Eszméltető könyvek jelennek meg mostanában az úgynevezett Ariadné sorozatban. Asztalomon olyan köteteket tartok hetek óta, melyek nem csupán a sorozat ízléses grafikai képe révén, hanem szellemükben is összetartoznak.[1] Szerzőik különböző szakmák nagyjából egy generációhoz tartozó művelői: Egyed Péter és Veress Károly a kolozsvári egyetemen tanít filozófiát, Láng Zsolt prózaíró, a Látó című folyóirat szerkesztője (Marosvásárhely), Salat Levente a műszaki tudományoktól jutott el a társadalomelméletig, Tánczos Vilmos pedig néprajzkutató (magyar nyelv és kultúra tanszék, Kolozsvár). A jelek szerint nem tartják számon egymást, csupán Láng Zsoltnál található egy-két hivatkozás Egyedre és Salat Leventére, mégis azonos vagy legalábbis hasonló értelmiségi magatartást képviselnek, rokon a beszédmódjuk, és Láng Zsolt lírai esszéje, publicisztikája alapvetően szépírói, kulcsfogalmaik közt is sok a meglepő azonosság: értelmiségi önreflexió, a személyiség autonómiája, Erdély-mítosz, szellemi állapotok. És mind az öten kerülik a többes szám első személyt, a mi használatát.
Úgy vélhetnők, hogy talán közös a mesterük, ahogyan egykor Bretter György volt a közös mester az emlékezetes Szövegek és körülmények című könyvecskében debütáló szerzők számára. De itt sokkal többről van szó: öt önálló kötetről és olyan kiforrott egyéniségekről, akik többé-kevésbé eltérő utakon szellemi autonómiára törekedtek, és úgyszólván minden közös vonásuk is erre a személyes autonómiaigényre vezethető vissza.
Kisebbségben a kisebbségen belül
Ez az igény pedig Erdélyben nem jár kockázat nélkül. Kultúránk alapvetően közösségközpontú és tekintélyelvű értékrendje ugyanis – legalábbis eddigi tapasztalataim szerint – nemigen tűri az elkötelezetlen értelmiségi attitűdöt. Ilyen alapállásból szükségszerűen következik a társadalom- vagy, ahogyan Salat nevezi, a „sorskritika”, az élveboncoló értelmiségi önreflexió, a mindenre kiterjedő kérdező magatartás, mely kikezdi a bejáratott fogalmi rendeket, a közösségi mítoszokat, az egyneműsítő diskurzusokat, miközben minden ízében pluralista és toleráns szellemi közeget feltételez. A totális elkötelezettség azt jelentené, hogy lemondunk erről az igényünkről, vagy ahogyan Salat Levente kihegyezi, azt eredményezné, hogy elemi szabadságunkat, magát „a gondolkodást elkötelezettséggel cseréljük fel.” (91. o.)
Nem teljesen példátlanok az ilyen vállalkozások, hiszen a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport (KAM) a maga módján közel két évtizede műveli ezt, s bár ez az öt szerző jelentősen bővíti a kört (s hasonló szerepet játszik a sepsiszentgyörgyi Bíró Béla és Lőrincz József is), de még mindig csupán elenyésző kisebbséget alkotnak a romániai magyarság szellemi életét ma is meghatározó politikai és más – nagymértékben átpolitizált – intézmények mentalitásának hatósugarához képest. Az utóbbiak pedig meglehetősen türelmetlenül viseltetnek mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem simul bele a hagyományokba. Az író, Láng Zsolt számára ez az intolerancia legelsősorban a közéleti nyelv kalodáját jelenti: „Erőszakosak a mondatok, erőszakosak és önzők, vagyis otrombán akarnak a maguk szolgálatába állítani, körülvesznek, és máris fújtatva sodornak, miközben azt akarják, hogy az együvé tartozás ujjongó mámorát érezzem, ha pedig ellenállok vagy vonakodom, a legkedvezőbb esetben is egy alattomos oldalba bökéssel hagynak magamra, sziszegőn átkozódva, nagy garral rossz híremet keltve aztán” (146. o.).
