Az erdélyi kérdés
Ebben a tanulmányban elsősorban azokat a szempontokat vizsgálom, melyeket Molnár Gusztáv sorakoztat fel Erdély autonóm státusa mellett érvelve, majd az ilyen típusú elméletek romániai fogadtatásáról és megvitatásáról szólok. Szeretnék kitérni továbbá Erdély történelmi identitásának néhány kérdésére, majd pedig az erdélyi sajátosságokra vonatkozó képzetek valóságtartalmára.
Molnár Gusztáv magyar politológus nemrég megjelent rendkívül érdekes tanulmánya[1] Románia decentralizálása és szövetségi állammá való átalakítása mellett érvel. Ebben az új szerkezetben sajátos kulturális identitása, történelmi hagyományai folytán Erdély válna az egyik legfontosabb szereplővé. Molnár szerint ez a szervezeti forma felelne meg legjobban az európai integráció követelményeinek, mivel az egyesült Európa háromszintű szerkezetre törekszik: a legfelső szinten helyezkedik el az unió gazdasági életét szabályozó és a külső és belső béke felett őrködő szövetségi szuperállam, középen a formális közvetítő szerepére korlátozódó nemzetállam, alatta pedig a széles körű autonómiával rendelkező régiók szintje.
A régiók és helyi autonómiák szerepének hangsúlyozása, a föderalizmus és a decentralizálás eszméje nem új a modern politikai gondolkodásban. Mindenki egyetért abban, hogy ez a szervezési forma jobban megfelel a kor követelményeinek, mint a történelmileg túlhaladott központosított nemzetállam. Molnár tanulmányának sajátossága abban áll, ahogy ezt az elméletet Romániára alkalmazza.
A magyar politológus kiindulópontja Samuel Huntington feltevése, mely szerint a nyugati civilizáció értékei nem egyetemesek.[2] Ezek az értékek a katolikus és protestáns Nyugat-Európában jöttek létre, ahol sajátos kulturális hagyományt teremtettek. A világ többi részének – azaz a nyugatitól eltérő civilizációknak, az ortodox, iszlám vagy japán kultúrának – a „nyugatosítása” voltaképpen nem lehetséges. Ezek a térségek modernizálódhatnak, de nem válhatnak nyugativá. Vannak a nyugati világnak olyan jellemzői – a politikai kultúra, az individualizmus, a katolikus és protestáns munkaetika –, melyeket a más kultúrkörökön belül élők igazából nem tudnak elsajátítani.
Ennek az elméletnek megfelelően Huntington meghúzza a térképen a nyugati civilizáció keleti határvonalait. Finnországot, a balti államokat, Fehéroroszország és Ukrajna nyugati részét, Erdélyt és a Bánságot, valamint a Vajdaságot és Horvátországot a nyugati civilizációhoz sorolja. A Kárpátokon túli Románia viszont a Balkánnal és az ortodox világ többi államával együtt kívül reked ezen a Romániát kettészelő választóvonalon. Huntington úgy véli, hogy a Német–Római Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia régi határai, a katolikus és protestáns terjeszkedés kelet-európai határaival együtt azt az igen hasznos szerepet töltik be, hogy kijelölik az Európai Unió keleti határait, és releváns kritériumként foghatók fel az új tagállamoknak az euroatlanti struktúrába való befogadása tekintetében.
Huntington provokatív elméletét sokan és intenzíven bírálták, spekulatív jellege és Spenglert és Toynbee-t követő ódon prófétai stílusa miatt. Romániában nemcsak a szakértők bírálták élesen[3] (a román kiadást előszavakra általában nem jellemző súlyos – egyébként tárgyszerű – kritika vezeti be)[4], hanem politikai eszközzé is vált. Az 1996-os választási kampányban az Iliescu vezette Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja Huntington térképével igyekezett illusztrálni Románia „külső ellenségeinek” és az ellenzéki Demokratikus Konvenciónak az ország szétdarabolására vonatkozó elképzeléseit.
Bár Molnár Gusztáv egyetért a Huntington által felvázolt globális kilátásokkal, mégsem hirdeti Románia kettéosztását a nyugati és a balkáni civilizáció között. Épp ellenkezőleg: úgy véli, hogy az amerikai politológus térképét árnyaltabbá kell tenni a sajátos helyzeteknek megfelelően. Molnár azt vetíti elénk, miként húzhatná magával Románia nyugati „fele”, azaz Erdély, az ország többi részét is az Európai Unió határain belülre.
Molnár határozottan állítja, hogy Erdély és Románia többi része közt jelentős eltérések vannak. Ez nemcsak az etnikai sokszínűségnek, hanem az eltérő történelmi hagyományoknak tulajdonítható. Ezek a hagyományok lényegi, a Huntington által elemzett jelenségekhez hasonló különbségekhez vezettek. A romániai régiók közti különbségek alaptételéből kiindulva Molnár arra a következtetésre jut, hogy csak a régiók szövetségi struktúrán belüli autonómiája teremthetné meg a fejlődés feltételeit. Ellenkező esetben a centralizált struktúra által elfojtott helyi sajátosságok belső feszültségek és válságok forrásaivá válnak.
