„...emlékeztetnem kell önöket arra, hogy amikor tisztemnek megfelelően sorra veszem a per alkalmával felhozott bizonyítékokat és ellenbizonyítékokat, ezzel a legkevésbé sem enyhíthetem az önök felelősségét: az önök, egyedül csak az önök feladata, hogy mindebből levonják a következtetést.
Ezek után térjünk rá közvetlenül a dolog velejére.
Miről is van szó végső soron?
A vádlott, aki egy emberszabású fajhoz tartozó nőstényen végzett megtermékenyítő kísérlet folytán... egy kis hibrid lény atyjává lett, megölte az újszülöttet.
Önöknek kell eldönteniük, hogy ezzel a vádlott gyilkosságot követett-e el vagy sem.”
(Vercors: Tropi-komédia. Papp Gábor fordítása)
1950-ben Alan Turing, a matematikus, egy látszólag meghökkentően egyszerű módszert javasolt annak a kérdésnek az elöntésére, hogy „tudnak-e gondolkozni a gépek”. Nem kell mást tennünk, mondta, mint továbbfejleszteni az ún imitációs játékot, amiben az eredeti változat szerint hárman vesznek részt: egy férfi, egy nő és egy kérdező. Ezek nem láthatják és nem hallhatják egymást, és ketten közülük írásban (vagy egy számítógép klaviatúráján keresztül) érintkeznek a harmadikkal: a kérdezővel, akinek azt kell kiderítenie, hogy partnerei közül melyik milyen nemű (miközben azok megpróbálhatják minden lehetséges módon félrevezetni).
Ha most a férfit vagy a nőt egy komputerrel helyettesítjük, akkor persze megváltozik a helyzet, a kérdés ugyanis immár az lesz, hogy meg tudjuk-e különböztetni egymástól az embert és a gépet az írott válaszok alapján. Hogy amennyiben a gép az emberétől megkülönböztethetetlen válaszokat ad, akkor ugyanolyan intelligensnek kell-e tekintenünk, mint amilyenek mi magunk vagyunk.
Turing szerint igen, a kutatók döntő többsége azonban az ellenkező véleményen van. A legkülönbözőbb ellenérveket lehet ugyanis felhozni kezdve azon, hogy ebben a helyzetben egy átlagembert lényegesen könnyebb volna félrevezetni, mint egy pszichológust (tehát lehet, hogy az egyik esetben intelligensnek, a másikban pedig értelmetlen mechanizmusnak tűnne a gép), addig bezárólag, hogy miként az imitációs játékban sem vált azonossá a férfi meg a nő attól, hogy a kérdező esetleg nem tudott különbséget tenni közöttük, ez esetben sincsen okunk feltételezni, hogy a gép és az ember (legalább intelligenciájukat illetően) azonosak volnának. Egy szélsőséges, ám minden bizonnyal védhető felfogás szerint a Turing-teszten való sikeres túljutás egyedül arra bizonyíték, hogy az adott ember vagy program képes sikeresen túljutni a Turing-teszten.
Amit kissé továbbgondolva akár oda is juthatunk, hogy megkérdezzük: egyáltalán mi alapján tételezzük fel bárkiről magunkon kívül, hogy értelmes? Elvégre amennyiben a komputer ugyanúgy válaszol, ahogy egy ember, akkor vagy elhisszük róla is, hogy gondolkodik, vagy nem hisszük el a többi emberről sem. És itt már (kissé leegyszerűsítve az érvelést) legfeljebb arra lehetne hivatkozni, hogy a többi emberről rögtön látom, hogy hozzám hasonló (miközben egy számítógép ismét csak szembeötlő módon nem hasonlít hozzám). Tehát a többi emberről nem volna ésszerű azt feltételeznem, hogy (velem ellentétben) nem gondolkodik.
Ami kétségkívül alapvető jelentőségű megállapítás, elvégre azt mondja ki, hogy (lévén a Turing-teszt tökéletesen alkalmatlan a neki szánt feladatra) nincsen olyan eszköz a kezünkben, aminek a segítségével biztosan megállapíthatnánk egy élőlényről (vagy egy mesterséges mechanizmusról), hogy hozzánk hasonlóan értelmes-e. Abban a felettébb valószínűtlen esetben, ha egy másik bolygóról származó, nem feltűnően humanoid teremtményekkel találkoznánk, ez komoly gondot jelenthet: igencsak nehéz (ha ugyan nem lehetetlen) volna olyan módszereket találnunk, amelyek segítségével biztosan meggyőződhetünk arról, hogy azok emberi értelemben véve is intelligensek, és nem például csak valamiféle, a termeszekéhez hasonló bolyszellem vezérli őket (vagy valami olyasmi, amire nem is találunk analógiát a földi élővilágban).
