Rendszerváltó kálvinisták

Váradi Monika Mária [1]

Színpad és szereplők

Főiskola, gimnázium, általános iskola, templom, két parókia, egyházi hivatal, Kálvin-terem; Karikás központjában nem kell öt perc ahhoz, hogy elsétáljak az összes egyházi épület mellett, abban a sűrű térben, amely az 1990 óta eltelt évek eseményeinek színpadaként szolgált. Arról, ami a magyarországi egyházak morális és politikai rehabilitációja, az „egyházi kárpótlás”, a felekezeti iskolák újraindítása idején és azóta Karikáson történt, a mezővárosi gyülekezet közös presbitériuma határozott, igaz, nem mindig jó egyetértésben. A főszerepet és egyben a rendezést a gyülekezet két választott lelkésze[1] vállalta magára nagy elhivatottsággal. A nagytiszteletűek különböző egyéniségek, más-más talentumokkal, kedéllyel, ebben a történetben mégsem kapnak saját, egyedítő nevet, mert villongásaik, alkalmi összecsapásaik ellenére erősebbek a presbitériumon belül elfoglalt pozíciójukból, az egyházi és történeti hivatásukról vallott fölfogásukból fakadó közös, összekötő elemek, amelyek a presbitériumon belüli hatalmi viszonyokat, a konfliktusok természetét és megoldásuk irányát is döntő módon meghatározzák.

Nem egyszerű feladat kideríteni, valójában hányan is tagjai a karikási református gyülekezetek közös presbitériumának. Hatvanan lennének, de már az a lista sem teljes, amelyet a Nagytiszteletű némi habozás (felsőbb, tán egyházmegyei szinttől kért elvi engedélyezés) után kezembe nyomott. Sorszámok állnak üresen, egy kéz kihúzott néhány nevet, ám újabbakat nem írt föléjük. Apránként kiderült, a listán szereplők közül már nem mindenki tagja a testületnek, s vagy nem találtak még helyükre alkalmas személyeket, vagy találtak ugyan, de ők nem tették még le esküjüket; a presbitériumot meglehetős mozgás jellemzi az utóbbi években. Igaz, a testület közel felét kitevő nyugdíjasok egy része idős, beteg ember, a létszám változása mégsem az élet természetes ritmusához igazodik, jóval inkább a belső konfliktusok hullámzását követi.

Karikáson, a huszonhétezres mezővárosban élőknek valamivel kevesebb mint felét keresztelték reformátusnak, a nagytiszteletűek szerint vagy négyezren fizetik az egyházfenntartó járulékot, és veszik igénybe az élet komolyabb fordulóin az egyház szolgáltatásait, négyszázan lehetnek azok, akik több-kevesebb rendszerességgel látogatják Isten házát, az aktív gyülekezeti tagok. Ennek a kálvinista kisvilágnak[2] az elitjét alkotják ők, a presbiterek[3].

Rejtőzködő elit és mezővárosi létforma

A testületnek vagy tizede hajdani mezővárosi középosztályi és nagygazdacsaládokból származik. A középosztályi családokból érkezőket a származás és még inkább az értékrend, életvitel hasonlósága jellemzi; sikeresen éltek a szocializmus kínálta iskolai mobilitási lehetőségekkel, egyetemi diplomát szereztek; ez a stratégia már csak azért is magától értetődő volt számukra, mert a családok értékrendjének sarokköve volt a kultúra, a tudás és az élet minden területén való helytállás.

Miriam 1942-ben született, 1992 óta karikási főépítész, 1993 óta presbiter, 1995 óta gondnok az egyházban. Anyai nagyapja tanyasi kántortanító, aki nemesi címet viselő parasztcsaládban fölnőtt feleségével maga is sikeres gazdálkodó volt, ám Isten más talentumokkal is bőkezűen ellátta; színműveket írt tanítványainak, barkácsolt velük, autodidakta botanikusként is nevet szerzett. Miriam édesapja is a legendás karikási alakok sorát gazdagította: a fővárosi festőművész beleszeretett a tanító úr leányába, odahagyta Budapestet. Karikáson különösen a második világháború után vált nehézzé alkotásainak értékesítése, egy-két portré, freskó a gyárnak, rajzszakkör a múzeumban; három leánygyermeket nevelő felesége néha hóna alá kapott egy-egy képet, s elindult házalni vele. Az édesapa szerencsére nagy kézügyességű ember volt, így néha más forrásból is bevételhez jutott a család; gyönyörű cserépkályhákat épített. A mindennapi kenyerünk mindig megvolt, és ezért hálát adtunk Istennek. Szegényen éltünk, de mindenünk megvolt, amire szükségünk volt. Az alapszükségletek közé tartozott a művészet, a kultúra, a könyv; néhány megőrzött alföldi tájkép mellett azok az albumok őrzik az apa emlékét, amelyeket festékes ujjaival lapozgatott és összemaszatolt. Apja kézügyességét igen, művészi tehetségét nem örökölte a jó eszű Miriam, építésznek tanult, sem diákévei alatt, sem később, amikor egy állami tervezővállalatnál dolgozott, nem érte támadás, bántódás hite, templomjárása miatt, megóvott ettől az Isten, Miriamot mindig, mindenütt megbecsülték. Az idős, bibliás édesanyjával élő, gyermektelen asszonyra bármilyen munkát rá lehet bízni, legnagyobb kudarcnak ő azt tartaná, ha valamivel nem készülne el időre. Pontos, megbízható, lelkiismeretes és végtelenül jóhiszemű ember, lelkésze szerint javíthatatlan optimista.

Gerzson 1928-ban született, ügyvéd, 1992 és 1997 között a közös presbitérium főgondnoka volt. Apja a debreceni kollégiumból 1923-ban került Karikásra gimnáziumi tanárnak, a nagy tudású férfiú tankönyveket írt, életét a mezőváros kultúrtörténetének szentelte. A város mindig megbecsülte őt, csak a Rákosi-érában helyezték ki egy általános iskolába, a hetvenes-nyolcvanas években azután igyekeztek ezt jóvátenni, azzal a nevét és arcvonásait őrző emléktáblával is, melyet a család házának falán helyeztek el. Gerzson anyja egy régi nemesi család fővárosba elszármazott tagjaként tért vissza ősei szülővárosába, katolikus hitben nőtt fel, ám konvertált, mivel tanítóitól a református egyház ezt elvárta, ennek ellenére a családban ökumenizmus uralkodott, Gerzson, a főreformátus később maga is mélyen hívő katolikus asszonyt vett feleségül. Az anya pianista volt, aki gyakran lépett föl a férje által szervezett irodalmi estéken, a második világháború után a gimnáziumi tanári fizetés már kevés volt a család eltartásához, ekkor a karikási intelligencia gyermekeinek adott zongoraleckéket, egy darabig a háztartást is maga vezette, hisz nem lehetett cselédet tartani, csak miután egyetlen fia elfoglalta első állását, volt módja ismét bejárónőt alkalmazni. Gerzson 1946-ban kezdte meg jogi tanulmányait, megélte a teljes tanári kar menesztését és az új, kommunista professzorok uralmát, de ő ekkor már csak vizsgázni járt be, és a Ráday Kollégium lakójaként, református hitsorsosai között valamelyest védettségben, elkülönülten élhetett, mélységes megvetéssel néztünk erre az egész vircsaftra. Doktorátusának elnyerése után a közeli megyeszékhelyen gyakornokoskodott, először ott lett az ügyvédi munkaközösség tagja is, 1956-ban, sok '56-os üldözöttet védtem, az öregek nem merték vállalni, hazafias kötelességemnek éreztem, szerencsémre nem kellett akasztásra mennem. 1958-tól Karikáson praktizál. Annak ellenére, hogy 24 éves kora óta presbiter, a hetvenes években tanácstaggá választották, még a jóindulatú, ám kissé alkoholista ember hírében álló párttitkár is őt jelölte a karikási ügyvédi munkaközösség vezetőjének. Nem ő volt az egyetlen presbiter tanácstag, jó barátja, az 1919 után repatriált tisztviselőcsaládból származó, 1956 után Karikásra telepedett, itt családot alapító körzeti orvos, Gideon egy darabig az egészségügyi bizottságot is vezette, mindaddig, míg meg nem neszelték, hogy a karikási alkoholizmust, öngyilkosságot feltérképező tanulmányai a burkolt rendszerbírálat veszélyét rejtik magukban. Egy orvos vagy egy ügyvéd számára munkájuk jellege, a széles klientúra nem csupán presztízst biztosított, hanem védettséget is, Gideon megengedhette magának, hogy bemenjen a rettentően nagy pártemberként ismert iskolaigazgatóhoz, akinek szegény iparos édesapját, bibliás édesanyját ő kezelte, hogy kijelentse, nem szeretné, ha leányát bárki zaklatná azért, mert beíratta hittanra.

Miriam családjában a politika sosem volt beszélgetés tárgya, az aktív politizálástól édesapjához hasonlóan Miriam is ódzkodik, Gerzson és Gideon egyaránt aktívan részt vettek a rendszerváltás politikai küzdelmeiben; Gideon az MDF helyi és megyei szervezetének alapítója, 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő volt, Gerzson, aki otthonról az istenhit, nemzeti elkötelezettség értékei mellett politikai szempontból a józan közép, a szélsőségek elutasítását hozta magával, ugyancsak e párt támogatásával lett városi képviselő.

A Karikáson maradt vagy a betelepült középosztályi utódokkal szemben a presbitériumban képviselt, rokoni szálakkal egybefűzött nagygazdacsaládoknak a világháborút követő évek létalapjuk megrendülése és elvesztése mellett nem egyszer fizikai és lelki gyötrelmek sorát hozták, ám hosszabb-rövidebb idő után „helyrebillent” a családok sorsa. Sámuel ugyan kulákcsalád sarja, mezőgazdasági tanulmányait még az üldöztetés előtt elvégezte, s hamarosan állami gazdasági vezető lett, gyermekeit egyetemre küldte; fia a mezővárosban széles kliensi kört és megbecsültséget jelentő állatorvosi szakmát választotta, leánya jól menő ügyvéd, aki a kilencvenes évek elején röpke két évig maga is presbiter volt. Sámuel és fia egyaránt a karikási kisgazdapárt tagja, míg az apa megyei közgyűlési, addig fia már a második ciklusban városi képviselő. A volt nagygazdacsaládok a szövetkezeti átalakulás, a földtulajdon-rendezés során visszaszerezték birtokaik egy részét, emellett tevékenyen részt vettek az átalakítás lebonyolításában is, és jelen vannak a legnagyobb létszámú és legerősebb karikási párt, az FKgP magjában.

Sámuel unokatestvére, Dániel már élete derekán járt, amikor egzisztenciája összeomlott, ő maga kulákként internálótáborba került. Szabadulása után állami gazdasági, majd gyári fuvarosként dolgozott. Későn született egyetlen leányát, Juditot hithű protestánsnak nevelte. A hatvanas években Judit volt a karikási református ifjúság, később, már gyógyszerészdiákként is járt rendszeresen istentiszteletre, és amikor egy szobatársa ezért följelentette, a kari titkár behívatta, az isten basszon meg, miért nem szóltál, az én apám is presbiter!? Judit a kilencvenes évek elején elvégezte a teológiát, palástom is van, de civil maradt, '90 óta vezeti Karikás első magánpatikáját. Judit későn ment férjhez, a házasságból nem született gyermek. Férje, Zebulon 1984 óta presbiter, 1987 óta gondok. A '48-ban született Zebulon édesapja Erdélyből került Magyarországra, jogász, állami alkalmazásban álló hivatalnok volt, a front elől Ausztriáig menekült, nem is igazolták, 1946 után raktáros lett, soha nem tudta földolgozni, hogy tudására, képzettségére, őrá, akit kegyelmes úrnak szólítottak, nincs többé szükség. Zebulon anyját úri parasztnak nevelték, hiába, a család birtokát már 1949-ben föl köllött ajánlani, nyugdíjat háziipari bedolgozásból tudott összekaparni magának. Az egy szem gyerek Zebulon kamaszként úgy látta, legjobb, ha szödi az embör a sátorfáját, és olyan helyre megy, ahol nem ismerik a gyökereit, húsz évig dolgozott és élt távol Karikástól, s ezalatt tanult, mérnöki diplomát szerzett, 1983 óta egy helyi üzemben dolgozik középvezetőként. A házaspár vágyképletébe az MDF politikai ígéretei illettek bele, a helyi szervezet alapítói között voltak, Zebulont a párt országos vezetőihez baráti kapcsolat fűzi, amelyet a Néppárt kiválása (Karikáson csak MDF-szervezet működik) még szorosabbra fűzött. Komolyan veszik a mezővárosi kálvinista hagyományokat és egyházi kötelességeket: első keresetük óta fizetik a tizedet, étkészletet vásároltak, hogy a szeretetvendégség idején egyforma tányérokat lehessen az asztalra tenni, az új orgona beszentelésekor magyar zászlót ajándékoztak a templomnak, létrehoztak egy alapítványt szegény diákok támogatására.