Nyilvánvaló, hogy a jelenleg létező központosított politikai forma, mely nem felel meg sem a történelmi hagyományoknak, sem pedig az európai normáknak, legjobban Erdélyt sújtja. Bukarest fullasztó és közömbös hatalma természetellenesen vonszolja Erdélyt a balkáni világ felé. Ha Erdélynek autonóm vezetése volna, értékeit és sajátosságait zavartalanul kamatoztathatná, gyorsabb ütemben tudna integrálódni a nyugat-európai struktúrákba. Ez a ritmusbeli előny serkentőleg hatna és modellként szolgálna a többi tartomány számára, szinte vonzaná őket az integrálódás felé. Ez a forgatókönyv lenne az egyetlen esély Románia számára, melynek alternatívája az ország végleges leszakadása – Erdéllyel vagy anélkül – a Molnár Gusztáv térképén (Európa 2010-ben) sikertelen államokként ábrázolt táborba.
Molnár Gusztáv érvei és következtetései – melyeket néhol csak felvázoltam, néhol pedig személyes víziómmal kiegészítettem, továbbgondoltam – természetesen nem állnak meg az általam bemutatottaknál. Ahhoz, hogy valódi képet alkothassunk róluk, tanulmányát el kell olvasni. A magyar politológus véleményével kapcsolatos álláspont megfogalmazása – e munka célja – azonban szinte különc fényűzésnek vélhető. Nem annyira az említett tanulmány tartalma, hanem az effajta témákat érintő íróra háruló hálátlan szerep miatt. Bevallom, nem is vállalnám ezt a szerepet, ha nem olyan felkérés hatására tenném, mely fontosabb nekem, mint a magam tartózkodása és kételyeim.[5]
A szélesebb értelemben vett romániai olvasóközönségből az „autonómia” és „föderalizáció” szavak garantáltan ellenérzést váltanak ki (a kevésbé ismert „devolúcióról”[6] nem is beszélve). Nyilvános vitában való említésük egyenértékű biztos lejáratásukkal, függetlenül attól, hogy milyen kontextusban használták őket. Továbbmenve: negatív kollektív érzelmeket kiváltó hatásuknak köszönhetően sikeresen bevethetők diverzió és politikai demagógia keltésére. Virgil Nemoianu említette egyszer keserű humorral, hogy egy köztiszteletnek és gazdasági jólétnek örvendő föderális állam polgáraként szinte sértve érzi magát amiatt, hogy az említett államforma Romániában szégyenteljes dolognak számít.[7]
Ilyen feltételek mellett autonómiáról és föderalizmusról pozitív értelemben csak a magyar kisebbségi lapokban írnak, vagy olyan elméleti tanulmányokban,[8] melyeknek szerzője nemhogy a közvéleménnyel, de még a politikai elittel sem tudja elfogadtatni mondanivalóját. Egyébként maga az alkotmány is hangsúlyozza a román nemzeti állam egységes jellegét, ami pontosan azt a célt szolgálja, hogy a föderalizmusra még csak gondolni se merészeljen senki. A románokat évtizedek óta büszkeséggel tölti el államuk egységes jellege, következésképpen el sem tudnak képzelni más államformát Románia számára.
Annál jobban el tudják azonban képzelni ezt akkor, ha egy magyar (pl. Molnár Gusztáv) beszél „föderalizmusról” vagy „Erdély autonómiájáról”, aki ráadásul azt állítja, hogy Románia javát és európai integrációját akarja. Az ilyen vélekedésekre reagálni a legtöbb ember szemében nevetséges és fölösleges, ha nem eleve gyanús. A románok nagy része pártpreferenciáktól függetlenül is „tudja”, hogy bűnös lelkük mélyén „a magyarok Erdélyt akarják”, s a föderalizmusról szóló mese botrányosan átlátszó. A szélsőséges nacionalisták számára itt a jó alkalom a már ismert veszély újbóli „leleplezésére”, az erőteljes ellenállás újabb kifejezésére, melynek szerepe a nemzeti éberség szinten tartása és a mindennapi konfrontáció örömének kiváltása. A manapság többségben levő mérsékelt nacionalisták pedig úgy vélik, hogy az egész esemény szóra sem érdemes, és igen sajnálatos, már csak azért is, mert a szélsőségesek malmára hajtja a vizet.
A lehetséges magatartások eme tárháza szerencsésen megakadályoz mindenfajta kommunikációt, mivel alapja egy sztereotípia. A párbeszédnek, a racionális kritikának és egyéb normális reakciónak nincs helye ezen a palettán.
Következésképpen a várható kedvezőtlen fogadtatás eleve leértékel bármilyen e kérdéssel kapcsolatos józan állásfoglalást, különösen akkor, ha az nem csupán személyes meggyőződést, hanem közösségi célokat is megfogalmaz.
Köznapi „előítéleteim” alapján – melyek szerint Románia nyugati integrációja lehetséges és kívánatos, ennek a folyamatnak pedig szerves része a decentralizáció és a helyi autonómia – minden további kiegészítés nélkül csatlakozhatnék Molnár alaptételéhez. Ha ebbe a decentralizációba valamilyen szicíliai vagy katalóniai vagy akár skót, netán a bajor típusú erdélyi autonómia is beletartozik, ami engem illet, semmi kifogásom ellene. Ám legyen!
