Imperialista államdisznó
A szociálliberális koalíció uralta parlament előkészítette a jogi terepet a stammheimi perhez. Az új paragrafusok megtiltották a csoportos védelmet, azt, hogy egy védő több vádlottat képviseljen. Lehetővé tették az ügyvédek kizárását a tárgyalásról, ha akár csak „kielégítő gyanú” merült fel, hogy a védők segítik védenceiket bűncselekmények elkövetésében. Egy további, a stammheimi perre szabott törvény szerint a tárgyalás akkor is folytatható, ha a vádlott egészségi állapota miatt nem tud részt venni rajta, amennyiben szándékosan, saját hibájából, például éhségsztrájk miatt vált tárgyalásképtelenné.
Szokásos bírósági tárgyalásra kezdettől fogva nem volt esély.
„Természetesen nem fogadjuk el a polgári állam és a tőke törvényeit” – jelentette ki már az elején Andreas Baader. A tárgyalás, legalábbis amíg a vádlottak részt vettek rajta, folytonosan botrányba fulladt. A bíróság elnöke, ragaszkodva a jogi eljárás szabályaihoz, rendreutasításokkal, a hangosítóberendezés kikapcsolásával igyekezett megakadályozni a vádlottak gyakori politikai nyilatkozatait.
Az első összetűzés akörül támadt, hogy a csoportos védelmet tiltó törvény nyomán Baader választott ügyvéd nélkül maradt a tárgyalás kezdetére. A RAF vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy a hivatalból kirendelt védők „tartsák a pofájukat”; ellenkező esetben nem hajlandók részt venni a tárgyaláson. Már ekkor elkészült minden későbbi vita forgatókönyve. A követeléseknek nem engedő bíróságot a vádlottak addig provokálták sértésekkel, közbekiabálással és rendbontással, amíg kivezették őket a teremből. „Maga a mikrofonok ura, az lehet. De ettől még távolról sem ura a tárgyalásnak” – vetette oda Baader egy alkalommal a bírónak.
Az elnök, Dr. Theodor Prinzing eleinte még szerette volna elérni, hogy a vádlottak urazzák őt; később már annak is örülhetett, ha nem mindig tegezték. A bíró minden volt, csak „elnök úr” nem: legtöbbször egyszerűen „disznó” vagy „seggfej”, minősített esetben „vén disznó” vagy „fasiszta seggfej”, elvétve „gyilkos” és „vén majom”, egyszer pedig – Ulrike Meinhof kifejezésével – „imperialista államdisznó”.
A vádlottak tárgyalásra való alkalmassága körüli összecsapás is hozzájárult ahhoz, hogy a per érdemben csak 1976 elején kezdődhetett meg. Hangos tárgyalótermi jelenetek után ’75 szeptemberében orvosi szakvélemény igazolta, hogy a RAF vezetői rossz egészségi állapotuk miatt csak napi három órán keresztül képesek követni az eljárást. Baaderék leromlott egészsége elsősorban az éhségsztrájkok következménye volt, az éhségsztrájkok viszont a többéves vizsgálati fogság – a RAF által – „izolációs kínzásként” értelmezett körülményei miatt folytak. Közelebbről ez azt jelentette, hogy a foglyok fogadhattak látogatókat, hallgathattak rádiót és olvashattak könyveket, de csak korlátozottan találkozhattak egymással és el voltak zárva a börtön többi lakójától.
A védők és a vádlottak az elnök elleni elfogultsági indítványokkal halmozták el a bíróságot. A 85. indítvány 1977 elején eredményre vezetett. Kiderült, hogy Dr. Prinzing konzultált a perről a fellebbviteli bíróság, a szövetségi törvényszék bírójával, aki viszont periratokat juttatott el a konzervatív Die Welt című napilaphoz. Miután Prinzing felhívta és elfogultsági indítványa visszavételére akarta rábírni az egyik hivatalból kirendelt ügyvédet, helyzete tarthatatlanná vált. Röviddel később, a jogállam nagyobb dicsőségére, arra is fény derült, hogy a hatóságok lehallgatták a cellákban a vádlottak és védőik beszélgetését.
A stammheimi per ekkor már csak három vádlott ellen folyt. 1976 májusában Ulrike Meinhof felakasztotta magát cellájában.