A szóban forgó öt kötet szerzője tehát maga is kisebbség ebben a romániai magyar kisebbségben, az ilyen státusnak megfelelő összes társadalmi-morális kockázattal együtt, mint amilyen a megbélyegzés, az egyneműsítő bekebelezés vagy éppenséggel a kirekesztés, mellyel a többségben levők szokták sújtani a legkülönfélébb minoritásokat.
Annak, hogy az egyes szám első személyű, a kérdező, a kritikai gondolkodás Erdélyben enyhén szólva nem népszerű, tudatában van mindegyikük. Erre tér ki egy helyen nem kis malíciával Egyed Péter is: „A magunkkal és magunkban, magunkról folytatott, akár magányos dialógusnak megvannak a hagyományai az erdélyi gondolkodás történetében, hogy csak néhány kiemelkedő képviselőjére hivatkozzam: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen – akinél sötétebb képet talán senki nem festett az erdélyi köznemesi provinciáról –, Hermányi Dienes József, Wesselényi Miklós, Makkai Sándor. Hermányi azért is fontos, mert ő a hagyomány mitizáló-romantikus felfogásával szemben (»minden, ami erdélyi, az eredeti, egzotikus és már ettől fogva is jó«) rámutat arra, hogy gyakorlatilag a szellem minden jelentős képviselőjét Erdély beledöngölte az agyagba, az Apáczai-modell, a Tótfalusi Kis Miklós-modell azt jelenti, hogy miként lehet rövid idő alatt egyneműsíteni, kétségbeesésbe kergetni és végül elpusztítani. Aztán meg hatalmas temetést rendezni, emlékezeteset, és utána öröklétig ünnepelni, és felmutatni az utána következőknek.” (188. o.)
Ilyen tapasztalatok alapján a közelmúltra vonatkoztatva is joggal jegyezheti meg Veress Károly, hogy a hatalmi pozícióban levő értelmiségnek „azokat az időközben formálódó »másként gondolkodó« új értelmiségi csoportokat, akik az értelmiségi szerepvállalás másfajta értelmezésével próbálkoztak (…) sikerült részben a kultúra perifériáján, az intézményi kereteken kívül tartania, oly módon, hogy elkerülhesse a hatalmának velük való megosztását.” (133–134. o.)
De mihez képest „másfajta”- a többség szemében esetleg „deviáns”- ez az értelmiségi szerepvállalás? Erre részben Tánczos Vilmos világít rá az eddig uralkodó, mindmáig meghatározó szerepmodellt történelmi távlatokban összegező fejtegetésében: „Szabó Dezsőék és Balázs Ferencék óta, az Erdélyi Fiatalokon és a Hitel körén át, az ellehetetlenült kisebbségi helyzetben újra meg újra tiszteletre méltó utópiákat gyártottunk a falusi nép és a falusi értelmiség nemzetmegváltó szerepéről, s az ezzel kapcsolatos ideológiai jelszavak az iskola és a tömegtájékoztatási eszközök révén a »nép« közé is visszakerültek. A fényes szelek nemzedéke, noha a meghirdetett célok, ideológiai jelszavak viszonylatában legtöbbször visszájára fordította a korábban hirdetett keresztény és nemzeti eszméket, lényegében ugyanarra a régi hitre, lendületre támaszkodott, ami a negyvenes-ötvenes évek fordulóján még élt az emberekben, elsősorban az értelmiségben. A hit tartalma hirtelen átalakult ugyan, de maga a messianisztikus küldetéstudat megmaradt. Ez a hit az, ami ma eltűnőfélben van, noha az értelmiség egy része – olykor valódi megoldások keresése helyett – még ma is hangoztatja ezeket a szólamokat, s mivel jól vagy rosszul megél belőlük (vagy mert tényleg hisz bennük?), egyelőre nem hajlandó tudomásul venni a megváltozott realitásokat. Meg merem azonban jósolni, hogy rövidesen kénytelen lesz, mert az ezredforduló életeszményeihez, a mindenhová eljutó modernizációhoz való alkalmazkodás közepette olyan elmozdulások következnek be a »népi« tudatban, hogy a kivénhedett nemes ideológiákat épeszű ember nem tudja majd nyilvánosan felvállalni.” (79–80. o.)
