Nem tudok fényképezni. Így történt, hogy egy nyári délután négy kockát egymásra fotóztam. A filmet automata hívta elő és másolta, aztán az összemontírozott kópiát órákon át bámultam: mit tud a véletlen! Képes egybeolvasztani több különféle teret és időt, s ezáltal különös, új dimenziót teremteni.
És most, hogy elolvastam Diósi Ágnes kötetét („Várj, madár…”, Kávé Kiadó, 1997), ez a nyári fénykép jutott az eszembe. A tüneményes szerző sok-sokféle zsidóságunkat exponálta a könyvpapírra.
A „tüneményes” szót persze majd megmagyarázom. Diósi Ágnest nem ismerem, talán egyetlen pillanatra találkozhattunk élete szép napján, a Bálint Házban, könyve premierjén. A kultúrotthonban olykor egymásra zsúfolódnak a programok; én magam azon a napon este héttől Schnapp Lea izraeli írónővel készültem egy mintegy hatvan-nyolcvan perces beszélgetésre, de várnunk kellett a teremre, mert odabent Diósi Ágnes premierje elhúzódott. Már kinyílt az ajtó, a népes közönség felfokozott hangulatban tódult kifelé, miközben Schnapp Lea baráti köre befelé igyekezett, s a kavarodásban csak annyi időm maradt, hogy gyorsan megvettem az előttünk szereplő írónő (Ámos Imre rajzával borított-díszített) könyvét.
Szenvedélyesen gyűjtöm a Holocaust-irodalmat, a mai magyar–zsidó prózát, ám úgy adódott, hogy a tavaszi kötetből őszi olvasmány lett. S amikor a végére értem a mintegy 180 oldalnak, s rátaláltam a szerző utószavára, melyben tényregénynek minősíti művét, s ezt az inkább módszertani megjegyzést el is kellett fogadnom, legfőbb érzésem mégis az volt: Diósi Ágnes tüneményes leleménnyel és tudatos következetességgel regénnyé ötvözött, azaz egymásra fényképezett különféle zsidó és zsidókkal szorosan érintkező nem zsidó emberi sorsokat.
Kezdjük a sorsokkal.
Mert amikor erre a szubjektív recenzióit készülve fölidéztem a „Várj, madár…” sodrát, hangulatait, a történet testét, hamarjában nem is tudtam megmondani, hány életutat kísér nyomon a szerző, s van-e olyan alakja ennek a XX. századot időben csaknem teljesen átfogó ívnek, aki leginkább fölruházható a „főszereplő” titulussal. Aztán azt kellett mondanom: nincs. Ugyanis bennem egyszerűen összemosódott Jutka és Éva, Singer doktor és Ella néni, Lajos és Zsuzsa, Vera és Karcsi meg a többiek alakja. Egy idő után úgy éreztem, mintha a családom tagjai lennének. Természetesen nem behelyettesítve, párhuzamokat, megfeleléseket keresve és találva, hanem úgy, egészben.
S akkor megértenem: roppant fontos könyvet írt Diósi Ágnes. Kitűnő leíró prózát. Nagyszerű újságírói, remek szociológiai teljesítményt nyújtva. Távolságtartó a közlés, olykor már-már szenvtelen hangú, alig-alig tör át rajta a mindennapi emberi cselekedetek, érzelmek, gondolatok, viselkedések izgalma, elfogultsága. Miközben minden sora ontja az információt, hogy ne mondjam: a bölcsességet. A zsidó bölcsességet, persze, ami (éppen ezért) nem zárja ki az egyetemességet.
