Számok
Az Amerikai Egyesült Államok igen nagy ország. Megnéztem az 1990-es cenzust: a 250 millió lakosból mintegy 20 millióan voltak kollégisták (hogyan nevezzem magyarul a college studenteket?) ebben az évben, s a 25 év feletti népesség csaknem 10 százalékának volt BA diplomája, további 5 százaléknak pedig MA-e, ezzel egyenértékű üzleti diplomája vagy PhD-je. 30 millió diplomás. Sok ezer egyetem. Az amerikai felsőoktatás hatalmas birodalom és hatalmas üzletág és – legalábbis ettől tartok – a méretek és a dimenziók nem esetleges vonásai ennek a rendszernek, hanem a lényegéhez tartoznak. Nem pusztán arról van szó, hogy több egyetem több diplomást képes eltartani – ami azt illeti, 1946, vagyis a GI Bill aranykora óta, amely egyebek között ingyenes felsőoktatást biztosított minden leszerelt katonának, s így nagy keresletet támasztott oktatók iránt, egyetemi oktatókból Amerikában állandóan túltermelés van.
De ennek a hatalmas rendszernek mégis van egy alapvető előnye minden kis rendszerrel szemben: sok minden elfér benne. Az amerikai felsőoktatás erősen specializálódott: a közepesen jó egyetemek nem versenyezhetnek ugyan a hierarchia csúcsaival, de így is képesek életben tartani egy-két nemzeti vagy nemzetközi szinten élenjáró oktatási és kutatási programot. Sok minden elfér benne annyiban is, hogy a legdrágább magánegyetemektől a legolcsóbb állami vagy városi college-ig a diákság (a többé vagy kevésbé fizetőképes, illetve versenyképes kereslet) sokféle szegmensét képes kiszolgálni. És végül sok minden elfér benne abból a – talán legfontosabb – szempontból is, hogy nincs dogma, amely egyeduralkodóvá válhatna benne, és semmiféle személyes befolyás sem terjedhet túl egy-két egyetemi campuson.
Miért jó az amerikai egyetem? Az amerikai egyetem nem jó: egyetem és egyetem között hatalmas presztízskülönbségek és minőségbeli különbségek vannak, s a gyengébb egyetemek, az elkerülhetetlen kontraszelekció folytán, egyre gyengébbek lesznek, míg az erősek gazdagodnak és erősödnek. Nem tudom, milyen nagyok ezek a különbségek – de éppen elég nagynak látszanak ahhoz, hogy a diákok kétségbeesetten versenyezzenek a jobb egyetemekért. Megéri jó egyetemnek lenni vagy jó egyetem hírében állani: a Columbia University, amely tagja az Ivy League-nek, tehát garantáltan jó egyetemnek számít, csaknem kétszer annyi tandíjat kérhet el a diákjaitól bizonyos szakokon, mint más egyetemek – például a New York University (NYU), amely nem Ivy League-tag, de a jó, középerős egyetemek közé számít Amerikában (történelem szakon ez az összeg 30 ezer dollár körül van a Columbián és 20 ezer dollár körül az NYU-n – vessük össze ezzel a maximális egyetemi ösztöndíj összegét, amely általában 12 ezer dollár, és egy diák valóban meg tud belőle élni, ha igen szűkösen is). S mivel megéri jónak lenni, ezért az egyetemek szintén kétségbeesetten versenyeznek a jó (vagy híres) oktatókért és bizonyos mértékig az ígéretes hallgatókért is. Nem mintha az amerikai egyetemi emberek a tudomány önzetlen szentjei volnának – tanszéki szinten Amerikában éppúgy létezik szakmai féltékenység és gyűlölködés, mint bárhol másutt. A tanszéki szintet azonban az itteni egyetemeken ellensúlyozza és karbantartja a hatékonyság- és pénzorientált központi irányítás – az egyetemi bürokrácia –, továbbá az a tény, hogy a tanszékek viszonylag demokratikusan működnek, és újratermelik a maguk pluralizmusát. A patrónus-kliens rendszer ki van zárva: minden kinevezés körül vérre menő harcok folynak az oktatói frakciók között, többnyire a „sokszínűség” versus „minőség” nevében, legalábbis a humán tudományok területén, ahol a teljesítmény kvalitása kevésbé mérhető, mint a természettudományokban, s ahová könnyebben beszüremkedik a „helyes” irányultság iránti elfogultság.
