Angyalosi Gergely: Műfajilag eléggé nehezen behatárolható szövegek gyűjteményéről van szó. Az biztos, hogy nem egyszerűen novelláskötet. A fülszövegben olvashatunk egy útbaigazítást, amely talán magától a szerzőtől származik, s amely szerint a könyv műfaji megjelölése „lábjegyzet”. Én is hajlamos voltam így kezelni ezeket az írásokat, mint az elsősorban költőként ismert Térey Jánosnak a költeményeihez, verseihez, köteteihez írt személyes indíttatású, önéletrajzi jellegű lábjegyzeteit. Mégis kikerekedik belőlük egy sajátos és szerintem nagyon egyéni epikai világ, amely engem kifejezetten megfogott, a versekkel együtt olvasva pedig különösen nagy élményt okozott.
Németh Gábor: És azt hiszem, hogy ez a könyv hihetetlenül erősen kötődik a szerző korábbi köteteihez. Nemcsak tematikusán, hanem nyelvileg is felidézi Térey verseinek világát. Kitaláltam egy szót arra a személyre, aki ebben a könyvben beszél: aszfaltdzsentrinek neveztem el. Hogy tetszik nektek ez a szó?
Bán Zoltán András: Én a dandy szót használnám ezzel a könyvvel kapcsolatban, persze ugyanúgy idézőjelbe téve, mint ahogy te az aszfaltdzsentrit!
Radnóti Sándor: Én esetleg még hozzátenném azt, hogy ez egy nagyon poros aszfaltdandy.
B. Z. A.: Igen. A dandy nekem azért tetszik, mert kétségtelen, hogy Térey hangsúlyozottan és idézetekben is kapcsolódik Szomory Dezsőhöz. A könyv főhősét Termann Dezsőnek hívják, ez is nyilván Szomory-utalás. Vannak Szomory-idézetek a szövegekben, és van valami nagyon ezredvégi dandyzmus a könyvben. Most nyilván meg kell változtatni a megváltoztatandókat. Szomory elegáns, szép, Párizsban élő fiatal, feltörekvő huszár volt, hogy úgy mondjam, Térey János Termann-figurája viszont egészen más. Borzasztóan nyomasztó például a háttere. Van egy elmebeteg apa, van egy elég fiatalon meghalt anya, és így tovább… Tehát a dandy, az valóban nagyon poros. De jellemző Téreyre vagy Termáimra a szerepjátszás is. Úgy látom, hogy az átkozott költő szerepet játssza.
R. S.: Maradjunk egy pillanatra még mindig a műfajnál. Valóban bizonytalan műfajú könyvről van szó, én azonban regénynek olvastam, önéletrajzi regénynek. Ha így nézem, akkor nyilvánvaló, hogy az elbeszélésmódja a lehető legegyszerűbb, lényegében ez egy egyes szám első személyben elbeszélt történet, nagyon kis mértékben dolgozik narratív fogásokkal. Egy fiatalember története a kilencvenes évekből. Fejlődésregénynek azért nem nevezném, mert nem látok benne semmiféle fejlődést, hacsak egyet nem: azt, hogy a könyv két része, az első és a második rész között nagyon erős különbséget éreztem. Az első rész őszinte visszaemlékezés egy élet jelentősebb eseményeire. Vagy nem is tudom, lehet-e egyáltalán jelentősnek nevezni ezeket az eseményeket, hiszen Térey bizonyos emlékdarabokat egyszerűen egymás mellé helyez. A könyv második részében, tehát ahol a lengyel útra emlékezik vissza a könyv főhőse, ott ő és néhány társa mintegy etablírozza magát, mint valami íróféle vagy költőféle, amikor már udvaruk van, udvartartásuk van, akkor lép be szerintem a póz, a manír, ami valóban nagyon hasonlít a Szomory-féléhez.