Másrészt azonban nem hiszem, hogy ez lehetséges, és ilyen értelemben rengeteg ellenérvet sorakoztathatnék fel Molnár konkrét érveivel szemben, nem is beszélve Huntingtonról, akinek a tézisei csak a nemzetközi kapcsolatok elméletének keretei közt elemezhetők megfelelő szakmai színvonalon. Ennél a pontnál azonban működésbe jön az előbb említett effektus, mely megnehezíti a vélemények kifejtését. Mi értelme van annak, hogy én is bíráljam Molnárt, még ha racionális alapokról is, mikor – hál' istennek – így is jócskán kijut neki a bírálatokból.
Ha azonban nem bírálom, hanem elfogadom Molnár álláspontját, akkor az a veszély fenyeget, hogy a nacionalisták célpontjává válok. Bár nem kellemes, ha az embert több lapban is gyalázzák, azért a kockázat vállalható – végtére is a nacionalisták szitokszava önmagában ugyan nem dicsőség, de azért biztos jele annak, hogy az ember normális és pozitív példává válhat a közvélemény szemében. A másik attitűd – a nemzeti egység éber őreivel vállvetve küzdeni Erdély autonómiájának eszméje ellen – valóban kínos és ártalmas a hasonló polémiákkal amúgy is túlterhelt közvélemény számára.
Befejezve a szabadkozást, a továbbiakban Molnár tanulmányának központi témájával, Erdély sajátos történelmi identitásával fogok foglalkozni, mely Molnár elképzelése szerint megalapozza az autonómia – vagy éppenséggel a devolúció – lehetőségét és szükségességét.
A magyar politológus elméletében az a legérdekesebb, hogy nézetét, mely szerint Erdély – történelmi hagyományai, civilizációja, az ott lakók munkához való hozzáállása miatt – nagyban különbözik Románia többi részétől, a román lakosság nagy része, iskolázottságától függetlenül, osztja. A románok nézetei egyedül abban különböznek a Molnárétól, hogy szerintük Erdély különösségének nincs kihatása a politikai vagy közigazgatási szerkezetre.
Erdély sajátosságáról alkotott elveinek alátámasztására Molnár gyakran idézi a liberális vonulathoz tartozó román szerzőket, Horia Patapievici-től és Emil Hurezeanutól kezdve Alexandru Cistelecanig és Gabriel Andreescuig. Paradoxonnak hat, de hasonló idézeteket bőven találhatott volna akár az erdélyi, akár a „regáti” legvadabb nacionalisták műveiben is, akik semmivel sem tisztelik kevésbé az erdélyi ember komolyságát és rendszeretetét – mely ellenpontja a bukarestiek balkáni felületességének –, mint az előbb említett szerzők. Az a tény, hogy a fenti nézet a legkülönbözőbb körökben ennyire általánossá vált, arra enged következtetni, hogy forrása nem a valóság kritikai elemzése, nem a nyilvánvaló tény jóhiszemű érzékelése, hanem pusztán sztereotípia, rögeszme.
Lássuk hát, „mit jelent Erdély”,[9] és mennyire különbözik szellemében és civilizációjában Románia többi részétől. Vajon valóban megalapozhatják-e ezek a különbségek a politikai autonómiát?
Történeti, kronológiai szempontból kétségbevonhatatlan tény, hogy „Erdély”, mely legalább a XVI. századtól kezdve önálló politikai és közigazgatási egység, előbb létezett, mint Románia, mely a XIX. század első felében született meg politikai gondolatként a román és külföldi romantikus szerzők műveiben, államként pedig csak 1859 után jött létre. Ez a tényállás azonban, mely minden történész számára nyilvánvaló kellene hogy legyen, nincs jelen a román történelmi tudatban. A jelenlegi helyzetet vagy vágyakat a múltba visszavetítve a román történetírás olyan képzeletbeli Romániát teremtett, melynek történelme messzire nyúlik vissza az időben, amelynek nyomai Burebista „egységes államától” kezdve (ennek határai természetesen egybeesnek az 1918-as eszményi határokkal) a Vitéz Mihály-féle egyesülésig mindenütt megtalálhatók. Ez lett az egész, mélységesen teleologikus román történelem rejtett értelme, amely szerint az események „törvényszerűen” vezettek a román területek egyetlen államba való egyesüléséhez. A románok minden korábbi cselekedete és erőfeszítése ezt a – népek sorsának nagykönyvében előre megírt és Gyulafehérváron beteljesedő – végső célt szolgálta, minden kulturális teljesítményük ennek az ideálnak a szolgálatában állt.[10]
Mivel Románia mint történelmi projektum „a kezdetektől fogva” földrajzilag is ugyanazon a helyen létezett, mint ma, Erdély elsőbbsége a román történelmi tudatban semmivé foszlott. Iorga és az utána következő történészek a „román országok” megfogalmazással oldották meg a kérdést. Ez a címke a szóban forgó térség minden politikai, néprajzi, kulturális vagy éppenséggel földrajzi entitására ráaggatható, az etnogenezis pillanatától fogva. Erdély egyike a par excellence „román országoknak”, a „sötét évezredtől” fogva, amikor még nem léteztek írott emlékek. Így volt ez már a furcsa nevű „vajdák” – Gelu[11], Glad és Menumorut – idejében is, később pedig még inkább (mivel időben közeledünk 1918-hoz), amikor Erdély közigazgatásilag a magyar királyság része volt, vagy önálló fejedelemség, melyet református fejedelmek vezettek, magyar törvényekkel és intézményrendszerrel, melyből egyébként a románokat szinte teljesen kirekesztették.