Kis- és középparaszti háttérből érkezett a karikási presbiterek közel fele; a nyugdíjasok, hiába töltötték aktív koruk nagy részét valamelyik szövetkezetben, máig parasztnak tartják magukat, mások is így nevezik őket. A paraszti életformához való kötődés fölfedezhető azoknál a presbitereknél is, akiknek apja, életének egy szakaszában legalábbis, iparosként kereste kenyerét. Fülöp tanító, a karikási kisgazdapártot újjászervező presbiter, 1924-ben született. Édesapja igyekvő, ügyes kovácsmester volt, aki a gazdasági válság idején felesége örökül kapott földjén gazdálkodni kezdett, majd építőanyag-lerakatot nyitva próbált megélni, a háború után kizárólag szőlővel foglalkozott. Fiát és leányát egyaránt tanítónak szánta, Fülöp a jobb lányos házaknál szívesen látott karikási aranyifjúsághoz tartozott, úriember lehetett volna, ha nem jönnek az utált kommunisták. A tanyasi kántortanítók életének is része volt a mezőgazdaság, örömmel vagy kényszerből, majd mindannyian dúrták a földet, többségük parasztlányt vett feleségül.

A következő generáció, a parasztemberek gyerekei kvalifikált szakmunkásként, alkalmazottként helyezkedtek el, közöttük az egyetemi végzettség ritkán fordul elő, aki továbbtanult, gyakran munka mellett, főiskolát végzett. Dolgozzanak azonban bármilyen beosztásban, pedagógusként vagy mérnökként, mindannyiukra jellemző az erős kötődés a földhöz; a szocializmus időszakában a várost övező kertekben zöldséget, gyümölcsöt termesztettek, akadnak közöttük, akik vállalkozó kertészekké váltak; a földtulajdon rendezése révén valamelyes birtokhoz jutottak, a családok közösen és nagy szenvedéllyel vetették magukat a szántóföldi gazdálkodásba is. A mezőgazdasági termelés mint a családok megélhetésének legalább egyik pillére, mint létforma a presbitercsaládok többségét ma is jellemzi.

Az intelligencia túlsúlya és a munkások hiánya

A karikási presbiterek fele felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezett 1995 végén (noha azóta ismereteim szerint legalább négyen lemondtak közülük, föltehetően megmarad túlsúlyuk a testületben), illetve értelmiségiként dolgozott/dolgozik; tíz pedagógus, nyolc mérnök, öt jogász, egy nyugdíjas lelkész, egy teológushallgató. Nem egyveretű ez a csoport, sem a diploma értéke, sem a munkaerő-piaci, a jövedelmi helyzet, sem a helyi társadalmon belüli pozíció tekintetében; Gerzson, az évtizedek óta praktizáló jó nevű ügyvéd nem említhető egy napon a református általános iskola tanítónőjével vagy a főiskolán tanító kántorral, de még kollégájával, Habakukkal sem, aki téeszekben dolgozott jogtanácsosként, s hiába volt vizsgázott ügyvéd, a (Gerzson vezette) munkaközösségbe már nem engedték be, a rendszerváltás hozta meg számára az önálló ügyvédi praxis lehetőségét, kliensei azonban kispénzűek; a kisgazdapárti Habakuk több karikásinak segített tulajdona visszaszerzésében. Azért Habakuk legjobb tiszteletbeli barátomnak nevezi Gerzsont, aki ha közös tárgyalásuk akad, mindig meginvitálja őt egy pohár sörre. Nem véletlen, hogy a presbitériumban jelen lévő értelmiségiek között a pedagógusok száma a legmagasabb: a nyugdíjas kántortanítók mellett a fiatal generációk jelenlétét a református iskolák újraindítása indokolja.

A presbitérium, úgy tűnik, nem csupán a gyülekezet elitjét alkotja, a karikási elit tagjai is megjelennek benne; összetétele mind a város, mind a gyülekezet társadalmi képletétől eltér. Karikás mezővárosi karaktere, a helyi munkaerőpiac egyoldalúsága fejeződik ki a felsőfokú végzettségűek alacsony (6,7%-os) arányában,[4] s noha nem állt módomban elemezni a református gyülekezet demográfiai-társadalmi összetételét, föltehető, hogy az nem különbözik a városétól; a gyülekezet bázisát, a járulékfizetők, templomjárók zömét az idősebb, képzetlen asszonyok, némileg kisebb számban férfiak alkotják, olyan emberek, akiknek életkörülményei a rendszerváltás óta eltelt időben érezhetően romlottak. Ők tartanak igényt az egyházi szolgáltatásokra, s hozzájuk fordulnak újabb és újabb adományokért; lelkészektől, gondnokoktól gyakorta elhangzik a panasz a gyülekezeti tagok elszegényedéséről, egyre gyakrabban koppan a pénz az ajtóban álló templomszolga kosarában.

Ha a karikási elit tagjai közül menedzser-mérnökök, ügyvédek, a főiskola néhány tanára s maguk a nagytiszteletűek a református elitet alkotják is, egyházi tisztségük nem befolyásolja a helyi gazdaságban, társadalomban elfoglalt pozíciójukat, presztízsüket, amelynek nincs szüksége szimbolikus legitimációra a szekularizálódott (karikási) társadalomban. Maga a karikási elit is töredezett, szilárd kontúrokat nélkülöző alakulat, egyes csoportjai között nincs átjárás, ritka a kommunikáció, a kálvinista kisvilág elitjéhez tartozni pedig korántsem jelenti azt, hogy valaki egyben a karikási elit tagja is.

Ha az értelmiségi foglalkozásúak fölülreprezentáltak a presbitériumban, úgy igen árulkodó a munkások alacsony aránya, vagy inkább hiánya; a mezőváros keresőinek 47%-a fizikai munkásként dolgozik, a presbiterek ötöde rendelkezik szakmunkásképzettséggel. Az 1955-ös születésű Tamás az egyetlen betanított munkás a presbitériumban. A széles érdeklődésű, nyitott fiatalember, aki had- és tudománytörténeti munkákat, Freudot, Koránt, Tibeti Halottaskönyvet olvas, és a Magyar Fórumot éppúgy érdekesnek találja mint a 168 Órát, középparaszti családból származik. Édesapja, maga is hajdani presbiter, néhány évig gondnok, ő töltötte a bort a kehelybe az Úr asztalánál, tizenhét évig volt téesz-kocsis, ma is parasztcsizmában jár; a család kertészkedik, 10 hektár földet bír. Tamás penicillinérzékenysége kiskorában halláskárosodáshoz vezetett, s mivel kerülnie kellett a zajos helyeket, az iparban nem helyezkedhetett el, hanem mezőgazdasági szakmunkás lett, és a gyári kertészetben, udvarosként dolgozik. Akár a presbiterek saját életében, akár családjukban a munkássá válás, a munkáslét mindannyiszor az önálló paraszti egzisztenciát kényszerűen fölváltó lépés volt, s ez azt jelenti, hogy a presbitériumban nem jelenik meg az a szegényparaszti, tanyasi vagy városi szegénységből indult karikási munkásréteg, amelynek a szocializmus idején a munkássá válás a mobilitás fölfelé vezető, a szűkösségből való kilépést jelentő grádicsát jelentette. Egyedül az 1915-ös születésű Jánossal találkoztam a presbitériumban, akinek szülei tanyás bérlőként, más keze-lábaként éltek, s annyit sem tudtak összekuporgatni, hogy a városszélen saját házat vegyenek maguknak, idős korukban bérlőként húzódtak be Karikásra, János édesanyja mosni járt módosabb házakhoz. János számára nem adatott meg a szakma kitanulásának lehetősége, tizenhárom évesen lett önálló, egy boltos mindenese, a hosszú katonáskodás és hadifogság után, mikor a demokrácia gyütt, a gabonalerakatba majd a szikvízüzembe került. János, második felesége halála után követte annak gyerekeit egy sivár, leromlott lakótelep egyik lakásába, valószínűleg ő az egyetlen karikási presbiter, akinek apró szobáját a szenvedő Jézus Krisztus és Szűz Mária színes képe díszíti, vásárfia; első felesége katolikus volt. A szelíd, csöndes ember 1926-ban konfirmált, akkor kapta élete első bibliáját, a jószág mellett olvasgatta, az Úrjézusnak a történetei rendkívüli hatással voltak rám, néha most is elsírom magam... mikor lerokkantam, jobban ráértem, most újra végigolvasom, elejétől a végéig, nem lehet tudni, hátha utoljára; János szemén hályog nő. Második feleségének apja és első férje is presbiter volt, a folytonosság és a szükség okán lett presbiter 1983-ban, nem gondoltam, hogy még erre is jó leszek. János az egyházadót szedte a körzetében, amíg a lelkészek erre igényt tartottak, az irodai munkában nem vagyok járatos, de ha arra kértek, be kéne a kerítést a templom mellett festeni, arra jó voltam, örültem, hogy segíthetek.


A „proletariátus” vallási ígéretekkel szembeni botfülűsége talán nem csupán vallásszociológiai közhely; a karikási református gyülekezet reprezentatív alkalmain mindannyiszor megfogalmazódik a munkásság megszólításának missziós szükséglete, ám mintha az egyháznak nem lenne nyelve ehhez, közvetlen és fesztelen hangot megütnie már csak azért is nehéz, mert úgy látja, hogy az ateizmus, a szocializmus hamis ideológiája amolyan járványos betegségként, a munkásokat fertőzte meg leginkább, s ez a felfogás nem találkozik a karikási munkások tapasztalatával, amely a rendszerváltás utáni évekkel szemben, igaz, hogy sok munka árán, ám a garantált biztonság, a viszonylagos jólét idejeként emlékszik a kádári szocializmus éveire.

