Az előző év legerősebb filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a sajtó. Ez a „filmév” igazából ’67 végén kezdődött. A Népszabadság karácsony előtti (dec. 23.) számában ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fő-író ellenvéleményt jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit, hullahegyeit.
Darvas modora és hangneme kínosan emlékeztet az ötvenes évekre, teljesen túlhaladott. Csikorgó lemez, Rényi Péternek sem kell, ő ennél dialektikusabb és korszerűbb. Most ravasz mutatványba fog. A Népszabadságban bizonyos fenntartásokkal nemrég lelkendezve üdvözölte a Csillagosokat – bőven idéztük a múlt havi „Beszélő-évben” – most azonban „helyére teszi”. Népszabadság-cikkét a nagyközönségnek szánta, e szigorúbban „elvi” dolgozatot viszont a párthavilap figyelmeseinek. Szigorú és „elvi”, de egészen másként, mint a póriasan elavult, az öldöklések sokkoló hatását bíráló, azok öncélúságát elítélő Darvas. Rényi tágabb látókörű:
„Miféle választás az, ahol egyik alternatíva a halál, a másik az élet? Jancsó ugyanis idáig absztrahálja a konfliktust. Aki ezen a válaszúton az életet választja, az nem felelősséggel cselekszik, csak minden élőlény elsőrendű animális ösztönének engedelmeskedik. Ebben az állapotban nincs etikai súlyú döntés, nincs választás a marxista morál értelmében sem, de hadd tegyem hozzá: még az egzisztencializmus értelmében sem.”
Azután kitér néhány más méltatásra: „Almási Miklós a Csillagosokról írt bírálatában (Kritika, 1968/1.) azért marasztalja el Jancsót, mert túlságosan elvont morális kérdések elé állítja hőseit. Én úgy értelmezem a Csillagosok, katonákat, hogy nem is morális kérdések elé állítja hőseit: a problematika a morálon túl játszódik le. Még ellenforradalmárai is túl vannak jón és rosszon. A sivár térség, amelyben itt az erők mérkőznek, az élet és a halál absztrakt pólusai. (...) A Jancsó-filmek ezért játszódnak olyan a konkrét, elvont világban, ezért nem hatnak ránk forradalmas indulataik ellenére sem forradalmasítóan. Hőseik hiába ágálnak úgy, mint a legendás hősök – mert nem látjuk, nem ismerjük meg azt a történelmi szituációt, amely a forradalmat szülte, hinni sem tudunk példájukban, nem tudjuk átélni harcuk belső tartalmát.”
Jancsó munkássága egyre inkább fontos ideológiai gyakorlótereppé válik. Újabb filmjét is most mutatják be, alig pár hónappal az előző után. A Csend és kiáltást Fehér Ferenc szintén marxista filozófiai szemszögből elemzi a Filmkultúra 68/2-es (március–áprilisi) számában.
„A mítosz (a folklórrá vált történelem) bevezetése egyszersmind az uralkodó, hivatalosan rögzített mítoszok rombolása is ciklusában. A Szegénylegények negyvennyolc szánalmas-tragikus epilógusa, egy nagy és illuzionista gondolat szétforgácsolódása veszendőbe ment életek sorában, az illúziót önveszélyesen dajkáló emberi sorsokban; másfelől a hatvanhetes béke és idill igazi arcának brutális felmutatása. A Csillagosok, katonák a forradalmat teszi elénk olyan vértől iszamos, mégis fenséges mivoltában, ahogyan az olajnyomatainkon nemigen látható. A Csend és kiáltás történelmi konkrétságban és történelmi igazmondásban – ha lehet – felülmúlja ikertestvéreit: a nemzeti gerinctörés félelmetesen találó és alig elviselhetően fájdalmas története.”
Érdekes áthallásokra ad alkalmat ez a nyilvánvalóan kevésbé esztétikai, inkább (marxista) filozófiai indíttatású és szemszögű írás. Fogalmazásmódja megnehezíti a mai olvasó dolgát (vajon az akkoriét is?). A Szegénylegények tehát Fehér Ferenc szerint „egy nagy és illuzionista gondolat szétforgácsolódása, veszendőbe ment életek sorában, az illúziót önveszélyesen dajkáló emberi sorsokban”. Hiába olvasom el még egyszer a botló mondatot, a mögötte rejlő gondolatot így is csak homályosan vélem érteni. Tovább: „Marx gondolata, mely szerint az elidegenedés közös sorsa elnyomónak és elnyomottnak, csupán eltérő módon, más-más irányban és igen különböző reakciókkal, a maga korában nem talált igazi ábrázolóra, csakis a tényt durván manifesztáló huszadik században. A marxi felismerés mai ábrázolói közé tartozik Jancsó Miklós, és úgy hiszem, a Csend és kiáltás ebben a tekintetben még a Szegénylegényekhez képest is előrelépett.”
