VASIL BILAK AZ ÁGCSERNYŐI TALÁLKOZÓRÓL
Ma is komolyan úgy gondolja, hogy ha Dubcek és hívei betartják mindazt, amit Ágcsernyőn ígértek Brezsnyevéknek, akkor Csehszlovákia lakossága megbékél a helyzettel?
Az a véleményem, hogy az ágcsernyői találkozó a két ország pártvezetése között valóban fordulópont lehetett volna abban a válságos helyzetben. Svoboda elnök is örömmel beszélt erről. Maga a találkozó egyébként a szovjet pártvezetés és a CSKP központi bizottsága elnöksége szintjén zajlott. Márpedig a történelemben ez volt az első ilyen eset. Svobodát mint tekintélyes politikust, a Szovjetunió nagy barátját hívták meg. Annak ellenére, hogy nem volt tagja a csehszlovák párt központi bizottsága elnökségének. Ő pedig őszinte örömét fejezte ki afelett, hogy egy ilyen megbeszélést folytathatunk, és a válság nem mélyül tovább, hanem meg fog oldódni. Persze órákig lehetne beszélni róla, mi minden történt ott, milyen folyamatok zajlottak a kulisszák mögött.
A felszínen pedig csupán annyi látszott, hogy találkozott a két pártvezetés.
Igen. Az első napon, vasárnap, repülőn érkeztünk Kassára. Onnan autón mentünk tovább Ágcsernyőre. A szovjetek hétfőn érkeztek, vonaton Ungvárról, Munkácsról vagy nem tudom, honnan. A vasutasok helyi művelődési házában találkoztunk. Itt zajlott a tanácskozás. Elsőként Brezsnyev kapott szót, aki alapos, és meg kell mondanom, nagyon jó helyzetelemzést adott. Őt Dubcek követte, egy egészen más álláspontot tükröző felszólalással.
Előzőleg a központi bizottság elnökségi ülésén Prágában – én nem voltam ott, de később olvastam a határozatot – Smrkovsky javaslatára úgy egyeztek meg a jelenlévők, hogy csehszlovák részről csak egy szónok, csak egy felszólaló lesz, Dubcek személyében. És más nem is fog beszélni. Miután azonban Brezsnyev és Dubcek befejezte, a szovjetek azt javasolták, hogy ha már így összejöttünk, szólaljon fel mindenki, akinek van mondanivalója. A szovjet oldalon Podgornij beszélt, utána Svoboda. Őt Seleszt követte, majd én és Koszigin – de lehet, hogy ő még énelőttem kapott szót. Cernik is beszélt, tehát kötetlenné vált a találkozó. Utána Piller szólalt fel, és mások.
Igaz-e, hogy Seleszt durván kikelt Frantísek Kriegel ellen, akit „galíciai zsidónak” nevezett?
Ennyire nyíltan nem mondta ki, de pontosan elmesélem, hogy történt. Itt ültünk mi (mutatja), és itt a szovjetek. A terem kicsi volt, elég szűkösen voltunk. A tanácsadók arrébb. Seleszt valóban elég gorombán beszélt, mert ő olyan… (nem tudja, hogy fejezze ki magát)
…kulturálatlan ember volt.
Ilyen volt a természete. Szóval gorombán beszélt, nem válogatta meg a szavait. „Így meg úgy”, mondta, „maguk szovjetellenes politikát folytatnak”. Kriegel itt ült, vele átellenben, és Seleszt közben Kriegelre nézett, tovább emlegetve a szovjetellenességet, a cionista veszélyt, miegymást. Kriegel megkérdezte: „De miért engem néz?” Seleszt erre azt felelte: „Mert maga olyan érdekes, hát azért nézem.” Tehát nem nevezte galíciai zsidónak, de tudom, hogy szűk körben, egymás között ezt mondták róla a szovjetek. Hivatalosan nem.
Seleszt felszólalása mégis rossz hangulatot teremtett, ment a susmus. Dubcekhez is eljutott, hogy tiltakozni kellene, és ő ennek a sugdolózásnak a hatására tiltakozott is Seleszt szavai ellen. Kérte, hogy ezt vegyék jegyzőkönyvbe. „Jól van”, mondta Brezsnyev, „benne lesz.”
Véget ért aznap a tanácskozás. Felszálltunk a vonatra. A szovjetek is a maguk vagonjába, és ki-ki elindult volna haza. De ahogy mi bementünk az étkezőkocsiba, nemsokára nyílt az ajtó, és megjelent Brezsnyev, Podgornij, Seleszt.
Meg Szuszlov.
Igen, Szuszlov is. Rögtön helyet szorítottunk nekik, két üveg konyak került az asztalra. Lencsét ettünk vacsorára. Van egy olyan mondás mifelénk, hogy valaki eladta a nézeteit vagy ilyesmi, egy tál lencséért. Leültek hát, helyet adtunk nekik, és így Smrkovsky, akinek mindenütt ott kellett lennie, már nem fért el. Így azután fél fenékkel ült a karfán, mert egy ilyen vasúti étkezőkocsiban nemigen van hely. És Smrkovsky azt mondta Selesztnek: „Szépen beszéltél, nagyon szépen!” És ott, helyben összeölelkeztek. Úgy látszott tehát, hogy mindent sikerült elsimítani.