Erdély tényleges elsőbbségének a román szimbolikus földrajz szintjén végrehajtott érvénytelenítése csak egyik eklatáns példája annak, ahogyan általában „Erdélyt” a román kultúrában „Romániához” viszonyítják. Erdélyt mindig Románia elválaszthatatlan alkotórészeként ábrázolják, nemcsak a jelenlegi politikai-közigazgatási helyzet szempontjából, hanem a történelmi hovatartozás és kultúrájának lényege szempontjából is. Erdélynek mint a román civilizáción belüli sajátos, különálló, autonóm tényezőnek az elfogadását nagyon megnehezíti az a tény, hogy a románok szemében Erdély nem egy akármilyen országrész, hanem a román sajátosságok hordozója, „a román érzület bölcsője” és lényege.
Ez az Erdélynek tulajdonított kivételes jelleg a legkülönfélébb konkrét történelmi helyzetekben nyilvánul meg: ez Decebal király hazája, a románság latin eredetének bölcsője, az etnogenezis és az eredetlegendák kiváltságos tere, később ebben az országrészben fedezik fel újra a latin eredetet az erdélyi iskola révén. Itt alakul ki tehát a románság modern nemzeti öntudata, mely később ugyancsak az erdélyiek révén a Kárpátokon túlra is átterjed. Még később Erdély a nemzeti jogokért való küzdelem ideális terepe, az erdélyiek emancipációból és az elnemzetietlenítéssel szembeni ellenállásból példát mutattak minden románnak. Összegezve tehát: Erdély a románság szimbolikus „tárháza”, mely folyamatosan élteti és energiával látja el a nemzetet, mint ahogy azt annak idején Dragos vagy Negru vajda, Gheorghe Lazar vagy Badea Cirtan tették, akik a román történészek szerint igazi román jelleget kölcsönöztek az etnikai értelemben kissé erőtlenebb Kárpátokon túli vidékeknek.
Ma már a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy az egységmítosz eme megnyilvánulásai, ezek a történelmi klisék nem tükrözik a valóságot, pontosabban: egy teljesen torz történelmi valóságot építenek fel. De ez nem változtat a tényen, hogy a közvélemény ezen a mindent leegyszerűsítő szemüvegen keresztül szemléli a történelmi hagyományokat, és ilyen értelemben ez a románok „történelmi valósága”, függetlenül attól, hogy milyen mértékben mond ellent a tényeknek. Ma már kétségkívül nagyon sok történész kínál alternatív elméleteket a kínosan vulgáris hagyományos történetírással szemben. A kereslet azonban fenntartja a hagyományos elmélet mennyiségi túlsúlyát, a műfaj művelői pedig nem valószínű, hogy megváltoznak valaha. A velük való párbeszéd sajnos hiábavaló, őket csak a jótékony felejtés fogja majd hallgatásra bírni, mely műveiket a jövő múzeumaiban kutatható tárgyakká változtatja.
Következésképpen az Erdély múltja és Románia történelme közti szoros összefüggés tételezése a román kultúrában határozottan kedvezőtlen a tartomány helyi sajátosságainak tudatosítása szempontjából – legalábbis ami a románokat illeti. Mint azonban látni fogjuk, nem sokkal jobb a helyzet a magyarok körében sem.
A legfőbb akadály egy különálló – az esetleges autonómia alapjául szolgáló – erdélyi tudat kialakulása útjában az, hogy nem is egy „Erdély” létezik, hanem több. Még ha ugyanazt a területet nevezi is meg, a románok „Transylvaniája” lényegesen eltér a magyarok „Erdélyétől” és attól, amit a szászok – ha a hely és kor „jótéteményei” kivándorlásra nem késztetik őket – Siebenbürgennek neveznének. Ez a tény határozottan megkülönbözteti Erdélyt a Skóciához, Bajorországhoz, Katalóniához hasonló tartományoktól, melyekben a helyi autonómia a lakosságnak a származástól független közös tartományképén és megegyezésen alapul.
Erdélyben a románokban és a magyarokban különböző kép alakult ki közös lakóhelyükről. A szegregáció, az elkülönült fejlődéstörténet, az uralkodás, leginkább pedig a szembenállás perspektívája és a térség felosztásáért és birtoklásáért folytatott küzdelem mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy mindegyik közösség felépítse a maga Erdélyét. Erdély közös használatának elve majdnem mindig, egészen máig tartóan meghátrált a részleges birtoklás elvével szemben, amely azonban az egyik csoportnak a másik fölötti dominanciáját is jelenti.[12]
Ez az etnocentrikus, többféle Erdély-meghatározás a modern kor nacionalizmusának szüleménye. A középkorban és a fejedelemség korában (XVI–XVII. század) az erdélyi elitek meghatározónak tekintették a sokféleséget, Erdély vegyes, inhomogén jellegét. A politikai és társadalmi intézmények közös identitása 1437 után a három „nemzet” paktumán alapult, mely 1568 után a négy elfogadott „vallásra” vonatkozó megállapodással egészült ki. Igaz, hogy a románokat (a jobbágyokhoz hasonlóan) kihagyták ebből a rendszerből túl hangsúlyos vallási és társadalmi másságuk miatt, de későbbi, „toleráltakként” való megemlítésük kiegészítette az Erdélyről mint a különbségek egységéről kialakult képet.