B. Z. A.: Én is érzékeltem ilyesmit, de azt gondolom, hogy ezt a manírt vagy általam dandizmusnak nevezett dolgot nagyon is önironikusan csinálja. Többször emlegeti, hogy „bajnok leszek”. „Az éjszaka bajnoka leszek, és ifjú titán vagyok, gyönyörű szép a testem.” Ezek nagyon ironikus dolgok. És persze a kávéházi szcénák az embernek eszébe juttathatják a párizsi Hotel Pimodant, és így tovább, de ezek mind nagyon önironikus ügyek, azt hiszem.
A. G.: Az irónia szerintem is az egyik legfontosabb kulcsszó itt. Nekem komoly problémát okozott, mert a szöveg egyik legérdekesebb vonása az, hogy – ezt mindenki azonnal érzékeli – nagyon emelkedett, kifejezetten keresett, választékos, túl elegáns, néhol archaizáló nyelvet használ, amely mégis mintha az egyetlen lehetséges nyelve lenne a beszélőnek. Csakhogy az iróniához minimálisan két nyelvnek az ütközése szükséges, vagy legalább a sejtelme annak, hogy van egy másik lehetséges nyelv. Itt viszont nem egy másik nyelv áll szemben ezzel az emelkedett, kissé archaizáló nyelvezettel, hanem a konkrétság, a megjelenő dolgoknak, tárgyaknak, embereknek, szituációknak a lecsupaszított, eszménytelenített, transzcendenciától megfosztott konkrétsága, és ez a kettő olyan erős feszültséget képez, ami szerintem az egész szövegnek tulajdonképpen egyfajta „másodlagos” iróniát ad. Tehát azon a helyen, amelyre te hivatkoztál, én is érzek egy konkrét és nagyon szándékos iróniát, de sehol másutt a kötetben. Különben mindvégig úgy éreztem, hogy van valaki, aki benne él ebben a nyelvtan ugyanúgy, ahogy benne él az irodalmi hagyományban, mint ahogyan szerepel a könyvben a New York kávéház is, meg a dealerektől hemzsegő kis csehóknak a világa is. Tehát Térey könyvében van egy adag szándékos és egy adag egyáltalán nem szándékos irónia. Maga a szöveg, a szöveghelyzet ironikus ebben a könyvben, és ez tette számomra kifejezetten érdekessé.
N. G.: Egyébként azt hiszem, nemcsak a megidézett valóságréteg teremt referenciát ehhez az iróniához, hanem magában a nyelvben is megvan ez a lehetőség, hiszen a dialógusok „up to date” budapesti szlengje és a narráció fentebb retró-stílje közt is létrejön a feszültség.
R. S.: Én keresettnek és – aláhúzva az és-t – keresettnek és esetlennek érzem ezt a nyelvet, ami valószínűleg abból következik, hogy ebben a – nevezzük talán így – félálomvilágban, amiben a főhős él, állandóan orra bukik, hiszen vele szemben nem egy reális vagy keresetlen nyelv áll, hanem mindenféle akciók: a hőssel kitolnak, megfenyegetik… Főleg az első részében a könyvnek. Én egyébként továbbra is az első és a második rész közötti különbséget firtatnám.
B. Z. A.: Te most színvonalkülönbségre is gondolsz, vagy egyszerűen arra, hogy az első rész jobb, mint a második?
R. S.: Igen.
B. Z. A.: És akkor hol húznád meg a határt? A lengyel utazás előtt?
A. G.: Nem tudom, ez vitatható szerintem, mert valóban egész más a két rész. Egyébként minden írás különbözik a többitől. Ez az életrajzi ív, amivel kezdted, kétségtelenül megfigyelhető a kötetben, és a végén pedig a jövőre, a bizonytalan jövőre nyit. Ezt ne felejtsük el. De valóban, a varsói részben egész más eszközökkel kísérletezik. Ebben a részben az elbeszélő, feltehetőleg valamilyen elképzelt ajzószer segítségével, visszatér Varsó különféle történelmi rétegeibe, s mindezt állandóan összejátszatja egy aktuális szerelemmel, szerelmekkel, szóval ott csakugyan egészen más írói eszközök játszanak szerepet, mint a valóban sokkal puritánabb, szikárabb első részben, ahol a figura, aki megjelenik, egész máshogyan slemil, hogy ezt a század eleji kifejezést használjam, mint később, mert itt is, ott is slemil a főhős, de a második részben valóban egy beérkezett költőnek számító slemil, míg az első részben csak egy vidékről fölkerült főiskolás-egyetemista, aki teng-leng a városi életben.