A gyülekezeti történet árnyai és fényei

A történelem arcaira a lelkészek, presbiterek mai látása letörölhetetlen vonásokat rajzolt. Az az aranykor, amelynek kezdetei alig beláthatók, végét pedig a félmúlt szomorú határköveként rögzült 1948 jelzi, mintát és mértéket jelent. A gyülekezet történetének fényes lapjaira kitörölhetetlen betűkkel vésődött az egyház gazdasági és kulturális autonómiája, erős oktatási intézményrendszere, a kálvinista társadalom minden nemű, életkorú, családi és társadalmi állású polgárát elérő, keresztyén és hazafias értékeket közvetítő egyesületi élete. A XX. század első felében Karikás mezővárosi társadalmának karakterét a mezőgazdasági termelés, az őstermelő népesség dominanciája mellett a református egyház megingathatatlan és megkérdőjelezhetetlen tekintélye, társadalmi és politikai presztízse, szimbolikus hatalma is alakította. A templom szomszédságában a karikási református oktatásügy pompás épületei emelkedtek, a XVI. században életre hívott nagy hírű gimnáziumé, a középfokú végzettséget nyújtó, XIX. századi alapítású tanítóképzőé, ahová az egész országból érkeztek fiatal fiúk, hogy diplomával a zsebükben valahol kántor-tanítóként helyezkedjenek el. A karikási református egyház a középfokú intézmények mellett két polgári és huszonkét elemi iskolát tartott fenn, többségük, szám szerint tizenhét, tanyasi iskola volt. Ezeket az intézményeket jómódú, gyakran gyermektelen gazda- és nemesi családok egyházra hagyott birtokainak jövedelméből tartották fönn, néhány épület ma is őrzi a hagyományozó nevét, iskolát is alapítottak a buzgó kálvinisták valamelyik elődjük emlékezetére. A karikási lelkészek fölemlegetik azt a kétezer hektárnyi földbirtokot, amely a harmincas évek mezőgazdasági statisztikáiban 1621 hektárként jelentkezik, s amelynek járadékából vígan fönntartható volt az iskolahálózat; ma nehéz megítélni, valóban így volt-e; annak idején a város gondoskodott az egyházadó behajtásáról is, így azok biztosan befolytak az eklézsia kasszájába; és nem mindenki emlékszik felhőtlen időkre, akkoriban két ügyvéd csak azzal foglalkozott, hogy a felesbérlőket perelje; mindig azt hallottam a gondnoktól, hogy nagyon ráfizetéses a dolog, kevés a jövedelmünk belőle, mert most árvíz volt, most szárazság, most nem jó a termés, a tanyaépület kidőlt a sok eső miatt, sok a kiadás... Tagadhatatlan marad: a karikási reformátusok szívesen és bőkezűen áldoztak a következő generációk szellemének, lelkének ápolására, az egyházukra. Ezért is rendszeresen fölhánytorgatott, mély és orvosolhatatlannak tűnő sérelem, hogy az „egyházi kárpótlás” során a református egyház, amely földbirtokait kizárólag hív hagyományozóknak köszönhette, ugyanolyan elbírálás alá esett, mint a latifundiumaiba behelyezett katolikus.

Miután a felekezeti indulatok elszabadulása következtében a katolikus gyülekezet maradékát a városból elűzte, közel kétszáz évig a maga atyafiai között kényelmesülhetett el a helvét hitvallást követő társadalom, mely a századfordulótól folyamatosan beáramló katolikus szegényparaszti tömegek között gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt fölényben tudhatta magát. Az aranykort megélt lelkészek emlékezetében a karikási gyülekezet anyagiakban gazdag, lelkiekben viszont szegényes volt. Az anyagi gazdaság és lelki szegénység kettősségével legszembetűnőbben a temetőben találkozott a nyugalmazott lelkész; a temetés nagyon ünnepélyes volt mindig. Ez külön szám. Amikor idejöttem, az első temetéshez úgy mentem, hogy az volt a szolgálatom, hogy a sírnál megemeltem a sapkámat. Négy lelkész volt a temetésen és huszonnégy diák (ők alkották a kántust 1948-ig). A négy közül egy prédikált, egy imádkozott, egy a síri szolgálatot végezte, a negyediknek nem jutott, csak a sapkaemelés. Ettől aztán elálltunk, azt mondtuk, hogy nem kell dísz, elég két lelkész, a másik kettő dolgozzon addig mást. Kettőkor, fél négykor és ötkor volt temetés. A kántor mindennap új inget vett föl, mert nagyon vigyázni kellett arra, hogy tiszta inge legyen, aznap borotválkozott legyen, és a nadrágja éles legyen. Mert a temetések ünnepélyes alkalmak voltak. ... A temető dolga rettentően érdekli a híveket, és karikási ember nagyon büszke a temetőjére... Mondjam ezt a durva dolgot? A karikási ember olyan, mint a disznó, a halálával fizet.


1948, az egyházi iskolák államosításának, az állam és a református egyház között megköttetett egyezménynek éve, a babiloni fogság, a pusztai vándorlás negyven évének felütése volt. A templomon, imaházakon és a valamelyest jövedelmet hozó temetőn kívül ingatlana nem, hatalma sem maradt a református egyháznak. Az ötvenes években szánalmasan kevesen voltak a templomban, csak az egyszerű földművelő parasztok, akik nem féltek, hisz a kapát csak nem veszik el tőle. Rákosi alatt elvadították a társadalmat, kussolt mindönki ebben a városban... Ez egy kommunista város lött, itt azok a személyök, akik annak idején a vagyonuk vagy a munkásságuk révén tekintélyes embernek számítottak, mög voltak bélyegözve. A hetvenes évek ugyan a kommunista őskövületek kihalását is magukkal hozták, a nómenklatúrán belüli generációváltás nem vezetett föllélegzéshez, Karikáson a nyolcvanas évek derekán is büszke volt a városi művelődési osztály vezetője arra, hogy az iskolákban nincs vallásoktatás, a város és a megye legsikeresebbjei közt számon tartott általános iskola igazgatója, hajdan a református gimnázium ingyenkosztosa, vasárnaponként a sarkon leste, jár-e valaki diákjai és kollégái közül a templomba.

Az aranykorban aki itt valaki volt, az református volt, a nagy ünnepeken díszmagyarban jöttek a városvezetők, akkor a presbiteri helyeket szabaddá tettük a számukra, mert ott mindenki református volt a városvezetésben. A presbitérium ebben az időben módos gazdaemberekből, törekvő középparaszti egzisztenciákból állt; biztos gazdasági háttér nélkül egyházi funkció elképzelhetetlen volt, az egyházi tisztség szimbolikusan is megerősítette, mélyítette a presbiterek rangját, presztízsét, a karikási társadalomban élvezett tekintélyét. 1948 után a presbitérium szögrűl-végrűl mélyhűtött állapotba került, többségbe a paraszti származású gatyarohasztó öregek kerültek, igaz, a gondnoki tisztet mindig értelmiségiek, orvosok, ügyvédek, mérnökök töltötték be. A presbitereket évente négyszer ha egybehívták, nem volt oly sok megbeszélni- és tennivaló.

Rendszerváltás és elmaradt ébredés

A rendszerváltó szellőkkel már a nyolcvanas évek végén kezdtek visszaszivárogni a templom falai közé az eltűnt értelmiségiek, városi káderek, a templomajtót és a szíveket szélesre kell tárni, mondták a lelkészek és a presbiterek, a kilencvenes évek elején vagy száz-százötven emberrel többen üldögéltek a padokban, volt istentisztelet, ahol harminckét gyereket kereszteltek egyszerre, a lelkészfeleség ujjongott, beérett a munkánk gyümölcse, ám azoknak volt igazuk, akik éltek a gyanúperrel, hogy a neofita sokadalom a rendszerváltás hozadéka. Megütközést keltett a városban, amikor egy igazgató, aki azelőtt a templomnak még a környékét is kerülte, egész családját megkereszteltette; a presbiterek számon tartják azokat a posztkommunista karrieristákat, akik fölbukkantak, majd legkésőbb az 1994-es választási eredmények láttán lemaradtak a pirossal kikövezett damaszkuszi úton. Az újonnan templomba járók között voltak, akik állhatatosnak bizonyultak, főként visszahajló asszonyok, néhány pedagógus, igaz, maradásukban szerepet játszhat az egyházi iskolák megjelenése is. Voltak, akik úgy gondolták, ha itt valaki a jövőben kezdeni akar valamit, annak nem árt reformátusnak lenni, egyáltalán, az egyházak közelében tartózkodni, és megkereszteltetik gyermekeiket akkor is, ha maguk se nem hívők, se nem templomjárók. S bizonyára voltak, akiknél szerepet játszott a karrierizmus éppúgy, mint a kommunistákkal való leszámolástól való félelem; ők azután, mikor rájöttek, e félelem megalapozatlan, megkönnyebbülten álltak föl a templomi padokból.

Az iskoláit visszaigénylő egyházban a templomhoz, istenhez visszatérő lelkek indítékainak, őszinteségének mérlegelése megszűnik személyes, lelkiismereti ügy lenni, és kíméletlen hatalmi harcok ürügyeként messzemenő egzisztenciális következményekkel járhat. Karikáson már 1990-ben megindult a képzés az egykori református tanítóképzőben, az egyház 1992-ben a gimnáziumot, 1993-ban a város legjobb általános iskoláját vette át az önkormányzattól, mindkettőt tokkal-vonóval, gyerekekkel, tantestülettel, igazgatóval. Legalább egy generációnyi időnek kell ahhoz eltelnie, hogy oktatási intézményeit az egyház hitvalló, hűséges református szakemberekkel tudja megtölteni. Nem tekinthető úri gesztusnak a tanárok átvétele, már csak azért sem, mert a karikási katolikus egyházzal szemben, amely a fokozatos intézményépítés mellett döntve egy első osztállyal indította meg általános iskoláját, a református lelkészek, a presbitérium többségének támogatását bírva, amellett döntöttek, hogy a törvény adta lehetőségekkel élve rögtön, mindenáron vissza kell szerezni az iskolákat, e szent végvárakat, ahol gyerekek generációi fogják megtanulni: először Jézus Krisztusé vagyok, másodszor a hazámé vagyok. Az átvett, alkalmazott pedagógusok, intézményvezetők között óhatatlanul megjelentek a város különböző székekben ülő korábbi vezetői, egykori párttagok, pártfunkcionáriusok. A presbitérium nem mindenkinek vetette szemére vörös múltját, volt, aki annyira szerényen tudta csinálni a párttagságot, nem kérkedett vele, azt idővel belepte a por, intézményvezetőnek is megválasztották. A presbiterek azonban lelkészük ajánlásával dacolva, nem választották maguk közé azt a pedagógust, akinek hiába volt mindkét szülője igaz magyar ember; amellett, hogy nyakas egy kicsit ez a presbitérium, van bennük valami, a régi időkből bennmaradt ösztönszerű védekezés a kakukktojás ellen... a reformátusság gerincét a gazdák, a parasztok alkották, ezöknek szilárd alapelveik voltak: az ember a maga lábán álljon, a mondott szava olyan hiteles legyön, mint a papír, és amikor beszél, lásson a másik szömibe. Nem tudják fölfogni, ha valaki eltér ettől. És ez a jelölt beállt azoknak a sorába, akiknek nem löhet a szömibe nézni.


Igazán drámai méretet öltő, a két lelkészt egymással szembeállító és a közös presbitériumot megosztó, az egész városban hullámokat kavaró botránnyá a református általános iskola igazgatóváltása dagadt. Az iskolával együtt átvett igazgatónő menesztésével végződött több hónapos állóháborúban a presbitériumon belül két álláspont alakult ki. Az egyik nagytiszteletű körül szerveződött csoport az igazgatónő teljesítményeit tekintette elsődlegesnek, abból a pragmatikus megfontolásból kiindulva, hogy aki jól húzott eddig, húzzon ezután a református egyháznak, a másik csoport valódi, igazi rendszerváltást kívánt látni az iskolában, s ezt összeegyeztethetetlennek tartotta az igazgatónő városszerte ismert pártállami elkötelezettségével, diktatórikus módszereivel. A presbitériumon belüli törésvonalak nem az egyes gyülekezetek mentén keletkeztek, noha a lojalitás néhány presbiter esetében szerepet játszott. Föltűnő azonban, hogy a nagygazda, középosztályi családból származó, illetve a karikási elithez tartozó értelmiségiek döntő többsége toleránsnak mutatkozott az igazgatónő „megtérésével” szemben, s magától értetődőnek tekintette, hogy vannak emberek, akik rendszertől függetlenül vezető pozícióra termettek. Az igazgatónőt végül megfosztották vezető pozíciójától. A városi sajtóban szülők, nagyszülők leveleztek egymással és az új igazgatóval, a cikkek, levelek minduntalan visszatértek ahhoz a kérdéshez, a jelöltek vajh melyik csillagot szolgálták nagyobb odaadással és őszinteséggel, a betlehemit vagy az ötágút; pártállami múlttól az új vezető sem volt ment. Az egyház a nyilvánosság előtt zajló vitában nem kívánt részt venni, s végül elültek a hullámok, a táblacserés iskolákban azonban óhatatlanul újratermelődik a konfliktus az egyházi fenntartók, a tantestület s alkalomadtán a szülők között. Az egyházi fenntartó szerint az iskolákkal ezernyi konfliktust, csődtömeget vállalt magára az egyház az államtól, a lelkészek szerint a kommunista diktatúra (a munkásság mellett) a pedagógusokat fertőzte meg legjobban; mégis átvették tokkal-vonóval őket, s ennek az árát fizetik azóta is. (1997-ben a megválasztott új igazgató is lemondott.) Miriam az új jelöltre szavazott, ám nem jó szívvel tette ezt. Ez a város legjobb iskolája volt, a szocializmus éveiben R., az ateista igazgató kemény kézzel magas oktatási színvonalat tudott elérni, mindenütt jegyezték ezt az iskolát. A Rózsika ennek az igazgatónak volt a jobbkeze, református iskolaként továbbra is az eredménycentrikusságot tartotta szem előtt. Úgy érzem, egy egyházi iskolának az a feladata, hogy személyiségeket, helytállni tudó, jellemes, karakterrel rendelkező embereket neveljen, és éreztem, hogy Rózsikának más értékek fontosak. Az ellenjelöltnél a pályázatban éreztem ezeket az értékeket, de belőle hiányzott a személyes erő, a sodrás, nem éreztem igazán átütőnek. Éreztem, ami történik, az látszatfolyamat, és arra gondoltam, inkább ne legyen egyházi iskola – de ezt az álláspontot nem lehet képviselni a presbitériumban, az egyházban.


