Tagadhatatlan tény, hogy az 1989 utáni átalakulásban nem került sor igazságtételre. Az 1947–63 között elkövetett bűnök miatt a diktatúra egyetlen tisztségviselőjét sem vonták felelősségre. Ez baj. A jobboldal ezt ki is használja, és miközben bután üvöltözik a kormányzat „liberálbolsevizmusa” ellen, arra joggal mutat rá, hogy itt a bűnök – szemben a nácizmus és a nyilasság bűneivel – büntetlenek maradtak.
De jogos hiányérzetünk és erkölcsi aggályaink mellett próbáljuk elképzelni: mi lenne, ha Biszku Bélának hívnák a magyar hadsereg főparancsnokát! Márpedig éppen ehhez hasonló helyzet állt fent mindmáig Chilében, ahol a hadsereg főparancsnoka egészen mostanáig Pinochet „tábornok” volt. Pinochet gyilkos: legalább 3000 – egyes adatok szerint 40 000 – ember vére szárad a lelkén. Ez sokszorosa az 1956 utáni megtorlás áldozatszámának.
Akik erre a jobboldalról felüvöltenének: de hát ezt megelőzően Chilében bizonyára vörös terror dúlt, és a fehér terror csupán annak a retorziója volt, azokat tájékoztatom, hogy 1970–73 között Chilében nem volt semmiféle terror, hanem tökéletes demokrácia. Allendét nemhogy diktátornak nem tekinthetjük, de szinte „mamlasznak” nevezhetnénk: tűrte, hogy a szeme előtt szerveződjék meg egy katonai ellenforradalom. De ne nevezzük őt mamlasznak: a szó jó értelmében vett idealista volt. Akárcsak Nagy Imre. „Oly korban élünk”, mikor az ilyen embereket meggyilkolják.
De hát miért volt „szükség” erre az ellenforradalomra? Hát semmit se csinált Allende 1970–73 között? De bizony igen: törvényeket fogadtatott el (mindenfajta erőszak nélkül) a parlamenttel, melyek földet adtak a parasztságnak, (kártérítés ellenében) államosították a külföldi iparvállalatok, a bányák és a bankszektor egy részét, és mindenekelőtt ingyen-tejet adott a chilei gyerekeknek. Lehetséges, hogy mindez valakinek nem tetszik (nekem igen), de azért ilyesmikért talán mégsem kellene a vérnek patakokban folynia, ugyebár?
Fájdalom, 1973. szeptember 11. – ideológiailag – pontos tükörképe volt 1968. augusztus 21-nek. 1968. augusztus 21-én az derült ki: a Szovjetunió vezetőivel nem lehet vitatkozni, mert ők mindenfajta szabadságot „polgárinak” bélyegeznek, és az elnyomást a „szocializmus” szükségszerű velejárójának tartják. Holott korábban már kibontakozott a sztálinizmus bírálata, mely radikálisabb formában arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet „szocializmus” nem szocializmus, mert egy új osztálytársadalmat alakít ki. 1973. szeptember 11. viszont azt bizonyította be, hogy az USA által képviselt polgári liberalizmussal sem lehet vitatkozni, mert csak addig tartja tiszteletben a szabadságjogokat, amíg valaki a „Szent Magántulajdonhoz” nem nyúl. Ettől a ponttól kezdve már nem liberális, hanem vérengzeni kezd.
Mármost nagyon nehéz ilyen világban élni annak, aki a liberalizmusban és a szocializmusban az újkori felvilágosodás két ágát látja, melyeknek vitatkozniuk kell egymással, de egymás ellen harcolni nem. Hiába vágják a pofámba, nem tudom hányadszor – ezúttal liberális oldalról –, hogy „nincs harmadik út”, ha én egyszer mindkettőt rossznak tartom, és e sejtésemet a valóság fájdalmas módon igazolja. A helyzet igazán alkalmas arra, hogy a politikát végképpen megutáljam. Paradox módon a Jaurčsék, Nagy Imrék, Allendék mártíruma, a Kriegelek, Bibók, Kéthlyk szenvedései tartják bennem a lelket.
„Nincs harmadik út” – én ezt a kommunistáktól hallottam először 1947–48-ban. Nem kell ecsetelnem, hova jutottunk vele. Most ugyanaz hangzik el – a másik oldalról. Hangoztatói nézzék végig a történelmet: nem akkor csúsztunk-e mindig félre, amikor ez a mondat elhangzott? Nem volt „harmadikutas” Jézus Krisztus, Erasmus vagy Condorcet? És kinek lett igaza? Mi mindent takaríthattunk volna meg, ha az emberiség ezekre a harmadikutasokra hallgat!