Mércék és sanszok
Az amerikai egyetem tehát nem jó, hanem jobb vagy kevésbé jó, esetleg a legjobb, s állandóan versenyben és mozgásban van. A versenynek és a mozgásnak megvan a maga sajátos pszichológiája. Az intézményen belüli verseny következtében a hallgató és az oktató teljes odaadással és elkötelezettséggel teszi a maga dolgát a rendszernek azon a pontján, ahol éppen – ideiglenesen – tartózkodik, hogy aztán gondolkodás nélkül továbblépjen, ha ugorhat egy kategóriát intézményen belül vagy az intézmények közötti versenyben. A meghódítható helyek skálája igen széles, a félállásban alkalmazott és igencsak nyomorúságos fizetésen tengődő segédoktatótól a tudományos sztárig, akit horribilis összegekkel és sosemvolt kedvezményekkel igyekeznek magukhoz csábítani a feltörekvő egyetemek, olyannyira, hogy az „assistantship” (szerződéses segédoktató) rendszere és a „sztárrendszer” olyan komoly szociális feszültségeket kelt az egyetemi világban, hogy az már a The New York Times figyelmét is felkeltette. Nem létezik ugyanis az érdemeknek és az érdemek hiányának olyan meggyőzően megalapozott mércéje, amely lenyeletné a tízszeres vagy hússzoros fizetéskülönbséget azokkal, akik már feladták a feljebb jutás reményét – még Amerikában sem. De valamiféle mérce azért létezik.
Az amerikai mérce lényege, hogy dolgozni kell. Az oktató, míg el nem éri a sztár-státust, rengeteget tanít, sokszor szabott tanrend szerint, de ha szabadon alakítja ki a kurzusát, a szokásrend akkor is megköveteli, hogy alapos irodalomjegyzéket állítson össze, ismerje és ismertesse az összes fontosabb álláspontot a témában, hosszú dolgozatokat írasson és bíráljon el, és egyenként konzultáljon a diákjaival. Emellett az oktatónak természetesen írnia és konferenciáznia is illik. A diáktól – humán szakon – elvárható, hogy heti ezer-kétezer oldalt elolvasson, hogy mindig megjelenjen az órán, és ne késsen a dolgozataival. Amerikában elképzelhetetlen, hogy a diákok teljesen készületlenül jöjjenek az órára, és az is elképzelhetetlen, hogy ne jelenjenek meg, olyannyira elképzelhetetlen, hogy nem is tudom, miféle szankció jár vele: mindenesetre az „órai munkát” éppúgy beleszámítják az osztályzatokba, mint az önállóan megírt dolgozatokat, amelyek vagy számosak, vagy hosszúak. Iskolás rendszer. Az amerikai diák harminc-harmincöt éves koráig iskolás, ami nem egyszerűen abban nyilvánul meg, hogy iskolába jár, hanem abban, hogy halálosan komolyan veszi az iskolát, az iskolával méri magát, ahhoz viszonyít és attól vár mindent. Az amerikai diák nem feltétlenül kiemelkedően intelligens, nem is nagyon önálló, nem is művelt, de rettenetesen keményen és alázatosan dolgozik, akár fizet az oktatásért, akár nem – Amerikában a graduate studentek többsége, legalábbis a nem pénzes szakmák felé vezető szakokon, kap valamiféle támogatást vagy legalább tandíjkedvezményt. Ehhez a kemény és alázatos munkához az egyetem biztosítja a feltételeket: könyvtárat, számítógépet, információt, tanári segítséget. Azt a tényt tehát, hogy a diákok ritkán vesznek fel félévente három óránál