A történelem minket igazolt

A történelem mindenekelőtt a kilencvenes évek politikai fordulatait jelenti, és a karikási református egyház lelkészeinek, presbitereinek közös tudását arról, hogy az őket körülvevő társadalmi-politikai világ fenekedik ellenük, lett légyen szó a kormányzati vagy helyi politikai erőkről. Való igaz, az egyházak kárpótlásáról szóló törvény megjelenése és (a Baár-Madas kivételével) a hiányzó egyházi iskolák újraindítása előtt főiskolát teremteni hathatós politikai segítséggel volt csak lehetséges 1990-ben. A parlamenti képviselő Gideon közbenjárt miniszternél, államtitkárnál, s mindenütt nyitott kapukat döngetett. Ő kereste föl a nagytiszteletű urak egyikét is, vállalná el a jelölést az önkormányzati választásokon. A kerékkötőktől tartó lelkész az egyházi érdekek hatékony képviseletét csak a közvetlen politikai részvétel révén tartotta elérhetőnek, minden szimpátiája mellett sem lépett be a pártba, de egyéni körzeti jelölése mellett – ahol a választók többsége rá szavazott –, mindenesetre kérte, kerüljön a lista második helyére, hisz egy református lelkész nem engedheti meg magának, hogy leszavazzák. 1990 és 1994 között rajta kívül öt presbiter ült a városi képviselő-testületben, maga a polgármester is lelkész fia (őt már 1995-ben, kényszerű leköszönése után választották presbiterré) magyar demokrata és kisgazda színekben vagy támogatással; a konzervatív többségű testületben az egyházi érdekek az ellenzék heves tiltakozása ellenére is érvényesülhettek. Az iskolák visszaigénylése 1992-ben nagy viharokat váltott ki; a szocialista, liberális ellenzék különösen az egyetlen karikási gimnázium egyházi fenntartásúvá válását nehezményezte; akkor hiába kapálóztak, 1994-es győzelmük után viszont kiverekedték, hogy a karikási szakközépiskola, amely konzervatív politikai és egyházi körökben kommunista fészekként ismert, reál osztályokkal induló gimnáziumként is működjön az 1997/98-as tanévtől. Az a biztonság, amit a konzervatív kormány és helyi önkormányzat az egyház számára jelentett, 1994-ben semmivé foszlott; a nagytiszteletű urak, presbiterek ezért is gondolják úgy, ha akkor nem ragadják meg a kínálkozó lehetőséget, ma intézmények nélkül állnak[5].

A neuralgikus pontot az egyházi iskolák támogatásának a normatív támogatáson felüli önkormányzati kiegészítése jelenti; a törvénynek megfelelően az önkormányzat még 1993-ban megállapodást kötött az egyházi iskolákkal az azonos mértékű kiegészítés garantálásáról. Az új önkormányzat azonban nem teljesítette ezt a kötelezettségét (a kiegészítő támogatást a közoktatási törvény mérlegelés tárgyává tette, ennyiben tehát nem követett el törvénysértést), valóban nehéz anyagi helyzetére és az egyházi iskolák titkosító gyakorlatára hivatkozva. Az egyház iskolái hátrányos megkülönböztetéséről beszél, az önkormányzat visszaüti a labdát: nem kap információkat az egyháztól az iskolák valós helyzetéről. Tény: az egyház zsebében legfeljebb gomb van, ráutalt az államra és az önkormányzatra, és joggal kíván azonos funkciók ellátásához azonos támogatást. A másik fél rosszindulatát eleve föltételező gyanakvása azonban nem segíti az együttműködést, ahogy a polgármester nyakassága sem, aki, elborzadt reformátusok útibeszámolója szerint egy erdélyi kirándulás alkalmával büszkén hangoztatta volna, hogy ő életében nem lépte át egy templom küszöbét. A polgármester úr ideológiai függetlenségét, úgy látszik, veszélyezteti, ha belép egy református templomba, tán attól fél, hogy orvul, hátulról megkereszteljük. Azóta legalább egyszer, az új orgona fölszentelésekor, a kántor úr első koncertjén jelen volt, igaz, a Nagytiszteletű nyomatékkal hangsúlyozta, hogy az orgona építését a város vezetése egy forinttal nem támogatta, az orgona tehát az egyházé és nem Karikásé. Önkormányzat és egyház viszonyát a kölcsönös, mondhatni megátalkodott bizalmatlanság, kommunikációhiány jellemzi. Azok a presbiterek, akiket munkahelyük, hivatásuk egyfajta közvetítő szerepre ítélne, mint Miriamot, a város főépítészét, Gerzsont, a főgondnok ügyvédet, aki a polgármester családjával is jóban van, eredménytelenül próbálkoznak közvetíteni; a nagytiszteletű urak fejében lévő képzeteket a rosszakaratú ellenfélről nem lehet megváltoztatni, a szegényparaszti sorból származó és vallási szempontból botfülű polgármester politikai csökönyösségét, diplomáciai érzékének hiányát nem lehet tompítani.

Magyarország második legnagyobb történelmi egyháza megengedőbb lelkészeinek közvetlen politikai aktivitásával szemben, mint a katolikus, s noha az új egyháztörvény elfogadása előtt jelentkeztek olyan hangok, melyek a kegyességi irányzatot képviselték, amely szerint az egyháznak, hívő embernek nem dolga a világ megváltoztatása, a református egyház, mely önmagára a XVI. század óta nemzeti és politizáló egyházként tekint, azt az álláspontot rögzítette, amely a lelkészek polgármesteri, parlamenti képviselői pozícióvállalását az egyházközség hozzájárulása mellett lehetővé teszi, települési képviselőséget bármely lelkész, presbiter vállalhat. A lelkészek azon az állásponton vannak, hogy a politika elutasítása hamis. Közösségben élünk, és aki közösségben él, azt minden esemény érinti, így állást kell foglalnia. Ezenkívül a református egyháznak van egy demokratikus tradíciója, amely sokkal egészségesebb és igazabb, mint a mai politikáé.


1994-ben a választások előtt a Nagytiszteletű úr szólott, de hát tudta, hogy a presbitérium több mint fele kisgazda érzelmű, valahányada MDF-es, más nincs is, hogy nyilván nekünk ezt az oldalt kell támogatni, de hát ugye nem is volt erről vita. Az egyöntetűnek nevezhető politikai érzület és szimpátia ellenére nem mondhatni, hogy a presbitérium minden tagja örömmel fogadja lelkészeinek közvetlen politikai aktivitását, s ebben a történelmi tapasztalatok és az egyház lelkészeivel szemben támasztott elvárások egyaránt szerepet játszanak.

Ne politizáljon, mert majd ki lösz picsázva, mint a háború után a C. tiszteletes, aki bár a szószékről nem, parlamenti képviselőként az ország házában annál inkább terjesztette szélsőjobboldali nézeteit. Ő, noha visszajött szolgálni Karikásra, nem maradhatott sokáig; elsőbb a baloldali erők falazták be a pártházba, s csak egy presbiter éberségének köszönhette életét, aki éjszaka kibontotta a falat, később a fölsőbb egyházi emberek javallatára kiterelték innen, na az se nagyon fain az egyháztól, hogy kitött innen három gyerekkel egy papot. D. lelkész azután, és ezt vannak, akik meglehetősen nehezményezik, békepapságos szerepét olyannyira vitte volna, hogy parasztokat agitált, lépjenek be a téeszbe, s a szószékről tudatta a hívekkel, örömmel látja, hogy Karikás szövetkezeti város lett. A kilencvenes évek politizáló lelkészeire meghasonlottan tekint a presbiterek egy része; a nagytiszteletűek elszánt konoksága, politikai aktivitása nélkül az egyház nem nyerte volna vissza ingatlanait, iskoláit; a közvetlen politizálást ellenzők ugyanakkor félnek attól, hogy az intézményekért és intézményekben folyó küzdelmek elvonják a lelkészek figyelmét és erőit tradicionális feladataiktól; a lelkész ne politizáljon, hanem menjen a hívekhez, látogassa a betegeket, öregeket.


Úgy hiszem, úgy kell politizálni, ahogy Jézus politizált, tenni a dolgunkat, megerősíteni az embereket, megmutatni nekik, hogyan kell dolgokat megoldani, és nem foglalkozni a hatalommal. Dávid és Góliát jut az eszembe, nem az ellenség nagysága számít, hanem az én hitem. Én mellébeszélésnek tartom, hogy ha nem tudom tenni a dolgomat, akkor kalapálok másokat. A nyílt politizálással nem értek egyet, nem bátorság kérdése, hanem szereptévesztés. Istenhez kell segíteni az embereket. Miriam és mindazok, akik ezt az álláspontot képviselik, szeretnék, ha a karikási gyülekezet lelkészei a hívek tradicionális igényeire ügyelnének, a gyülekezet tagjai lelki gondozást, támaszt, vigaszt, beteglátogatást, néhány jó szót várnának. A karikási református gyülekezet és presbitériumának újabb történelme azonban arról szól, hogy az intézményépítés, az egyház hatalmi pozícióinak megszilárdítása a helyi oktatási rendszerben olyan feladattá vált, amelynek minden más egyházi feladat, funkció, tevékenységi terület alárendelődött: mindenekelőtt a gyülekezetépítés. Ebben a hangsúlyeltolódásban, a missziós és diakóniai munka háttérbe szorulásában az egyházak kárpótlásának ellentmondásaiból fakadó strukturális kényszerek, mindenekelőtt az egyházak állami finanszírozástól való függése is szerepet játszanak, ám úgy vélem, nagyobb és mélyről fakadó jelentőségűnek tekinthetők a református identitás sajátosságai, s éppígy a karikási nagytiszteletűek habitusa, ambíciói, saját egyházi szerepük és az adott helyzet értékeléséről kialakított elképzeléseik, amelyek a választott stratégiákat is meghatározták.

Istenhit és a nemzettel szembeni morális elkötelezettség

A híveinek a Biblia értelmezésében nagy szabadságot nyújtó református tradíciónak köszönhetően a presbiterekről elmondható, hogy a maguk módján gyakorolják vallásukat, néha meghökkentő módon beszélnek hitükről. Lukács 1968-ban született, így a vagy öt fővel képviselt ifjú presbiteri generációhoz tartozik, hitét kántortanító nagyapjának köszönheti, aki a Biblia történeteire, a hit fogalmaira tanítgatta térdén üldögélő unokáját. Lukács a konfirmáció óta tudja, hogy a templomban a helye, nagyon mélyen hiszek az Úristenben, rendszeresen olvasom a Bibliát, igyekszek szinte minden percben kapcsolatban lenni Vele, mindennap megköszönöm Neki, hogy rám virrasztotta a reggelt. A fiatalember munkanélküli lett, így teljes energiával régi vágyának, a testépítésnek szentelhette magát, az egyetlen karikási fitness-klub alkalmazottja, és emellett dolgozza testét, eszik és alszik. Annyi minden lehet csúnya ebben a világban, de egy kidolgozott test nem. Az Úristen szereti a szépet, és egy szép emberi test gyönyörű tud lenni, az emberi test egy tökéletesen megszerkesztett, mérnöki munka, csak a Teremtés műve lehet.

