Lukács György minden valószínűség szerint leghíresebb könyve, a Történelem és osztálytudat 1923-ban jelent meg német nyelven. Első megjelenésének pillanatában azonban nem keltett különösebb feltűnést. A kommunista mozgalomnak már nem kellett. Lukács mint a kommunizmus teoretikusa „késve érkezett”: messianizmusa nem volt összeegyeztethető a Moszkvából irányított mozgalomnak a világháborút követő forradalmi hullám csitultával egyre nyilvánvalóbbá váló pragmatizmusával. Egy év elmúltával maga a szerző sem látta ezt már másképpen (még ha az orosz kommunizmus pragmatizmusának igazi titkát élete végéig sem volt hajlandó észrevenni): 1924-ben írja meg Lenin című könyvecskéjét, melyben a címszereplőt mindenekelőtt mint a reálpolitika zsenijét állítja az olvasó elé. 1930 után meg végleg szakít a maga forradalmi-dialektikus álláspontjával. Elolvasván mindenekelőtt Lenin Materializmus és empiriokriticizmusát, 1932-es megjelenése után aztán Marx 1844-es Gazdaság-filozófiai kéziratait, önkritikát gyakorol a maga messianizmusa felett (s ez, szemben a politikaiakkal, állítása szerint őszinte volt!), s ettől kezdve semmi lényegi kérdésben nem tér el a hivatalos pártdoktrína alapjaitól. Élete utolsó éveiben ugyan, a kommunista mozgalom dogmatizmusát bírálandó, legfőbb törekvésének az „igazi marxizmus” rekonstrukcióját hiszi, ebben azonban semmiképpen sem kíván a Történelem és osztálytudat koncepciójára támaszkodni. 1967-ben, amikor először járul hozzá a munka újrakiadásához, az e kötetben összefogott esszéit mint saját marxizmusának tanulóéveiből valókat jellemzi. „Ezzel – mondja az 1967-es előszóban – a kísérleti jelleget kívánom hangsúlyozni, s semmiképpen sem szeretnék neki aktuális jelentőséget tulajdonítani az igazi marxizmusért folyó jelenlegi küzdelemben.”
A Történelem és osztálytudat természetesen nem kellett az akkori német filozófia képviselőinek sem, jóllehet közülük számosan bizonyára felfigyeltek rá. S feltehetőleg nemcsak azért nem kellett, mert a könyv szerzőjét Magyarországon az 1919-es kommunista terror aktív részeseként távollétében halálra ítélték, jóllehet az is ugyancsak kínos lehetett a számukra. Mint tudjuk, 1920-ban Max Weber nem volt hajlandó egyetlen jó szót sem szólni Lukács érdekében. Az okok ennél mélyebbek, a könyv mondanivalóját érintik. A filozófusoknak nem lehetett ínyükre a német idealizmusnak ez az interpretációja, amely a korabeli „romantikus antikapitalizmus” egyik plauzibilis (a szerző szemében természetesen egyetlen lehetséges) gyakorlati következtetéseként azt állította, hogy az árutermelő társadalomban totálissá váló eldologiasodást meghaladni kénytelen világszellem igazi megtestesülése nem más, mint a proletariátus hozzárendelt osztálytudatát megtestesítő kommunista párt. (Hozzárendelt osztálytudat: szemben a proletariátus „nem valóságos” empirikus osztálytudatával, melynek profán célja a munkásosztály helyzetének elviselhetővé tétele a fennálló társadalomban, a kommunista párt, magyarán az avantgárd értelmiség által képviselt igazi osztálytudat a proletariátus – kapitalizmusbeli objektív helyzetének – megfelelő tudatát képviseli, rendeli hozzá a proletariátushoz.)
A mű ennek köszönhetően 1923 és 1968 között a maga Csipkerózsika-álmát aludta. Milyen körökben, kik ismerték Nyugaton egyáltalában, azt én nem tudom megmondani; kellett, hogy legyenek, akik ismerték, ha egyszer az 1968-as diákmozgalmaknak egyik bibliájává lett. Megeshet, hogy az eredetileg a Frankfurti Iskolához tartozó Herbert Marcuse, aki az újbaloldal halványa és prófétája lett, terjesztette el hívei körében; ő nyilvánvalóan igen jól ismerte a könyvet. Hogy ez a mű a par excellence kommunista filozófia megfogalmazása (mert az, én legalábbis ma már nem tudom másképpen látni, ma már nem tudom nem látni a nagy, kétségtelenül zseniális tanulmány, Az eldologiasodás és a proletariátus tudata összefüggését a Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez című írással, melyben Lukács a párttisztítás gyakorlatát kvázi a világszellem öntisztulásaként tekinti szükségszerűnek), azt egy időre szem elől lehetett téveszteni, s bele lehetett álmodni a „gyakorlat filozófiájának” egy olyan variánsát, ahol az „elbürokratizálódott” és „militarizált” mozgalommal a mozgalom résztvevőinek spontán aktivitását állítja szembe. A Történelem és osztálytudat egy olyan mozgalom bibliája lett, mely az életforma radikális forradalma által vélte a modern társadalom „eldologiasodott”, „elidegenedett” voltát leküzdhetőnek.