És ezt az értelmiségi ideológiát olyan ember nevezi „utópiának”, aki néprajzosként a legközvetlenebbül közlekedik a „nép” körében, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt, aki azonban – jóllehet a hagyományokat dédelgeti – világosan látja, felméri az elkerülhetetlen modernizáció sürgető szükségletét, mely végérvényesen kihúzza a talajt a népmentő, nemzetmegváltó pózok alól. A hagyományos értelmiségi szerepvállalást övező szkepszisükre vall az is, hogy Veress Károly például „értelmiségi illúziónak” minősíti a küldetéstudatot, amely minden egyéb, a valóságban működő gazdasági és társadalmi tényezőt elfeledve, „a kultúrának szán kisebbségmentő és megtartó szerepet”. (97. o.)
Bolsevik beidegződések?
Végső soron mind az öten azt a képviseleti elvet kérdőjelezik meg, amelynek alapján a XIX. századból átörökített, hagyományos szerepmodellt megtestesítő értelmiségiek önmagukat – minden termékeny kétely nélkül – az általuk elképzelt közösség, a „nép” törekvéseinek szószólóiként tételezik, és fel sem vetik a legitimációra vonatkozó, egyre kínosabb kérdéseket. Van-e „mandátumuk”, s ha van, kiktől kapták? Az uralkodó értelmiségi ideológia eme elképesztő magabiztossága pedig a kirekesztésnek olyan gesztusaival társul, melyeket még a legszelídebb szerző, Láng Zsolt is bolsevik beidegződéseknek minősít: „Irodalmunk bolseviki beállítottságú (…) Ki kell rekeszteni azokat, akik akár puszta jelenvalóságukkal mást képviselnek, akik nem csatlakoznak az uralomra törő formációhoz, akik akadályozzák ideológiájának érvényre jutását. Irodalmunk – ezt a szót használja minden bolsevizálódó formáció.” (108. o.)
Az irodalom csupán egy példa, de az egész erdélyi magyar kultúrában ilyen, önmagát egyedül értékesnek tekintő kánon uralkodik. Mert nálunk sajátos módon kanonizált az egész értelmiségi lét és szerepkör is, s e kánon szerint az értelmiség legfőbb dolga a nemzetmentő, népszolgálati „képviselet”.
Az értelmiségi messianizmus anakronisztikusnak vélt szerepével ezek a szerzők az autonóm értelmiség/személyiség, az intellektuális függetlenség és a kritikus magatartás eszményét állítják szembe. Önreflexióik különböző értelmezési keretek felől, de nagyon hasonló konklúziókhoz vezetnek. Egyed Péter az autonómia elgondolásának európai filozófiai hagyományára támaszkodva érvel „a vélemények autonómiájának”, pluralitásának létjogosultsága és a tolerancia mellett, mely „minden véleménynyilvánítás fundamentuma”. (46. o.) Ezzel kapcsolatban figyelmeztet arra, hogyan rejti el az egyéni autonómiát a többes szám első személyű diskurzus: „A feltétlen és implicit hivatkozás egyfajta többes számra – mi ezt így tesszük, így gondoljuk, így véljük, nekünk ez így jó stb. – mindenképpen a kezdettől, az önrendelkezéstől, bensőségességtől, személyességtől távolítja el az egyént, már azt, ami megmaradt belőle.”(35. o.) A továbbiakban pedig kitér arra, hogy a tradicionális társadalmakban a kanonizációs mechanizmus úgy működik, hogy miután szentesítette valamely tekintély véleményét, hajlamos arra, hogy „aztán az összes többi autonómiát vagy véleménycsoportot elzárja a nyilvánosságtól.”(48. o.) E helyen ugyan nem utal rá közvetlenül, de kötetének egész összefüggésrendszeréből az tűnik ki, hogy ez a sajátos kanonizációs mechanizmus a mi köreinkben is úgy működik, hogy „nem szívesen nyit teret az értékek és érdekek elengedhetetlen pluralizmusának”. Márpedig – írja – „ha az egyénre nem fogunk odafigyelni, és nem vigyázunk arra, hogy az egyes romániai magyart mi foglalkoztatja, könnyen fenntarthatunk egy olyan állapotot, amelyet mindennek nevezhetünk, csak éppen a szabadságnak nem.” (79. o.)
