Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Bemutathattak ebben az évben 21 új magyar nagyjátékfilmet, lehetett ezek közt sok értékes és érdekes alkotás (Fábri Zoltánnak is volt két premierje) mindazonáltal 1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tűzték műsorra. A pontosan meg nem határozott időben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat látva őket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belső vitáiról, vezetőinek meghasonlásáról szól. A film végén megjelennek a NÉKOSZ politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erőszakkal leváltatják a csoport addigi diákvezetőit. E kényszerű „szinopszis” idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai olvasó és érdeklődő tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista párt befolyása alatt álló, főleg parasztfiatalokat összegyűjtő Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”, mivel a legcsekélyebb önállóságot és szabadabb szellemnek még a lehetőségét sem tűrhette.) A legtöbb néző mindenesetre már a Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny) Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták jókat kuncogva rajtuk, fura csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló, marxizmusról és vallásról énekelve vitázó főiskolásait.

„A Fényes szelek nemcsak prolongálja mindazokat a problémákat, amelyeket Jancsó megelőző alkotásai felvetettek, hanem bizonyos értelemben új támadási felületeket is nyújt” – írja Gyertyán Ervin Filmvilág-beli elismerő kritikájában. A filmet ugyanis akkor, ’69-ben nem kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó nézők csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként átélő egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érző, a volt NÉKOSZ problémáival mit sem törődő középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?) harsányan tiltakozott.

Jancsó filmje két táborra osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézőket, s mindez a sajtóvisszhangban is tükröződött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek, ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták.

A Filmkultúra már előző évi utolsó, november–decemberi számát (mely azonban csak ’69 elején jelent meg) a Fényes szeleknek szenteli. Közli Fehér Ferenc „A forradalmi hatalom parabolája és pantomimjátéka” című hosszú elvi tanulmányát, amely a történelmi lehetőségeket modellező filmbeli szereptípusokkal foglalkozik. Fehér talán legigényesebb és legértékesebb filmtárgyú tanulmánya ez, mely egyaránt elemzi a parabola lehetőségeit és megvalósulását, a film figuráit-típusait és Jancsó formanyelvét. Elemzésének középpontjában az elidegenedés kérdése áll. Nem annyira a hatalom, mint inkább a hatalom által manipulált naiv és lelkes csoport „belső elidegenedése”. „Jancsó legmegvetőbb szavai az irányító apparátus bürokratikus elidegenedése ellen fordulnak” – írja. Másutt: „Jancsó a kis közösség elidegenedését azzal a mély Rosa Luxemburg-i szemlélettel közelíti meg, amely egy valóságos népmozgalom minden tévedését ezerszer termékenyebbnek tekintette, mint a csalhatatlan és mindenható testület legbölcsebb döntéseit.”

A Filmkultúra ’69-es első (tavaszi) számában Sükösd Mihály dolgozata olvasható A mozgó történelem modelljei címmel, melyben a film „történelem-mintáját, jelképes metszetét” vizsgálja a modell-alkotás lehetőségeinek szempontjából. A dolgozatnak mégsem az esztétikai rétegéből idéznék, hanem a szubjektívebb, élményszerűbb bevezetéséből: „Beszéltem J. professzorral, aki szinte azért utazott Pestre, hogy megnézze a filmet, amelynek – általa képzelt? valóságos? – tényanyagához húsz évvel azelőtt közvetlen köze volt. Csalódva, felháborodva, keserűen utazott haza. Érveit hallgatni, jelenségét megérteni éppoly elkeserítő volt, mint figyelni a vidéki tanárt, a fővárosi művelődési előadót, a peremre szorult írót, a méltányolt írót, ahogy a becsapottság, a megsértettség irracionális indulatában, meg-megbicsakló logikával rótta le felháborodását szóban és írásban.”

Abban, hogy a folyóiratok és szaklapok a szokottnál is bővebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szerkesztőségi cikkek, újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita elhúzódott tavaszig, nyár elejéig. Az ötvenes évek rossz emlékű Felelet-vitája óta a magyar kulturális életben csak a Rozsdatemető körül zajlott ehhez fogható vita (1963-ban).

Népszabadság Héra Zoltán vitaindítójával, egy óvatosan mérlegelő-kiegyensúlyozó, igent-nemet gondosan arányító, de összességében inkább elfogadó írással kezdte másfél hónapra nyúló „sorozatát”. Fekete Gyula ütötte meg a legélesebb hangot – kicsit hasonlót ahhoz, amit néhány évvel azelőtt Veres Péter, amikor a Megszállottakat ócsárolta. Szerinte Jancsó védi az egykori elnyomókat, hamisan ábrázolja és hibáztatja az elnyomás alól épp felszabadult néptömegeket – cikkéből mellékletünkben néhány részletet is közlünk.

„Sej, a mi lobogónkat összevissza fújják” – írta ironikus cikke fölé címül Hámos György a Magyar Hírlapban, a vegyes kritikai visszhangon elmélkedve, Fekete Gyula „baltás” elutasításán és Fehér Ferenc „rajongó áhítatán” egyaránt ironizálva.

Rényi Péter vitazárója a Népszabadságban (március 2.) a nyitó Héra-cikknél jóval elutasítóbb volt. „A burzsoázia erejének, politikai befolyásának érzékeltetése nélkül lehetetlenség bebizonyítani annak a baloldaliságnak a hibáit, amelyről itt szó van.” (...) „Maga a szituáció tökéletesen hamis. Nem azért, tévedés ne essék szólván, mert nem pontosan tükrözi a NÉKOSZ-isták sorsát, mert nem történelmi dokumentáció, hanem mert alkalmatlan arra, hogy a baloldaliság általánosító próbája legyen.”