R. S.: Most talán mégis visszatérnék arra, amit az előbb elvetettem, azaz, hogy talán mégis nevelődési regényről van szó valamilyen értelemben, amelyben valaki megcsinálja magát. A főhős kb. 17 éves, amikor elkezdődik ez a történet, ebben a korban még teljesen bizonytalan a karakter, és lényegében csak a különböző emberekhez, erős egyéniségekhez, szülőkhöz, gonosz nagybácsihoz való viszonyában jelenik meg az elbeszélő, és mindenütt nagyon puhán és nagyon passzívan. Ebben a második részben viszont meg van teremtve a pozőr alakja.
N. G.: A narrációs pozíciók is változnak. Az az emlékünk a könyvről, hogy egyes szám első személyű elbeszélő mondja el Termann történeteit, pedig nem így van. Például a Café Autodafé harmadik személyben beszél a hősről, aztán vannak olyan szövegek, amelyek több narrátort is használnak, másokban a narrátor személye azonosíthatatlan, ismét máskor megszólító szerkezetű az elbeszélés, Termann hol magához, hol pedig egy föltételezhető szerelmeshez szól. A könyvnek tehát narrációs változástörténete is van, ez szintén Sándor véleményét támasztja alá. Én egyébként nem éreztem színvonalcsökkenést, egyszerűen csak egyre intenzívebben használ egy szándékoltan nagyon modoros nyelvet. De annak alapelemei, jellemző stilémái a legelső szövegben is kimutathatók.
B. Z. A.: Színvonalcsökkenést én sem érzékeltem. Egyébként én is azt gondolom, hogy van benne valami fejlődésregény-jelleg. Valóban arról szól, hogy egy vidéki kisfiú fölkerül Pestre, aztán elkezd inni. És így tovább.
N. G.: Írni!
B. Z. A.: Írni és inni. És a végén költő lesz belőle. Még egy dologról ne feledkezzetek el: a kötet címéről. A régi magyar nyelvben a „hagyománya” szó voltaképpen hagyatékot jelent. Mondjuk élt egyszer egy Termann nevű ember, akitől az maradt fenn, amit most a könyvben olvashatunk. És ez a Termann ebben a könyvben bizonyos értelemben be is fejeződik: megszületett mint irodalmi alak, és itt valahol véget is ér, azt hiszem.
R S.: Evvel kapcsolatban kételyeim vannak, szerintem ez a könyv – és én ezt nagyon fontosnak tartom – valójában reflexiókat és főleg jegyzeteket tartalmaz, jegyzeteket egy költészetről, méghozzá érdekes és finom költészetről. Valahol a könyv egy pontján ki is szól a szerző ebben az értelemben: hogy ez egy adalék Termann költészetéhez.
B. Z. A.: De ez is ironikus.
A. G.: Igen, idéz egy Térey-versből két sort.
B. Z. A.: Igen, igen. Azt mondja, „versikémből pedig eddigi legnagyobb slágerem lett, mondhatni, suszterinasok is fütyülték”. Ez megint a tipikus Szomory-hang, a nagyzoló, nagyképű, de ugyanakkor folytonosan önironikusan is csengő hang.
A. G.: Kétségtelen, a Termann Dezső–Térey János figura kettőségében föl lehet lelni valamiféle önnevelési elemet. Már a Tulajdonosi szemlélet című kötetében is van egy Sütkérezés című vers, aminek az az alcíme, hogy Termann Dezső emlékére. Tehát valakit búcsúztat itt, valamilyen alteregótól vagy doppelgängertől, valamiféle árnyékembertől meg akar válni. Ugye, emlékeztek azokra a részekre a könyvben, ahol azt mondja, hogy napokig úgy éltem, hogy senki sem tudta rólam, hogy én vagyok Termann. Tehát itt végeredményben egy kettős énről van szó, a két én egymáshoz való viszonyáról, ami szintén nagyon romantikus toposz, hiszen ez a beszélő is rendkívül romantikus alapú egyéniség, és ez szintén szemben áll ezzel a nagyon keresett, nagyon kitalált nyelvezettel, ami egyébként szorosan kapcsolódik verseinek nyelvéhez: ugyanazon anyagból van.