Nehéz megítélni, mennyiben alkalmas ez a helyzet a különböző etnokulturális és vallási csoportok közti békés és toleráns együttélés megalapozására. A román történetírás hangsúlyozza a románokkal szembeni diszkriminációt, mellyel a tolerancia elve sérült. Sőt mivel a románokat a legnagyobb lélekszámú és legrégebben ott élő népként ábrázolják, vagyis Erdély fő alkotóelemének tekintik, ezért az ő kirekesztésük egy szűk kiváltságos csoport önző, népellenes cselekedetének tűnik. Ezzel szemben a magyar történetírás nem a félig üres, hanem a félig tele poharat láttatja, a XVI. századi erdélyi vallási türelem és az Európa többi részén dúló vallásháborúk közti ellenpont hangsúlyozásával.
Az ilyen típusú, egyszerűsített és jelenbe vetített megítélés éppen a kor jellemzőit hagyja figyelmen kívül, melyeknek semmi közük nem volt a mai értékekhez és érzékenységekhez. Az Erdély esetében is tapasztalt sokféleség és sajátosság nem volt más, mint a középkori társadalmak általános jellemzője.
Sokkal érdekesebbnek tűnik számomra, hogy milyennek képzelték Erdély történelmi sokféleségtudatát a modern kor küszöbén, a XVIII. század végén és a következő század elején. Az akkori román történetírók figyelmét felkeltette Anonymus krónikájának 1746-os újabb kiadása, mely elméletük kiindulópontjává vált. E szerint – és ezt a nézetet több magyar történész is osztotta – az erdélyi politikai közösség megalapozója a magyar Töhötöm hódító csapatai és a Gelu vajda halála után vezér nélkül maradt román őslakosok között illo tempore köttetett mitikus paktum.
Az egyezmény valóban alkalmas egy olyan Erdély létrehozására, mely sem a románoké, sem a magyaroké (mint ez a későbbi leírásokban szerepel), hanem elsősorban mindkét közösségé, akik – mint egyazon politikai képződmény szerves részei – csak együtt uralhatják. Az első román politikai program – melynek kigondolója Inochentie Micu püspök volt 1743-ban, majd 1791-ben fogalmazták meg a Supplex Libellus Walachorumban, és 1848-ig érvényben maradt – az erdélyi románok kollektív entitásként való elismertetését és a többi erdélyi nemzettel és felekezettel való egyenjogúságának elfogadtatását tűzte ki célul. Ez viszont – az akkori románok hite szerint – csak az erdélyi közös ház keretében valósulhatott volna meg.
Az is igaz, hogy néhány alapvető esemény, mint például Dácia Traianus általi meghódítása, az összrománság kulturális és nemzeti összetartozásának eszméjét erősítette az erdélyi románokban. Politikai síkon azonban nem volt más elképzelésük, mint a Habsburg-monarchia keretein belül létező, a nemzetek együttélésén alapuló autonóm Erdély.
Az 1848-as forradalom idején ez a közösen uralt és politikailag is közösen használt, a Töhötöm és Gelu-féle kiegyezéssel meghatározott Erdély-kép végleg átadja helyét a térségre vonatkozó egyéb politikai elképzeléseknek. Anonymus krónikája a románok szemében megőrizte ugyan, egészen máig, a mitikus hivatkozási alap szerepét a magyarokhoz való viszonyulás tekintetében, de ez már egy egészen más olvasat, melyben a két nemzet közötti konfliktus és az együttélés drámai jellege dominál.
Ettől kezdve a románok leginkább azt hangsúlyozzák, hogy a magyarok megszegték az egyezményt, kizárva a románokat a középkori Erdély alkotmányos rendszeréből. Ez a szószegés feljogosítja a románokat helyzetük újratárgyalására. A XIX. század közepéig a románok csupán egyenjogúságukat akarták visszaszerezni. Utána azonban fokozatosan kialakult a románok Erdély fölötti uralmának gondolata, mely a magyarokkal való folyamatos konfliktusok táptalaja lett. Általában a modern ideológia, a nacionalizmus csupán az önrendelkezési jogot helyezte előtérbe az „egy nemzet – egy állam” elvének megfelelően,[13] nem pedig az idegen nemzetekkel való együttélést ugyanazon a területen és ugyanazon állam keretein belül. Ez pedig alapvetően ellentmondott a transzszilvanizmus eszméjének, melynek kiindulópontja az ugyanazon területen, ugyanazon állam keretein belül való politikai együttélést szavatoló egyezség.
A különböző nemzetiségű helyi lakosok – magyarok, szászok, románok – autonóm Erdélyének gondolata gyakorlatilag eltűnt a XIX. században. Ezt annak idején magyarok kezdeményezték, akik ideológiai és kulturális téren előnyben voltak a románokkal szemben. A XVII. században az erdélyi autonóm fejedelemség a magyar államiság megmaradásának szimbóluma volt, a XVIII. században ugyanez a magyar nemességnek a Habsburg központosító szándékkal szembeni ellenállását jelképezte – a romantikus nacionalizmus korszakában azonban az anyaországgal való egyesülés gondolata minden lelket meghódított. 1865-ben, a Kolozsvárott ülésező utolsó erdélyi diétán elhatározták a tartomány autonómiájának megszüntetését és a Magyarországgal való egyesülést.