Rényi Péter általában nem örült a Filmkultúra hangvételének, vitatott filmekről ő szerette kimondani az utolsó szót; valószínűleg Fehér Ferenc cikkének sem tapsolt. Természetesen tudok Fehér „helyzetéről”, azt sem feledem, hogy az előző évben a Kortársban értékes, a hivatalos „parabolisztikus” mellébeszélésekkel alig törődő tanulmányt közölt a Csillagosokról. Mégis, kései olvasóként, harminc év múltán, az ő és a Rényi Péter beszédmódját, sőt: a bennük tükröződő világszemléletet meghökkentően hasonlónak érzem.
Több hónapig húzódó vita duzzad a magyar filmről a Társadalmi Szemle hasábjain. A vitazárót természetesen, ki más, Rényi Péter „tartja”.
A Kétféle válasz a népiesség problematikájára című alfejezetben, a cannes-i díj hivatalosan nem támadható örömén túllépve, most már keményebben utasítja el a Kósa Tízezer napjából kihallatszó dallamot:
„A Húsz óra művészettörténeti és filmtörténeti érdeme, hogy olyan képet rajzolt a magyar paraszt helyzetéről a szocializmusban, amely érvénytelenné tette a népiek szemléletét. A népiek Tiborc-szemléletének bírálatára tett valamiféle kísérletet a Tízezer nap is, amely a sem ide, sem oda nem álló kisparaszt vergődését, a kétlelkűség tragédiáját exponálta. Csakhogy Kósának nem volt mersze kiemelni azt a történelmi cezúrát, amelyet a kollektivizálás objektíve jelentett; az ő hőse nem Elnök Jóska, aki a történelem nevében kimondja az ítéletet a kisparaszti életforma fölött, hanem egy messianisztikus megszállott, egy érzelmes rajongó, aki nem tényekkel, nem a szocialista világban már megtett úttal érvel, és ezért nem is tudhat többet mondani, mint azt, hogy kell lennie valahol valami megoldásnak. Alighanem az sem véletlen, hogy ez a hős még külsőleg is a vallási igehirdetőkre hasonlít.”
Vannak új színek is a palettán. Közönség és kritika egyaránt jól fogadott két elsőfilmest. Sándor Pál Bohóc a falon című filmjén a francia új hullám hatása érződik: a spontán és a „jól megcsinált”, ügyesen megírt filmfajta korai ötvözete. Létay Vera kiválóan jellemzi: „Éljen a szabadság! – kiált fel a film ifjú főhőse, hetykén szembenézve a kamerával, háta mögött a jómóddal berendezett szülői lakás, herendi porcelánjaival, katalogizált könyveivel... – Éljen a szabadság! – kiált fel az elsőfilmes rendező Sándor Pál, szembenézve a kritikusokkal, háta mögött a tekintélyes filmművészet márkás nagyjaival, katalogizált eszközeivel.”
Érdekes és nyersesége ellenére – vagy épp ezért – rokonszenves hang szólalt meg Mészáros Márta első filmjével (Eltávozott nap). Látszik a dokumentarista iskolázottság és szem; feszes, mégsem „előre kiagyalt”, hanem a forgatás közben (a filmvásznon) szinte spontánul kibomló történet egy soha nem látott apját felkereső munkáslányról. Kovács Kati nagyon érdekes, a szó legjobb, leghitelesebb módján „amatőr”...
Még folyik a Társadalmi Szemle nehézveretű vitasorozata, de máris itt van, még tavasz előtt a Falak, Kovács András munkája.
Mai szemmel elképesztő, és egy mai, fiatalabb nézőnek tán nem is egészen érthető az a heves izgalom, amellyel kritika és közönség ezt a filmet fogadta. Egy nagyvállalat főmérnökei és vezetői a gazdasági reformok ottani bevezetése vagy akadályozása érdekében végigintrikálják s főleg végigvitázzák a filmet.
„Amit alakjai mondanak: ragyogó logikájú tanulmány, eleven és izgalmas vita. Ami viszont történik velük, amit cselekszenek: nélkülözi az esszé minden sajátosságát; csak ürügy bizonyos problémák fölfejtésére, kimondására.” (B. Nagy, ÉS, 1968. 7. sz.)
A Falak alaposan megmozgatta a napi- és hetilapok kulturális rovatát: majd minden főbb rovatvezető és helyettes főszerkesztő a pezsdítő vita szándékával vitatta a pezsdítő vitát kiváltani szándékozó szöveg-filmet. A Falak kapcsán használták először a pár évig büszkén vállalt „cselekvő film” kifejezést. A reformszellem csitulta után kevésbé.