De még ilyen messzire sem kell mennünk annak a kérdésnek a felvetéséhez, hogy rajtunk kívül milyen élőlények és milyen körülmények között tekinthetők intelligensnek.[1] A csimpánzok értelmi képességei, illetve emberrel való rokonsági foka máig is vitatott: legalább Darwin könyvének, a Fajok eredetének megjelenése óta állandóan napirenden van a kérdés.
A Darwin buldogjának csúfolt Thomas Henry Huxley már 1863-ban olyan csimpánz-, gorilla- és emberi csontvázsorozatokat mutatott be (a Man’s Place in Natureben), amiből mindenki számára nyilvánvalónak kellett volna lennie a három faj közötti hasonlóságnak, de erre számos viktoriánus gondolkodó azt válaszolta, hogy lehetetlen közvetlen összefüggéseket találni a külső megjelenés és a test anatómiája meg azok között a tulajdonságok között, melyek az embert valóban emberré teszik, és „kiemelik az állatvilágból”. Ezzel persze mintha a Descartes-i nézetet visszhangozták volna arról, hogy a test és a lélek két különböző és egymástól élesen elválasztható dolog: hogy a testi hasonlóságokból nem feltétlenül kell a „szellemi képességek” hasonlóságának következnie.
Hiszen, hangoztatták, ott van a beszéd, és ez végképp elválaszt minket az állatvilág összes többi részétől: bár Samuel Pepys már 1661-ben azt írta egy páviánról, hogy „azt kell gondolnom, angolul sok mindent megért”, Darwin kortársai azonban számára nyilvánvalónak tűnt, hogy a majmok (mind itt, mind a továbbiakban a főemlősöket, méghozzá a csimpánzokat, gorillákat, orángutánokat értvén a „majmok” alatt) nem képesek beszélni. Vagy legalábbis emberi értelemben nem, és ennek már csak azért is alapvető fontosságot kell tulajdonítanunk, mert a gondolkodás és a beszéd egymástól elválaszthatatlannak tűnő fogalmak. Nem kell különösebben járatosnak lennünk ahhoz a logikában, hogy belássuk: amennyiben a beszéd hiányában nem lehetséges az emberi értelemben vett gondolkodás és a majmok nem beszélnek, akkor nyilvánvalóan nem is lehetnek intelligensek (a Turing-teszt kiábrándító eredménytelensége csak arra figyelmeztet, hogy a látszólag értelmes beszéd meglétéből nem feltétlenül következik a gondolkodás, de joggal tételezhetjük fel, hogy a beszéd Turing szerint is előfeltétele legalább a gondolkodás megnyilvánulásának).
De azért a logika szerepét sem szabad túlbecsülni, a látszólag alaposan átgondolt érvek ugyanis (miként a tudomány történetében annyiszor) itt is legalább részben arra szolgáltak, hogy alátámasszanak egy meggyőződést (nem pedig az érvek hatására alakult ki a meggyőződés), és a tudósok szükség esetén a karteziánus dualizmus helyett más elvekre hivatkoztak. Az amerikai J. C. Nott és G. R. Gliddon például még 1868-ban is olyan képet tettek közzé a Föld bennszülött törzseit tárgyaló könyvükben, amin szándékosan túl nagyra rajzolták a csimpánzok koponyáját, illetve aránytalanul felnagyították a kreol négerek állkapcsát. Azt akarták ugyanis ezáltal „bebizonyítani”, hogy a nagy álkapcsú kreolok talán még a viszonylag nagy agykoponyájú majmoknál is alsóbbrendűek, egy másik, korábbi könyvükben pedig az algériai négereket meg a gorillákat egymás mellé helyezve (és eltorzítva) ki is jelentették, hogy „Az alsóbbrendű embertípus és a felsőbbrendű majom kézzelfogható hasonlóságai és párhuzamai nem kívánnak kommentárt”. És bár Nott meg Gliddon szélsőséges nézetet képviseltek, és ebből a kétségtelenül nagyon is torzító szemszögből nézve a dolgot a majmok „emberi jogainak” elismerése automatikusan azt is jelentette volna, hogy egy néger vagy egy kínai is egyenrangú lehet az általuk felsőbbrendűnek tartott fehérekkel, az azért cseppet sem meglepő, hogy míg az egyik esetben azt halljuk hangoztatni, hogy a pusztán formai hasonlóság nem elégséges az emberek és a majmok hasonlóságának kimondásához, addig a másikban éppen ennek a feltételezett anatómiai hasonlóságnak az alapján vonjuk le a következtetéseket. És eközben senkinek nem jutna eszébe megemlíteni, hogy akár a kreolok, akár az algériai négerek képesek emberi nyelven beszélni.