B. Z. A.: Nekem nagyon tetszik az, hogy kigúnyolja a dandizmust azzal együtt, hogy fölveszi a kliséit, és kigúnyolja az átkozott költőt, még Adyt is, bizonyos értelemben, azzal együtt, hogy feltehetően imádja is.
R. S.: Petri-idézetet is lehet találni.
B. Z. A.: Igen. És amikor azt írja, hogy öklömet ráztam Debrecen felé a vonatablakból, amikor elutaztam, hát nem igaz, hogy nem Ady jut az ember eszébe.
R. S.: Egyik verseskötetének a címlapján is egy vonatablakból néz ki a költő.
A. G.: Úgy érzem, hogy ez az első beszéd, a Kopter méltatása, amelyet nagyon sokáig nem szerettem, aztán újra elolvastam, és rájöttem, hogy van benne valami – voltaképpen a kettős én két tagjának – vagyis Termann-nak és annak a személynek, aki beszél róla – a viszonyához és a szcenírozásához tartozik. Tudniillik az elbeszélő egyrészt beismeri, hogy vonzódik az önmagukkal brutálisan azonos életekhez, az erőtől duzzadó, kételyektől, anyagi gondoktól nem gyötört életekhez, hogy van benne ezek iránt egy jó adag rajongás, nosztalgia és áhítat, és ugyanakkor biztos benne, hogy az ő számára mindez csak eljátszható, előadható, igazán meg nem élhető dolog. Ez is egy ilyen nagyon izgalmas kettősségként nyilvánult meg.
N. G.: Nem tudom, illendő-e kijelenteni, hogy ez azért tulajdonképpen kulcsregény. Ezek a nevek valóságos fiatal magyar költőket és írókat rejtenek, meg ha nem is mindenki, sőt éppenséggel kevesen tudják azonosítani ezeket a figurákat, és ahogy én olvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy ez a konkrét sík annyira erős, hogy valószínűleg húsz-harminc év múlva majd elég sok mindent meg lehet tudni arról, hogy hogyan folyt az élet az ezredvég Budapestjén vagy akár Magyarországán is. Ez szerintem nem elhanyagolható erénye a könyvnek.
B. Z. A.: Ez nekem nagyon tetszik, igen, például hogy konkrétan kimondja, hogy pogóztunk az Á-ban, meg fölsorol kocsmákat…
R. S.: Mi az a pogózás?
A. G.: Ami a pogózást illeti, én is megkérdeztem a 15 éves lányomtól, hogy mi az, mert én sem tudtam, mire ő harsány kacajra fakadt. Gondolom, 40 év fölött már senkinek nem kötelessége tudni ennek a szónak a jelentését. Aztán fölolvastam neki egy mondatot, amelyben a pogózás szerepelt, és azonnal érzékelte, hogy itt feszültség van. „Zabolátlan” pogózás volt, ez áll a szövegben, ő meg azt kérdezte, hogy hogy jön a zabolátlan a pogózáshoz. Hát pontosan úgy, ahogy a Térey megcsinálja a saját nyelvét. A pogó a társastánc egy mai formája, Sándor.
R. S.: Érdekes, hogy előbb az erős jelzőt alkalmaztad. Amikor a könyvet olvastam, állandóan a puha jelző ötlött az eszembe. Helyesebben egy erős figurát láttam itt a könyv elején, az apa figuráját. Az mintha egy más stílusvilágból jönne elő, ami mégiscsak arra mutat, hogy az életélmények minősége között különbségek vannak.
