott. Vannak időszakok, amikor lehet Marlene Dietrichet választani, és vannak időszakok, amikor nem lehet. Gyanítom, hogy Roosevelt, Churchill és De Gaulle is jobban kedvelte a kék angyalt a vörös ördögnél, de valószínűleg nem sok maradt volna Európából, ha Marlene Dietrich áll a keleti fronton.

Bebizonyosodott, hogy az MDF-fel és a KDNP-vel nem lehet védőfalat alkotni a radikális jobboldal felé. Nota bene: a KDNP soha nem is adott az ilyes reményekre alapot. A párt radikálisai, Hasznos Miklós, Gáspár Miklós stb. mindig is kiálltak Csurka mellett. 1993 tavaszán a KDNP vezetői, Surján, Csépe, Varga László nyilatkozataikban következetesen az MDF „egységének megőrzése” mellett és a Csurka-szárnnyal való szakítás ellen léptek fel. (Ld. bővebben: Révész Sándor: Búvópárt a jobbszélen, Beszélő, 1993. június 26.)

A helyzet mégsem olyan, mint 1991–93-ban, hanem rosszabb. Egyrészt azért, mert akkor egy (viszonylag) mérsékelt politikai vezetés próbált a fél lábával a radikálisok vállára állni, most pedig a legkevésbé mérsékelt diktátor-kandidátus talpai alá nyomakodnak a mérsékeltek (vagy legalábbis annak véltek) vállai.

Másrészt azért, mert azok a mozgalmi formák (chartaféleségek, tüntetősdi és tiltakozósdi), amelyek a kormányhatalommal szemben hatékonyak, az ellenzékkel szemben hatástalanok.

Harmadszor azért, mert a kormányzat szerencsétlenkedései, morális defektusai, indokolt vagy indokolatlan népnyúzási buzgólkodása (avagy restsége) nem csökkenti, hanem növeli a veszélyt. (Legalábbis azt, amiről most beszélünk.)

Az előző ciklus ellenzékében Orbán Viktornak még akkor sem juthatott volna eszébe, hogy a Torgyán-párttal való összefogás „létkérdés”, ha valóban az akkori kormánypártok leváltására törekedett volna. A kisgazdák ellenzékbe vonulásától, 1992 februárjától az 1994-es választásokig a közvélemény-kutatásokban folyamatosan hatalmas, legalább háromszoros előny mutatkozott a kisgazdák nélkül is az ellenzék javára a kormánypártokkal szemben. A Szonda Ipsos listáin a Fideszt, az MSZP-t és az SZDSZ-t választók együttes aránya a pártot választók körében mindig elérte a 60%-ot, a kormánypártokat választók aránya pedig nem haladta meg a 20%-ot. A ’94-es választások is ezeket az arányokat mutatták, a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP listáira együttesen a választók 59%-a, az MDF-re és a KDNP-re együttesen 18%-a szavazott.

Ebben a ciklusban viszont a torgyántalan ellenzék három pártja ’96 őszéig folyamatosan hátrányban volt a kormánypártokkal szemben. Idén októberben haladta meg először az MDF, a KDNP és a Fidesz együttes támogatása (37%) néhány százalékkal a kormánypártokét (33%) a Szonda Ipsos eredményei szerint (miközben a TÁRKI októberi eredményei szerint 6%-kal, a Marketing Centrum novemberi eredményei szerint 2%-kal még mindig többen támogatják a kormánypártokat).

A három ellenzéki párt esélyt adhat magának arra, hogy együttesen legyőzi a kormánypártokat, de arra nem, hogy a kisgazdák nélkül kormányképes többséghez jut.

A közvélemény-kutatási adatok egyáltalán nem egy váltógazdálkodás hullámzását mutatják. A ciklus felén túl még mindig több mint kétszer annyian támogatják a jelenlegi kormánypártokat, mint a ’94-ben megbukottakat. A két ex-kormánypárt együttesen csak a legjobb hónapjaiban érte el azt az eredményt, amellyel ’94-ben megbukott, az őszi adatok szerint csupán a pártválasztók 12-14%-a szavazna rájuk, de még azok nagyobb része is a kisebbik ex-kormánypártra. A kormányzás fő felelősségétől megviselt MDF még a ’94-es választási eredményétől is messze elmarad, a párt volt kormányközeli elitjét tömörítő MDNP pedig már végképp nem kell senkinek.