A majmok viszont nyilvánvalóan nem: a század elejétől folyó kísérletek bebizonyították, hogy képtelenek elsajátítani az angolt. Keith és Cathy Hayes például 1949-től 54-ig próbáltak egy Viki nevű csimpánzt beszélni tanítani, ám az eredmény meglehetősen siralmas volt: alig néhány szó (papa, mama, cup, up, azaz: lift me up, vegyél fel). És bár ezeket Viki helyesen használta, sőt, számos, angol nyelvű utasítást is megértett, még a legelfogultabbak sem állíthatták azt, hogy Viki a szó bármilyen értelmében emberi nyelven beszél.
1972-ben aztán az is kiderült, hogy miért. Philip Lieberman és munkatársai számítógépes szimulációval kimutatták, hogy a majmok fiziológiailag nem alkalmasak néhány, az emberi artikuláció számára kulcsfontosságú hang kimondására. Vagyis: soha nem fognak megtanulni angolul, ez azonban közelről sem jelenti a vita lezárását. Először is el lehet ugyanis tűnődni rajta, hogy ha ennek ellenére is értelmesek volnának, akkor miért nem fejlesztettek ki egy, az ő hangképző szerveikhez idomuló nyelvet.[2] Erre a kérdésre Noam Chomsky, a generatív grammatika kidolgozója meglehetősen kategorikusan azt válaszolja, hogy az embergyerekek azért tudnak az első éveikben elsajátítani egy nyelvet, mert ez mintegy „bele van huzalozva” a neocortexbe, ami egyébként az embernél a legfejlettebb („az a... kérdés, állítja Chomsky, hogy mi is az emberi nyelv..., a természettudományokhoz tartozik”). Agyunkba biológiailag is bele van építve a beszédtanulásra való képesség, miközben a többi élőlény agyából hiányzik ez.
Azaz Chomsky két, egymástól jól elkülönülő csoportra osztja az élővilágot: egyfelől ott van az ember, aki immár nem abban tér el a többi teremtményektől, hogy lelke volna, hanem abban, hogy képes beszélni. Másfelől pedig ott van az összes többi élőlény: ezek egyikének sem adatik meg a beszéd, és így az állatvilágot az embertől elválasztó falak lerombolhatatlanok. És ez bármennyire is emlékeztet is az ember mint az egyedüli „Lelkes Állat” és az ember mint a „Teremtés Koronája” doktrínájára, és ennek megfelelően legalábbis nem különösebben rokonszenves a számunkra, azért kiválóan lehet érvelni mellette. Azt ugyanis, mondja Chomsky, hogy egy olimpikon hosszú nekifutás után képes tíz métert ugrani, nem tekintjük még csak nagyon rövid repülésnek sem (és nem is lesz belőle soha az). Még akkor sem, ha a kéz és a szárny fejlődéstanilag ugyanúgy azonos eredetűek, mint ahogy közös eredetű a majmok meg a mi agyunk is.
Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy a majmok soha nem fognak emberi módon beszélni (gondolkodni pedig még kevésbé), és amikor a majomnyelv tanulmányozói azt állítják, hogy egy-egy gorilla, csimpánz vagy orángután elérte a kétéves gyerekek nyelvi szintjét, akkor semmi érdemlegeset nem mondanak, mivel egy kétéves gyerek számos nyelvész szerint valójában nem beszél (és nem is beszédképességei miatt látjuk benne a későbbi embert). Szóbeli megnyilvánulásait ugyanis nem önmagukban, hanem a későbbi fejlődés tükrében értékeljük: nem mint önmagukban álló és folytatás nélküli teljesítményt, hanem mint az emberi beszédhez (és ezen keresztül az emberi gondolkodáshoz) vezető folyamat lépcsőfokait. Ha a többiekről is azért hisszük el csupán, hogy gondolkodnak, mert olyan feltűnően hasonlítanak hozzánk, úgy a gyerek beszéde is kizárólag azáltal válhat hitelessé, hogy a jövőben ugyanazt a fejlődési utat fogja befutni, mint amit a mi beszédkészségeink futottak be annak idején.