És még ha igaz volna! Ha csakugyan nem lenne harmadik út! De van – csak eltorzult formában. A különféle nemzeti-vallási fundamentalizmusok – a harmadik út torzói. (Mint ahogy torz harmadik út volt a fasizmus is – a liberalizmus és szocializmus negatív oldalainak „szintézise”.) Nagy Imre és Németh László 1955–56-ban a harmadik világban még egy újfajta szocializmus megvalósításának terepét látta. Dél-Amerika talán a legalkalmasabb volt erre, hiszen gazdasági viszonyai fejletlenek voltak, viszont politikai kultúráját Európából vette át. Chilét pedig az emelte ki a dél-amerikai országok közül, hogy ott 1973-ig soha diktatúra nem volt. Ezen túlmenően a katolikus egyház szerepe Dél-Amerikában egészen más, mint Kelet-Európában: ott a társadalmi progresszió képviselője, nem pedig a 'konzervativizmusé vagy éppen a reakcióé. (Allende legfőbb támogatója Henriquez santiagói bíboros érsek volt.)
Allendét meggyilkolták, a demokratikus szocializmus chilei kísérletét szétverték. A harmadik világ most nem humanista arcát mutatja, még csak nem is számomra nem nagyon rokonszenves „újbalos” arcát, hanem a legrosszabb fajta nemzeti-álvallásos ideológiáktól elcsúfított arcát – megannyi torz lázongás a „globális” kapitalizmussal szemben, de a felvilágosodás egész ideológiájával szemben is.
Újabban szokás „szociáldemokrata korszaknak” nevezni az 1945–73-as időszakot. Valóban: ebben az időszakban a demokráciákban természetes volt, hogy legalábbis erőteljes szociális reformoknak kell a kapitalizmust alávetni. 1973 óta a „neoliberalizmus” nevében ezeket a vívmányokat sorra visszaveszik. A kapitalizmus 1973 óta komiszabb lett. Amit pedig Kelet-Európára rázúdít, az a felháborító népnyomor és egy kis tőkés réteg jóléte – gyakorlatilag uralma, habár törvényekkel korlátozott uralma. És a legnagyobb baj az, hogy nincs alternatíva, mert a másik oldalon egy új barbárság áll, mely különböző „nemzeti” és „vallásos” hisztériák jegyében új zsarnokságokat kíván teremteni! Világméretű ellenforradalom ez – két, egymás ellen forduló fejjel. Pinochet diktatúrájában az volt különösen undorító, hogy nem is volt két feje, vagy legalábbis a két fej jól megfért egymással: egyesítette – pre festae – a két tendenciát: egyszerre volt kapitalista és „keresztény nemzeti”. Ma nálunk jobboldali lapok legromlottabb publicistái jelenítik meg azt a szintézist.
Pinochet rendszere különben egy ideig gazdasági fellendülést hozott. Ám aztán tönkrement és hatványozottan kezdte termelni korunk két gazdasági nyavalyáját: a munkanélküliséget és az inflációt. (A hagyományos kapitalizmussal ellentétben ez a két baj ma egyszerre jelentkezik). Meg is bukott ez a rendszer: végül is népszavazásos úton bukott meg. És nemcsak hogy senkit sem rehabilitáltak Pinochet áldozatai közül, de – ismétlem – a gyilkos mostanáig a chilei hadsereg főparancsnoka volt.
Allende meggyilkolásának fő kitervelője Kissinger volt. És neki, aki közben Brezsnyevvel tárgyalt a világ újrafelosztásáról, volt képe idejönni Magyarországra 1989-ben, és a „kommunizmus megdöntőjének” szerepében tetszelegni. Egy félmondatot azért a chilei ügynek is szentelt: „Allende életben maradhatott volna, ha lemond és elmegy az országból.” Borzasztóan megható. Kádár majdnem pontosan ugyanezt mondta Nagy Imréről.
Természetesen Allende súlyos hibáit nem kívánom letagadni. Elnöksége alatt jó kapcsolatban volt Moszkvával és a moszkovita Chilei Kommunista Párttal, mely aztán az államcsíny idején elárulta őt. De ez nem változtat azon, hogy nem volt bolsevik. (Ha az lett volna, legalábbis elmenekül, és nem hal meg művével együtt.)
Az én világnézetem 1953 és 1973, 18 és 38 éves korom, Nagy Imre fellépése és Allende meggyilkolása között alakult ki. A demokratikus szocializmust azért vallom saját világnézetemnek, mert van egy meghatározott antropológiai eszményem, melynek igazi, egzakt meghatározását különben a feleségem adta meg: az egyén gondolkodása legyen önálló, cselekedetei viszont irányuljanak – segítő értelemben – másra. (Megfelelek-e én magam ennek az eszménynek? – nem tudom.) Tudom, hogy legalábbis egyelőre megoldhatatlan problémának tűnik ennek jogi rögzítése. Az önálló gondolkodás és az önálló (akár önző) cselekvés jogilag rögzíthető (szabad az, ami másnak nem árt); az altruizmusra azonban csak „ajánlások” dolgozhatók ki, jogilag kötelezővé nem tehető. Ezért olyan nehéz a demokratikus szocializmus jogi struktúrájának körülírása. Bibó ’56-ban alkotott egy modellt, melyben a választásokon csak szocialista pártok indulhattak volna. Bevallom: szűknek éreztem a szabadságnak ezt a fokát, bár az a világ még mindig sokkal jobb lett volna a mainál, amikor szocialista pártok Magyarországon egyáltalán nincsenek, és a „szocializmus” szót megbélyegzésként használják.
