Izgalmas volt ez a nyár, 1968 nyara. A nemzetközi szlavista kongresszust ebben az évben Prágában tartották, ezen én is előadtam, Roman Jakobson pedig díszdoktorátust kapott. Prágában feleségemmel a Hotel Paryz-ban (ejtsd: pazsízs) laktunk, és élveztük a hihetetlenül szabad közhangulatot. Az utcákon hosszú hajú, gitáros fiúk és lányok mászkáltak és énekeltek, a falakra ez volt fölmázolva: „Make love, not war!”, az újságok termelési riportok helyett normális híreket és szövegeket közöltek, és egyszer láttam egy tüntetést is a Na Prikope közelében, amelyik szabad választásokat követelt. Megismerkedtem Škvoreckyvel, egyszer vele, egyszer meg Klimával ebédeltem, és jártam a Literárné noviny szerkesztőségében is. Ágcsernyő után voltunk, vihar előtti csendben.
Prágából Pozsonyon át vonattal mentünk Budapestre. Egy napot Pozsonyra is rászántam, a városnézésen kívül azért, hogy megismerhessem az Irodalmi Szemle szerkesztőit. Augusztus 17-én érkeztünk meg Magyarországra. Tizenkét éve nem jártam itt, de most, még viszonylag friss brit útlevelem birtokában („ezt széles zsebemből kihúzni jó / nincsen ennél öröm nagyobb”, hogy V. M.-t idézzem) egyáltalán nem vagyok ideges vagy meghatott, nem kavar föl a rég nem látott, s az egy Rákóczi út kivételével eléggé kopott, elhanyagolt utcák és terek látványa. Különben apáméknál lakunk, az Erzsébet-Engels-Erzsébet tér sarkán; miután letettük bőröndjeinket, átmegyünk a Deák térre, anyámékhoz. Én itt nőttem föl, Medveczky Jenő festőművésznek, anyám második férjének, nevelőapámnak a műterem-lakásában, amit az elmúlt években szépen átalakítottak.
Itt ér az első sokk: Medvét már két évvel korábban szélütés érte, jobb keze megbénult, bottal jár, bal kezével tanult meg annyira, amennyire festeni. Beszéde is szaggatott, ki-kihagynak a mondatai, néha percekig nem jut eszébe egy szó, ilyenkor dührohamot kap. Fájdalmas szánalommal nézem: szikrázóan éles elmét látok félig leépült állapotban, nagy tehetségű művészt, akit nem becsültek eléggé; majd csak jövőre, halála évében kap Munkácsy-díjat.
Anyám, akit utoljára két éve láttam Zágrábban, most alig tud beszélni az örömtől, hogy újra itthon láthat. De nincs is sok időnk a beszélgetésre, mert már vár, vagy hamarosan megérkezik L. A., egyik legjobb régi barátom. ’56 óta nem láttuk egymást, levelezni persze leveleztünk, de ő nem utazhatott külföldre. Leveleiből úgy vettem ki, megkeseredett, kissé cinikus orvos lett belőle, aki személyi okokból helyzete foglyának érzi magát. Anyámékkal jó a kapcsolata. Beszélgetni kezdünk, de már a harmadik mondatától visszahőkölök. Valami olyat mond, hogy „akinek szerencséje van, annak nem is kell hozzá tehetség” – értsd, szerencséd volt, hogy ’56-ban elhúztad a csíkot, de azért ne hidd, hogy amit elértél, tehetségednek köszönheted. Méltatlannak érzem a mondatot, amit alighanem a „savanyú a szőlő” mentalitás táplál; bár később A. felhív és bocsánatot kér, azért még bennem marad, mint egy tüske.
Nem mindenki ilyen tüskés és kihívó. Másnap a Szent István körúton beleszaladok Csoóri Sanyiba. Úgy üdvözöl, mintha tegnap látott volna utoljára, és mindjárt hozzáfűz valamit egy írásomhoz, ami nemrégen az újvidéki Hídban jelent meg. (Évek óta írok oda, nyitogatom a szellemi kiskaput hazafelé…) Mondom, hogy Hernádi Gyulával is szívesen találkoznék, meg vele is beszélgetnék hosszabban; megállapodunk, hogy 21-én találkozunk a Gellért eszpresszóban. Fölmegyek az ÉS szerkesztőségébe (még a régi helyén, abban a bizonyos „lebontásra ítélt” bérházban), ahol a régről ismert Molnár Zoltán örömmel fogad. Bevisz a szobájába, bemutat még egy-két embernek („ezek mind ültek ’56 után!”), hellyel kínál és feketével. Majd mohón kérdezi: mi újság Prágában? Elmondom, amit tudok, ő meg, hogy Kádár pár napja találkozott Dubcekkel és figyelmeztette, vigyázzon. De alapjában véve ők is bizakodóak.