Ugyanezt az utat, mely a tartomány sajátosságainak tagadásához vezetett, a románok is végigjárják, igaz, a magyaroknál valamivel lassabban. Ők ugyan még sokáig hangoztatják Erdély autonómiáját – hivatalosan egészen 1905-ig –, mivel az adott körülmények közt ez az egyetlen elképzelhető államforma, s tulajdonképpen a Habsburg-monarchia iránti ragaszkodásuk is megmarad egészen az első világháborúig. 1848-ban azonban ők inkább a nemzeti alapon való szeparatista szerveződés hívei, Erdély autonómiájával szemben egyre inkább a nemzeti autonómiát választják.
A magyarok és románok tehát egyaránt Erdély beolvasztását szorgalmazták: a magyarok 1867 után Magyarországba, a románok 1918 után Romániába. Végső céljuk az volt, hogy a nemzeti közösség minden tagját egyetlen entitásba egyesítsék, mely entitás kezdetben kulturális és szimbolikus, később azonban politikai jellegű lett. A központosított nemzeti állam eszméje sem a magyarok, sem a románok számára nem pusztán egy lehetőség a sok közül, melynek hatékonyságát mérlegelni érdemes, hanem az „idegenek” közötti túlélés egyetlen garanciája a vélt vagy valós veszélyektől való félelem közepette. Az autonóm Erdély fogalma egyre inkább csak egy jobb híján alkalmazandó ideiglenes fájdalomcsillapító azokra az esetekre, amikor az erőviszonyok megakadályozzák az ennél bátrabb óhajok kifejezését. Ilyen kompenzáló jellege van a két világháború közti magyar transzszilvanizmusnak, s ilyen a román autonomizmus is a dualizmus korszakában.
Ha a mai történész állást akar foglalni ezzel a fejlődéstörténettel szemben, olyan problémákkal kell szembenéznie, amelyek általában felvetődnek, amikor két különböző értékrendszert hasonlítunk össze. Mai szemmel nézve mondhatjuk ugyan, hogy a fejlődés iránya „téves” volt, hogy az Erdély autonómiájának megsemmisítésére irányuló akarat sajnálatos. Panaszkodhatnak a románok, hogy az ő azonosságmodelljük szegényebb lett a történelmi tartományok közti szintkülönbség kiegyenlítődése folytán[14], és bánkódhatnak a magyarok amiatt, hogy a dualizmus kíméletlen politikája annyira heves reakciót váltott ki a nemzetiségekből, állandóvá téve ezzel a nemzetek közti konfliktusokat.[15]
A valódi kérdés azonban az, hogy a kor körülményei közt volt-e lehetőség más irányú fejlődésre. Erre pedig nemleges a válasz, azon egyszerű oknál fogva, hogy a dolgok így történtek, és nem másképp, s az események nem pörgethetők vissza egy másik lehetőség kipróbálása céljából. Természetesen az ilyen megállapító jellegű „értékelésnek” nem feladata mentséget vagy indokokat találni az elítélendő dolgok számára pusztán amiatt, mert így történtek, mint ahogy a vádemelés sem feladata. A lényeg: magyarázatot találni a minket érdeklő múltbeli jelenségek számára, és annak tudatosítása, hogy a mai szemmel nekik tulajdonított jelentés ugyancsak különbözik az annak idején hordozottól, így a múlt semmilyen mai magatartásformához nem szolgáltathat alapot.
Nem lehet hát nem észrevenni azt, hogy az erdélyi magyarok és románok inkább külön szerettek volna élni, mint együtt, inkább Bukaresthez vagy Budapesthez akartak tartozni, mint egymáshoz és illuzórikus erdélyi fővárosokhoz – függetlenül a vélt vagy valóban létező erdélyi sajátosság történelmi hagyományától. Ha ma az erdélyi politikai közösség számára károsnak is tartjuk ezt a nemzeti kizárólagosságot, ugyanakkor megértjük, hogy mindez mélyen a múltban gyökerezik. Ha másféle jövőt szeretnénk, az csak a múlt meghaladásával és figyelmen kívül hagyásával lehetséges, ami még akkor is nagyon nehéz, ha érdemes hinnünk abban, hogy nem lehetetlen.
De ha el is fogadnánk, hogy a modern korban az erdélyi magyarok és románok regionális identitástudatukat alárendelték a nemzetinek, hogy az egymással való kapcsolatnál fontosabbnak tartották a saját – másutt élő – nemzetrészeikkel való kapcsolatot, akkor is feltevődik a kérdés: vajon ez a kollektív érzület nem állt-e éles ellentétben a valósággal? Hiszen léteztek civilizációs struktúrák, értékek, magatartásformák, mentalitások, melyek meghatározták a térség sajátos jellegét – függetlenül attól, hogy az erdélyiek hogyan vélekedtek minderről. Itt van például a Habsburg-örökség, a birodalom rendezett bürokráciája vagy közép-európai szelleme – nem hagytak-e ezek elegendő nyomot ahhoz, hogy Erdély élesen elkülönüljön a többi román tartománytól?
Úgy vélem, mára szinte semmi nem maradt ebből az örökségből, csak egy csomó fedezet nélküli emlék, nosztalgia és sajnálkozás, a régi városrészekhez hasonlóan, melyeken reggelente a műemlékeikkel szemben közömbös lakók ezrei sietnek keresztül. Ezt a lenyűgöző pusztítást persze nem a XIX. század nacionalizmusa s nem is a két világháború közti „románosítás” vagy „regátosítás” vitte véghez, hanem – az előbbieknél sokkal hatékonyabb és drámaibb módon – a kommunista rendszer.