Tehát a gyerekek többé-kevésbé összefüggő mondatai csak ebből a szempontból bírnak jelentőséggel: kimondva vagy kimondatlanul azzal a hipotézissel élünk, hogy a modern természettudomány talán legalapvetőbb feltételezésének megfelelően azonos okok azonos okozatokat és azonos hatások azonos eredményeket hoznak létre, tehát maga a fejlődési folyamat a garancia rá, hogy a kezdeti gügyögésnek valóban köze lesz az értelmes beszédhez. A majmok viszont soha nem jutnak el az igazi beszéd szintjére.
És ezzel mintha le is zárhatnánk a vitát: ha elfogadjuk a Chomsky-féle „nyelvbehuzalozási” hipotézist tényként, akkor egyszerűen nincsen tovább. De ez persze nagyon is radikális álláspont volna, és például a primatológus David Premack szerint azért létezhet valamiféle átmenet a „van nyelv” és „nincs nyelv” két szélsőállapotán kívül is. Persze az is igaz, hogy legalábbis kérdéses, pontosan mit kellene egy ilyen „köztes majomnyelv” alatt érteni: hogyan döntjük el, hogy valóban valamiféle nyelvről van-e szó. Amire látszólag egyszerű lenne azt válaszolni, hogy megfelelő körülmények között végrehajtott megfigyelésekkel és kísérletekkel, de a Turing-teszt[3] esetében már láttuk, hogy ahol megértésről is szó van (márpedig a nyelvhasználat és a megértés nyilvánvalóan nem választhatóak el egymástól), ott hirtelen túlságosan is bonyolulttá és ellentmondásossá válnak a dolgok.
A gondok már a szavak szintjén megjelennek: amikor egy majom valamelyik szimbólumnyelv[4] segítségével azt „mondja”, hogy macska, akkor közben remélhetőleg ugyanarra gondol, mint egy ember, de soha nem szabad elfelejteni, hogy nem létezik közvetlen, értelmezés nélküli érzékelés és megértés. Egy kisgyerek, aki nem ismeri a macska fogalmát, minden bizonnyal látni fog valamit ott, ahol szerintük egy macska üldögél – és ugyanilyen bizonyos az is, hogy nem macskát. A majmok esetében tehát legfeljebb abban bízhatunk, hogy evolúciósan eléggé közel állnak hozzánk, és így legalább hozzávetőleg ugyanolyan értelmezési tartományokra osztják a világot, mint mi.
De persze egyáltalán nem biztos, hogy így van. Amikor egy Washoe nevű csimpánz megtanulta a „virág” jelét, akkor először mindenki azt gondolta, hogy ugyanazt érti alatta, amit az emberek: elvégre számos alkalommal helyesen használta. Aztán amikor először találkozott cigarettafüst szagával, akkor kiderült, hogy nem: ugyanis most is a „virág” jelét mutatta, noha ismerte a „szag, illat”-ét is. Vagyis számára mást jelentenek az egyes fogalmak, mint nekünk, és ha a majmok az emberi nyelv szótárát használják, ebből még nem következik, hogy ők is ugyanazt értik az egyes szavak alatt, mint az emberek. Wittgenstein szerint „Ha egy oroszlán beszélni tudna, nem értenénk meg”, és nem kell hozzá különösebben nagy bátorság, hogy ennek a megállapításnak az érvényességét a csimpánzokra, orángutánokra és gorillákra is kiterjesszük.
De vannak további gondok is. Mindenki, aki legalább érintőlegesen foglalkozott a majomnyelv és az állati intelligencia témájával, ismer történeteket például embermódra szitkozódó majmokról, ezek a leginkább talán anekdotikusnak minősíthető esetek azonban mintha éppen arra világítanának rá, hogy kizárólag mi, emberek magyarázzuk bele az értelmet jelhasználatukba. Ha egy majom dühében az „a pokolbá”-nak az amerikai süketnéma nyelvben használatos jelét mutatja, akkor nyilvánvalóan sejtelme sincsen a káromkodás mögött meghúzódó vallási vonatkozásokról: legfeljebb annyit akar a világ tudtára adni, hogy dühös.