Azt hiszem, bátran tekintheti minden magyarországi zsidó família a sajátjának, legbensőbb családregényének ezt a könyvet. Hiszen mindegyikünk közös sorsa a gyorsuló ütemű asszimiláció, az érzelmes-érzelgős visszagondolás a nagyszülői házra, ahol még élő volt az ima (de este azért már nem öltenek töfilint), és a lélekben megfogant az áldás. S minden családban mély sebeket ejtett a Holocaust. Egyeden zsidó barátomat nem tudom megnevezni, akinek megfelelőjét meg ne lehetne találni e kaleidoszkópszerű leírásban. Akinek ne ment volna Palesztinába-Izraelbe a rokona, ne fogott volna fegyvert a testvére a távoli és mégis oly közeli közös hazáért; aki ne lelkesedett volna a halucokért, a sómérokért, a mizrahisokért, aki aztán mégis itt maradt és mimikribe menekült, aztán maga is elhitte a kezdetben magára erőltetett mesét, s régi álmait új áltatásokkal cserélte fel, megalkudott ezerszer és ezeregyedszer… És lelkes mozgalmár lett, miközben belesodródott a vegyes házasság örvényébe, s ha igyekezett is e minőségében teljes és nyíltszívű eletet élni, azért a gyerekei elől lehetőleg eltitkolta a származását. Később meg feltűnt ilyen-olyan kisközösségekben, a politikaiakban (ellenzékiekben) éppen úgy, mint a felekezetiekben (beleértve akár a szektákat is), miközben ezernyi módon álcázta (például eszperantóval, cigányszolidaritással, munkásmozgalom-történeti kutatásokkal) eltorzult zsidószeretetét.
Ilyenek voltunk, ezek vagyunk. És azért szeretni való ez a könyv, mert az értékek mellett kendőzetlenül felmutatja a gyarlóságainkat. Meg a kitörési próbálkozásainkat.
Tehát az önmagunk megváltoztatásának és az önmegvalósításnak a könyve is a „Várj, madár…”
„Hol érdemes élni?” – kérdezi Diósi Ágnes. És így felel: „Nem feltétlenül ott, ahol jó dolga van az embernek. Hanem ott, ahol dolga van.” Vagyis a megoldás nem az, hogy feljutunk a boldogság kék hegyének csúcsára. Inkább a munka, a „megmászás” maga. Ezért a szereplők nem is afféle vidám fickók, hanem töprengő, tétovázó, a sok erőfeszítéstől kicsit kimerült emberek. Mert mondhatnánk: a kétezer éves száműzetés örökségében élő mai zsidó ember célja Izrael. De akkor mit kezdjünk az alábbi történettel? „Sula utazni készült valahová. Szokott módján volt felöltözve, nadrágban, rövid ujjú blúzban. A buszmegállóban egy pajeszos gyerek leköpte. Sula megrángatta a tincsét, fölpofozta, aztán hazament, és ágynak esett. Be kellett szállítani az idegosztályra… És csak ezt motyogta egyfolytában: »Egy ilyen anyát…, akinek a fia hősi halált halt…«” Csakhogy a feloldhatatlan ellentmondást egy másik magyar–zsidó asszony ekként érzékeli: Jutka percekig ült dermedten, kezébe temetett arccal. Úgy érezte, száz év is kevés lesz ahhoz, hogy béke legyen ebben az országban. De ha száz évig él, se akar máshol élni.”
Mások viszont abban az országban maradnak, ahol a szüleik el vannak temetve. Ez a mondat sokszor visszatér a könyvben. És ezek a szereplők élik a kettős identitású emberek életét. Tulajdonképpen nekik íródott, róluk szól Diósi Ágnes könyve.
Ezeknek a szereplőknek a sorsa személyesen érinti, következésképp alaposan felkavarja az olvasót. Aki választ szeretne kapni a maga megannyi konfliktusára. Mert ahogy a dolgok most állnak, az egyéni és a közös, pontosabban a közösségi feleletet mielőbb meg kell adni. Forr, alakul, változik a világ. Magyarország történelmi lépés előtt áll: választania kell a modern államszerveződés, a legkorszerűbb technikai-gazdasági fejlődés lehetősége, a globalizáció, az integráció, valamint a befelé fordulás, a délibábos maradiság között. A meglévő – amúgy is hevenyészve kialakult – pártstruktúra szükségszerűen összeomlik, ám agonizálása közben drámai összeütközésekkel mozgósíthatja – és tévesztheti meg – a társadalmat.