A börtönviszonyok mellett szerepet játszottak ebben a Meinhof és Ensslin, illetve Baader között jó ideje halmozódó feszültségek. A csoport „kollektív” döntései során a végső szót Baader és Ensslin mondta ki; Meinhof inkább csak a RAF „hangja” volt. A Baader által többször „polgári picsaként” bírált Ulrike Meinhof rosszul viselte Baader és Ensslin befelé is érvényesített lélektani könyörtelenségét. A végső lökést az öngyilkossághoz talán az adta, hogy Meinhof halála előtt Gudrun Ensslin a tárgyalóteremben nyilvánosan elhatárolta a RAF-ot az egyetlen olyan akciótól, a hamburgi Springer-székház elleni bombamerénylettől, amely kifejezetten Meinhof nevéhez fűződött.
A fegyver beszél
„Nem lehet valaki olyan ostoba, hogy ne érezze, pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit tulajdonképpen akar” – jegyezte meg a hetvenes évek elején a Vörös Hadsereg Frakcióval összefüggésben Max Horkheimer. Ám nem biztos, hogy Horkheimernek igaza volt. Mit akart a RAF? Általában jobb világot, a kapitalizmus megdöntését, az ember emancipációját – nagyjából mindazt, amit egy radikális baloldali utópia szokott. Az időszerű történelmi és társadalmi kontextus pedig az amerikaiak vietnami „agressziójaként” és az NSZK „fasizálódásaként” jelent meg a Vörös Hadsereg Frakció és szimpatizánsai szemében.
Horkheimer két dologra utalhatott. Az egyik, hogy a „forradalmárok” támogatás helyett növekvő elutasításra találnak merényleteikkel a német társadalomban. A másik, hogy támadásuk az állam ellen „felszabadulás” helyett a fennálló rend megszilárdítását eredményezi: a törvények szigorításától a bűnüldöző és államvédő apparátus kiépítésén, az adatgyűjtés és a lehallgatások kiterjesztésén keresztül a rendőrség militarizálásáig.
A Vörös Hadsereg Frakció megalapítói azonban nem azért döntöttek 1970-ben a „fegyveres harc” mellett, írta Ulrike Meinhof 1975-ben a börtönben a RAF-ról készülő könyvében, amelynek Baader „A fegyver beszél” címet javasolta, „mert olyan vakok voltak, hogy azt hitték, végig tudják vinni ezt a kezdeményezést a forradalom győzelméig Németországban, mert azt képzelték, nem lövik le és nem tartóztatják le őket. Nem azért, mert olyan rosszul mérték fel a helyzetet, hogy azt gondolták, a tömegek egyszerűen felkelnek erre a jelre. Arról volt szó, hogy történelmileg megmentsék az 1967-68-as mozgalom egész ismeretszintjét; arról, hogy ne hagyják félbeszakadni a harcot.” Az államapparátus kiépítése sem volt feltétlenül ellenére a terroristáknak. Az „elnyomás” fokozódása – gondolatmenetükben – éppenséggel kiélezte a rendszer belső ellentmondásait, a „rendőrállam” megmutatta „valódi” arcát.
A diákság, az értelmiségi proletariátus 1967-68-as lázadásának „ismeretszintje” a kapitalizmus radikális kritikáján kívül már azt a megfontolást is tartalmazta, hogy csak érvekkel és szónoklatokkal nem lehet megváltoztatni a világot. Ezt így fogalmazta meg ’67 májusában Peter Schneider, a nyugat-berlini Szabad Egyetem hallgatója egy diákgyűlésen: „A lehető legtárgyilagosabban tájékoztattunk a vietnami háborúról, jóllehet azt tapasztaltuk, a legelképesztőbb részleteket idézhetjük az amerikai politikáról Vietnamban anélkül, hogy megindulna szomszédaink fantáziája, de csak rá kell lépnünk a fűre, amelyre lépni tilos, hogy általános és tartós szörnyülködést okozzunk. Nyugodtan és rendezetten követeltük az egyetemi reformot, jóllehet rájöttünk, annyit és addig beszélhetünk az egyetemi alkotmány ellen, amennyit és ameddig csak akarunk anélkül, hogy kinyílna egy akta, de elég az épületrendészeti előírások ellen véteni, hogy az egyetem egész építményét megrendítsük. Ekkor jöttünk rá: először a füvet kell kiirtanunk ahhoz, hogy kiirtsuk a Vietnamról terjesztett hazugságokat, először a házirendet kell megtörnünk, mielőtt megtörnénk az egyetem rendjét, hogy az egész régi limlom ellen akkor érvelünk a legtárgyilagosabban, ha felhagyunk az érveléssel.”