Lukács hatvanas évekbeli Budapesti Iskolájában a könyv eleinte csak valami titokzatos aurájú mítosz volt, mintsem mindennapi olvasmányunk. Kik, mikor olvasták, bárki olvasta-e a könyvet (egyáltalában hány példány lehetett belőle Magyarországon?), amelyet emlegetni is csak lefojtott hangon illett (nem azért, mert a hivatalos ideológia számára nem is létezett, hanem mert maga a Mester nagyon nem szerette, ha emlegették) – nem tudom. Lukács mindenkori tanítványai körében a jó modorhoz tartozott, hogy az ember jelentőségteljesen tudjon hallgatni róla! Amikor 1961-ben barátaim unszolására Szigeti József felvett demonstrátornak a Filozófiai Intézetbe, a sorsdöntő beszélgetés során szóba került természetesen Lukács, de szóba került a „mű” is. Valamifajta titkos összekacsintásként, de hangsúlyozva, hogy tulajdonképpen egyelőre még nem időszerű beszélni róla, ő hozta szóba, aki – ebben biztos vagyok – már régen elolvasta; könyvtárában talán meg is van neki a Malik-Verlag 1923-as kiadása. Nekem csak legenda volt a Geschichte, csak hazudtam, hogy ismerem. Fogalmam sincs, mikor volt először a kezemben, bizonyára a Lukács által ránk rótt nagy életfeladat, a „marxizmus reneszánszában” való aktív közreműködés tette elengedhetetlenné, hogy letépve mitikus burkát elkezdjem tanulmányozni, de persze az sem lehetetlen, hogy egyszerűen muszáj volt már elolvasni a prágai tavasz pendant-jaként értelmezett és lelkesen „támogatott” újbaloldali mozgalmak e bibliáját.
Hogy azután az 1971-es magyar kiadást, még Lukács egyetértésével, én gondoztam, annak semmiképpen sem lehetett az az oka, hogy a tanítványok közül én ismertem volna a legjobban a könyvet. Gondolom, egyszerűen arról volt szó, hogy a hetvenes évek végén és a hetvenes évek legelején én lettem az iskolán belül a politikai filozófia „felelőse”, miután egy időre elunván Husserlt, a fasizmus problémáival kezdtem foglalkozni, s 1970-ben megírtam A fasizmusról című esszémet. A fasizmusra vonatkozó tanulmányaim során olvastam el Lukács 1917 és 1920 között íródott politikai tárgyú írásait is, melyek közül azután néhányat be is válogattam a magyar Történelem és osztálytudat kötetbe. (Az eredeti mű szerkezetét természetesen nem bontottam meg, a kapcsolódó egyéb politikai írásokat a magát az eredeti művet megelőző, külön szakaszban helyeztem el.) Egyszóval én gondoztam az 1917–1924-es korszaknak azokat a politikai írásait, melyek addig vagy egyáltalában nem jelentek meg magyarul, vagy ha igen, többnyire már eredetileg is hozzáférhetetlenek voltak, különféle obskúrus újságokban láttak napvilágot. Így nemcsak az említett kötetet, hanem külön kötetben a Lenint is én adtam ki. Hogy ezek a dolgok Magyarországon akkor már megjelenhettek, az a kádárista–aczélista kultúrpolitika azon bölcs belátásának volt köszönhető, hogy mindez a kutyát sem érdekli már.
Szerkesztői minőségemben, tudom, többször tettem kísérletet arra, hogy meggyőzzem Lukácsot: számomra elfogadhatatlan, hogy úgy tekint ezekre az írásokra, mint a tanulóévek sokban elhibázott zsengéire. Azzal a toleranciával, ami furcsa módon mindig jellemző volt személyes beszélgetéseinkre, tudomásul vette, hogy én minderről másképp gondolkodom, a maga részéről azonban ragaszkodott álláspontjához. Ha jól emlékszem, eredetileg alig-alig lehetett rávenni, hogy hozzájáruljon a Luchterhandnál a Geschichte und Klassenbewusstsein újrakiadásához, attól pedig nem tágított, hogy megírja az elhatárolódó előszót. Hogy a magyar kiadást nem opponálta, habár nemigen lelkeseden a gondolatért, annak több oka lehetett. Egyrészt beletörődött abba, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, ha egyszer érdekli az embereket, hadd olvassák (jóllehet hozzátartozik az igazsághoz, hogy távolról sem volt mindig ilyen nagyvonalú, ha arról volt szó, hogy mit kell és mit nem szabad az emberek kezébe adni. E tekintetben, ha nehezemre esik is beváltanom magamnak, sok volt benne a kommunista kultúrpolitikusból, aki persze csak radikális variánsa a felvilágosodás projektumát megvalósítani kívánó modem értelmiséginek); másrészt azért hitt is a tanítványoknak: ha azok szerint szükség van a kiadásra, akkor az sem lehetetlen, hogy tényleg így van; meg hát arról sem szabad megfeledkeznem, hogy – ő sem tudott még ugyan halálos betegségéről – a kiadás előkészítésére élete utolsó évében került sor, amikor már fáradtabb volt, hiszen betegsége csak-csak kikezdte 85-86 éves, elnyűhetetlennek tűnő szervezetét, meg hát amikor – ha ezt a harcos kommunista egyház hűséges katonájaként önmagának sem válthatta be – öntudatlanul talán csak-csak számadást csinált magával. Utolsó beszélgetéseink egyikén, már nem is tudom, milyen apropóból, nem keserűen, egyszerűen csak rezignáltan azt mondotta nekem: „Tudom, hogy magukat jószerével semmi sem érdekli abból, ami engem izgatott az utolsó években. Maguknak már csak az ifjúkorom érdekes.” Persze igaza volt, s talán jobban értett bennünket (engem mindenképpen) mint mi önmagunkat.