többet – ennyi a kötelező óraszám, s minden további óra további pénzekbe kerül –, s bizonyos kereteken belül ezeket az órákat szabadon kiválaszthatják, nem szabad félreérteni. Ez nem azt jelenti, hogy a diákot graduate szinten már önálló kutatóként kezelik. Ellenkezőleg. Az amerikai diákot a rendszer egyáltalán nem veszi emberszámba: az amerikai diák kiképzendő anyag, aki besegíthet a professzora kutatásába. Az amerikai diák valójában nem is vehet részt a „felnőtt” tudományos világban: megvan neki a maga proto-világa, a graduate konferenciák és publikációk világa. Magyar posztgraduális éveimre és kollégáimra visszagondolva, elképzelhetetlennek tartom, hogy a magyar doktori hallgatók többsége berzenkedés nélkül felöltse ezt az alázatos, iskolás mentalitást. A magyar egyetem egészen másról szól, mint az amerikai. Az amerikai egyetem ugyanis, a diák számára, elsősorban a társadalmi mobilitást jelenti, s nem a humán szakok álmodozó idealizmusa nyomja rá a bélyegét. Ezek a szakok is megférnek benne. De a rendszer szellemét nem ezek alakítják – hiába lázadoznak a humaniórák néha a „liberal education”, azaz a kiművelt emberfőket és nem jól eladható szakmai profilokat gyártó egyetem nevében.
Az amerikai egyetem nem arra való, hogy kutatókat neveljen. Az amerikai egyetem, ha jól látom, semmiféle jól meghatározott célt sem szolgál: áru, szolgáltatás, közbülső lépcsőfok, a mobilitás csatornája, sok minden elmondható róla, de az nem, hogy társadalmi ideálok nevében vagy szolgálatában működnék. Az egyetem, elsősorban, jól jövedelmező befektetés a diák számára. S mivel mindenki tudja, hogy college degree nélkül hiába igyekszik megmászni a középosztályi fennsíkra vezető meredek emelkedőt, aki 13 évesen, vagy 9 évesen, már kellően tisztán lát és realistán álmodozik – és a legtöbb amerikai gyereknek idejekorán megtanítják a realista álmodozás művészetét – az kisiskolás korától fogva college-nevek és graduate schoolok bűvöletében él, örökösen rangsorolja magát, s az oktatási rendszerben elszenvedett vereségeket koravén katasztrófatudattal éli meg: nem vettek fel a Hunterbe, kesereg a 12 éves, tehát nem mehetek college-ba a Brownra, tehát a PhD-met nem a Harvardon fogom szerezni, hanem legjobb esetben is csak az NYU-n. Egyszóval, sohase fogok többet keresni évi 50 ezer dollárnál.
A Harvardról nézve az NYU szemétlerakóhely, de a City University of New York (CUNY) diákja, akit college-hallgatóként gyakran még olvasni és számolni kell tanítani, világosan láthatja, hol a valódi határ: az NYU diplomáját jóvá lehet tenni, de a CUNY diplomáját már igen nehéz. Hozzá kell tennem, hogy ezek a rangsorok természetesen állandóan változnak. Ez a rendszer azokban, akiknek sikerül megkapaszkodniuk a jobb helyeken, vagy reménykednek még a feljebb jutásban, szinte automatikusan kineveli az iskolásság szellemét és a kötelességtudó szorgalmat – van ugyanis mit várni az iskolától. Az iskola nem az élet előzménye, nem puszta haladék, hanem a pályaív része, s ha ez az ív megtörik, utólag kell kiegyengetni. Erre van mód – de közben telnek az évek.