Mítosztalan valóságkép – nemzetárulás
A szellem autonómiájának gondolata Salat Levente kötetén is nagy nyomatékkal vonul végig. Ezt megalapozza már első nagy ismeretkritikai tanulmánya (Tudásszociológiai szempontok az ismeretrendszerek elkötelezettségének kérdéséhez), de közvetlenebbül ott veti fel, ahol a méltatlanul elhallgatott Karácsony Sándor példáján keresztül bevezeti az intellektuális autonómia fogalmát, amely nem más, mint „a magunk teremtette, a választott kötöttségek vállalása”, olyan kritikai alapállás, mely „elutasít mindenféle hajlandóságot arra, hogy bármiféle előzetes véleményt, eleve adott tradíciót fenntartás nélkül elsajátítson”. (89. o.) Ez a kijelentés Salat Levente esetében sem pusztán elvi állásfoglalás, hanem kisebbségi helyzetünkre is alkalmazott, gyakorlati következményeket implikáló hitvallás: „míg létezhetnek olyan helyzetek (gondoljunk például a kisebbségi lét bizonyos kulcsmozzanataira), amelyekben a morális autonómia vállalhatatlan luxus, addig az intellektuális autonómia olyan eszmény, amelynek beválthatóságába vetett hitünket (…) semmilyen körülmények között nem szabad feladnunk.” (84–85. o.) A vállalt pozíció kockázataira ő maga tér ki, amikor jelzi, hogy a többségi és a kisebbségi nacionalizmusok erőterében az effajta személyes integritás – mint „közép” – megőrzése egyet jelenthet a nemzetárulás bélyegének elszenvedésével. (119. o.)
És milyen az a valóságkép, mely ebből a kritikai nézőpontból megmutatkozhatik? Mítosztalan. És sokkal összetettebb, mint a minden ízében átpolitizált, egyneműsített és a sajtóban leginkább forgalmazott „valóság”.
A mítosztalanság mindenekelőtt az Erdély-képre vonatkozik. És erre elsősorban a néprajzkutató hívja fel a figyelmet: „A magyarországi »széles tömegek« Erdéllyel kapcsolatban sohasem hitelességet akartak, hanem elérzékenyülést, rajongást, borzongást, döbbenetet, szóval valami olyasféle érzést, amit szép limonádéfilmek, krimik vagy másokkal történt szerencsétlenségekről szóló tévéhíradók nézése közben szokott érezni az ember. Az elmúlt évtizedekben mindez az Erdély-sztereotípiák segítségével jól megélhető volt. (…) Ezek a sematikus, jól bejáratott ünnepi Erdély-képek Magyarországon valójában már nem funkcionálnak. Hitelüket vesztették, mert amióta az erdélyiek elárasztották a Moszkva teret, az aluljárókat és a pályaudvarokat, anyaországbeli honfitársaink egy másik Erdéllyel szembesültek. De érzésem szerint valójában sem az Erdély-mítosz, sem az erdélyi valóság nem érdekli őket.” (Tánczos: i. m. 76. o.) Másrészről megvilágítja azt is, hogyan hat vissza ez a mitizált Erdély-kép magukra az érintettekre: „Az értelmiség által Orbán Balázsék, Kriza Jánosék óta forgalmazott (…) erdélyi mítoszok megfertőzték a falusiak »felvilágosultabb« részét, akik ma inkább valamiféle romantikus heroikus gesztusként, esetleg a népi kultúra »megörökítéséért« hozott áldozatként értelmezik a filmesek, tévések, folkloristák falujárását.” (77. o.) Ugyancsak ő, a csángókkal is behatóan foglalkozó néprajzos figyelmeztet a csángók és az erdélyi magyarok közti nyelvi és kulturális szakadékra, és arra, hogy visszahonosításuk esélye mennyire csekély: „Semmiféle romantikus vágyálom jegyében nem lehet azt követelni egy szülőföldjét elhagyó, tehát sebezhetővé, talajvesztetté lett embertől, hogy új környezetében egy védekező helyzetben lévő kisebbséghez asszimilálódjék.” (181. o.)