Néhány héttel a beszéd után, ’67. június másodikán, a perzsa sah nyugat-berlini látogatása elleni tüntetés brutális szétverése során egy rendőr közvetlen közelről fejbe lőtte Benno Ohnesorg diákot. „Ez Auschwitz nemzedéke, ezek ellen nem lehet érvelni! Erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni” – állapította meg még ugyanazon az éjszakán Gudrun Ensslin a Szocialista Diákszövetségben.
Mikor égnek az áruházak?
A RAF 1967-68-ban gyökerezett. A német egyetemi forrongásokban egymásra talált a hatvanas évek világán végigsöprő „másként élni” érzése és a fennálló rend politikai elutasítása: Kerouac összejött Marcuséval és Maóval. Már a diáklázadás tartalmazta a RAF által élesben kipróbált gondolatot, hogy a forradalmi tett a kritikai szó meghaladása, a társadalom felszabadításának és az egyén önmegvalósításának kulcsa.
A besavanyodott (nyárs)polgári renden és az imperializmus harmadik világbeli garázdálkodásán túl a német újbaloldal a hazai múlt feldolgozatlanságát kifogásolta. Adenauer Németországa gondolatilag kevéssé firtatta a nemzetiszocializmust, gyakorlatilag pedig lehetőséget kínált volt náciknak politikai vagy gazdasági karrierre. A kényes múlthoz való pragmatikus hozzáállás azonban, amely más korokban és más országokban talán hasznos és alig megbotránkoztató, Németországban megbosszulta magát – igaz, csak két évtized múltán, a nácizmus utáni nemzedék felnövekedtével.
A diákok tiltakozását radikalizálta a fennálló rend brutális válasza. Az eredetileg tekintélyellenes lázadás nem csekély mértékben a gumibotos fogadtatás, a demokráciába pottyant és gazdasági csodába feledkezett, még rossz lelkiismeretű német társadalom teljes értetlensége következtében tágult politikai kritikává.
Az előkép megvolt, de azért a RAF-nak komolyan kellett vennie, szó szerint lefordítania terrorizmusra ’68, közelebbről a „Kommune-1”, a legendás nyugat-berlini kommuna anarchista mókáit. A kommunárdok még csak pudingból készült „bombával” várták Hubert Humphrey amerikai alelnök nyugat-berlini látogatását, s csak a humor volt gyilkos a kérdésben, amit egy kigyulladt brüsszeli áruház inspirált röplapjukban: „Mikor égnek a berlini áruházak?” Andreas Baader és Gudrun Ensslin válasza ’68 áprilisában frankfurti áruházak felgyújtása volt, négy évvel később pedig a RAF valódi bombája robbant a frankfurti amerikai tiszti kaszinóban.
’68 és a RAF nem volt azonos. A tiltakozást „fegyveres harccá” kellett fokozni, s a fegyveres ellenállás ’68 egyik lehetséges következménye volt csupán. ’68 „forradalmi” alternatívája egyrészt a RAF-ban, a szintén terrorista „Június 2-a mozgalom”-ban és számos, egymás ellen is küzdő szélsőbaloldali szektában folytatódott, de már Rudi Dutschke sem csak a rendszer megdöntésének módozatait, hanem a „hosszú menetelés az intézményeken át” alternatíváját is fontolgatta, s végül, politikailag a Zöldek révén, a reformista antikapitalizmus bizonyult társadalmilag hatásos stratégiának. Ennek választását megkönnyítette, hogy a konzervatívból a szociálliberális Németországba való nagykoalíciós átmenet időszakára, amelybe a tekintély- és kapitalizmusellenes lázadás esett, a ’68-as nemzedék jelentős része számára elfogadható Willy Brandt kormányzása következett.