A Fényes szelek vitában sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen eltértek a Népszabadságétól, vagyis a párt kulturális irányításáétól. Fehér Ferenc írását már láttuk. Almási Miklós a Kritika áprilisi számában a filmet teljes egészében, élesen és ingerülten elmarasztaló Sinka Erzsébet (bevallom, fogalmam sincs, ki ő) ellenvéleménye után közöl hosszabb tanulmány-vitacikket.

„Számomra Jancsó filmje forradalmunk első jelentős művészi összefoglalása, melyben egy hősi kor szépsége [szépségét?] a születő új rend türelmetlen naivitása [naivitását?] – a művészi transzpozíció zseniális megoldásával – valamint a későbbi torzulások csíraformáit, lehetséges kibontakozási irányait együtt ábrázolja” – érvel (kissé megbicsakló fogalmazásmóddal) az esztéta. A vita elsősorban a NÉKOSZ szerepéről folyt – bármilyen világossá akarták tenni az alkotók, s a felkészültebb kritikusok is, hogy Jancsó műve nem „történelmi film”, nem a NÉKOSZ-mozgalom krónikája vagy dokumentuma. Almási Miklós, akár Fehér Ferenc vagy Gyertyán is amellett érvelt: ez nyilvánvalóan nem „NÉKOSZ-film”.

„A művész számára egy dátum – ha nem dokumentumfilmet forgat – csak a művészi stilizálás eszköze lehet. S Jancsó ezt az összefoglaló stilizálást találta el – típusaiban és hősei útkülönbségeiben – talán minden eddigi filmjénél fájóbb és átfogóbb erővel. A kor szépségében, a Pirosinges fiú elvont demokratikus illúzióiban ott van a naivitás keserű megkérdőjelezése, ezeknek az illúzióknak értékvédelme és tartalmi elvetése, a felnőtté vált tudatosság bölcsessége. S a másik póluson, a rendőrtiszt alakjában, a fordulatot teremtő jelenet torkot fojtogató tragikumában nemcsak a továbbfejlődés torzulásainak alternatívája, hanem a későbbi korrekció emberi lehetősége és biztosítéka is megcsillan.”

Az ezekben az években egyre színvonalasabb és érdekesebb Valóság című folyóirat 69/3-as számában Gyurkó László – Konrád György – Sükösd Mihály – Vitányi Iván közöl hosszabb írást a filmről. A Kossuth-klub nagy vitaestet rendezett, melyről a televízió önálló műsort szerkesztett. Ennek a végén Jancsó később és másutt felvett, inkább nyilatkozatként mint spontán önvallomásként ható mondatokat mond arról, hogy a filmben nem a párt történetének valamelyik korszakára akart utalni, s hogy ő maga a szocializmus rendíthetetlen híve.

Cannes-ban a Fényes szelekkel, Sára Sándor Feldobott kő című alkotásával és Elek Judit Sziget a szárazföldön című első filmjével képviseltette magát a magyar filmművészet. Lindsay Anderson túlértékelt és másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus művészkedéssel reagáló filmje, a Ha (If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel is eredetibb. A vita folytatása Cannes-ban címmel a Fényes szelek fogadtatásáról természetesen ugyancsak Rényi Péter tudósítja a Népszabadságot (május 17.). Mintha nem is utasította volna el a filmet, olyan örömmel számol be a kedvező méltatásokról, s olyan sajnálkozással az elmarasztalásokról. „A Fényes szelekkel nemcsak a filmet, hanem a vitát is exportáltuk. És ez a vita nem volt rossz nálunk, s reméljük nem lesz rossz itt sem” – fejezi be tudósítását.

A nyilvánvalóan gondosan megszervezett, mégis sok spontán, a szervezők által nem egészen ellenőrizhető és befolyásolható, szabad ellenvéleményeket is felcsendítő vita szélzúgásában kissé háttérbe szorult Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott kő.


Sára ekkorra a magyar film egyik legtehetségesebb alkotója, a hosszan húzódó Dózsa-film egyik társalkotója is, de első önálló nagyjátékfilm-rendezése a Feldobott kő. Tehetséges bemutatkozás volt a Mándy-motívumokból építkező, már említett Sziget a szárazföldön, s nem feledkezhetünk meg az eddig inkább csak dokumentumfilmesként ismert Gyarmathy Lívia első fikciós munkájáról sem. Az Ismeri a szandi-mandit? új és előzménytelen friss hang a magyar vígjáték történetében. Épp 1969-ben aratott hömpölygő közönségsikert a rendkívül ízléstelen Hét tonna dollár, és a Böszörményi Géza forgatókönyvéből írt Gyarmathy Lívia-alkotás azzal a reménnyel tölthette el az igényes nézőt, hogy a vígjátéknak, a komédiának nálunk is lehet művészi rangja.

Kemény, szikár és illúziómentes filmmel mutatkozott be Gábor Pál is: a Tiltott terület egy üzemi baleset kapcsán a másra nem hárítható emberi felelősség kérdésével szembesíti a nézőt. A hazugság, az elhallgatások szürke, füstös, mocskos fala mentén járnak hősei. Értékes pálya indul ezzel a filmmel.

Az őszi pécsi filmszemle nyolc versenyművét tizenhét (17) tagú „társadalmi zsűri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc volt. A fődíjat Sára Sándor szép munkája, a Feldobott kő kapta, s talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne kelljen kitüntetni Fábri Pál utcai fiúkján kívül, amely megkapta a szokásos színészi és közönség díjat, szokatlan módon semmilyen más alkotást sem jutalmaztak.

---

Ismét jó évet zárt a magyar filmművészet. Most, és még egy jó ideig mind az egész társadalomban, mind a művészetek világában úgy látszott, folytatódnak a reformok.

• Beszélő évek – 1969