Egy ilyen nézőpontból sem a csángóság, sem a kisebbségi magyarság nem egynemű, arc nélküli tömeg, amelyben az egyed léte és értéke elhanyagolható lenne, hanem hús-vér emberek, személyek differenciált csoportja, amelyben mindenki sajátos létproblémáival küszködik. Akik egynemű összességnek tekintik őket, „nem gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egy illuzórikus közösséghez való hitszerű viszonyulás velejárója, amelyben a közösség mitikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblémákat” – írja Veress Károly (100. o.). Majd rámutat arra, hogy ez az egyneműsítő szemlélet, mely csupán közösségi identifikációt kínál, és kizárja az individualizációt, milyen abszurd választás elé állítja az adott közösséghez tartozó egyéneket: „Ilyenkor az egyén számára az élete értelmét meghatározó tényezők szétválnak, és ő arra kényszerül, hogy válasszon a közösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. Ilyen helyzetekben az egyén azzal egyidejűleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közösséget is, amennyiben erősebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint a közösséghez való misztikus, irracionális kötődés.” (101. o.)
Dilettánsok heroizmusa
Egyén és közösség értékeinek egyensúlyát keresik tehát egy olyan kontextusban, amikor az erdélyi politikai elit egyneműsítő diskurzusa valósággal elnyeli a civil szféra és a személyiség alapértékeit, és csupán a kollektív önrendelkezés imperatívuszát tartja napirenden. Az RMDSZ politikai elitje által forgalmazott „egységeszméről” Veress Károly ír alapos, meggondolkoztató elemzést, az autonómia-program hiányosságairól pedig Salat Levente kritikája a legradikálisabb. Több helyütt, de különösképpen Beszéljünk az autonómiáról című esszéjében utal arra a kommunikációs szakadékra, ami a politizáló és a civil szféra közt ebben a viszonylatban egyre mélyül: „Az, ahogyan a romániai magyarság vezető politikai ereje az autonómiakérdést kezeli, a magáért való, szimbolikus politikai cselekvés aggasztó jeleit mutatja. A romániai magyar kisebbségi társadalom – miközben minden gondjának-bajának orvoslását a közelebbről meg nem határozott autonómiától várja – mélyen, már-már maradéktalanul átpolitizálódott: a civil szféra elvesztette viszonylagos autonómiáját és kontrollját a politikum szférája fölött; a politika kudarcai az egész kisebbség kudarcaiként telepednek rá az egyének tudatára; a megmaradás esélyeit pedig csak a politikum egyre lehangolóbb, egyre elbátortalanítóbb perspektívájából lehet mérlegelni.” (174. o.) E kép részben módosulhatott az RMDSZ kormányra kerülése óta, Salat Levente következő megállapítása azonban a továbbiakra nézve is érvényes maradt: „Az autonómiát valóban a politika küzdőterein kell kivívni, de érvényt szerezni neki csak autonóm alanyok révén lehet a civil hétköznapok arra lehetőséget biztosító világában.” (175. o.)