Kétségtelen, hogy túlélők is vannak elszórtan az általános nyomorúság közepette, műemlékek, könyvtárak, archívumok, idős emberek, akik még őrzik egy erősen idealizált másik világ nosztalgia torzította emlékeit. Erdély „sajátosságát” már csak a kollektív memória őrzi, melyet a túlélők és azok tartanak ébren, akik a jelen bajaira szimbolikus kárpótlást keresnek benne. Persze ennek a kollektív memóriának is jelentős szerepe lehetne bizonyos társadalmi magatartásformák újjáélesztésében, ha nem volna annyira kicsi a valóságfedezete, ha nem lenne csupán a menekülés egy formája, a valóságtól való elfordulást igazoló mítosz.
A mai Erdély pont olyan, mint Románia többi része – minden helyi sztereotípia dacára. Aki ma itt állampolgári szellemről, a jól végzett munka kultuszáról, az erdélyiekre jellemző rendről és tisztaságról beszél, az nem élt erdélyi lakótelepen, nem hívott még erdélyi mestert vagy szerelőt a házába, soha nem cipelt még szemetesvödröt a konténerekből kiömlött hulladékhegyeket kerülgetve, az általánossá vált teljes fásultságban.
Mondhatná valaki, hogy ezek csak lényegtelen, felszíni külsőségek, a pillanatnyi konjunktúrához tartoznak. De mi marad akkor, ha ezeket lehántjuk? Jobban működnek-e a gyárak Erdélyben, mint az ország többi részében? Több külföldi befektető jön-e ide, jobb-e a közoktatás, a szolgáltatások, az egészségügy, mint Iasi-ban vagy Bukarestben? Sokszor emlegették már, hogy az 1992-és és az 1996-os választásokon az erdélyiek több szavazatot hoztak Constantinescu elnöknek. A politikai viselkedésmód szintjén ez sajátos jegy lenne a többi tartományhoz képest. De a választási preferenciák (szeszélyek) nem tartoznak-e ugyancsak a felületi, konjunktúrafüggő jelenségek kategóriájába? Annál is inkább, mivel az 1996-os kormányellenes magatartás, ami az ellenzék javára billentette a mérleget, Erdélyben nemcsak azért volt erősebb, mert a térség nagyobb arányban reformpárti, mint az ország többi része, hanem azért is, mert az erdélyi nacionalisták egy része nem kívánta többé összekötni sorsát Ion Iliescuval.
Erdély demitizálása, pontosabban identitásának és a román tudatban kialakult képének kritikai elemzése kétségkívül hálátlan feladat, rettenetesen népszerűtlen. A román identitás sokféle negatív ábrázolásmódja közt az erdélyi „komolyság” és „alaposság” emlegetése erőt ad, példát mutat a férfias helytállásra. Végül is ez a klisé szimpatikus, és szerepe lehet az effajta viselkedésmód kialakításában. Az erdélyi sajátosság szempontjából jelen pillanatban ez az egyetlen tényező, mely megalapozhatja a csoportszolidaritást, a sajátos identitástudat létrejöttét.
Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy ez a kép ne mondjon szögesen ellent a valóságnak, ne fedje el a beteljesületlenséget, ne váljon az öncsalás és a kritikai szellem elsatnyulásának forrásává. Éppen széles körű elterjedése okozza, hogy könnyen bevethető a legkülönfélébb célok elérése érdekében, illúziók és vágyak igazolására szolgálhat, ahelyett, hogy a valósággal való szembesülésre ösztönözne.
Mintegy konklúzióképpen megállapíthatjuk tehát, hogy az erdélyi sajátosság ma csupán egy regionális sztereotípián alapul, melyben osztoznak románok és magyarok, nacionalisták és liberálisok, erdélyiek és „regátiak”. A problémát az okozza, hogy ez a kép nem a tényleges gazdasági és társadalmi helyzeten, nem a konkrét történelmi örökségen alapul, hanem olyan – kizárólag a kollektív emlékezetben élő – hagyományokra támaszkodik, melyeket kezdetben a nemzetállam paradigmája, később pedig a kommunista rendszer mára teljesen elkoptatott.
Visszatérve végül az eredeti kérdésre, mely szerint Erdélynek autonóm státust kellene adni, ami megfelelő keretet biztosíthatna mind az erdélyi régió, mind pedig Románia többi részének fejlődéséhez: a fenti érvelés azt kívánta igazolni, hogy ez ma – megfelelő alapok hiányában – nem lehetséges. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a decentralizálódás és a helyi autonómia szükséges feltételei a mai követelményeknek megfelelő demokratikus állam létrejöttének. Nehéz azonban eldönteni, melyek lennének Románia esetében azok a régiók, amelyek számításba jöhetnének, miután a történelmi tartományok közötti különbségeket a nacionalista identitásmodell és a szocialista tervgazdaság teljesen elmosta.
Ahhoz, hogy legyen mit föderalizálni, először is léteznie kell egy – jól körülhatárolt közösségi érdekekkel s az érdekek gyakorlati védelmének képességével és hagyományával rendelkező – erős civil társadalomnak. Ez pedig teljességgel hiányzik Romániában, vagy azért, mert nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenálljon az állam nyomásának, vagy pedig azért, mert ez a nyomás túl erős volt az utóbbi időkben. Amennyiben a civil társadalom megfelelő működésének feltétele a decentralizálás, a decentralizálás viszont nem valósítható meg civil társadalom nélkül, akkor a kör bezárult. Ez a bűvös kör pedig nagyon is nyugtalanító.