S vajon e várható feszültségek és alighanem elmaradhatatlan indulatok idején mihez kezd majd az a nyolcvan-százezer magyar állampolgár, aki zsidónak tartja magát, akit mások zsidónak tartanak? Vajon az elmúlt száz év alatt tanult túlélési készség és az elmúlt nyolc-tíz évben kialakult – egyébként felemás – cselekvési formák és organizációs csírák megfelelőnek bizonyulnak-e a lehetséges legjobb válasz megadásához?
Akiknek az a hivatásuk, hogy példát mutassanak, akikre ránehezedik a közösség vezetésének felelőssége, jól teszik, ha elolvassák Diósi Ágnes könyvét. Mert áttekintés és számvetés nélkül aligha lehet hozzákezdeni a holnap szükségképpen megadandó válasz megfogalmazásához. Néhány hevenyészett kérdés, kifejezetten a „Várj, madár…” által felvetett gondolatok jegyében: milyen vallási és világi intézmények szükségesek a megújuló Magyarországon a megújuló zsidóság összefogására? Van-e elegendő tudós hitéleti vezető? A zsidóság mely ága kap hivatalos és spontán támogatást? És kitől? Milyen keretek között – kik, mire, hogyan – oktatják a gyerekeket? Miként illeszkednek a meglevő és a kialakuló rendszerbe a szellemi központok (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, a zsidó-keresztény párbeszédet szorgalmazó társaság, a cionisták szervezete, a Wallenberg Társaság, a templomok körül kialakult klubok (például a Bethlen téri), a folyóiratok, a könyvkiadók és így tovább. Továbbá: miért nincs magyar zsidó szociológiai kutatás? Hogyan alakulhat a magyar zsidóság viszonya Izraelhez, az Európai Unió országainak zsidóságához? Betöltheti-e a magyar zsidóság a híd, a kapocs szerepét a nyugat-európai (például a francia) zsidóság és a keleti (Oroszország) között? S kik lesznek e kontaktus képviselői? Miként alakul át a hitközség, hogy alkalmassá váljon a XXI. század legelejének merőben újszerű feladatainak elvégzésére? Hogyan kell „kezelni” a vegyes házasok problémáit? Nem volna célszerű számukra klubot alakítani? (Diósi Ágnes szerint a vegyes házasság nem asszimiláció, hanem szimbiózis; kialakul benne egy új minőség. Így van vagy nincs így, társadalmi összefüggéseiben a probléma létezik, érdemes volna jó választ adni rá.)
Nem zsidó ember alighanem értetlenül áll e kérdések előtt. Például az úgynevezett nagy magyar irodalom – nem a politikai publicisztika! – az elmúlt hosszú-hosszú években egyáltalán nem tért ki a zsidó problematikára. Igaz, megtette ezt a gyarapodó számú zsidó irodalom. Természetesen ennek az irodalomnak kényes ügyekről is beszélnie kell, az előítéletekről, a belőlük levont különféle hibás következtetésekről. De ahogy – Diósi egyik szereplőjének szavaival – „az Istent lehet hinni vagy tagadni, lehet vele hadakozni, lehet szidni, mindent lehet vele csinálni, csak egyet nem: elfelejteni. Nem hagyja magát”, ugyanígy van a zsidósággal is.
Az új Európában, úgy vélem, e kérdéskörnek, az együttélési viszonyoknak, az egymásrautaltságnak, a kooperációnak egészen új formái alakulnak ki. Erre pedig fel kell készülni.
Diósi Ágnes a múltról ír. A jövőért – s ez a könyv zsidó és nem zsidó olvasójának legfőbb tanulsága – közösen kell dolgozni.
- Kultúra [6]