Felkeresem Pomogáts Bélát is, régi barátom, még az egyetemről. Humora változatlan. Meséli, hogy amikor internálva volt, elég sötéten látta a világot, és csak pár éve kapott állást az Irodalomtörténeti Intézetben. Az internálás előtt vagy után, erre már nem emlékszem, többször kihallgatták, és egyszer a belügyes tiszt ráförmedt: „Maga, Pomogáts, mindenféle idegen kémszolgálatok ügynökeivel levelezik!” „Kire tetszik gondolni”, érdeklődött Béla. „Hát a Sípos meg a Gömöri! Az egyik a Deuxieme Bureau, a másik meg az Intelligence Service embere.” (Alighanem cével mondta az intelligence-et.) Béla megköszönte az értékes információt, ő eddig erről nem tudott. Hiába, kémeknek áll a világ. Ehhez képest, most mégis kaptam vízumot.
Ezekben a napokban a hangulat nem rossz Budapesten. Beindult az új gazdasági mechanizmus (angol rövidítése: NEM!), ami viszonylagos árubőséget jelent, a prágai tavasztól sokan belelkesedtek, hogy íme a szocializmus mégis megreformálható. Most éppen slágerfesztivál van, a nyerő szám az „Amikor én még kissrác voltam…” keletiesen rockos, elnyújtottból pattogóba váltó dallamával. Az embereket nyilvánvalóan jobban érdeklik Zorán fesztiválnyerési esélyei az ágcsernyői találkozót követő katonai gyakorlatoknál. Az objektív helyzethez képest roppant kevesen számítanak arra, ami napokon belül történni fog, azaz móriczosan: Brezsnyev elvtárs összevonja szemöldökét (és csapatait), vagy marxizálva: a posztsztálinista szovjet imperializmus leveti engedékenységet mímelő álarcát.
Egyik este a Mátyás-pincébe megyünk vacsorázni. Egyszerre csak belép, karján egy csinos hölggyel, egy szemüveges, szakállas úr, akiben régi barátunkat, Vázsonyi Vilmost ismerjük fel. Vilmos Párizsban él és – hozzám hasonlóan – ’56 óta először jár itthon. A lány osztrák, kocsival jöttek Ausztriából. Évek óta nem láttuk egymást, rengeteg a közlendőnk, fogy a bor, húzzák a cigányok, hamar elmegy az este. Vili fölírja budapesti címemet és telefonomat, megígéri, hogy jelentkezik.
Pesten egyébként apáméknál lakunk, a pesti viszonyokhoz képest elég tágas lakásban, ahol egy kihúzható rekamién alszunk. Fülledt meleg van a lakásban, hiába szellőztetünk, beszorul a levegő. Megfogalmazom magamban, mit szeretek legjobban Angliában: a privacy néven összefoglalható magánléthez való jogot. ’56-ban elhagyott hazámban ez alig-alig létezik. Viszont, hogy az ittlét körülményeit kellemesebbé tegyem, mindenesetre megolajozom apám lakásában a szinte elviselhetetlenül nyikorgó ajtókat. Általános csodálkozás, hogy milyen rigolyás vagyok.
Egyik este, A.-éknál, összeveszünk osztrák feleségemmel (ért ugyan és beszél is magyarul, de nem mindig érti a részleteket és az árnyalatokat), utána elég nyomott hangulatban megyünk haza. Huszadikán korán reggel csöng a telefon. Vilmos szabadkozik: „Kérlek, ne haragudj, hogy fölébresztelek, de bemondta a bécsi rádió: ma éjjel bevonultak Prágába.” „Kik?” „A Varsói Szerződés csapatai.” Nem akarok hinni a fülemnek, kérdem Vilmostól, most mit fog csinálni. Olyan hamar elmegy, ahogy csak teheti. (Később hallom, hogy Szentgotthárdnál egy teljes napig váratták őket a határon.) „No és ti, maradtok?” Mondom neki, hogy bemegyek az angol követségre, megkérdezem, tanácsolnak-e valamit brit állampolgároknak, s ahhoz tartom magam. A követségen csönd van és teljes nyugalom. Stiff upper lip. Őfelsége kormánya úgy véli, hogy nincsen ok aggodalomra. Jó, akkor maradunk, ameddig terveztük.