A jelenlegi kormánypártok egyszerűen nem tudnak annyit veszíteni a népszerűségükből, hogy a volt kormánypártok egy hajszálnyit is nyernének. A volt miniszterelnök képtelen elmozdulni a népszerűségi lista aljáról, a volt kormánypártoknak nincs egyetlen politikusa sem, aki a népszerűségi listán képes lenne betörni a legjobb tíz közé. Az ellenzékre jutó közvélemény-kutatási szavazatok háromnegyed részét az a két párt hozza, amelyik az előző ciklusban is ellenzékben volt. Meghökkentő, hogy mennyire tartós és mély az az ellenszenv, amelyet az Antall–Boross kormányzat kivívott magának.

A kormánypártoktól elforduló szavazók több mint háromnegyed része vagy nem szavazna, vagy nem tudja, hogy kire szavazzon. (ld. Magyar Hírlap, 1996. november 16.) Még a negyedrészük sem választ ellenzéki pártot, s aki választ, azokat választja, amelyek korábban is ellenzékiek voltak. Gyakorlatilag nincs átáramlás a mai kormánypártoktól az előzőekhez.

A Fidesznek két lehetősége volt arra, hogy pólusképző erő maradjon. Az egyiket 1993–94-ben vesztette el, amikor nem fogadta el a szocialistákkal való koalíció lehetőségét, és ezzel kimondatlanul is az MDF–KDNP kormányzásba való becsatlakozás lehetőségére játszott. Ezzel, az MDF–KDNP kormányzás folytatódásának rémével hajtotta át szavazóinak igen jelentős részét a szocialistákhoz, ezzel akadályozta meg, hogy a szocialisták kisebbségi részvételével egy liberális dominanciájú kormány álljon fel, ezzel biztosította a szocialisták kormányzati többségét, ezzel veszett el az a lehetőség, hogy a liberális pártok képviseljék a pólusképző erőt a kormánytöbbség oldalán, ezzel veszett el az a lehetőség, hogy a szocialisták veszítsék el pólusképző erejüket.

A másik lehetőséget 1996-ban vesztette el a Fidesz. A Fidesz lehetett volna a torgyántalan ellenzék fő ereje, ha fönntartja azt a korábbi álláspontját, hogy a Torgyán-párt mindenképpen kívül van a Fidesz lehetséges partnereinek körén, és világossá teszi, hogy aki rá szavaz, az (is) a Torgyán-veszély ellen szavaz. A Torgyán-pártot tartalmazó csoportosuláson belül viszont a Fidesz soha nem lehet pólusképző erő, még akkor sem, ha a támogatottsága eléri, esetleg meghaladja a kisgazdákét. Egyszerűen azért, mert Torgyán ellenzékben marad minden olyan kormánnyal szemben, amelyet nem a pártja dominál, és nem ő vezet. Torgyán pontosan tudja, hogy az általa vezetett játéknak mik a szabályai, pontosan tudja, hogy ezt a játékot csak vezéri szerepkörben lehet játszani akár a kormányban, akár az ellenzékben. A jelenlegi ellenzék csak akkor tudja leváltani a jelenlegi kormánypártokat, ha átadja Torgyánnak az országot, és ha ezt egy erősebb Fidesz esetleg nem is venné tudomásul, az MDF és a KDNP tudomásul fogja venni. A Fidesz aligha lesz erősebb mindhárom szövetségesénél, de ha mégis, akkor sem érhetne el többet, minthogy a választások után lehetetlenné váljon a kormányalakítás.

Röviden, a Fidesz előtt két lehetőség áll: 1. ellenzékben marad a harmadik szabad választás után is, és a rendszerváltást huszonévesen kezdő, szépreményű, ifjú politikusgeneráció legfeljebb negyvenes éveiben juthat kormányzati szerephez, ha egyáltalán; 2. felelősséget vállal a Torgyán-féle kormányzási kalandban, amely vagy gyors és csúfos bukásban vagy a demokrácia lerombolásában végződik. Mindkét út a párt demoralizálódásához vezet.