Amikor a demokratikus ellenzékhez csatlakoztam, leszögeztem: a totalitárius „szocializmust” a demokratikus szocializmus eszménye jegyében bírálom. Ha valaki a liberális kapitalizmus nevében bírálja, szövetségesemnek tekintem addig, amíg a totalitárius „szocializmus” fennáll, de ellenfelemnek tekinteném, ha a totalitárius „szocializmus” összeomlana, és ő a maga eszményeit kívánná megvalósítani. Ha viszont diktatúrás megoldásokhoz vonzódik, akkor már nem ellenfelem, hanem ellenségem.
De ez a probléma a „gyakorlatban” nem is merült fel. Nemcsak azért, mert „a rendszer” megdőlése elérhetetlen álomnak tűnt. Hanem azért sem, mert a demokratikus ellenzék reprezentánsainak végleges szakítása a rendszerrel – mely éppen 1973-ban, az ún. „filozófusperben” pecsételődött meg – korántsem abban állt, hogy az ellenzék a kapitalizmus zászlaját kezdte volna lengetni. A demokratikus ellenzék nagyrészt szocialista volt. Számos képviselője korábban az ún. „új baloldal” hívéül szegődött! Ezek példaképe éppen nem Allende volt, hanem Che Guevara, aki a világon „negyven Vietnamot” kívánt „létrehozni”, mintha bizony nem folyt volna elég vér így is. A Kádár-rezsimet balról bírálták, ami jogos volt abban a tekintetben, hogy ez a rezsim antiegalitárius és szegényellenes volt, ez a bírálat azonban mégiscsak egybecsengett valamiképpen amaz ősbolsevikok bírálatával, akik ezt a rezsimet nem tekintették eléggé diktatúrásnak. (És a rezsim nem pusztán engedte, de bizonyos fokig „tenyésztette” is ezt az „új baloldaliságot”, amíg létében nem veszélyeztette. Valahogy úgy kezelte, mint a Horthy-rendszer a nyilasságot.) A liberális demokráciára ez az „új baloldal” teljes nihilizmussal tekintett, az USA-ban valamiféle szörny-államot és gengszter-birodalmat látott, és bevallom: 1977-ben, mikor csatlakoztam a demokratikus ellenzékhez, volt bennem gátlás: hogy fogok én a korábbi „új balosokkal” szót érteni.
Azt álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy 1989-ben ők is üvöltözni kezdenek: „Éljen a kapitalizmus”, „Marx halott”, „Harcoljunk a demokratikus szocializmus ellen”. Én 1973-ban teljes szívvel mellettük voltam. Feltételeztem, hogy „újbalos” túlzásaikat és eltévelyedéseiket kinövik, és beállnak a demokratikus szocializmus táborába. Nem én tehetek róla, hogy új hisztériáikkal nem tudok mit kezdeni. A legkevésbé akkor, amikor a saját szememmel látom mindazt a negatívumot, amit a kapitalizmus restaurációja jelent: a néptömegek nyomorát, a társadalmi különbségek szüntelen növekedését, az emberek demoralizálódását, egy selejtes tömegkultúra térhódítását.
Az én nézetem az, hogy szabadság és szocializmus elválasztása így is, úgy is rossz. Rossz, ha szocializmust akarunk csinálni szabadság nélkül, és rossz, ha szabadságot akarunk szocializmus nélkül. Az első változat nem teljesítette a társadalmi igazságossággal kapcsolatos „elvárásokat” sem. A másodikat az emberek nem fogják igazi szabadságnak érezni. Mert jó a liberalizmus alapelve: „szabad, ami másnak nem árt”; de a kizsákmányolás árt a kizsákmányoltaknak, és végső soron a kizsákmányolóknak is.
Hitem egy olyan társadalomban van, melyben a szabadság a kooperációra irányul, nem pusztán a versenyre. Ha ez „megvalósíthatatlan utópia”, akkor soha abból a morális pocsolyából, amelyben ma tengődünk, kimászni nem fogunk. Én azonban nem hiszem, hogy a szocializmus az európai kultúrkörből kiküszöbölhető. Ez a kultúra sokszor meg tudott már újulni, és gondoljuk meg, mennyivel nagyobb veszélyben volt 1939–41 között, amikor a két totális diktatúra megegyezett egymással, és az ember alapvető jogai – úgy tűnt – végleges pusztulásra voltak ítélve! Az elvadultságnak és a kétfejű újbarbárságnak ezen a korszakán is túl fogunk jutni.