N. G.: Egyébként erről az apáról a Tulajdonosi szemlélet egyik legszebb versében is megemlékezik Térey János.
B. Z. A.: Nekem hiányérzeteim is voltak. Szívesen olvastam volna többet is erről a családról.
N. G.: Érezni lehet, hogy vannak dolgok, amelyekről nem akar beszélni ezen a nyelven, amelyeket nem akar megérinteni ezzel a mindent kikezdő iróniával és öniróniával. Az öniróniáról azt gondolom, hogy okos és kötelező taktika is. Tehát pontosan tudja, hogy morálisan az iróniát az önirónia képes csak igazolni és elviselhetővé tenni. Ha magunk ellen is fordítjuk, akkor lehet használni minden és mindenki ellen, gátlástalanul, akkor mindenki megbocsátja, nem? De visszatérve az apa figurájára, már az előző kötet olvasásakor is azt éreztem, hogy abban a bizonyos versben egy másik hang szólal meg. Talán éppen az ott is felidézett apa az, akit nem hajlandó kitenni az ironikus processzusnak.
R. S.: Az anya például még figurává sem válik tulajdonképpen. Az apa viszont igen, nagyon is, a többieknél sokkal erősebb, mindenkinél erősebb figurává.
N. G.: Pedig nagyon kevés eszközzel csinálja meg ezt.
R. S.: De az, anyja még figurává sem válik.
N. G.: Ennek a hallgatásnak, valamiről-nem-beszélésnek van egy valóban fantasztikus irodalmi tétje. Meg lehet-e elégedni azzal, hogy az irodalom kizárólag design-ként, entertainment-ként működjék, vagy mégiscsak van, maradt egy fehér folt, ahova még betörhet, ahol újra súlyossá válhatnak a dolgok. Megcélozható-e valamiféle ezredvégi, blazírt katarzis, vagy tényleg mindenen túl vagyunk már?
R. S.: Ezt Térey esetében arra a kérdésre lehet lefordítani, hogy lesz-e belőle prózaíró, vagy pedig ez a prózai vállalkozás a költészetének egy lábjegyzete, mellékterméke marad-e.
A. G.: Számomra fantasztikusan érdekes a pasasnak az irodalomhoz, a hagyományhoz való viszonya is. Ez is ezt a nagyon mókás kettősséget mutatja: abszolút fontos számára, hogy amikor megjön Debrecenből, akkor őneki a New Yorkban kell leülni egy kávéra, ahol saját asztala van. Az Aréna úton pedig eszébe jut, hogy Osváth itt halt meg, azt ugyan rosszul tudja, hogy mérget vett be, mert főbe lőtte magát, de az a fontos, hogy tudja, hogy ez történt, és ez ugyanolyan eleven valóság számára, mint teszem azt a pogózás a Tilos az Á-ban. Mint ahogy beszéltünk róla korábban, hogy a nyelvezete is voltaképpen egy anyagból vagy egy tömbből való, minden villódzásával együtt, mert valami ilyesmit mondtál, ugye?
N. G.: Én azt mondtam, hogy az egész figura, tehát Térey Jánosnak a fizikai léte az, ahogy öltözik, ahogy a cigarettát szívja, és a mondatai, ezek elég ritkán tapasztalható egységben vannak. Van egy nagyon felépített világ, az affektációig modoros világ, ami azonban nagyon is megfelel annak, amit bárki aki akár csak egyszer is találkozik vele, biztosan megérez a lényében. Így jön vissza a Bildungnak valamilyen mélyebb, az egész írói személyiséget érintő értelme.
B. Z. A.: Amikor még nem ismertem őt személyesen, föltűnt nekem egyszer egy pasas, egy nagyon fiatal ember, aki az Astoria kávéházban dolgozott, mint egy húszas évekbeli költő, ott voltak a jegyzetei, ott volt a cigarettája, és kíváncsi lettem rá, hogy ki lehet ez a manusz. Lehetett érezni, hogy ez egy megcsinált figura.