Városi gerilla
Ami a társadalom túlnyomó részének terrorizmus, az a Vörös Hadsereg Frakció és szimpatizánsai számára „fegyveres harc” volt, „városi gerilla”, ellenállás „az imperializmus centrumában”. A RAF tagjai a „periféria”, a harmadik világ, a világméretű felszabadító harc katonáiként értelmezték a szerepüket, a fegyveres küzdelem jogosságát a „vietnami nép” elleni amerikai „agresszió” vagy Izrael palesztinellenes „állami terrorizmusa” igazolta. A „centrumban” nyitott „front” egyrészt a „periféria” küzdelmét akarta támogatni, például az NSZK-beli amerikai támaszpontok elleni bombamerényletekkel, másrészt magát a rendszert próbálta megingatni „reprezentánsainak” meggyilkolásával. „Azért vagyunk itt – írta Andreas Baader 1972 januárjában –, hogy megszervezzük a fegyveres ellenállást a fennálló tulajdonviszonyok és a nép fokozódó kizsákmányolása ellen.”
„A városi gerilla akciói sohasem, sohasem irányulnak a nép ellen. Azok mindig az imperialista apparátus elleni akciók. A városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol” – jelentette ki Ulrike Meinhof 1975 augusztusában a stammheimi perben. De ahogy a palesztin „terroristák” vagy a vietnami „kommunista invázió” elleni küzdelem is számos ártatlan áldozatot követelt, úgy a „városi gerilla” sem tudta elkerülni, hogy merényletei ne sújtsanak az „apparátushoz” aligha sorolható embereket.
A legendával ellentétben a bűnbeesés pillanata nem a palesztinok által végrehajtott, de a RAF által kért és jóváhagyott, túszszedéssel egybekötött gépeltérítés volt ’77-ben. Már a hamburgi Springer-székház elleni ’72-es bomba is a korrektorok helyiségében robbant, bár figyelmeztetés előzte meg, s elhatárolódás követte később, a stammheimi perben. ’72 szeptemberében pedig a már letartóztatott Ulrike Meinhof az „antiimperialista forradalmi stratégia” példájaként méltatta a „Fekete Szeptember” mészárlását a müncheni olimpiai faluban. „A felszabadítás aktusa a megsemmisítés aktusában” – írta Meinhof Ensslinnek, bár hozzátette: „Világos, hogy visszataszító gondolat.” Magyarázatul Brecht-idézet szolgált: „De milyen aljasságot nem követnél el, hogy véget vess az aljasságnak.”
Az ellentmondást, hogy az „apparátus” tagjai is emberek, Meinhof már 1970-ben feloldotta: „Ha a zsarukról van szó, azzal szoktak érvelni, hogy ők funkciójuk szerint brutálisak, de ez csak az egyenruha és csak a funkció, s aki hordozza, odahaza talán egészen kellemes embertárs. Erre a problémára mi természetesen azt mondjuk, hogy az egyenruhás disznó nem ember. Ez azt jelenti, hogy nem kell szóba állnunk, s helytelen egyáltalán beszélni velük, és természetesen lehet lőni is.” Ugyanakkor a fegyverek Meinhof szerint csak kényszerű esetben irányultak a hatalom végrehajtói ellen: „A zsarut, aki futni hagy minket, mi is futni hagyjuk.”
A harc megy tovább
Mi tartotta életben – a rendkívüli kockázat és a folyamatos kudarcok ellenére – a Vörös Hadsereg Frakciót? A magyarázat a terroristák lelki alkatától, a csoportlélek kényszerein keresztül a konkrét társadalmi és az általános történelmi helyzet reflexiójáig terjed. Ami az első pontot illeti, a Vörös Hadsereg Frakció alapítóinak biográfiája arra utal, hogy a kritikai gondolatmenetből adódó cselekvés következetes vállalásáig különböző lélektani konstellációkból lehetett eljutni, de inkább kivételnek számított Andreas Baader erkölcsi skrupulusokat nélkülöző kalandor nihilizmusa, s inkább szabálynak Gudrun Ensslin és Ulrike Meinhof könyörtelen, eredetileg vallásos moralizmusa. Ilyen diszpozíció mellett a kiközösített és magát kiközösítő csoportból alig volt kilépés, különösen, hogy a kapitalizmus embertelenségére adott erkölcsileg megalkuvásmentes gyakorlati választól való visszakozásra csak a személyes gyengeség kínálhatott magyarázatot.