Másnap reggel folytatódott a tanácskozás. Mindenki megjelent, csak Brezsnyev nem jött el… (hümmög)
Maguk persze azt hitték, hogy szimulál. Cservonyenko akkori prágai szovjet nagykövettől viszont azt hallottam, hogy Brezsnyev tényleg rosszul lett az ágcsernyői tárgyalások végén.
Legalábbis azt mondták. Mindenesetre a vonaton maradt. Azt üzente Brezsnyev, hogy itt van, de megbetegedett, és kéri Dubceket, menjen át hozzá. Dubcek meg is látogatta: több mint egy órán át négyszemközt beszélgettek. Akkor üzentek Cernikért, Svobodáért és Smrkovskyért, akik szintén odamentek, majd szovjet részről hívatták Koszigint, Podgornijt meg Szuszlovot. Ez a két négytagú csoport több mint egy órát, sőt talán két órát tárgyalt a vasúti kocsiban, és megállapodtak azokról a határozatokról, amelyeket a tanácskozás majd elfogad a végén. Megegyeztek egy újabb tanácskozásról is, mert a szovjetek azt javasolták, Zsivkov, Kádár, Ulbricht meg Gomulka is jöjjön Ágcsernyőre, hogy helyrehozzák a nem éppen szerencsés kimenetelű varsói találkozó okozta bajokat. Dubcek ezt elutasította.
Végül azonban olyan megállapodás született, hogy Pozsonyban újabb tanácskozást tartanak, amelyen elfogadják a végleges álláspontot. De már addig is visszahívják Kriegelt a központi bizottság elnökségéből, leváltják Pelikan tévéelnököt, és átszervezik a belügyminisztériumot, mégpedig úgy, hogy az állambiztonsági szervezet kikerül Josef Pavel belügyminiszter irányítása alól. (Egyre lelkesebben sorolja.) Volt még egy negyedik pont is, amelynek értelmében a hírközlésben kellett volna rendet teremteni. Meg kell szüntetni a szovjetellenes propagandát, vagy valami ilyesmit fogalmaztak meg. Dubcek mindezt szent eskü alatt megígérte Brezsnyevnek.
PJOTR SELESZT: MI IS TÖRTÉNT VALÓJÁBAN A KULISSZÁK MÖGÖTT?
Mihail Szuszlov, aki Brezsnyevet helyettesítette annak „betegsége” alatt, felszólalásomat és Dubcek válaszát követően egyszerűen zavarba jött, inába szállt a bátorsága. Mindent jelentett Brezsnyevnek, és amint nekem elmondták, úgy vélte, hogy egy kicsit enyhébben kellett volna fogalmaznom (Kriegellel szemben). Sőt, azt javasolta, hogy kérjek bocsánatot a csehektől az éles szavakért. Én azonban a leghatározottabban visszautasítottam egy ilyen gyáva és szégyenletes lépést. Akkor Szuszlov kitalálta a megbékélés módját: este menjünk be a csehek vasúti kocsijába egy pohár sörre. Én ezt is megtagadtam, de eljöttek értem a csehszlovákok, Bilak meg Kolder, és így kénytelen voltam beleegyezni. Ebből számunkra szégyenletes, mesterségesen megteremtett, teljesen fölöslegesen ránk erőszakolt „megbékélés” lett. Szuszlov politikai ravaszkodásai meg hókuszpókuszai. És – noha végül korántsem csak „egy pohár sört” ittunk meg – semmiféle őszinte beszélgetésre nem került és nem is kerülhetett sor. A „baráti találkozó” és a „kibékülés” kellős közepén a vasúti étkezőkocsiban odaült az asztalomhoz Smrkovsky, aki már alaposan felöntött a garatra a „pohár sör” után. Barátságosan hátba vert, és azt mondta: „Seleszt elvtárs, jól beszéltél. Hellyel-közzel talán egy kicsit túlzásba estél, de igazad volt. Nincs nekünk vezetőnk. Dubcek nem vezető, hanem jó nagy szar. Más ember kell nekünk, erős, akarattal rendelkező politikus.” Ebből látszott, micsoda hatalmi harc dúl a csehszlovák vezetésben.
A „pohár sör” mellett Smrkovskyval folytatott beszélgetésemnek erről az epizódjáról beszámoltam Brezsnyevnek, Podgornijnak meg Kosziginnek. A „kibékülés” után, késő este visszatértünk a saját területünkre. Az egész küldöttség Brezsnyev vasúti kocsijában gyűlt össze. Brezsnyev teljesen összetört volt, gyenge és tétova. Arról beszéltünk, mi történjen ezután. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ágcsernyői találkozó nem sikerült. Más nem történt, mint hogy a Csehszlovákiával való kapcsolat még feszültebbé vált. A csehek győztesnek érzik magukat. Igaz, legalább végleg meggyőződhettünk, mi is a csehszlovák „vezetés” álláspontja, és látjuk, milyen megosztottság dúl a CSKP központi bizottsága vezetésében. De a tanácskozásnak nem ez volt az eredeti célja.
(P. J. Seleszt: „…Da nye szugyimi bugyetye.” Dnyevnyikovije zapiszi, poszpominanyija cslena Politbjuro CK KPSZSZ. Moszkva, 1994.)