Igen, miért is volt bennem az igyekezet Lukácsnak ezt a korszakát tanulmányozni? Furcsa évek voltak, a hetvenes évek legeleje. Ha 1956-ban nem is vontam le a kommunizmus „pragmatizmusát” illető végső tanulságokat – hogy nem vontam le, s hogy ez minden, csak nem magától értetődő, arra 1978-ban döbbentett rá egy valahai magyar angolul Angliában, akit akkor még nem is ismertem, akivel azonban ma, mikor ismét otthon él, valamiféle barátságot érzünk egymás iránt; ő talán valamiféle értelemben máig is baloldali, de 1956 tanulságait, gondolom, már 1956-ban levonta – 1968-ban már szembesülni kényszerültem a kommunizmus végső igazságával. Miért érdekelt hát még mindig, ha nem is az 1930 utáni, de mégis a kommunista Lukács? Ő maga, mint mondottam, látta már, hogy igazából nem érdekel, így hát nem valószínű, hogy az ő személye iránt érzett szeretetem vezetett volna. Futottam a pénzem után? Még mindig azon voltam, hogy ha nem is a kommunizmust, de legalább a marxizmust megmentsem magamnak? Hogy Vajda Mihály hogy s mint volt a dologgal, az persze nem különösebben érdekes, legfeljebb akkor, ha volt önmagámra mint a valaha a marxizmus földi megváltóerejében hívő értelmiségiek egyikére tekintek. Azok egyikére, akik – s sokan voltunk ilyenek – a Lukácséval ellentétes utat jártuk. A századforduló táján formálódó Lukács úgy érezte, hogy a modern világ esetlegessége nem engedi meg felépíteni személyiségét. Keresett valamifajta fogódzót, valami biztos pontot, melyet alapnak tekinthet. Mint oly sokan – csakhogy kevesen voltak, akik a kétségbeesett keresésnek oly zseniális „nyomát” hagyták az utókorra, mint ő, ezért olyan fájdalmasan feltűnő a meglelt út inadekvátsága –, ő is a kommunista marxizmusban találta meg a megnyugvást, melynek legalábbis egy évtizeden át igazán nagy s hátborzongatóan ijesztő filozófusa volt, hogy később egyik legkulturáltabb, itt-ott renitenskedő funkcionáriusává legyen. Rálelt valamire, amihez azután egy hosszú életen át igazodni kényszerült. Az én generációm meg kvázi készen kapta a földi megváltástant; mert hogy földi megváltás nélkül nem megy, az 1944-ben eszmélvén evidencia volt a számomra. Megszabadulni ettől a hitemtől, megérteni, hogy a földi megváltásnak ez az ígérete nem véletlenül, hanem a dolog lényegéből eredően, pontosan azért, mert földi megváltást ígér, csak reprodukálni képes azt a poklot, melyből menekülni fogódzót nyújtani látszott – hosszú folyamat volt. 1968 egyértelműen beindította, az 1969 és 1972 közötti évek Magyarországa azonban dacolni látszott az egyértelmű tanulsággal, így hát még nehéz volt explicitté tenni a már végiggondoltakat. Nem politikáról van itt szó, politikai illúzióim, illúzióink nem voltak már régen. A világ teoretikus „végiggondolásáról”. Arról a fogalmi keretről, melyen belül megtanultunk gondolkodni. Mennyiben gondolkodás az, amely nem kérdez rá a készen kapott fogalmi keretekre? – kérdezhetné akárki, s igaza lenne, csakhogy éppen erről volt szó. Az ember nem tudja oly könnyen feladni a hiteit. Annál is inkább így van ez, mert ahogy Proust mondja egy helyen, „[a]bba a körbe, ahol a hitünk él, a tények nem tudnak behatolni, mert hisz a hitet nem ők hozták létre, és így nem is semmisíthetik meg; állandóan meghazudtolhatják s mégsem tudják meggyengíteni.” (Gyergyai Albert fordítása.) Nekem ahhoz, hogy hitelt adjak a tényeknek, meg kellett küzdenem a magam, persze egyre kontúrtalanabb, marxizmusával. S az az út azon keresztül vezetett, hogy mesterem halála után, 1971–1972-ben, a szerkesztői munka kvázi kiegészítéseképpen kísérletet tettem Lukács eredeti marxizmusának dekonstrukciójára. E szövegeket Lukács már nem láthatta. Mondanivalójukkal azonban tisztában volt.