A presbiterek többsége, ám kizárólag a férfiak, tradicionális módon, reflektálatlanul kötődnek vallásukhoz; az ember református családba született, rendszeresen, minden vasárnap vagy a sátoros ünnepeken járt istentiszteletre, konfirmált, tipikusan református családból nősült, templomban esküdött, gyermekeit megkereszteltette és konfirmáltatta. Hit, vallásosság, vallásgyakorlás azonban messzemenően magánügyek, az ember visszahúzódik a szobájába, ott olvassa a Bibliát, ott imádkozik, vallási kérdésekről a családban nem beszélnek, a lelkészekhez is csak elvétve fordulnak. Megrázó vallásos élményeket nem élt át az ember. Habakuk, a dunántúli jogászfamíliából Karikásra vetődött ügyvéd családjában mindenki magától értetődően volt református, templomjáró. Vallásosnak tartja magát, azt a szót, hogy hívő, sosem használta, volt itt egy gondnok, az egyszer elvitt engem egy faluba, egy közösségbe, ott mindig a bűn meg a bűnbánat, nyilvános bűnvallás, hogy ki hányszor mit csinált a fütyijével, na ne, hókuszpókuszt ne!


A predesztináció a többség számára annyit jelent, hogy van Valaki, aki az ember sorsát a kezében tartja. Azt a szót, hogy véletlen, nem ismerem, a régi parasztok aratás után megemelték a kalapjukat, „többet adott, mint amennyit kértünk”, délben is kalapot emelt, a paraszt a Teremtéssel kacérkodott. Zebulon a mértéknek tekintett paraszti világhoz igazítja az eleve elrendelésről alkotott elképzeléseit, Habakuk, az ügyvéd, a praxisában megismert ügyfeleire is gondolhat, lehetett akármilyen tróger, csavargó, mégis ki lett választva, mint például Dávid király, Habakukot mindig tenyerén hordozta az Isten, akkor is, amikor az állami gazdaság kerületvezetőjeként élt mint egy földesúr, bor mellett zongorázott az enyésző kúriában, kocsikázott a postahintóban, vagy éppen szédelgett a nyári munkára kirendelt kisz-es és főként fürdőruhás lányok között, akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Habakuknak leginkább a Szentháromság tanával vannak megoldhatatlan problémái, nem tudom fölfogni, ha Jézus a földreszállt Isten, akkor az Olajfák hegyén kihez imádkozott, és a Hiszekegyben is, ül az Atyának jobbján, hát hogy ülhet ott? De ez eretnekség, nem is nagyon merem mondani. Habakuk, akit izgatnak az egyház dolgai, rendszeresen olvas, tanulmányozza az egyházjogot, néha betoppan bibliaórára is, atyjától örökölte gyanakvását. Az apa, aki maga is presbiter volt, és szerette a társaságot, esténként egy kancsóval a kezében leszállt a pincébe, és persze mindig beszédült hozzá valaki, néhány pohár bor után kihirdette, hogy lakását unitárius imaházzá építteti át.

A presbiterek többségének reflektálatlan vallásosságát az egyházhoz visszahajló asszonyok farizeusságként ítélik meg és el. Éppen visszahajló mivoltuknak köszönhetően nem érik be a bibliaértelmezés szabadságával, és lelkes látogatói a lelkészek bibliamagyarázó foglalkozásainak, megtérésüket gyakorta megrázó élmények kísérték, erős érzelmek szövik át hitüket, melyben mindig megbúvik egy leheletnyi bűnbánat az elszalasztott évek miatt.

Miriam szelídsége gyermekkorától magától értetődő, ám reflektáló vallásossága, toleranciája példa nélkül áll a presbitériumban. Édesapja ugyan nem járt templomba, de hívő katolikus volt, tőle tanultam meg az Istent félni, az embert tisztelni. Édesanyám is mindig azt kereste az emberekben, ami bennük a jó, Isten ajándéka. Isteni csoda, hogy ilyen szüleim voltak. Soha életemben nem éreztem gyűlöletet senki iránt. A predesztináció számára egyike a titkoknak. Úgy érzem, hogy Isten minden embert kegyelemre akar hívni, de van néhány ember, mint Pál, aki csinálhat, amit akar, Isten mégis a szolgájává teszi. De hiszek abban, hogy legvégül mindenki Isten kezébe jut. Azokkal szemben, akik reformátusságukat magától értetődően, kényelmes, magabízó fölénnyel veszik tudomásul, Miriam elsősorban keresztyénnek tartja magát, református mivoltának nem érzi nagy jelentőségét, noha örömmel tölti el, hogy a tiszta hithez, a Biblia megértéséhez vezeti. S ugyanígy, magyarságát is eszköznek látja, ezt is úgy kellene megélnünk, hogy másokkal együtt, hogy testvéremnek tartom például a román embert is, érzem az ő nyűgét is.


Amennyire bővelkedik a szorosan vallási értelemben vett református identitás egyéni változatokban, olyannyira egyöntetű a református nemzeti identitás, amely az egyház politizáló kedvével is összefügg. Ennek az identitásnak szerves része a tudás arról, hogy a reformációnak mindig nemzeti megtartó ereje volt, hogy a török hódoltság alatt élő részeken jelentősége nem annyira a világi aszkézis, a tevékeny munka, az anyagi gyarapodás, valamint az üdvözülésre kiválasztottság összefüggésének ígéretében állt, hogy elterjedését inkább „a zsarnoknak ellen kell állni” Béza Tódor megfogalmazta imperativusának vagy inkább lehetőségének köszönhette, és szerves része az a hit is, hogy nem véletlen szeszély, hanem isteni döntés eredménye, hová, mely nemzeti közösségbe születünk, s a születés ténye egyúttal kötelességet, elhivatottságot is jelent. A haza fogalma egyike az élet evidenciáinak, és az evidenciák megkérdőjelezése furcsa fondorlatot jelent mindig, hisz ha valamit kérdésessé lehet tenni, azzal annak létjogosultságát vonjuk kétségbe, a haza is olyan sarokköve az életnek, amely nem haszonszerzési lehetőséget jelent, hanem szeressem, ápoljam, gondoskodjak róla. A nemzeti elkötelezettség erős kötődést jelent a trianoni határon kívül rekedt, ám továbbra is édes hazánk földjén, mindenekelőtt Erdélyben élő magyarsághoz; az erdélyi református magyar kisebbség kettős kisebbségi helyzete könnyen behelyettesíthető a református/keresztyén magyarság kisebbségi helyzetével a világon mindenütt, Magyarországon is. Részint ebből az azonosításból, részint a kálvinizmus történetileg nem csupán individuális, hanem közösségi szinten is megfogalmazott kiválasztottságtudatából fakad a zsidó és magyar sors párhuzamának kiemelésére való hajlam; történelme során mindkét népet ellenséges hatalmak vették körül, üldözték, nem egyszer a megsemmisítés határáig, ám mindkét népet arra hívta el Isten, hogy a megaláztatásokat elviselje, a veszedelmeket túlélje.

A gyülekezet fönnállásának 450. évfordulóján (majd minden ünnepi alkalmon) megneveztetett a fenyegető hatalom. Nagy a baj! A diagnózis: a magyar nép többszöri gerincmegtörése ebben az évszázadban, a negyvenéves diktatúra kiüresítése, az erkölcsképző szervek viszonylagos jóléti megroncsolása. Az értelmiség átállt a másik oldalra, másik ideológiához, a szomszéd országokban az értelmiség elhagyta népét. Most hiába várnánk egy 1956. október 23-át, akkor még működtek az erkölcsképző szervek. Belerothadtunk, már csak egy Isten menthet meg bennünket. Ha ez a nép nem tér meg, menthetetlenül elpusztul. Ezt a megtérést kell nekünk kedvesen, szeretettel, örömmel hirdetni, ahhoz az Istenhez kell visszatérni, melyet apáink a XVI. században fölismertek.


Az ébredés, az egyházi misszió legfőbb akadályát, a legnagyobb ellenséget a lelkészek, presbiterek látása szerint a liberalizmus jelenti; a liberális, liberalizmus fogalmai karikási református ismerőseim szájából jószerivel szitokszóként hangzanak, noha jelentésük nem körvonalazható egészen pontosan; részint a liberális értelmiségnek és értékeinek médián belüli monopóliumát jelenti, s míg a televíziót tízmillióan nézik, addig Isten igéjét egy-egy vasárnap csak tízezren hallgatják, részint a pénzzel, Mammon uralmával van összefüggésben, és a lélek emberétől a pénz dolga távol áll.

A pénz csak egy eszköz, katalizátor, és most öncéllá vált, panaszolja Zebulon, a pénz mindenáron való birtoklása, a mindenáron való pénzszerzés a bűn csírája, a reklám is, amit a liberális sajtó terjeszt, egy röttentő technika, ami arra megy ki, hogy az ember egészséges ösztönét szétrohassza, eszerint sikeres ember csak az lehet, aki kihasznál minden lehetőséget, átgázol mindenen.

A pénz, a kapitalista viszonyok fundamentális elutasítása mögött a rendszerváltó évek gazdasági és társadalmi átalakulásából, a tömeges elszegényedés (karikási) tapasztalatából fakadó nyugtalanító kérdések éppúgy meghúzódnak, mint a társadalom elmaradt lelki ébredése és az egyház szótlansága fölötti hiányérzet. Annak idején ott állt az Ígéret, hogy a mindennapit mindig mögkapjuk, a bárányhoz legelő is jár, és ma az élet alapvető feltételei szűkösödnek, egyre kevesebb a legelő. Olyan ez, mint a fa, amelynek kapcsolata van a földhöz és a kozmoszhoz is, aztán mögjelenik az élősködő, és elkezd a fa életnedvein élősködni, míg a fa elpusztul. Az élősködő bomlaszt, belerondít az Ígéret érvényességébe. Miért nem teljesedik az Ígéret?... A tudatlan embörnek a mai kor mai jelönségeinek magyarázatául kéne tudni szolgálni, a hit példáit fölmutatni... A Bibliában mi áll: hit, remény, szeretet, és kilépve a templomajtón ott a kőkemény valóság, a szegénység. Ennek a kettősségnek a föloldására kéne kísérletet tenni. Választ kéne adni arra, hogy az Ígéret miért nem tud megvalósulni, mi az a bűneset, ami az útjában áll? Ezt a nyelvet savallom (hiányolom) az egyházban. A kérdésekre keresett válaszok, még ha bibliai analógiákba kapaszkodó, morális vagy teológiai természetűek is, egyben óhatatlanul politikai olvasatú válaszok, Zebulon a kürtölés mózesi évére hivatkozik, az ötvenedik esztendőre, amelyben „kapja vissza kiki az ő birtokát”, az adósság elengedésének törvényére, de hát mondható-e ma, Auschwitz után ötven évvel, kedves zsidó testvéreink, engedjétek el ennek a szegény országnak a tartozását?!