A hajdani FKgP nevét viselő párt 1991-ben egy vezérelvű, panácea párttá alakult át. Ez a leglényegesebb jellemzője. Van egy egyszerű igazság, amit egy kivételes képességű vezér győzelemre visz, és ezzel megváltja hazáját. Ennyi az egész. Ez a Torgyán-párt üzenete. A vezérség is, az igazság is oszthatatlan: „Nem vagyok hajlandó a politikai kompromisszumok termékévé silányítani saját kisgazdaprogramunkat, amely egyedül képes fölemelni az országot.” (Magyar Hírlap, 1996. november 16.) A „saját kisgazdaprogramunk” a vezér személyes programja, amelyet előzetesen nem vitatnak meg, nem szavaznak meg a párt döntéshozó fórumai, amelyet még a párt alelnökei is azon az ünnepi nagygyűlésen ismernek meg, amelyen a vezér azt népének átadja. (Ld. Népszava, 1995. november 11.) A vezér, akit csak a népellenes bürokraták akadályoztak meg abban, hogy 1993-ban egy önmagáról elnevezett pártot jegyeztessen be, leszögezi, hogy a Független Kisgazdapárt politikai forgatókönyvét „Én írom… A döntés felelőssége mindig az enyém.” (Magyar Hírlap, 1996. november 16.) „Egyedül többet tudok, mint ezek együttvéve” – állítja az őt bíráló politikusokról – „ezt nem veszi figyelembe Pető, amikor önmaga képességeiből kiindulva próbál kritikát mondani egy virtuózról.” (Népszava, 1995. október 14.) Egy olyan virtuózról, aki saját bevallása szerint politikai prognózisaiban még soha nem tévedett (Magyar Hírlap, 1995. augusztus 14.), akár a kisgazdapárt elsöprő választási győzelmét jósolja 1990-re, 1994-re, 1998-ra, akár az SZDSZ szétszakadását 1996 végéig (Népszabadság, 1996. április 26.), akár a koalíció felbomlását tavaly októberben, akár Göncz Árpád lemondását a köztársasági elnökségről Horn Gyula javára 1996 végéig stb.

A panáceát valóban nem lehet „politikai kompromisszumok termékévé silányítani”, ha egyszer létezik ilyen, akkor vagy azzal kezelik az országot, vagy félrekezelik. Van országvesztő politika és országmentő politika, másmilyen nincs. A vezér és a varázsszer páros mítoszát, ameddig lehet, csak ellenzékben vagy vezérhelyzetben lehet fönntartani. Mindkét helyzetben várakozni kell, ameddig a panáceát alkalmazni lehet, ameddig hat, ameddig a vezér csapatai élén leküzdi mindazokat a népellenes erőket és intézményeket, amelyek a vezér országgyógyító tevékenységét gátolják, a beteg országot félrevezetik stb. Ezek a gátló tényezők, mint tudjuk, sohasem fogynak el, kitartanak a vezér bukásáig. Ezzel szemben a mítosz abban a pillanatban szétfoszlik, amikor a vezér felelősséget vállal egy más által vezetett és nem az ő személyes birtokában lévő, csak általa alkalmazható panácea használatán alapuló folyamatban. Abban a pillanatban szétporlad a Torgyán-párt vezérestül.

A Fidesznek elő kell készítenie a Torgyán-kormányban való részvétel mint a kevésbé rossz megoldás melletti döntést, és ennek megfelelően kell továbbfejlesztenie a kormány(pártok) bírálatának hangnemét és koncepcióját. Ennek a továbbfejlesztésnek az eredményeit tükrözték a forradalommal kapcsolatos pártelnöki megnyilvánulások. Ennek részeként igazította ki a Fideszről és az SZDSZ-ről mint két liberális pártról beszélő riportert Orbán Viktor oly módon, hogy „az egyik liberális, a másik szabadelvű párt”, aminek ugyan nincs több értelme, mintha azt mondta volna, hogy az egyik republikánus, a másik pedig köztársaságpárti, esetleg azt, hogy az egyik royalista, a másik viszont királypárti, de mindenesetre módot nyújt arra, hogy a Fidesz a liberalizmus szitokszóként való alkalmazásával is belesimuljon szövetségesei beszédmódjába.

A párt nemrég kiadott brosúrája ennek a belesimulásnak a dokumentuma. A Fidesznek a Magyar Fórum után hat évvel sikerült elérnie az „Apák és fiúk” szellemi magaslatát: az SZDSZ „jelentős részben a Rákosi- és a Kádár-rendszer, valamint pártelitjének tagjai vagy azok leszármazottai által szervezett értelmiségi társadalmi mozgalomból (»demokratikus ellenzék«, »Szabad Kezdeményezések Hálózata«) 1988-ban alakult párt…” Ami az SZDSZ-t illeti: „A demokratikus intézményeken kívüli, azokkal szükség esetén szembe is fordítható hatalmi eszközökre: egyrészt a tulajdonra, a jövedelemre, az elfoglalt szervezeti pozíciókra, a tudás és az információ monopóliumára és az ezeket létrehozó reprodukciós intézmények monopóliumára, másrészt a kicsiny, jól szervezett tulajdonosi csoporttal szembeni társadalom szétbontására, szervező eszméinek, szervezeteinek szétverésére alapított politikai konstrukciójuk, amely ambíciójában, kizárólagosság-elviségében a Horthy-korszak és a Kádárkorszak hatalmi struktúrájára és manipulációs eszközrendszerére emlékeztet, s egyszer s mindenkorra szóló hatalmi aspirációkra vall.”