A RAF reprodukciójához, többszöri újjászületéséhez szükség volt a ’68 „forradalmi” alternatíváját legalábbis gondolatilag életben tartó szimpatizánsok ezreire. Nélkülük aligha lett volna lehetséges a tíz-húsz aktív tagnál sosem erősebb Vörös Hadsereg Frakció két évtizedes kontinuitása. Ők szolgáltatták a logisztikai hátországot, a „Vörös Segély”-csoportokból és a „Kínzásellenes Bizottságokból” verbuválódott – a súlyos kockázatból adódóan azért mindig szűk – utánpótlás. Holger Meins sírjánál ott állt felemelt ököllel az egyéni terrort egyébként elutasító Rudi Dutschke is, így kiáltva: „A harc megy tovább!”
Ebbe az irányba hatott az összetűzésből kifejlődő erőszakspirál is. Minden újabb halálos áldozat mindkét oldalon fokozta a készséget az erőszakra, minél több terrorista és rendőr halt meg, annál könnyebben dördültek el a fegyverek kiélezett helyzetekben, annál erősebben igazolódott az „állami terrorizmus” elleni harc jogossága. A merényletek nemcsak az „amerikai imperializmus” és annak „németországi kiszolgálói” elleni küzdelmet vagy az elfogott terroristák kiszabadítását, hanem a bosszút is szolgálták.
Az „első nemzedéket” 1972-ben letartóztatták, s hamarosan úgy tűnt, a RAF-nak befellegzett. Holger Meins halálos kimenetelű éhségsztrájkja 1974-ben azonban döntő lökést adott a „második nemzedék” kialakulásának. Az 1977-es „német ősz”, Buback, Ponto és Schleyer meggyilkolása, a Lufthansa-gép eltérítése, valamint Baader, Ensslin és Raspe öngyilkossága után vereséget szenvedett a „második generáció” is: a vezetőket, köztük Brigitte Mohnhauptot és Christian Klart elfogták, mások a keletnémet Stasi karjaiba, az NDK-ba menekültek. De helyükbe a nyolcvanas évek közepétől, nem utolsósorban 1977 legendájától inspirálva, egy „harmadik nemzedék” lépett.
Ráadásul az a felfogás, amely amúgy is minden bajt a fennálló rendből vezetett le, s amelyben mindenki e rend „áldozata” volt, nem látott különbséget aközött, hogy egy „elvtárs” halálát rendőrgolyó, éhségsztrájk, avagy öngyilkosság okozta. Ebben az értelemben az éhségsztrájkoló Holger Meinset ugyanúgy az állam gyilkolta meg, mint az öngyilkos Ulrike Meinhofot, s később a minden valószínűség szerint szintén öngyilkosságot elkövető Baadert, Ensslint és Raspét.
Immár történelem
1998. április 20-án levél érkezett a Reuters hírügynökséghez. A nyolcoldalas írásban többek között ez állt: „Közel 28 éve, 1970. május 14-én egy kiszabadítási akció során létrejött a RAF. Ma befejezzük ezt a projektet. A városi gerilla a RAF formájában immár történelem.” Az államügyészség hitelesnek minősítette a dokumentumot.
A RAF közel három évtizede ötvennyolc halálos áldozatot követelt: harminckét politikust, gazdasági vezetőt, jogászt, rendőrt, katonát és testőrt öltek meg a merényletek során, huszonhat terrorista vesztette életét rendőrgolyók vagy öngyilkosság következtében. Az utolsó halálos merényletet a keletnémet állami vagyonkezelő hivatal vezetője, Detlev Karsten Rohwedder ellen követték el 1991-ben. A RAF tagjai közül utoljára Wolfgang Gramsot lőtték le rendőrök 1993-ban Bad Kleinenben. Jelenleg tíz terrorista, köztük a RAF „második nemzedékének” vezetői töltik életfogytiglani büntetésüket. A nyolcvanas évek közepétől végrehajtott merényletek tetteseit, a „harmadik nemzedéket” még keresik.