A rendszerváltás óta eltelt időszak egyöntetű elítélése, az 1994-es választások fölött érzett csalódás, az a meggyőződés, hogy az egyház népe megtűrt valami a demokráciában, hogy a hívő ember ma is másodrangú polgár, felerősíti a mi és az ellenséges környezet dichotóm világképét, s nem is vezethet a Zebulon savallotta nyelv kialakulásához; a katolikus püspöki kar hívekhez és minden jóakaratú emberhez intézett körlevelét Zebulon azzal hessenti el, hogy bátortalan, mint a tavaszi fuvallat, mi karakteresebbek vagyunk, lehet, hogy ezért is húzzuk a rövidebbet. Az aktuális politikai viszonyokkal, a szocialista-liberális koalíció egyházfinanszírozási gyakorlatával való elégedetlenség a nagytiszteletű urat a demokratizálódás, a nyilvánosság pluralizálódásának fundamentális elutasításához és az „egyértelmű” politikai viszonyok iránti paradox nosztalgiához terelte, én nem erre a szabadságra vágytam, ott üvöltöztem a Parlament előtt a demokráciáért, a vízlépcső, a falurombolás ellen, ma itt politikailag nincsen szabadság és demokrácia, itt csak egy vélemény lehetséges, aki attól eltér, az deviáns, a Pest Megyei Hírlapot betiltották, a püspök urat támadják a fia miép-es volta miatt, itt nincsen valódi választási lehetőség, csak a pofon és az orrbavágás között lehet választani... Minél közvetettebb a manipulálás, annál alattomosabb, most mindenki szép vagy kedves, közben hátba támadják... egyszerűbb volt az ötvenes években reformátusnak lenni.



Kaptunk egy lehetőséget a történelem Urától

A nagytiszteletű úr 1990-ben, kollégája 1983-ban érkezett a gyülekezetbe. Még a rendszerváltás előtt változásokat indítottak el, először is a presbiterek kiválasztását illetően. Több mint húsz évig szolgált itt egy lelkész, akit mindenki csak Péter bácsiként emleget, s aki olyan munkásokat, gazdálkodókat hívott a presbitériumba, akik tudták neki vinni a terményeket a kertjükből, hobbijukról, okosnak elég volt ő. Szívesen vett részt a karikási mezővárosi életformától elválaszthatatlan névnapi összejöveteleken, külön pulykaevő pruszlikot tartott a szekrényében, direkt az ilyen lakomákra tartogatta. A névnapi összejövetelek arra is megfelelő alkalmat kínálnak, hogy a lelkész úr a megüresedett presbiteri helyek betöltésére alkalmas jelölttel megismerkedjen; a presbiterek a maguk köréből keresnek és ajánlanak utódokat. Egy vagy több presbiter a családban, rokonságban kimondatlanul is ajánlólevélnek számít, mintegy garanciát jelent arra, hogy a jelölt megbízható keresztyén, hűséges atyánkfia, még ha nem is túl buzgó templomjáró; ez presbiterdinasztiák kialakulásához vezetett (a presbiterek harmadát így választották meg). Az új lelkészek nem álltak el teljesen ettől a gyakorlattól, de igyekeztek a szövetkezeti parasztemberek mellé mind több értelmiségit megnyerni, egyházi adót fizető pedagógusokat, templomjáró mérnököket, majd a kilencvenes évek elején egyre inkább a város gazdaságában, igazgatásában, társadalmában kedvező pozíciókat betöltő ügyvédet, jogtanácsost, a legnagyobb üzem menedzsereit, a városgazdálkodás vezetőjét, a főépítészt, a nagytiszteletű mindenkit bevenne, aki kapcsolatot és pénzt hoz az egyháznak.


A presbitérium összetételének lassú átalakítása mellett a nagytiszteletű urak igyekeznek tudatosan változtatni a karikási mezővárosi mentalitáshoz és szokásrendhez ragaszkodó presbiterek és hívek magatartásán. Itt nagy jelentősége van a névnapoknak, Ambrus-nap környékén nincs értelme presbitériumi ülést összehívni. Én inkább ellene vagyok, a híveket levélben vagy személyesen a születésnapjukon keresem föl. A vasárnap megszentelése már az 1911-ben megalakult Kálvin-Társaságban is központi problémának bizonyult, ám ahogy nekik, úgy a nagytiszteletűket sem sikerült elérniük, hogy a templomi padok az országos hírű vasárnapi vásárok idején megteljenek. A problémát áthidalandó a presbitérium igyekezett rávenni a nagytiszteletűeket, látogassanak ki a vásárra, hisz a pásztornak a bárányok mellett a helye, ám ők mereven elzárkóztak ettől, s tiltakoztak akkor is, amikor a presbitérium megszavazta, hogy a lelkészek az istentiszteletet követően kezeljenek a hívekkel.

A két nagytiszteletű negyvenéves sem volt 1990-ben, amikor nekiszaladtak a főiskola-alapításnak, az ő életükben a rendszerváltó évek azt a személyes kihívást, lehetőséget hozták magukkal, hogy a magyarországi református egyház történelmének alakítói, írói legyenek. ...és tóvá lesz a délibáb... megérkezésétől ez az ézsaiási ige vezérelte a nagytiszteletűt, aki a parókia kertjében dolgozgatva mindannyiszor rápillantott a szomszédos általános iskola épületére, amely egykor a tanítóképzőnek adott otthont, és mindannyiszor ez az ige járt az eszében, bárha ismét az egyházé lenne ez az iskola; és az ige beteljesedett.

Az Úristen a hetvenes években templomot kezdett építeni Karikáson, mikor is az MSZMP új székházba költözött; a város vezetése ezt az épületet adta át az egyháznak a főiskola céljára, néhány szocialista bútordarab még található itt, bár kevesebb, mint a nagytiszteletűek szerették volna, mert minden óvintézkedés, a szekrények lepecsételése, a bejárati kulcs elvétele dacára a komcsik néhány darabot csak magukkal vittek, éppen a taxisblokád első napján hurcolkodtak el, nem véletlenül. A néhány hónap leforgása alatt a semmiből létrehívott főiskola bejáratánál még csak táblacsere sem történt, a sietség hevében egyszerűen megfordították az MSZMP-székház bejárat melletti tábláját. A nagytiszteletű urak tevékenységüket Isten idejének beteljesüléseként élik, élték meg, s mindenki, aki az események részesévé vált, eszköz volt Isten művének végrehajtásában, persze nem mindannyiuknak rendeltetett pozitív szerep; volt kit az Úr jobb, volt, kit bal kezébe vett, volt, ki Isten világórájának mutatóját előreforgó kerékként, volt, ki visszafelé forgó kerékként mozdította. Kerekké csupaszított, isteni kegyelemtől átitatott történetértelmezés ez, amely a mindennapokban a konszolidálódó kádárizmus szlogenjét idéző aki nincs ellenünk, az velünk van morálisan közömbös pragmatizmusát és belső konfliktusok esetén az egy Urat szolgálunk csitító semmitmondását jelentette. Mindazok, akiket a nagytiszteletű látása szerint Isten bal kezébe vett, kiszorultak vagy visszavonultak egyházból, presbitériumból, vezető pozícióból.

Amire a nagytiszteletűek rátötték a hangsúlyt, azt tűzön-vízen át képviselték, erről a harcmodorról ki köll mondani szóval, hogy öléggé diktatórikus. A lelkészek által követett stratégia egyrészt attól sikeres, hogy kész helyzetet teremt, így minden érintettet olyan lépésekre kényszerít, amelyet esetleg nem is óhajtottak megtenni, mondhatni, előre kell menekülniük, másrészt attól, hogy a lelkészek megtámadhatatlan legitimitást biztosító meggyőző hatalommal[6] rendelkeznek. Az orgonaépítés ügye példázza a lelkészek által képviselt stratégia és az egyházi hatalom természetét.

A karikási gyülekezet orgonáját a harmincas években pneumatikus vezérlésűvé alakították, emellett a lelkész és a kántor jobb kommunikációja érdekében a szószékkel szemközt helyezték el, a templom északi oldalán. Az öreg gyülekezeti orgonát rendszeresen javítgatták az elmúlt félszáz évben, s így történt volna most is, ha 1989-ben nem érkezett volna ide egy orgonaművész kántorként. Az orgonológus kántor, a főiskolai kántorképzés vezetője nagy lelkesedéssel vette be magát levéltárba, hogy a karikási orgona históriáját tanulmányozza, munkája közben merült föl az ötlet, hogy az orgonát eredeti helyén, a nyugati bejárat fölött helyezzék el, s hogy egyúttal átépítsék; a mechanikai vezérlés visszaállításával és a legmodernebb komputertechnikával az ország egyik legszebb, legjobb hangszerét teremtsék meg. A presbitérium egy része már a kántor ideérkezése előtt ódzkodott, úgy gondolták, művészember helyett elég lenne itt egy erős hangú, a temetői kántust elirányító, „egyszerű” kántor, a nagytiszteletűek, a gondnokok azonban meggyőzték a bizalmatlanokat. Az orgona ügyében a tradíciókhoz való ragaszkodás játszott először szerepet: a hívek megszokták az orgona helyét és hangzását, a finom hibákra nem volt hallásuk. A hagyománytisztelő tagokat meggyőzendő, a kántor úr és a nagytiszteletűek részint azzal érveltek, hogy a rendszeres felújítás is kerülne annyiba, mint az átépítés, részint orgonaépítőket és -művészeket kértek föl szakvélemény készítésére; mivel a presbitériumban a kántor-művészen kívül egy lélek nem ért a hangszerhez, néhány összejövetel, sok meggyőző beszélgetés elég volt ahhoz, hogy viharos viták nélkül belevágjanak az orgonaépítésbe. A kántor úr aggályoskodott, úgy látta, hogy a gyülekezetből két-három millió forint néz csak ki, ám a nagytiszteletűek azon az állásponton voltak, hogy legyen az orgona építésének ügye valami nemzedékeket meghaladó dolog. Alighogy megkezdődött a munka, kiderült, hogy a templom egész tetőszerkezetét megtámadta a könnyezőgomba, a renoválás a presbitérium összes tartalék pénzét, az orgonaépítésre szánt teljes összeget fölemésztette. Mégis folytatták a fölújítást, melynek munkálatai végül öt esztendőt emésztettek fel – és temérdek pénzt. Az orgonaépítés ügye rossz közérzetet okozott, és megosztotta a presbitériumot. A többség, főként a józan mezővárosi gazdaivadékok úgy vélik, a karikási ember olyan, hogy akkor tösz valamit, ha kivan rá a pénze, és azzal is számot vetettek, hogy ez nem a Mátyás-templom, nem Tihany, s ezt az aggodalmat a művész-kántor is osztotta, mikor idekerültem, azt a tanácsot kaptam, hogy először beszélj a szomszédoddal a disznóiról, aztán térhetsz rá az orgona dolgára. Ha ez az orgona itt lesz, természetesen az infrastruktúrát is ki kell építeni koncertekkel, országos kántorvizsgákkal, nyári kurzusokkal, az a feladatunk, hogy ezt a népet itt, amely annyira tiszteli a kétkezi munkát, elvezessük az orgonához.

Egyértelműen s mindvégig csak a gondnokok, néhány értelmiségi és az egyházi kórus tagjai álltak ki az orgona építése és a nagytiszteletűek mellett, akik azzal érveltek, hogy mindenre megadja az Úristen a szükséges feltételeket, ha ott az ideje, igaz, ehhez aktív emberi közreműködésre is szükség volt, a lelkészek mozgósították németországi és hollandiai kapcsolataikat, a sípok egy részét, az alkatrészeket külföldről hozták, elvárták a presbiterektől, hogy egyhavi nettó keresetüket odaadják, a kántus tagjai is áldoztak a templom javára minden temetés után; ahogy a csodálatos hangszer fölszentelésekor elhangzott, hatszáz karikási gyülekezeti tag adományainak köszönhető az orgona, ám a mienk a legkisebb szelet a tortából, a jelentős külföldi adományok sem bizonyultak elegendőnek, a presbitérium ingatlant adott el, kölcsönt vett föl. Itt volt ez a megkezdett beruházás, óriási teher, és közben jött ez a tragédia, a '94-es választás, éppen, amikor a régi orgonát már szétszedték, azelőtt lehetett alapítványoktól koldulni, a Szerencsejáték Alapot megszüntették, a külföldiek úgy látták, restauráció történt, jegelték a támogatást egy időre, a Budapest Banktól kellett fölvennünk nyomorult lóvét uzsorakamatra... Az orgonaépítés történetének ebben az olvasatában föl sem merül, hogy esetleg aránytalan volt a vállalkozás, messze meghaladta a gyülekezet, a presbitérium (és Karikás) erejét és elvárásait. Isteni csoda az, hogy Karikásnak ilyen kántora van, és hogy pénz nélkül (sic!) megépült az orgona! Miriam lelkes örömét, amely az első koncerten, Cézar Frank borzongató-gyönyörű zenéjét hallgatva a zeneértők arcán ragyogott, beárnyékolják a további jókedvű adakozásra fölszólító szavak, hisz a végelszámolás még hátravan, és az a tény, hogy a gyülekezet az ünnepi istentiszteleten sem tudta meg, valójában mennyibe is került ez a beruházás (az építő szerint a hangszer értéke tízszerese az induló s tervezett összegnek), hogy a presbiterek mindegyikének sem kötötték orrára a tényleges kiadások összegét. Az orgonaépítést kísérő rosszkedv ellenére végül a dohogók is amellett voltak, fejeződjék be minél gyorsabban a vállalkozás, mielőtt még több forrást fölemésztene; azok sem mertek szólni, akik kezdettől ellenezték az orgona fölújítását.