De nem mindenki olyan nyugodt, mint az angolok. A TASZSZ két-három napig nem ad ki közleményt, és emiatt a Kossuth is hallgat, mint bizonyos a fűben. Az egyetlen megbízható magyar nyelvű hírforrás a Szabad Európa, a Rádió Soroksár. Üvöltetik is a polgárok, az utcán járkálva csak azt hallom. (Ez ’56 előtt kizárt dolog lett volna.) Lehet, hogy van, aki ki is teszi az ablakba, hogy jobban lehessen lent hallani? A hatóságok tanácstalanok: alakul, vagy mégsem alakul egy – régi, jól bevált recept – olyan forradalmi munkás-paraszt kormány (!), amelyik leszámol az áruló revizionistákkal? A lakosság nem nyilvánít véleményt, az értelmiség egy része füstölög, más része fél, hogy elveszti Kádárt és a nagyon mérsékelt gazdasági reformokat. Megyek például a Körúton, jön velem szembe egy ismerős nyelvész. Nem áll meg, csak lassít, és ahogy egymás mellé érünk, ezt sziszegi felém: „Vigyázni. Volt sittesekkel nem találkozni. Nagyon vigyázni.” Mesélik, hogy rendkívüli pártgyűléseken egyesek visszaadták a tagkönyvüket, és hogy Korcsulán néhány magyar szociológus és filozófus aláírt egy, az ottani Praxis-konferencia által megfogalmazott tiltakozást az intervenció ellen. A pártonkívüli értelmiség sokkal óvatosabb; örül a saját „szélvédettségének”, nem hajlandó semmit kockáztatni a csehekért.
Ahogy azt másnap Csoóri a Gellért presszóban a lelkemre köti: a Nyugatnak tudnia kell, hogy bár magyar csapatok is részt vettek a bevonulásban, ezt mi nem akartuk. Kényszerhelyzetben vagyunk, ki vagyunk nekik szolgáltatva. Minden a hatalmon lévők döntéseitől, sőt kegyelmétől függ. – Az értelmiségi tiltakozás elmaradását illetően elmondja, hogy bár néhányan megfogalmaztak egy tiltakozást, a Nagy Öregek vonakodtak aláírni. Se Illyés, se Déry nem írta alá. Illyés azt mondta: nem érdemes elrontani jelenlegi jó viszonyunkat a hatalommal. Majd ha valami közvetlenül érint bennünket, tiltakozunk. – Nélkülük viszont, mondja csüggedten Csoóri, egy ilyen beadványnak nincs, nem lehet súlya.
Találkozom rendszerhű emberekkel is, például egy lapszerkesztővel, aki helyesli a beavatkozást: „Nem lehetett hagyni, hogy Csehszlovákiában zaklassák a rendes elvtársakat.” Mármint Dubcekék, meg az egyre szemtelenebb sajtó. De azért nagy a megkönnyebbülés, amikor úgy 23-a tájban hirtelen megszólal a Kossuth, és közli, hogy tárgyalások folytak, és valamilyen megegyezés is született a szorongatott csehszlovák kormánydelegáció és Moszkva között. Hogy ennek mi lesz a következménye, még nem látható előre pontosan, de a forgatókönyv nagyjából tudható. Komolyabb vérontás nem lesz, de a reformokat visszacsinálják, s a szlovák elvtársak hathatós segítségével a pártot megtisztítják a felforgató elemektől. A szocializmusról kiderült, hogy csak hivatalos arca van, emberi arca nem létezik.
Egy biztos: Magyarország részvétele az intervencióban nem fogja növelni Magyarország „nemzetközi tekintélyét”. Sokan próbálják mentegetni Kádárt azzal, hogy nem volt más választása. Az, hogy mégis volt, vagy lett volna, ha egyszer nem a félelmeire, hanem a lelkiismeretére hallgat, napokon belül kiderül. Ceausescu ugyanis nem küldött csapatokat, hanem nagygyűléseket rendezett, és rövid időre ugyan, de valamilyen romániai nemzeti egységet is teremtett – a beű avatkozás ellen. (Évekig fog ebből élni és lesz a nyugati politika kivételezettje.) Másrészről, mivel Ota Šík reformtervei nem különböztek olyan nagyon az új gazdasági mechanizmustól, az emberek nem jósolnak nagy jövőt a magyar reformoknak sem. A tisztességesebb magyar állampolgárok véleményét mégis az az ember fejezte ki, aki nekem augusztus 21-én ezt mondta: „Ötvenhatban elítéltem, hogy elmentél, de most úgy látom, neked volt igazad, mert ez így: nem élet!” Ezeket a szavakat 1945 óta kommunista párttag, akkor éppen hatvanéves apám mondta.