Szerzőink nem csupán a politikai szféra bírálatában tesznek egybehangzó megállapításokat, de nem kevés kritikával illetik a romániai magyarság jelenlegi szellemi állapotát, intézményeit, a nyilvánosság szerkezetét is. Bírálatuk azonban nem tekint el azoktól a helyzetünkbeli hátrányoktól, amelyek a történelmi múlt során halmozódtak fel. „Az erdélyi polgárosodás kényszerpályájával, megkésettségével, majd a történelmi kataklizmákkal magyarázható, hogy a polgári értékek és a hagyományosak közötti viszony természetellenessé vált, alkalmasint manipulálhatóvá. Irodalomban, művészetben a tradicionális formák stilizálása többnyire azok idealizálásához vezet, és a két értékstruktúra eredeti ötvözésére csak a zseni képes, mint amilyen Ady vagy Tamási volt.” (Egyed Péter: i. m. 190. o.) És – akárcsak a maga idejében Makkai Sándor – Egyed Péter is megfogalmazza az egyetemesség imperatívuszát: „A kisebb európai nemzetek és nemzetiségek csak akkor viszonyulhatnak az univerzalizmushoz, mint az egyetlen értékmegjelenítő alakzathoz, ha önmagukat a nagykultúrában képesek képviselni, megmutatni. Minden egyéb regionalizmus és gyakorlatilag folklorisztikus jellegű.” (188. o.)
Az erdélyi magyar szellemiség egyik meghatározó sajátossága az, hogy időképzeteit a múltbeli értékek dominálják: „A Romániából, Erdélyből visszatérő nyugati megfigyelők, analisták szinte kivétel nélkül megemlítik a médiában folyó diskurzus, az érvelés erőteljesen történeti jellegét, a múlt hangsúlyos voltát (…) időképzetünk eleddig tehát strukturálisan múltorientált” – jegyzi meg Egyed Péter (183–184. o.), akinek véleményével egybecsengenek Salat Levente megállapításai is. Ő a történeti hagyomány hézagait kitöltő hiedelmekre és a politikai kisajátítás veszélyére is felhívja a figyelmet.
A kisebbség mentalitásának értékszerkezetében Veress Károly arra is rávilágít, hogy a szakértelem tekintélyével szemben a dilettánsok ún. „heroizmusának” túlsúlya érvényesül, ezért „az elitpozíciók megszerzése során azoknak a törekvéseit fogja inkább legitimálni, akik minél meggyőzőbben, hitelesebben igyekeznek végigjátszani a megbízhatóság, ügyszeretet, áldozatkészség jellemvonásait tanúsító rítusokat. A dolog kevésbé látványos oldala – a szakszerűség – rejtve marad (a harsány hangvételű rítusok sokszor éppen hiányának tudatos elrejtését célozzák), s amennyiben csupán a maga rítusmentes ridegségében próbál érvényesülni, idegenül hat, bizalmatlanságot vált ki, vagy éppenséggel gyanakvást kelt, s nem számíthat a szükséges legitimációra.” (168–169. o.)
Általános az a jelenség is, hogy miközben saját, önálló intézményeink egyre szaporodnak, a kisebbség közérzetét mégis a siránkozás jellemzi. „Azok a formák – írja Egyed –, amelyeken át az erdélyi magyarság önmagát láthatja: saját intézményei. Van egy politikai pártja, feltételesen létező felekezeti iskolái, valamelyes helye az állami oktatási intézményekben, kulturális alapítványai és társaságai, szakmai szervezetei, gazdasági vállalkozásai, de legfőképpen viszonylag szabadon működő történelmi egyházai és sajtója. Mindez azonban nem tükröződik kellőképpen a mentalitásában. Magyarjaink állandóan ijedeznek és siránkoznak.” (192. o.)