Ezt a csöndet kétségkívül indokolja a kántor-művész ezoterikus szaktudása is, amellyel racionális szakmai ellenérvet senki nem tudott szembeszegezni, ám akinek tudását, orgonaépítő elhivatottságát nyomatékkal és lényegében megkérdőjelezhetetlenül bástyázta alá a lelkészek meggyőző hatalma, amelynek eszköze s egyben forrása a hosszú, fáradságos képzés során elsajátított szakrális nyelv, amely végső érvként használ bibliai citátumokat vagy az elrendelt időre való hivatkozást olyan kérdésekben is, amelyeknek nincsen köze a hit dolgaihoz, például abban a döntésben, vajon eladjon-e a presbitérium egy épületet, építsen-e új orgonát, vagy helyette a templomot hozza rendbe. A nagytiszteletűek megkérdőjelezhetetlennek tűnő autoritása kijelöli a problémák értelmezésének, megfogalmazásának és a presbitérium által meghozandó döntéseknek a kereteit is. János látása szerint lelkészek és presbiterek között elég jó a kapcsolat, hát persze, ők adják elő a dolgokat, s nekünk az a dolgunk, hogy igen vagy nem. A nagytiszteletűhöz képest... sehol sem vagyok, se tudásban, az egyház dolgaiban is kis terület az, amit átlátok vagy ismerek. Meg hiányosan vagyunk tájékoztatva is, nekem olyan lelki tusát okoz, hogy most mi alapján hozok ilyen nagy horderejű döntéseket... A presbiter szavai a lelkészek meggyőző hatalmának másik forrására is utalnak, arra, hogy a döntések meghozatalához szükséges információkat a nagytiszteletűek és a lojális belső mag monopolizálják.

Presbiterek és nagytiszteletűek

Azt senki nem vonja kétségbe, hogy a karikási református egyház életét a nagytiszteletűek tehetsége, elhivatottsága, ha kellett, kíméletlen eltökéltsége alakította a kilencvenes években; a „semmiből” iskolákat teremtettek, az ország egyik legszebb orgonáját építtették meg, amely száz év múltán is úgy szól majd, mint ma, az intézményteremtő tehetség és aktivitás azonban áldozatokkal, konfliktusokkal járt, semmit nem adtak ingyen. Úgy látszik, az elmaradt gyülekezetépítés a legnagyobb ár, ám ez lehetett volna másként is, hisz a lelkészek száma a hitoktatás kibővülése miatt nyolcra nőtt, ám a beosztott lelkészek sorsa nem könnyű Karikáson, senki sem bírja itt ki sokáig, önszántukból mennek tovább, kérik áthelyezésüket, a presbiterek szerint nagytiszteletű kollégáik teszik lehetetlenné a helyzetüket, ott sírt a presbiterek előtt az a szerencsétlen, ötgyerekes ember, a nagytiszteletű azt mondta neki, csak akkor kap fizetést, ha kimegy a hívekhez egyházadót szedni, de az nem vállalta, az ő elmenetelét is csak dünnyögve vette tudomásul a presbitérium, a legutóbbi beosztott lelkész távozása azonban rebellióval fenyegetett, igaz, a többséggel szemben Miriam könnyű szívvel vált meg tőle, mert református lelkészhez méltatlan módon vetette kollégái szemére „bűneiket” azon a presbiteri gyűlésen, ahol a presbiterek egy része is kiállt mellette. Zebulon szerint szörnyű volt az eset, van, aki szerint a nagytiszteletűek féltékenysége állt mögötte, de nem értem, hisz nem azonos fajsúlyú személyekről van szó, ő nem volt olyan kiváló igehirdető, de sugárzott belőle valami, jó volt a közelében lenni... Az eltávozott lelkész rendkívül barátságos ember volt, egyszerű, mint én, emlékszik János, nem gőgös, nyers, kemény, tanítványai rajongtak érte, megható temetési beszédeit igen szerették a karikásiak, talán túl gyakran hívták őt esketésre, keresztelőre is. Elment innen, néhány presbiter levelet írt neki és a püspöknek, amelyben megköszönték a gyülekezetben végzett szolgálatát, azután persze a lázadás hullámai is elcsendesedtek, a nagytiszteletűek fölkerestek néhány embert, elbeszélgettek velük, és hát közelgett a mezővárosi tavasz, gyütt a dologidő, ilyenkor nincs ideje a babrálásnak. Az eltávozott lelkészben éppen azt találhatták meg a presbiterek, gyülekezeti tagok, amit a tisztelt, ám nem föltétlenül szeretett nagytiszteletű urakban hiányolnak, itt nincs az, hogy hát hogy van kigyelmed, Zebulon, a végtelenül lojális, a lelkészekkel föltétlenül együttműködő belső maghoz tartozó gondnok is látja ezt, a karikási gyülekezet ki van éhezve a szeretetre, jó szóra, empátiára.



Zebulon mégis meggyőződéssel állítja, hogy a nagytiszteletűek az örökkévalóságnak szolgálnak, a református iskolaügy stabilizálása minden érdek fölött áll, hogy szögről-végről gyarapszik a gyülekezet, hogy a nagytiszteletűek karikási éveit az időnek, helynek, személyeknek szerencsés találkozása jellemzi. Néhányan azonban folyamatosan perlekednek,[7] s rendre fölteszik a kérdést: igaz, de milyen áron?

Azok közül, akik sokallják az intézmények stabilizációjáért fizetett árat, akik a kézi vezérlést, a nagytiszteletűek stratégiáit és egyházépítő tevékenységét nem tartják összeegyeztethetőnek a református hagyományokkal, néhányan elhagyták a presbitériumot, visszahúzódtak az egyházi közéletből. A kisparaszti családban 1950-ben született Mártát, egy magánpatika alkalmazottját a félelem bénította meg. Mindössze három évig volt presbiter, és igazán alkalmas személy a diakóniai munkára, nagyon szeretem az öreg embereket, és nagy boldogsággal töltött el, ha segíthettem nekik, ha láttam az örömüket, mikor felkerestem őket. Amikor az igazgatóválasztás idején tolmácsolta a környékén lakó öregek véleményét, akik nem akarták, hogy a kommunista múltú igazgatónő álljon a református iskola élén, Sámuel, aki ellenkező véleményen volt, üvöltözött vele (amúgy is mindig kiabál); Márta leánya először azt fontolgatta, hogy a karikási főiskolán tanul tovább, aztán mondtak valamit a kommunisták gyerekeiről, akik szívesen jönnének, mi azonban tudjuk, honnan valók, és a férjem (szakmunkás) is tagja volt az MSZMP-nek, és én elkezdtem félni... Márta nem keresett támaszt, védelmet, sem a lelkészénél, sem a presbitériumban, lemondott, hite is megrendült, a Bibliát sem képes a kezébe venni, szeretet nélkül nem megy.

A kivonulók között akadnak azonban, akik rendelkeznek elég intellektuális tehetséggel ahhoz, hogy az egyházi stratégiák kritikáját, a református identitás alternatív tartalmait megfogalmazzák, a laikusok tépelődő intellektualizmusa azonban nem rendelkezik elég meggyőző erővel a lelkészekkel szemben az intézményépítés időszakában, és meglehetősen idegen a mezővárosi presbiterek mentalitásától is. Jakab történész a főiskola szervező igazgatójaként a fokozatos intézményépítés álláspontján állt, konfliktusba is került a nagytiszteletűekkel, két év múltán visszavonulni kényszerült pozíciójából; az intézmény élére lelkészt választottak. Jakab első emberből az alkalmazottak egyike lett. Morális konokság jellemzi őt, keresem az igazságot, ez az út azonban konfliktusokkal és csalódásokkal teli, hajlok arra, hogy a gyülekezet, a presbitérium egyetlen Grál-lovagjának lássam magam, aki elégedetlenséggel szemléli a nagytiszteletűek machiavellista praktikáit és a presbiterek meghunyászkodó lojalitását. Barátja, Máté irodalmár Erdélyből érkezett feleségével és kislányával, ő is negyvenes évei elején jár. Számára a zárt kapus karikási világ kirekesztő s nem befogadó; egy városi ünnepségen tartott beszédét követő napon valaki kővel dobta be a szolgálati lakás ablakát, a műalkotássá szelídített kődarab az előszoba falán figyelmezteti őt, egy jöttment ne avatkozzon Karikás dolgaiba. Az egyházban sem tudott elfészkelődni, a lelkészek szemében én kultúrprotestáns vagyok, számára a magyar kultúra ismerete nem pusztán az egyházi tudás és hagyományok elsajátítását jelenti, a tolerancia és a személyiség tisztelete is a református, keresztyén tradícióhoz tartozik; az oktatásról alkotott elképzeléseiben az iskola olyan intézmény, ahol a gyermekek a tananyag mellett demokráciát is tanulnak, s ez ellentmond mind a világi oktatók elképzelésének a hatékony szervezetről, mind a lelkészek iskolát amolyan minigyülekezetnek tekintő koncepciójának. A legnagyobb csalódást Máté és felesége számára az igazgatóválasztás jelentette, annak megtapasztalása, hogy a lelkészek mindent a hatalmi harcoknak rendeltek alá. Máté visszahúzódott íróasztalához, és tanít tovább.

Minden kritikai észrevétel, alkalmankénti elégedetlenség, kétely ellenére a lelkészeket lojális, támogató belső mag veszi körül, tucatnyi ember: gondnokok és értelmiségiek, a karikási elithez tartozó tagok, akiket a hivataloson túl nemegyszer barátinak mondott kapcsolat fűz a nagytiszteletűekhez, és ez bizalmi viszonyt jelent, mindenekelőtt információkat. A lojális maghoz tartozó férfiakat politikai aktivitás is jellemzi/jellemezte, megtalálhatók az iskolák igazgatótanácsában, ők az egyházmegyei és egyházkerületi vezetéssel is személyes kapcsolatban állnak.

A visszahajló és egyházi iskolában dolgozó asszonyok kicsiny csoportja nem tartozik a jól informált belső körbe, mégsem szorultak teljesen a presbitérium peremére, elégedetlenség és lojalitás együtt jellemzi a lelkészekhez való viszonyukat; egzisztenciálisan a fenntartó egyháztól függenek, ezért csak halkan morgolódnak, rájöttem, teljesen mindegy, hogy állami vagy egyházi iskolában tanítasz-e, ha alkalmazott vagy, mindenképpen a rövidebbet húzod, nincs semmi hatalmad, ki vagy szolgáltatva.


A presbiterek zöme a presbitérium peremére szorult, nem rendelkezik elég információval, nem fogja föl ésszel, mi történik s miért, csupán az igennel vagy a nemmel vesz részt a döntésekben, nem igazodik el egyházpolitikai megfontolások, mögöttes érdekek között. Ettől alkalomadtán még ők is alakíthatnak a református egyház történelmén. Így történt ez 1990-ben, az „első szabad püspökválasztáskor”, a nagytiszteletűek a hivatalban lévő püspök mellett agitáltak, ám a presbiterek többsége a végül újonnan megválasztott ellenjelöltre szavazott, ki azért, mert úgy látta, hadd játsszon ez a gyerek is, ki éppen azért, mert a nagytiszteletűek nem őt akarták...