Magyar átkok
Ha van rendszer, amely nem hasonlít az ösztönzők és hierarchiák eme kegyetlen és hatásos rendszerére, az a magyar. Bár a kliens-mentalitás és a lustaság szidalmazása sosem fölösleges, azt hiszem, Magyarországon az efféle rendszer kiépítésének objektív korlátai vannak: kicsi az ország, a felsőoktatásra nincs fizetőképes kereslet, kevés az egyetem – egyszóval, nincs piac. Az egyetemi világok kicsik és belterjesek, nincs hová mozdulni egy-egy egyetemről, a személyes kapcsolatok behálózzák az egész országot, leágaznak a könyvkiadás, az állami adminisztráció, a szponzorok világába, és óhatatlanul befolyásolják a személyi döntéseket. Nagyon nehéz elszabadulni a személyesség eme kicsiny, meleg és fullasztó világából: a magyar egyetemi világ túl kicsi ahhoz, hogy önmagán belül létrehozzon egy tudományos nyilvánosságot. Így hát vagy képes kicsikarni magának egy szögletet a nemzetközi nyilvánosságban, vagy megméretlen marad, amitől akár még kiváló is lehet, de ezt soha teljes bizonyossággal nem tudhatja sem ő, sem más, mivel nem „talált rá” az a közeg, amely hitelesíthetné az efféle osztályzatokat.
Magyarországon azok a normák, amelyeket a mobilitás és a verseny kényszerít rá az amerikai egyetemekre, ostobának és rugalmatlannak tűnnek, mechanikus szabályoknak, amelyeknek nincs más alapja, mint a „felzárkózás” imperatívusza. Minek számolgatnánk X. vagy Y. publikációit vagy vizsgálgatnánk a citation-indexét – mintha nem tudnánk, hogy mennek a dolgok, ki okos és ki grafomán, ki van abban a helyzetben, hogy tanítványokat (és ezzel hivatkozásokat) gyűjtsön, és így tovább. Nincs jobb ezeknél a mechanikus szabályoknál, de emberi veszteséggel járnak, s mindaddig, amíg a magyar oktatók nem tudnak magától értetődően belépni a nemzetközi egyetemi világba, ezt a veszteséget nem is ellensúlyozza semmi.
A nemzetközi egyetemi világba pedig nehéz belépni, illetve nehéz jól belépni. A kelet-európai zárványokat az itteni egyetemi nyilvánosság meglehetősen ingerülten szemléli: a New School for Social Research-ön például, ahol viszonylag sok magyar humán tudós fordul meg, „magyar maffiát” emlegetnek, mivel a magyar oktatók főként magyar-magyar vonalon érkeznek, informális kapcsolatokra támaszkodva. Sokkal több ösztöndíj, itthoni nemzetközi konferencia és külföldi konferencia-pénz, vendégoktató, idegen nyelvű tudományos kiadvány és mindehhez megfelelő marketing kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen. Ez nyilván pénzkérdés, de nemcsak az: bosszankodva tapasztaltam például, hogy a New Hungarian Quarterly, amely elvileg jár a New School könyvtárába, 1989 óta nem küldi a számait, és ezt az ottani könyvtárosok még csak észre sem vették.
Egyszóval, azt gondolom, hogy az amerikai egyetemi rendszer annyiban lehet csak mérce a magyar egyetem számára, amennyiben a magyar egyetem megtanul létezni az amerikai egyetemi rendszer számára. Akkor lesz értelme Magyarországon a „publish or perish” rettegett parancsának, ha a magyar publikációkat nemzetközi mércével mérik egymás között a magyar tudósok. Nem azért, mert a nemzetközi mércék feltétlenül jók, hanem mert másféle mérce nem létezik. Ehhez azonban a mércéket ismerni kell: a mérce pedig a tudomány működése, nem a tudomány nyelve. Nem egyfajta tudományos nyelvet kell ismerni, amelyet azután dogmává lehet emelni, hanem a terület, sőt lehetőleg a szomszédos területek összes fontosabb tudományos nyelvét, a mércét ugyanis ezek összevetése, ütköztetése szolgáltatja, nem az egyik vagy másik módszer mechanikus alkalmazása.
Magyar álmok
Nem nehéz elképzelnem azt a munkacentrikus egyetemet, amelyről szívesen álmodoznék, mert minden, ami feltétele a munkának, adott azon az egyetemen, amelynek éppen a hallgatója vagyok.
Item, oktatók, akiknek hivatását és egzisztenciáját oktatási tevékenységük adja, tehát éppolyan odaadással készülnek az óráikra és törődnek a diákjaikkal, amilyen odaadást elvárnak tőlük.