És egyáltalán: tulajdonképpen nincsen is olyan eset, amikor fel kellene tételeznünk, hogy a majom érti az egyes, általa használt szavak jelentését. Mutathatja az „étel” vagy az „enni” szimbólumát, amennyiben éhes, és a „csiklandozni”-t, ha azt akarja, hogy valaki foglalkozzon vele: ebből még nem következik, hogy tisztában van a szavak jelentésével. Lehetséges, hogy egyszerű oksági összefüggést tételez fel: tudja, hogy egy bizonyos jel hatására enni kap. Ugyanígy a kutya is megbökdösi az orrával a tálkáját, ha enni kér, és hozza a pórázt, ha sétálni szeretne, ezt azonban senki nem nevezi nyelvnek. De még nyelvkezdeménynek sem.
Vannak, akik szerint a nyelvhasználat (és ennek megfelelően az értelem) meg a mechanikus jelhasználat közötti határt a grammatikai szerkezeteknél kell meghúzni: ha egy majom helyesen használja az „A megcsiklandozza B-t”, illetve a „B megcsiklandozza A-t”, akkor kétség sem fér hozzá, hogy érti is, miről van szó.
Legalább ugyanilyen joggal tételezhetjük azonban fel azt is, hogy nem: David Premack egy Sarah nevű csimpánzt speciális plasztiknyelvre tanított meg, ahol különböző színű és alakú műanyagdarabok szimbolizálták a szavakat, és Sarah végül arra is képes volt, hogy válaszoljon olyan, elvont kérdésekre, mint hogy ugyanaz a kijelentés-e az, hogy „az alma piros”, illetve „az alma piros színű”; vagy az, hogy „az alma piros” és „az alma kerek”. A kísérletsorozat hátterében az a megfontolás húzódott meg, hogy ez a plasztik nyelv nyelvtani szerkezeteivel együtt lefordítható angolra, tehát a majom tevékenysége végső soron egyenértékű azzal, mintha angolul társalogna Premack-kal, és idáig látszólag rendben minden rendben is volt. De csak látszólag, mivel amikor Eric Lenneberg a Massachusetts Institute of Technologyn Premack módszereit használva megtanított két hallgatót a plasztiknyelvre, akkor nem csupán az derült ki, hogy azok (nem különösebben meglepő módon) lényegesen gyorsabban és könnyebben boldogultak a feladatokkal, de az is, hogy Lenneberg megfogalmazása szerint „sejtelmük sem volt róla, hogy bármilyen kapcsolat létezik a plasztik szimbólumok és a nyelv között”: mindvégig azt hitték, hogy valamiféle puzzle-t kell megoldaniuk. És bár ebből nem feltétlenül következik, hogy Sarah esetében is ugyanez volt a helyzet, ez azért több, mint valószínű. Másfelől viszont az sem következik belőle, hogy Sarah ne lehetett volna ennek ellenére is értelmes, hiszen az egyetemi hallgatók is azok voltak. A jelek szerint a Premack-féle nyelvtanítási kísérlet ugyanúgy nem árul el semmit a nyelvtudásról és a megértésről, miként a Turing-teszt sem alkalmas annak az eldöntésére, hogy egy gép valóban értelmes lehet-e. Egy némileg talán túlzó, de mindenképpen logikus általánosítás szerint az ASL, az amerikai süketnéma nyelv használata pedig csak annyiban változtatná meg a helyzetet, hogy ez esetben tudjuk: az emberek valóban értik. Amiből azonban (ismét csak a logika szabályai szerint) nem feltétlenül következik, hogy értik (vagy ugyanúgy értik) a majmok is.