A presbitériumba megválasztott néhány fiatal tulajdonképpen nem is mutat nagy érdeklődést a belső ügyek iránt, megtiszteltetésnek érzik, hogy presbiterek lehetnek, az üléseken szorgalmasan részt vesznek, a nagytiszteletűek munkáját elismeréssel és végtelen lojalitással szemlélik, Tamás az olvasmányai nyomán fölmerülő kérdéseivel, problémáival sem merészkedik a nagytiszteletű elé, minek zavarjam, mikor olyan sok a dolga? Az idősebb, érdeklődő presbiterek, már ha egészségi állapotuk nem romlott meg annyira, hogy nem tudnak részt venni a gyűléseken, az információkat a lojális mag aktuális frontvonalak mentén szerveződő csoportjainak közvetítésével szerzik. A peremen elhelyezkedők némelyike azonban olykor, például amikor az egyik ingatlan eladása szerepelt napirenden, hangot ad csalódottságának, igazán nem tudom, mi értelme van összehívni a teljes presbitériumot, minek vitázunk éjfélig, amikor már úgyis mindent eldöntöttek, és a döntésüket mindenáron véghezviszik!?


Az elégedetlenség csak ritkán vezet amúgy eredménytelen lázadáshoz, legfeljebb folyamatos perlekedést jelent, és nem csupán a peremre szorultak között. Habakuk, szangvinikus alkat lévén már kiabált is a nagytiszteletűvel, amúgy irigyli a katolikusoktól a hierarchiát, a református egyházban, ha egy pap lecövekel, nem lehet kitenni, mert meg van választva. Itt volt az az öreg gondnok, az is azt hitte szegény, mint az apósom, nem hal meg, ha mindig a papok körül lődörög, a halála előtt még söpörte a lelkész háza előtt a havat, kérdem én, a polgármester háza előtt ki söpri a havat!? A faluban, ahonnan jövök, a lelkészeket tiszteletes úrként vagy Imre bácsiként szólították, az Imre bácsinak mind a két gyereke egyetemet végzett, de olyan volt a keze, mint az utolsó béresnek, itt meg nagytiszteletűnek kell őket szólítani, hát hányszor doktoruraztatom én magam?! ...az emberhöz köll szólni, nem az, hogy Ezékiel, mikor kerületvezető voltam, azt kérdeztem, na Jóska, megellett-e a tehén, milyen volt a vásár, azt hiszi engem érdekelt?! De jólesett neki, hogy a vezető kartárs megkérdezte, és nem az, hogy mit láttam a Louvre-ban.


A perlekedők leghangosabbját mindenki csak Ambruzs bá’-nak ismeri, a szabadszájú presbiter a beszédével perel, kaján élvezettel veszi sorra a karikási egyháztörténet néhány fényes emlékezetű nevét, hogy közölje, farkallós (a nők nagy tisztelője) volt mindahány, amikor a fürdőben két asszonyság arról sutyorgott, hogy a nagytiszteletű sem szent, hogy így meg úgy, hát kéretlenül odavetette, csak ne szóljanak, szentelt fütyivel nekik is jobban esne a fordulás. Ambruzs 1927-ben született, ősei még címeres nemesek voltak, csak hát az utódok eltapsolták a pénzt, Ambruzs szülei árendásokként gyüszménködtek a földdel, míg végül csak sikerült az örökséggel együtt 12 holdas tanyát venniük, ezzel és további bérelt földekkel maga Ambruzs és felesége bajmolódott tovább, 1960-ig, láttuk, hogy nincs mellébeszéd, beléptünk a téeszbe, ahol Ambruzs gyalogmunkásként dolgozott 1972-ig, ekkor egy szomszéd ajánlotta be őt az egyháznál, mert olyan fain gyerök vagyok. Egyházfi, harangozó volt, amolyan mindenes, a templomot, a papok kertjét takarította, vigyázott a lelkészek gyerekeire, eleinte a temetésektől, a kántus nagyságától függött a fizetése, aztán szólt a presbitereknek, ne kelljen már arra várnia, hogy meghaljon egy nagyobb ember. Jó helyöm volt, jobb, mint a téesz, be lehetött mönni, ha esött az eső, a hívekkel (főként az öregasszonyokkal) nagyon elkomáztunk, az egyházi hivatalban viszont gyönge volt a légkör, a szögényebb öregasszonynak, ugye, „Áldás, békesség!”, ha egy tanárnő begyütt, akkor Kezit csókolom, tessék helyet foglalni!', a kisebb embereket nem nézték semmibe, ez most is így van, úrnak úr a barátja, kutyának kutya. De hát csak az értelmesek (értelmiségiek) nem tudják fönntartani az egyházat, komázni kéne a laikusokkal is, akkor hamarább kész lönne az orgona! Ambruzs bá' legtöbbször ugyan úgy fejezi ki nemtetszését, hogy beszél három presbiterrel, aztán a nagytiszteletű már tíztől hallja vissza, de arra is volt példa, nemegyszer, hogy veszekedett a nagytiszteletűekkel, amikor a lelkész azt mondja, nem érdekel Ambruzs bá’, úgy lesz, ahogy én mondom, hát hogy jön ahhoz egy gyerök, hogy egy vén presbiternek ilyet mondjon, ráadásul gyüttmönt, hát akkor elítéltem. Nagytiszteletű Úr! Ön itt alkalmazott, a mi alkalmazottunk, az én szépöregapám hordta a követ a templomhoz – az egyháznak nem a pap a feje, hanem a presbitérium! Ambruzs a karikási piacon pletykálkodik egyházi ügyekről, ezt rossz néven veszik lelkészek, gyülekezeti tagok egyaránt, kutyázza a lelkészeket, akik szöbb palástot, szöbb ingöt, szöbb nyakkendőt vesznek fel, ha értelmest temetnek, a laikusnak bezzeg megteszi a jussolt palást, rosszabb süveg is, mégis szereti a nagytiszteletűek komolyságát, tiszteli teljesítményüket, a perlekedők végső soron nem radikális változtatást, csupán a gyülekezetre fordított valamivel több figyelmet szeretnének elérni. Ha összefognánk, elzavarhatnánk őket. De nem is akarjuk.



A nagytiszteletű a perlekedők föl-fölhorgadó elégedetlenségéről némi indulattal beszél, olyan kriticizmusról és tehetetlenségről, amely egészséges folyamatokat gátol és forintban mérhető károkat okoz a karikási egyháznak, és a római történelemre, valamint Churchillre utalva, aki szintén diktátor volt, amikor annak kellett lennie, meggyőződéssel állítja, hogy a demokrácia veszélyhelyzetben nem működik, tehát a karikási egyház jelenlegi helyzetében sem. Föltehető, hogy nem pusztán a jószerivel kezelhetetlenül nagy létszámú presbitérium működésének hatékonyabbá tételét, a racionálisabb döntéshozatalt, a lelkészek tehermentesítését és a kézi vezérlés megszüntetését hivatott szolgálni a karikási gyülekezet szervezeti és működési szabályzatának 1996-ban megkezdett átalakítása. Ennek értelmében a döntések előkészítése kilenc bizottságban folyna, s fölmerült az az elképzelés is, hogy a közös presbitériumot csak az egész gyülekezetet érintő ügyekben hívnák össze, mint valamilyen intézmény alapítása, megszüntetése, egyházi ingatlan vétele, eladása. Miriam kifejezte erkölcsi aggályait: nem lehet kizárni a tényleges döntéshozatalból a megválasztott presbitereket, a nagytiszteletű elhárítja a presbiterianizmus demokratikus hagyományából fakadó aggályt, adott esetben inkább vállalom, hogy kevesebben döntsenek, s ha rosszul teszik, akkor leváltsam őket.



A racionalitás és hatékonyság mellett szóló érvek meggyőző ereje sem képes elhessenteni azt a gyanút, hogy a működőképesség feltételeinek javítása kéz a kézben jár a perlekedő, peremre szoruló presbiterek, vagyis a többség pozíciójának immár formális megszilárdításával. A bizottságok presbitériumában az értelmiségiek, szakértők jutnak majd kulcsszerephez; az egyes bizottságok súlya, jelentősége pedig várhatóan azon múlik, mennyire tekintik a lelkészek fontosnak magát az ügyet, amelynek kezelésére létrejöttek.

A tisztán technikainak tűnő, döntéshozatali hatékonyságot célzó szervezeti átalakítások stabilizálják a presbitériumon belüli hatalmi viszonyokat, a peremhelyzetűek lecövekelésével, a perlekedők távol tartásával félő, hogy a gyülekezet többségének tradicionális elvárásai továbbra is éppúgy a nagytiszteletűek és a presbitérium látókörén kívül maradnak, mint ahogy süket fülekre találnak az alternatív református identitásról, egyházi stratégiákról csöndesen megfogalmazott értelmiségi szavak is. Ez áll a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban pedig Zebulon szavai az egyház, a nagytiszteletűek tagadhatatlan eredményeiről és arról, hogy száz év múlva a kutya sem emlékszik már arra, hogy milyen konfliktusok, harcok kísérték megszületésüket, ha az iskolák működnek, az orgona szól...

De ki függesztette föl a mérleget?

Jegyzetek

Az OTKA támogatásával, Kovács Katalin vezetésével folyik 1995 óta karikási vizsgálatunk, eddig két magyar nyelvű tanulmányban publikáltuk eredményeinket: Kisvárosi nők. Beszélő, 1997. január, Keresztutak, Holmi, 1997. június; írásom tartalmazza a karikási társadalomra vonatkozó, közösen fölhalmozott, s a korábbi szövegekben megjelent tudást is. Az ezen írás alapjául szolgáló interjúkat, adatgyűjtést 1996 őszén végeztem el, noha egy-egy látogatás során azóta szerzett ismereteimet is tartalmazza. Első változata egy megjelenés előtt álló, német nyelven írott terjedelmes tanulmány (Quo vadis? Protestanten einer Markstadt). Mivel ez a magyar nyelvű szöveg csak a legszükségesebb esetben tartalmaz hivatkozásokat, itt jelzem, hogy a karikási egyházi történések megértésében Tomka Miklós, Horváth Zsuzsa, Kamarás István, Max Weber vallásszociológiai munkáira, valamint Balog Zoltán és Bogárdi Szabó István református teológusok írásaira támaszkodtam.

[1] A karikási gyülekezet három egyházközségből áll, élükön a két választott, illetve egy a püspök által kinevezett lelkésszel, egy-egy gondnokkal. A három részgyülekezet önállóan gazdálkodik, az egyházi tulajdon azonban az egész karikási református közösségé, a legfontosabb döntéseket is a közös presbitérium hozza meg.

[2] Szabó Magda olvasásakor bukkantam e fogalomra.

[3] A két választott s egy nyugalmazott lelkész mellett 1996 őszén 24 presbiterrel készítettem interjút, további hattal Kovács Katalinnal együtt más munka során kerültünk kapcsolatba. Beszélgetőtársaim között tisztségükről már lemondott presbiterek is voltak, ahogy esküjüket még le nem tett pótpresbiterek is.

[4] Forrás: Népszámlálás, 1990

[5] A karikási református egyház mindösszesen vagy harminc ingatlant kapott vissza, az épületek többsége meglehetősen leromlott állapotban van, ami azért is nagy gondot jelent, mert a megnövekedett iskolai feladatok megfelelő ellátása több szolgálati lakás kialakítását igényelné.

[6] James A. Beckford, 1996. A „hatalom” fogalmának újjáéledése a vallásszociológiában. Replika, 21–22. o. 231–249.

[7] A fogalomhoz: Bíró A. Zoltán-Túrós Endre: Egyház – a társadalom szemszögéből. In: Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. 1995, KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 105–135. o.

• Befejezetlen jelen [7]