Item, egy nagy egyetemi könyvtár, önkiszolgáló fénymásoló gépekkel, számítógépekkel, amelyeken keresztül nemcsak a helyi katalógushoz férhetek hozzá, hanem a fontosabb nemzetközi könyvtárakhoz és adatbázisokhoz is. Ebbe a könyvtárba rendszeresen megérkeznek a folyóiratok, és nem tűnnek el belőle évekre a könyvek, mert bárki bármennyi könyvet kikölcsönözhet, igen, egyszerre akár hatvanat-hetvenet is, méghozzá nem egy hónapra, hanem mindjárt három-négy hónapra, de sürgős szükség esetén ezek a könyvek visszahívhatók, és nincsenek kölcsönzési privilégiumok.
Item, egy viszonylag olajozottan működő egyetemi bürokrácia, amely bizonyos szempontból elviselhetetlen ugyan, mint minden bürokrácia, de mégis szolgáltatáscentrikus: önti magából az információkat, minden erejével azon van, hogy megkönnyítse a diák számára a tájékozódást; s olyan hálózatot teremt számára, amelyhez sok ponton illeszkedhet: az ismerkedés-jellegű nyitott naptól az ösztöndíj- és munkalehetőségeken át a végzősök elhelyezkedéséig mindenre létrehoz néhány centrumot és irodát, és mindent megtesz azért, hogy a diákélet göcsörtjeit elsimítsa. Az amerikai egyetem, amennyiben valakinek van erre igénye és/vagy pénze, afféle totális intézményként működik, s az orvosi ellátástól a lakhatásig, a szórakozási lehetőségektől a vallási igényekig mindenről gondoskodik, amíg az ember igényei a diáktól elvárható igények körén belül maradnak.
Item, egy olyan rugalmas szervezeti építmény, amely minden bürokratikus szabályozottsága és karbantartottsága mellett bőséges teret ad az alulról jövő kezdeményezéseknek, és ezeket, ha méltónak ítéli (nem egészen tudom, milyen mércék szerint), fel is futtatja. Az amerikai egyetem nem demokratikus abban az értelemben, hogy szavazati jogot adna a diáknak az egyetem irányításában. Bizonyos egyetemeken, az általam ismertek közül például a New Schoolon, kétségkívül létezik az oktatók hallgatói véleményezésének rendszere, de nem tudom, járnak-e szankciókkal a negatív vélemények, és az intézményi autoritást és a „felnőttek” döntéshozó szerveit a New Schoolon is megvédik a diákok demokratikus impulzusaitól, ha arra kerül a sor.
Hogy hogyan lesz ebből magyar egyetem, nem tudom. Részben természetesen pénzről van szó. De még inkább arról, hogy miféle motivációkra épít és miféle motivációt kínál az egyetem. Az amerikai egyetem fő helyén elsősorban a boldogulás áll, nem pedig a tudás. Azokból tartja el magát, akik fizetnek az általa nyújtott lehetőségekért és életesélyekért, hogy azután kiképezhesse azt a kisebbséget, akik révén újratermeli önmagát. S mindennek mintegy melléktermékeként, különösebb nemes felindultság nélkül (habár a nemes felindultság retorikájával azért felvértezve) egyre csak termeli a tudást, hasznost és haszontalant egyaránt. Ezt a fajta motivációt, és vele a fizetőképes keresletet, csak a gazdaság és az életstratégiák alapos átalakulása hozhatja és hozza is magával Magyarországon. Háromszoros éljen tehát azoknak, akik meg akarják és meg is tudják fizetni a maguk útját abba a rétegbe, amelynek Magyarországon még neve sincs, de akiket itt Amerikában professionals-nek hívnak. A baj véleményem szerint nem az, ha vannak, akik tandíjat fizetnek – a baj az, ha ez kontraszelekcióval, kettős mércével vagy a szegények kirekesztésével jár. Annyi biztos viszont, hogy a piaci helyzet teremtette motiváció nem fogja egyhamar amerikanizálni a magyar egyetemet – ahhoz nem elég nagy és erős ez a kereslet, és nem elég biztatóak azok a lehetőségek, amelyeket a magyar egyetemi diploma kínál. De az amerikanizálásnak lehet egy másik értelme is. És itt kezdődik az igazi álmodozás.