Romániának ma nincs mit föderalizálnia, mert alkotóelemei – a mindenre rátelepedő, de kevéssé hatékonyan működő állam és a politikai közösségben való együttélés tudományával nem rendelkező, egyenletesre tarolt társadalom – ezt nem teszik lehetővé. Fölösleges alkímia volna ezeket az elemeket egy illuzórikus identitás vagy bizonyos történelmi hagyományok cseppfolyós formáiba önteni. E kombinációkból ki tudja, mi származna. A decentralizálás folyamatában egyelőre csak a jelenleg létező közigazgatási egységeket – a megyéket – lehet figyelembe venni. Ha legalább ezek megszűnnének a központi adminisztráció puszta eszközei lenni, ha a beszedett adók nagy része a megyéknél maradhatna, és a helyi tanácsok ezekből az összegekből saját elképzeléseik szerint finanszíroznák a rendőrséget, az iskolákat és a kórházakat, akkor talán az „erdélyiek” és a „moldvaiak” is megtanulnák, hogy mit is jelent politikai közösségben élni.
Amíg a központosított állam a privatizáció és a decentralizálás révén nem vonul vissza a gazdaságból és a helyi közösségek életéből, amíg az emberek gondolkodása nem szabadul fel az etatista kollektivizmus gyámsága alól, addig Romániának nem lesz „föderalizálnivaló” Erdélye. Addig marad az általános, egységes és nemzeti szegénység.
(Singer Júlia fordítása)
Jegyzetek
[1] Molnár Gusztáv: Problema Transilvana. Altera, 1998/8., 42–66.
[2] Vö. Samuel P. Huntington: A Nyugat nem egyetemes. 2000, 1997/6., 17–24.
[3] Horia-Roman Patapievici: Politice. Bucuresti, 1996, 235–236.
[4] Iulia Motoc: Előszó Huntington The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order c. művének román kiadásához. Bucuresti, 1998.
[5] E cikket Gabriel Andreescu felkérésére írtam, aki azzal a javaslattal fordult hozzám, hogy – mint az erdélyi románok identitásával is foglalkozó történész – fogalmazzam meg álláspontomat Molnár Gusztáv tanulmányával kapcsolatban. A G. Andreescu és Molnár G. közötti kapcsolatról lásd: G. Andreescu: Solidaritatea alergatorilor de cursa lunga. (A hosszútávfutók közötti szolidaritás.) Iasi, 1998, Polirom, 99–100.
[6] A devolúció azt jelenti, hogy a közjogi kompetenciák egy részét választott regionális parlamentekre és kormányokra ruházzák.
[7] Virgil Nemoianu: Diagnostic romanesc: prezent, trecut, viitor. Román diagnózis: múlt, jelen, jövő. In: Iordan Chimet (szerk.): Momentul adevarului. (Az igazság pillanata.) Cluj, 1996, 144–145.
[8] Daniel Barbu: Sapte teme de politica romaneasca. (A román politika hét tételben.) Bukarest, 1997, 124–127.
[9] A román kifejezés – „ce este Transilvania?” – Stefan Pascu, a Ceausescu-korszak első számú hivatalos történészének művére utal, amely Mit jelent Erdély? Az erdélyi civilizáció a román civilizáció keretében címmel magyarul is megjelent (Bukarest, 1984). – A ford.
[10] Az egység historiográfiai mítoszának elemzését lásd Lucian Boia Istoria si mit in constiinta romaneasca c. kötetében (145–176.)
[11] A Gelu név, amely Cosbuc egyik versének köszönhetően vált ismertté, teljesen meghonosodott a románok körében, ezért ma már nincs olyan egzotikus mellékzöngéje, mint a másik két névnek.
[12] Erdélyt a magyarok és a románok eltérően definiálják. Ennek a „kettősségnek” a meggyőző bemutatását lásd Magyari-Vincze Enikő Antropologia politicii identitare nationaliste (A nacionalista identitáspolitika antropológiája) c. kötetében, ahonnan a fenti gondolatok egy részét kölcsönöztem. (Cluj, 1997, 193–230.)
[13] Eric J. Hobsbawm: Natiuni si nationalism din 1780 pina in present. Chisinau, 1997, 101.
[14] Sorin Antohi: Exercitiul distantei. Discursuri, cocietati, metode. (A távolságtartás próbája. Diskurzusok, társadalmak, módszerek.) Bucuresti, 1997, 304–305.
[15] Bizonyos esetekben a magyarok 1948-ban vagy máskor elkövetett „hibáinak” emlegetése, mely hibákra a magyar történészek gyakran rámutatnak, egyfajta tudatalatti sajnálkozás apró jelének is tekinthető. Ha a szóban forgó „hibákat nem követték volna el – folytathatnánk mi ezt a gondolatmenetet –, ha a magyar vezetők toleránsabbak lettek volna a nemzetiségek „jogos” követeléseivel szemben, talán még meg lehetett volna menteni a helyzetet, és a nemzetiségek nem fordulnak Magyarország ellen! Lásd pl.: Makkai László: Magyar–román közös múlt. 2. kiadás. Bp., 1989, Héttorony Kiadó, 218–220.
- Játéktér [6]