Minden vitázó, minden méltató és minden hozzászóló azonos „reform-pozícióból” szólt. Ezért is maradt meg emlékezetemben a talán egyetlen másfajta hang.
Ungváry Rudolf a Vigiliában valami olyasmit írt, hogy egyszer, néhány évtized múlva majd talán nem is lesz olyan fontos, hogy a különböző, a Falakban klikkbe verődő és intrikáló, reformer meg nem reformer főhivatalnokok melyik gazdasági irány hívei, hogy a vitákban kik és milyen érvekkel diadalmaskodnak. Hűvös modorú, rövid cikk, de a mai fénytörésben élesen villog.
Veszprém nyáron, mint egy szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó itt forgatja a Fényes szeleket, mely majd a következő év tavaszán minden idők legnagyobb magyar filmvitáját robbantja ki. Augusztus 21-én szokás szerint kora reggel indulnak a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják meg a prágai események hírét. A gépkocsi megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten hallgatnak. Indulnak tovább: készül a fehéringes pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek, a körbe-körbe becsapatások és meggonoszodások filmje, a Fényes szelek.
Március végén a francia filmklubok szervezésében magyar filmhétnek tapsolnak Nizzában. A magyar filmek tavasszal, nyáron, ősszel, minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek. Ez az év a pecsétekkel jóváhagyott Európa-bajnoki sikerek éve lehetett volna külföldön. Jancsó Csillagosokja az előzetes hírek szerint valószínűleg Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvá teendve a Szegénylegényekkel történteket (csak Forman Tűz van, babámja a lehetséges ellenfele). A fesztivál azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.
Botrány Cannes-ban, Pesaróban, Velencében. A diáklázadások a fesztiváltermeket is elérték. San Sebastianban nem szakadt félbe a szemle. Ide a prágai események után szerencsés érzékkel küldték Bacsó Nyár a hegyen című, ma is érdeklődéssel nézhető filmjét: Mensáros mint eszméit kiábrándultan is őrző egykori rab találkozik az eszmevezetők parancsait követő egykori ávós rabtartójával a művészteleppé átépített munkatábor falai között. Amikor Bacsó filmje a spanyol üdülővárosban fontos díjat nyer, itthon bemutatják a következő munkáját, a Fejlövést. Máig e két filmet vélem Bacsó legjobb munkáinak.
Miként az év vitával (a Csillagosokéval) indul, új vitákkal (a Dózsa-filmével) zárul. Kósa mozgóképe helyett még csak az Új Írás publikálta hosszú filmnovella „látható”, de így is zaklatott eszmecserékre ad alkalmat. A Pécsi Játékfilmszemle nem sokkal Csehszlovákia megszállása után zajlik, de a nem csökkenő reform-optimizmus bűvöletében. A főtéma ott is a „Dózsa” lesz.
Dózsának „hit nélkül, illúziótlanul kellett a tüzes trónt végigszenvednie, a választás miatti felelősség szörnyű súlyával, mégis meggyőződve az igazáról” – nyilatkozott a forgatókönyv egyik írója, Csoóri Sándor. Magyarázat a mai és a filmet nem ismerő olvasónak: „a szörnyű felelősség súlya” nem a tüzes trón vállalása miatt kínozza Dózsát. Sokkal inkább a véres forradalmi terror, a szimpatizáns, de csüggedő „értelmiségiek” elhallgattatása miatt (a filmben a krónikás-deák nyelvét tépetteti ki) gyötri önvád a parasztlázadás vezérét. Nemes Károly filmtörténész józanul jegyzi meg: „Szerencsésebb lett volna a témát a mai életanyagban felvetni, de nem biztos, hogy lehetséges lett volna.”
Pécsett Huszár Tibor reformkommunista tartotta az általános vitabevezetőt, de igazából nem ez az „általános eszmecsere”, hanem egy későbbi, Rényi Péter főszereplésével zajló Dózsa-vita keltett majdnem színházi érdeklődést. A részben szakmabeli, részben az ország minden tájáról idegyűlt egyetemista közönség Kósának és Csoórinak tapsolt, Rényi Pétert visongva lehurrogta. A helyettes kultúrpolitikus gyakran elvörösödve, mazochista örömmel játszotta a pofozóbábu szerepét – mi viszont elégedetten sétálhattunk utána az október-fényű Széchenyi téren: „Jól megmajmoltuk a hatalmat.” Ma az a szörnyű gyanúm, ők majmoltak meg minket, ők alkották a lenini úton zavartalanul haladó karavánt.
„Jó mulatást, ’68” A Pannónia Filmstúdió rajzfilm-összeállításának viszont öncsalás nélkül lehetett tapsolni.