Azt persze meggyőzőnek éreznénk, ha egy csimpánz ugyanolyan folyamatosan és választékosan használná az ASL-t, mint egy művelt amerikai süketnéma, és egyenrangú félként lehetne vele az időjárástól az irodalomig és a napi politikáig bezárólag bármiről beszélgetni, ez azonban nyilvánvalóan soha nem fog bekövetkezni. A majmok nyelvi és értelmi képességeiről folytatott vitának ugyanis az az egyik a fő oka, hogy a majmok nem igazán képesek az emberével teljesen azonos szintre eljutni – máskülönben már a rabszolgák felszabadításakor elismerték volna a majmok „emberi jogait” is. És egyáltalán nem véletlen, hogy a éppen a rabszolgákat említjük itt: az a hasonlóság ugyanis, aminek alapján kijelentjük, hogy a többi ember olyan, mint mi, legalábbis képlékeny és alakítható fogalom. Azok a viták, amiket arról folytattak, hogy van-e lelke az újvilági „vadaknak” vagy a négereknek, többé-kevésbé azokon a „szemmel látható” különbségeken alapultak (a bőrszínen és néhány testalkatbeli eltérésen például), amiknek ma már egyetlen értelmes ember sem tulajdonít jelentőséget, és ha pusztán arról lenne szó, hogy a majmok testét szőr borítja (illetve néhány további anatómiai eltérésről), akkor már régóta szőrős embereknek tekintenénk őket, és régóta rendelkeznének emberi jogokkal is.[5]
A Great Ape Project (GAP) szerint pedig éppen ez kell, hogy legyen a következő lépés. Szerintük ugyanis nem hivatkozhatunk arra sem, hogy a majmok nem vagy csak alig tudnak beszélni: elvégre az alig vagy az egyáltalán nem beszélő betegeket is megilletik az emberi jogok. Így aztán marad az a meggyőződés, hogy „nem olyanok, mint mi”, amivel viszont bátran szembeállíthatjuk azt a hipotézist, mely szerint „lényegében olyanok, mint mi”, noha nyilvánvalóan nem annyira intelligensek.[6] És mivel joggal tételezzük fel, hogy a gorilláknál, csimpánzoknál vagy orángutánoknál kevésbé értelmesek mondjuk a páviánok, utánuk pedig lefelé haladva még kevésbé értelmes fajok következnek, ezért a kérdés átalakítható azzá a kérdéssé is, hogy a különböző szintű értelmek sorozatában hol húzzuk meg a választóvonalat, és mondjuk azt, hogy innentől kezdve lényegileg másról van szó.
És bár megtehetjük, hogy ezt az állatitól eltérő, „lényegileg más” értelmet úgy határozzuk meg, hogy kizárólag az egészséges és képességeik teljes birtokában lévő emberekre legyen vonatkoztatható, ezzel az erővel választhatunk olyan meghatározást is, melynek következtében nem csupán az értelmi fogyatékosokra terjedne ki a definíció érvényessége, hanem a majmokra is. Kétségtelenül (és a nyelvtanítási kísérletek eredményeitől függetlenül is) ez a vonzóbb megoldás. Sőt, elfogadható érveket is lehetne emellett felhozni.
Ezek persze nem lesznek nagyon erős érvek, de az eddigiekből talán már kiderült, hogy a majmok értelmességének megállapítása, illetve annak eldöntése, hogy állatoknak vagy gondolkozó lényeknek kell-e őket tekintenünk, olyan előfeltevéseken alapul, amik a „józan észen” vagy a tudományos tradíciókon kívül nem sok mindenre támaszkodhatnak.[7] Nem feltétlenül az a kérdés, hogy egy csimpánz meg tud-e oldani egy bizonyos feladatot, bár elég Sarah „nyelvi teljesítményére” gondolnunk, hogy lássuk: olykor ennek a megítélése is változhat. Inkább azt kell eldönteni, hogy az adott teljesítmény elég-e ahhoz, hogy intelligens cselekvésről beszéljünk. És itt már nem a tudományos érveken, hanem a meggyőződéseken múlik a dolog: mondhatjuk azt, hogy a majmok nem eléggé emberszerűek ahhoz, hogy magunkkal (vagy legalább a szellemileg sérült, alig-alig beszélő emberekkel) egyenrangúnak tekintsük őket, de vélhetjük azt is, hogy most már el kell ismernünk jogaikat.[8]
Darwin előtt nyilvánvalóan azt tűnt logikusnak és hihetőnek, hogy az ember és az élővilág többi része között mérhetetlen szakadék tátong; Darwin után viszont ésszerűbb azt feltételezni, hogy ez nem igaz. Ha korábban embereket tartottunk rabszolgaságban, de végül felismertük, hogy a rabszolgák is egyenrangúak velünk, mondja az önmaga példaképének az Anti-Slavery Society-t tekintő Great Ape Project, akkor most (figyelembe véve a közös evolúciós múltunkat is) az emberhez nagyon hasonló majmokat kellene felszabadítani. Ami persze támadható álláspont, de még mindig mérhetetlenül tisztességesebb, mint azé a Notté meg azé a Gliddoné, akik a majmokra hivatkozva akarták az embereket rabszolgaságban tartani.