A magyar egyetemi világ sosem lesz olyan nagy, mint az amerikai, és nem lesz képes arra sem, hogy mércéket szabjon a világ számára, arra azonban képes, hogy megteremtse azt a belső pluralitást és belső mobilitást, amely nélkül sem motiváció, sem mérce nem létezhet. Ehhez arra van szükség, hogy az egyetemek sokkal nyitottabban működjenek. Szükség lenne többszintes képzésre. Legyenek külföldi előadók. Az egyetemek és a tanszékek szervezzenek közös konferenciákat, ha nemzetközi konferenciákra nem telik. Minden oktatási program és tanrend legyen publikus, épüljön írott sillabuszokra és bibliográfiákra. A számonkérés rendszerében kapjon nagyobb szerepet az írásos munka, és átfogó vizsgák váltsák fel az egyes előadásokra épülő kollokviumokat. Mindezt ezerszer elmondták már mások, és meg is valósították – például az ELTE filozófia szakán, ahol engem képeztek.
Ha pedig, és ez az igazán nehéz kérdés, mindezt elmondták már és meg is valósították, és mégis, még mindig elégedetlenek vagyunk a magyar egyetemmel – mi hiányzik akkor, és mit lehet tenni? Bármilyen metafizikusan hangozzék is, érzésem szerint a szellem az, ami nem „amerikai”, és ezen részreformok nem segítenek. Talán semmiféle adminisztratív reform sem segít rövid távon – miféle reform vehetné rá az oktatókat és a diákokat arra, hogy hirtelen vegyék nagyon komolyan ezt az egészet, amit mindeddig – tisztelet a számos kivételnek, akik ettől még kivételek maradnak – főként megúszni igyekeztek? Arra volna talán szükség, hogy elsőként a felsőoktatás tágabb világának főszereplői – vagyis az egyetemi irányítás és az oktatásért felelős állami szervek – vegyék nagyon komolyan az egyetemet és harcoljanak érte, úgy harcoljanak, mintha az életük függne tőle, ha már az nem oldható meg, hogy valóban ettől függjék legalább az egzisztenciájuk, noha minden bizonnyal ez volna az egyetlen biztos garancia az efféle harci kedvre. Nemcsak az állami pénzért kellene harcolniuk az egyetemeknek, hanem a piaci helyért és a nemzetközi presztízsért is, azért, hogy ígérhessenek valamit a hallgatóiknak, naprakész tudást és nemzetközi szinten mozgó oktatókat. Talán nem túlzok nagyon, ha azt állítom, hogy az egyetemek vezetése és a minisztérium elbliccelte ezt a harcot, amelyet jórészt egymás ellen kellett volna megvívniuk, hogy végül a megfelelő ösztönzők összetalálkozzanak az elvárható teljesítményekkel. A Széchenyi-ösztöndíj például a magyar oktatók egy részét megmenti az éhezéstől, és ez máris nagy dolog, de kétlem, hogy alapjában változtatni tudna az egyetemek szellemén. A szellem ugyanis az oktatók és a hallgatók közös hitéből áll elő – ez a közös hit optimális esetben annak szól, hogy valami fontosat és hasznosat csinálnak, szuboptimális esetben pedig annak, hogy az embernek tisztességgel meg kell dolgoznia a fizetéséért, az ösztöndíjáért vagy a lehetőségeiért, még ha vannak is kételyei tevékenysége végső, metafizikai értelmét illetően. Én tehát egy efféle hitről álmodozom, lelkes, vagy szuboptimális esetben kötelességtudó arcokat képzelek a magyar egyetemre, akiknek a fejében meg sem fordul, hogy az egyetem nem a legfontosabb kerete az életüknek. Ha úgy tetszik, ez lenne a legmélyebb amerikanizáció. Az amerikai egyetem vezérlő szelleme ugyanis ez a szorgos, áhítatos, puritán komolyság.
- Játéktér [6]