A romániai magyarság régi és újabb intézményeit elemezve Egyed Péter, Salat Levente és Veress Károly egybecsengő következtetések levonásával erősíti egymás véleményét. Salat Levente írja: „Erdélyben ötévnyi alázatos lojalitás és fáradságos munka bizonyította be, hogy a megörökölt intézményeket meg lehet éppen belülről reformálni, de nem lehet azokat a változás mérvadó tényezőivé fölfejleszteni. Hogy a megörökölt kereteken belül lehet nyugodtan európázni, lehet értekezni a civil társadalmi berendezkedés, hatalmi és munkamegosztás előnyeiről, lehet ékeskedni a kor szellemi helyzetére vonatkozó tájékozódás érdemeivel, de ettől Európa még megy tovább a maga útján, a megörökölt keretek pedig maradnak ott, ahol lenniük adatott.” (145–146. o.) De nem csupán az állami intézményi keretek kitöltését látja kétségesnek, hanem az újraindított történelmi hagyományú magyar intézmények tartalmasságát is megkérdőjelezi: „A jogfolytonosság címén föltámasztott, nagy múltú, patinás szervezetek újraindításának kísérletei is sajátos módon hozzájárultak a kollektív sikertelenség érzésének táplálásához: azáltal mindenekelőtt, hogy az eltulajdonított javak, a közösségi tulajdonok visszaigénylésének illúziókkal kezelt kérdésében már-már saját raison d’etre-jüket kockáztatták, de szerepe volt az összkép alakításában annak is, hogy a megörökölt kereteket nem sikerült – legalábbis egyelőre – olyan szellemi tartalékok mozgósításával feltölteni, amelyek biztosíthatták volna számukra a múltjukhoz méltó helyet és szerepet a romániai magyarság szellemi, tudományos és szervezeti életében.” (177. o.)
Láng Zsolt az erdélyi magyar kultúra összes betegségeit, sajátos módon, elsősorban a nyelv, a nyelvhasználat problémájaként kezeli. Véleménye szerint Trianon után – miközben a világirodalom nagy paradigmaváltáson ment keresztül – a magyar irodalom „a lemaradás nyűgeivel és ballasztjaival a romantika sávjában ügetett. A nyelv tehát nem volt készen, védtelen volt, és (…) az Erdély elszakadása fakasztotta itteni ideológiák ezért nyerhettek sebtében teret, juthattak simán uralomra. A politikai hatalom, az ideológia a nyelven keresztül érvényesíti magát és akaratát.” (107. o.)
Kétlábú barométerek
A kisebbség kulturális helyzetének legátfogóbb értelmezése Veress Károly kötetében, Egy kulturális paradigma buktatói című tanulmányában található, és azokat az elemzéseket egészíti ki mérvadó összefoglalással, melyek az említett csíkszeredai antropológusok műhelyében már a nyolcvanas évek végén megszülettek. Ez az írás rávilágít arra, hogy a romániai magyar vezető értelmiség egyneműsítő, hamis valóságképére hogyan épül rá egy a kultúráról alkotott torzkép, amely hozzájárul a hamis valóságkép újratermelődéséhez. A torzulás annak az eredménye, hogy a kisebbségi értelmiség hangadó része a kultúrát – a nemzetmentés eszközének tekintve – kisajátítja az általa felismerni vélt kisebbségi érdekek érvényesítése céljából. Ennek következtében a kultúra öntörvényű értékalkotó funkciója háttérbe szorul, és ideológiával telítődik, mely közvetlenül az értelmiség szerepének fenntartását, legitimációját szolgálja. Ahogyan Veress Károly írja: „Az így létrejövő kulturális képződményből a kulturális értékalkotás autonóm működési mechanizmusait olyan ideológiaképző mechanizmusok szorították ki, amelyek kitermelték az értelmiségnek az önmagáról és felvállalt szerepköréről alkotott tudati képét.” (89. o.) A kultúrának ez a beszűkítése olyan értékorientációnak kedvez, amely a kisebbségmentés erkölcsi követelményének megfelelő népszolgálati elvet, elkötelezettséget az autonóm értékalkotás fölé helyezi.