Mint látjuk, a Fidesz a „kizárólagosság-elviségtől” távolodóban a Torgyán-programhoz közeledik, amely „egyedül képes fölemelni az országot”, s eme távolodásban és közeledésben kiadványainak szellemi és nyelvi színvonala egy irányba mozog.

A fentiekből az következik, hogy ha a jelenlegi kormánypártok akár együtt, akár szétválva elvesztik a következő választásokat, akkor az ország Torgyán-rezsim alá kerül, jelentős részben azoknak a szavazatával és azoknak a passzivitásával, akik sem a mostani kormánypártok, sem a kisgazdák győzelmét nem kívánták.

Bizonyára elég sokba kerül az országnak, ha ez az EDU-ból régen kirúgott, Tajvantól nyugatra elfogadhatatlan párt képviseli az országot a nemzetközi színtéren, ha a hivatalos külpolitika részévé válnak a kisgazdák és a kereszténydemokraták határmódosítási törekvései, ha érvénytelenítik a nyugati nagy- (és kis-) hatalmak által üdvözölt nemzetközi szerződéseket, közellenségnek nyilvánítanak mindent és mindenkit, aki tőkét hozhat az országba stb. Egyfelől a Torgyántól idegenkedő többség és a vele szembenálló elitek igyekeznek majd minél erősebben megkapaszkodni a kormányfő hatalmát korlátozó intézményekben, megvédeni gazdasági és kulturális működési területeik függetlenségét, a rendelkezésükre álló eszközökkel megrövidíteni a Torgyán-rezsimet; másfelől a rezsim a csoda elmaradását, az ország minden régi és új nyavalyáját a vezér hatalmi korlátozottságára, a rejtett ellenhatalmak működésére vezeti majd vissza, és ennek megfelelően használja majd fel a mögötte álló indulattömeget. Az utcát, Csurkát, a kisgazda ifjúsági szervezet által toborzott bőrfejű ifjakat és az Ekrem Kemal fasiszta szónoklataira gyülekező kisgazda pártjelvényes véneket. Az a kultúrharc, médiaháború, közjogi és emberjogi küzdelem, charta-csata, amit az előző ciklusban átéltünk, halvány előképe csupán annak, ami a következő ciklusban várhat ránk. A kettő között pontosan akkora lesz a különbség, mint Antall és Torgyán között. Rágondolni is rossz, milyen lesz az ország pénzügyi helyzete, gazdasági helyzete, fizetési mérlege, költségvetési egyensúlya, adósságállománya, nemzetközi kapcsolatrendszere, presztízse, integrációs esélyei, mire ez a harc véget ér. Arról nem beszélve, hogy egy Torgyán-diktatúra megszilárdulásával is véget érhet, bár ez azért nem tűnik valószínűnek.

Nagyrészt a választópolgárok passzív és elbizonytalanodott többségén múlik majd, hogy megússzuk-e a Torgyán-rezsimet vagy sem. E többség megnyeréséhez a Torgyán-ellenes oldalon megmaradt pártok, tehát a kormánypártok és értelmiségi bázisaik a lehető legrosszabb lélektani állapotban kezdhetnek hozzá. Ennek az az oka, hogy a kormány teljesítménye minden – kormánypárti – várakozást alulmúlt, miközben felülmúlt minden kormányzati teljesítményt, amit a jelenlegi ellenzéki pártoktól láttunk vagy várhatunk. A kormánykoalíció támogatását a kormány folyamatosan nehezíti, az ellenzék pedig folyamatosan könnyíti. Egyre rosszabbnak tűnik az, aminél egyre rosszabbnak tűnik minden más lehetőség. Egyre kevesebb pozitív és egyre több negatív érv szól a kormánykoalíció mellett.

A chartás értelmiségnek már nincsen hova csalódnia. A semmi választásának kísértése uralkodik a lelkeken. Lehetséges, hogy ezt a letargiát már csak a Torgyán-szérum gyógyítja, de annál drágább gyógyszer undokabb mellékhatásokkal aligha létezik. A kisebbik rosszat lehet a nagyobbik előtt is választani, meg a nagyobbik után is. Az első változat olcsóbb, a második izgalmasabb. De amióta ilyen kitűnő a szexfilmellátás, nem muszáj izgalmi igényeink kielégítésére föltétlenül a magyar történelmet használni.