A. G.: Aurája volt, igen. Mondjuk rosszul tudta ezt az Osváth-dolgot. Ebből vajon milyen következtetést lehet levonni? Vagy például, mint az egy helyen a ragozott formából kiderül, rosszul tudja, hogyan kell a Doktorow nevét ejteni, azt hiszi, hogy Doktorovnak. És találhatók a könyvben ilyen műveltségi lyukak vagy hasonlók.
N. G.: Hát én nem tudom, hogy lehet-e ebből bármiféle következtetést levonni.
B. Z. A.: Egyszer azt írja, hogy Párizsban van, és „gyér franciatudásommal nem férhettem a közelébe”.
R. S.: Ugyanakkor Anne de Noilles verseit olvasta, ami elég komikus. De térjünk csak vissza egy pillanatra a helyszínekre, hogy melyik helyszín mit jelent számára. Nagyon érdekes például a Varsó…
A. G.: London kevés nyomot hagy az olvasóban. Erős benyomást tesznek rá viszont az adriai, horvátországi borzalmak. Ott például nagyon erősen át tudtam élni, hogy olyan figurákról van szó, akik gondoskodnak róla, hogy rosszul érezzék magukat: elmennek nyaralni ugyanúgy, mint a nyárspolgár, de úgy csinálják, hogy az tragikusan rossz legyen, mert ha az ember jól erezné magát, akkor valóban nyárspolgárrá válna. Úgyhogy a végén még baleset is lesz meg karambol, meg minden, szóval elintézik valahogy, hogy az életnek azok az oldalai, amik egy nyárspolgár számára élvezhetők, azok számukra élvezhetetlenek és kínosak legyenek.
N. G.: Mint hogyha annak, amit Susan Sontag campnek nevezett el, megvolna a maga megfelelője az élet megélésében is. Ha így van, annak a ténye önmagában erős valóságkritika is, nem? Hogy az ezred végén csak ilyen parodisztikus és nagyon is tudatosan parodisztikus életvezetés lehetséges. Ez nem patetikus újraélése a húszas éveknek. Folyamatosan megélt cinizmussal keresztülhúzott változat.
R. S.: És bohóckodás is. Érdemes lenne összehasonlítani, csak most erre nincs helyünk, Hazai Attila Budapesti skizójával. Nagyon érdekes lenne.
A. G.: Rettenetes szenvedés is van benne egyébként. A szenvedés néha szinte visít a szövegből. Nem is csak akkor, amikor nyíltan kimondja, hogy én néha nyüszíteni szoktam, meg hasonlók. Valaki egyszer megkérdezi a könyvben Termann Dezsőtől, hogy téged mi a fene éltet? Számomra is végig probléma volt, hogy mi a fene élteti? Ott van tudniillik az, amit az előbb úgy neveztem, hogy a transzcendencia lehetőségének teljes hiánya. Csak a konkrétumok léteznek mindenből. Még az érzelmekből is, hogy én éppen most így érzem magam. És ott van ugyanakkor a kapaszkodás az emelkedett nyelvhasználatba, meg ennek a kettőssége, a rettenetes üresség: mindez komoly szenvedést takar.
B. Z. A.: És ne felejtsük el, hogy ez a Termann egy borzasztó magányos fickó, nem? Rettentő magányos. Pedig örökké társaságban tölti az idejét.
R. S.: Állandóan együtt lógnak szombat-vasárnap.
B. Z. A.: De pokolian egyedül van.
A. G.: Csak a nemzedéktársait tudja elviselni.
B. Z. A.: Igen. Talán.
R. S.: Te nem tudtad elkerülni, Gergely, hogy kimondd azt a szót, amit én szándékosan végig kerültem a beszélgetésben, nevezetesen az üresség szót.
A. G.: Az üresség itt meg van csinálva. Az üresség ebben a pillanatban már irodalom.
B. Z. A.: Én ezt nem tartom üres könyvnek.
N. G.: Én sem. Illetve hát ha üres, akkor ez elég súlyos üresség.
R. S.: Lehetne ez a végszó?
B. Z. A.: Miért is ne?
Térey János: Termann hagyományai. Seneca, 109 oldal, 780 Ft
- Kultúra [5]