Veress Károly hűvös elemzése – anélkül hogy megfogalmazná – nagy nyomatékkal veti fel az értelmiség felelősségét a kultúra területén előidézett torzulásban: „Ezt a kulturális paradigmát érvényesítő értelmiségi beállítódás egy olyan értelmiségi magatartásmodellt termelt ki, amely az egyedüli autentikusnak vélt értelmiségi magatartás mércéjeként működött. Ez a modell az értelmiség tényleges cselekvésképtelenségét, az autentikus cselekvési lehetőségektől való megfosztottságát a cselekvő értelmiség illúziójával leplezte. A reális cselekvés élményének a hiánya ezáltal a kultúra síkjában az „ahogy lehet” cselekvési formák imperatívuszává szublimálódott. Így a kultúra működésében az autentikus értékalkotás szerepkörét a kisebbségi létszimbólumok termelése vette át.” (90. o.) Az intézmények tényleges működésénél így vált fontosabbá a puszta fenntartásuk, így váltak önmagukban a megmaradás szimbólumaivá. A kisebbségmentő szerepet kisajátító értelmiség abban vált érdekeltté, hogy távol tartsa magától a kritikai önreflexiót, és minden olyan törekvést elutasítson, mely ezen az ideologikus kultúraszerkezeten kívül, önálló értékalkotással próbálkozott: „A kultúrának számos – egyébként a kisebbségi megmaradás szempontjából is fontos – területe kimaradt ebből a paradigmából. Közben felnőttek fiatal értelmiségi nemzedékek, megjelentek fiatal műszakiak, valamint a szaktudományos, filozófiai, szociológiai kutatásban érdekelt fiatal szakemberek csoportosulásai, akiket a kulturális paradigmán alapuló intézményrendszernek nem sikerült integrálnia, de a saját intézményalkotási törekvéseiket marginalizálta, s bár közvetetten, hozzájárult szétszóródásukhoz.” (94. o.) Az itt elnagyoltan felvázolt, egyébként nagyon részletesen kidolgozott gondolatmenet 1990-ben született ugyan, de következtetései, sajnos, mindmáig érvényesek: ez az értelmiségi mentalitás a posztkommunista korszakban is meghatározója az erdélyi kulturális életnek.
Összegzésképpen Salat Leventét idézem: „Hol vannak a politikának el nem kötelezett romániai magyar értelmiségiek, a közérzet e kétlábú, tollatlan barométerei, akik előre jelezhetnék a készülő viharokat? Akik a mobilizált, görcsbe rándult, ízig-végig átpolitizált és pszeudo-egzisztenciába csúszott romániai magyar kisebbségi társadalom nevében kikérhetnék maguknak a stigmákat, és elszámoltathatnák a politikusokat? Hol vannak tehát?” – kérdezi egy helyen már-már türelmetlenül. (167. o.) És – folytathatom a gondolatot – hol vannak az új kulturális paradigmát, a bátor kritikai önreflexiót képviselő értelmiségiek?
E könyvek ismeretében mindkét kérdés retorikainak minősíthető. Hiszen itt vannak, ebben a könyvsorozatban, melynek eszméltető világossága, akárcsak Ariadné fonala, kivezet az útvesztőből, és rálátást biztosít arra a labirintusszerű szövevényre, amiben – az újszerű megfogalmazás hatalma nélkül – elveszhetünk, és amit úgy hívunk: kisebbségi lét. Általuk, köteteik által – Láng Zsolt heideggeriánus kifejezésével élve – új hagyományt lehet(ne) „alapítani”.
Véleményem szerint máris többről van szó: létrejött egy új kánon, az új értelmiségi szerep-paradigma.
Jegyzetek
[1] Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, 1997, Komp-Press, Korunk Baráti Társaság; Láng Zsolt: Hányan mentek Piripócsra? 1995; Salat Levente: Filipppika az idő ellen. 1996; Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. 1996; Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. 1996. A sorozatborítót Deák Ferenc tervezte. A zárójelben megadott oldalszámok e kötetekre vonatkoznak.
- Játéktér [6]