Jegyzetek
[1] E. L. Thorndike 1898-ban egyenesen azt jelentette ki nagy tekintélynek örvendő munkájában (Animal Intelligence. An experimental study of the associative processes in animals), hogy vizsgálatai során soha nem találkozott az állati intelligencia semmilyen jelével, és az állatok legfeljebb gépiesen reagálnak az őket ért ingerekre. A kor tudományos felfogását is jól kifejező – megállapítás mögött persze karteziánus megfontolások húzódnak meg.
[2] Emil Menzel szerint a majmok rendelkeznek egyfajta „szembeszéddel”, amivel nem csupán a táplálék helyét tudják egymással közölni, de a jellegét is, illetve, hogy leselkedik-e rájuk a közelben veszély (pl. kígyó formájában). Azt azonban képtelenek társaik tudtára adni, hogy a táplálék banán-e (az egyik kedvenc csemegéjük) vagy csokoládé (ami a másik kedvencük), és az is kétségtelen, hogy bizonyos információk átadására való képesség önmagában még nem tekinthető nyelvnek.
Mindent egybevetve Menzel azon megállapítása, mely szerint ez a „szembeszéd” van olyan hatékony, mint a több kutatóközpontban is a majmoknak tanított ASL (amerikai süketnéma nyelv) leginkább Menzel elfogultságairól vall.
[3] Ebben tesztben a kérdező egy terminálon keresztül érintkezik egy emberrel, illetve egy számítógéppel, és azt kell kitalálnia, hogy melyik melyik. Ha a gép eléggé élethűen és félrevezetően viselkedik (és pl. nem szoroz össze töredékmásodpercek alatt hatalmas számokat), akkor sikerülhet becsapnia a kérdezőt, és az értelmesnek fogja gondolni őt.
[4] Leginkább az ASL jöhet számításba, illetve néhány, külön a majmok számára kifejlesztett és a továbbiakban érintendő „plasztiknyelv” is.
[5] Ami a hasonlóságot illeti, Mary-Claire King és A. C. Wilson vizsgálatai szerint az emberek és a majmok génkészlete mintegy 1,1%-ban különbözik csak, a szemmel látható hasonlóság a két faj között pedig még a csecsemőkorban is szembetűnő. Igaz, Carl Linné, a modern rendszertan megalapítója már a 18. sz-ban azt írta, hogy „Követelem tőled és az egész világtól, hogy mutassatok nekem egyetlen olyan generikus jegyet... melynek révén különbséget lehet tenni az ember és a majom között. Én magam minden bizonnyal nem ismerek ilyet.”
[6] Köztudott, hogy az amerikai süketnéma nyelvet elsajátító majmok, amikor kategorizálniuk kellett az őket körülvevő teremtményeket, magukat az emberekhez, a többi főemlőst az állatokhoz sorolták, és az emberi családban felnevelt majmok az ellenkező nemű emberek iránt mutattak vonzódást. Ami persze végső soron nem bizonyít semmit.
[7] A „józan ész” persze bizonyos korlátozásokat jelent: senki nem merné komoly formában felvetni, hogy egy majom ugyanolyan értelmes lehet, mint egy felnőtt és egészséges ember. Az egyenrangúság esetleges elismerése nem jelentheti a látványos és szembeötlő különbségek tagadását: azt sem lenne ésszerű tagadni, hogy a majmoknak gyakorlatilag az egész testét szőr borítja, míg az emberekét nem.
[8] Ami jelen esetben azt jelenti, hogy majmokat is meg kell illesse az élethez, a szabadsághoz illetve az ahhoz való jog, hogy ne kelljen alávetniük magukat kínzásoknak: ne kelljen részt venniük a különböző kísérletekben (még a nyelvtanulási kísérletekben sem), ha nincsen hozzá kedvük. A GAP tervei szerint ugyanúgy kirendelt védők gondoskodnának a törvény előtt a védelmükről, mintha beszédképtelen, értelmileg fogyatékos emberek volnának.
- Kultúra [5]