1977. december 4-én, pontosan egy évvel azután, hogy országát, a Közép-afrikai Köztársaságot császársággá minősítette át, önnön fejére illesztette a karoling stílusjegyeket hordozó, gyémántokkal díszített imperátori koronát Jean-Bedel Bokassa, a francia hadsereg egykori altisztje, hadnagya, majd századosa, később közép-afrikai tábornok, marsall, eközben államfő, végül pedig örökös államfő, aki ily módon nagy példaképe, Napóleon nyomdokain pályája csúcsára ért.
A köztes esztendőt bőven kitöltötték a koronázási előkészületek. Az ünnepi öltözékek elkészítése tartott legtovább. Napóleon egykori hímzőmesterének leszármazottait bízták meg a munkálatok irányításával, és minden bizonnyal valamennyi újságíró kijegyzetelte az ünnepségekre készült sajtóanyagból, hogy 40 varrónő összesen 16 000 órán keresztül hímezte az aranyszállal átszőtt kelmékre a császári méheket, varrta a 785 000 gyöngyöt és 935 000 aranyflittert. Párizs és Bangui kitűnő kapcsolatainak köszönhetően Franciaországból érkeztek a nyitott hintók, hozzájuk a fehér lovak, a katonazenekar, sőt a ceremónia díszletéül szolgáló élethű, habár műanyag római oszlopok is.
A 3500 koronázási vendéget a házigazda 150 tonna borral és pezsgővel igyekezett jóltartani, és a krónikák még azt is feljegyzik, hogy a bor burgundi volt, grand cru, 24 000 palacknyi. A vacsora váltakozó afrikai és francia fogásait fáklyát tartó pincérek sorfala előtt, fanfárok hangjára szolgálták föl a fárasztó nap végén. És a tűzijáték még hátra volt.
A becsült költség: százmillió francia frank.
A Közép-afrikai Köztársaság függetlenségének atyját Barthelemy Bogandának hívták, ő volt a Francia Egyenlítői-Afrika részét alkotó Ubangi-Sari tartományban az első felszentelt katolikus pap – bár életrajza szerint francia felesége is volt, és három gyermeket nemzett. Boganda egy hatalmas latin-közép-afrikai államról álmodott, amely magába foglalta volna a térség francia, belga és portugál gyarmatait Kameruntól Angoláig és Burundiig. A gyarmataikról az ötvenes évek végétől fokozatosan kivonuló európaiak azonban – általában véve alighanem joggal – helyesebbnek látták kisebb területi egységek kialakítását. Bogandának viszont, aki 1946-tól a francia Nemzetgyűlés tagja volt, szintén lehetett valami igazsága, amikor saját hazáját nem ítélte életképesnek, és a környező gyarmati területek vonakodó magatartása miatt 1958-ban csak félszívvel kiáltotta ki a szűkebb Közép-afrikai Köztársaságot. Pár hónappal később meg is halt – hivatalosan repülőgép-szerencsétlenségben, mindenesetre tisztázatlan körülmények között, és nem kizárt az sem, hogy meggyilkolták.
Az ország hivatalosan csak 1960 augusztusában lett független. A Boganda-féle Fekete-afrikai Társadalmi Fejlődési Mozgalom irányítását az alapító állítólagos rokona és közeli munkatársa, David Dacko vette át, állampárttá formálta, megkezdte az ellenzék felszámolását, majd – Kínához közeledve – belekezdett a gazdaság nagyszabású átszervezésébe. Nem derülhetett ki, hogy hová, meddig fut az országformáló lendület, mert Dacko szembekerült az európai kereskedelmi társaságokkal (a Közép-afrikai Köztársaságban uránércet és gyémántot bányásznak), saját korrupt hivatalnokaival, majd miniszterei is sorra szembefordultak vele. 1965 utolsó napján már éppen átadta volna az elnöki hatalmat egy csendőrezredesnek, amikor vezérkari főnöke puccsot hajtott végre, kényszerítve Dackót, hogy őt helyezze az államfői tisztségbe.
A vezérkari főnököt Jean-Bedel Bokassának hívták. Egy helyi előkelőség fia volt, aki még 1939-ben csatlakozott a francia hadsereghez, részt vett az indokínai háborúban. Többször is módjában állt találkozni De Gaulle tábornokkal, akit keresetlenül csak papának nevezett, amit a tábornok enyhén szólva rosszul tűrt, a megszólítást visszautasította, és a maga részéről kardcsörtető tökfejnek minősítette a lelkes, ifjú tisztből lett államfőt, akit a következő francia államfő, Pompidou lényegében semmibe vett.
Bokassa később egy rádiós interjúban megvallotta, hogy karrierjében már kezdettől fogva érzett valami gondviselésszerűt, talán ezért is választotta példaképéül Napóleont, aki „ösztönzi és irányítja” őt. Megérzését erőteljesen alátámaszthatta, hogy Valéry Giscard d’Estaing, aki 1975-ben lett Franciaország köztársasági elnöke, már első hivatalos afrikai látogatásakor felkereste, sőt a „kedves rokon” megszólítással tüntette ki Bokassát, aki ekkor már országa örökös államfője volt.
Az eközben eltelt évtized alatt volt idő arra, hogy világossá váljon: veszélyesen hóbortos és erőteljesen alkoholizáló hősünk egyetlen törekvése a hatalom megtartása. Betegesen bizalmatlan volt szűkebb környezetével szemben is, mindenütt összeesküvést sejtett, potenciális árulót, riválist gyanított mindenkiben. Már 1966-ban felforgatással vádolta a volt állambiztonsági vezetőt, kiszúratta a szemét, majd lefejeztette. Csak a francia nagykövetség erőteljes fellépése akadályozta meg abban, hogy a levágott fejet körbehordoztassa a közép-afrikai iskolákban. Három évvel később egy puccsista tábornoktársát kínoztatta meg és végeztette ki. Újabb három év múlva a főváros, Bangui központjában bilincsbe vert tolvajokat lincseltetett meg a testőrségével.
A tomboló önkénnyel és féktelen kegyetlenkedéssel megtorolt összeesküvésekről nemigen lehet már megállapítani, melyik volt valóságos, és melyik csupán egy megbomlott elme kényszerképzete. Tény, hogy voltak valóságos próbálkozások is, például az az 1976-os merényletkísérlet, amelyből valóban gondviselésszerűen menekült meg Bangui repülőterén. Nem sokkal ezután döntött úgy, hogy elérkezett az idő karrierje betetőzésére. Az állampárt kongresszusával új alkotmányt fogadtatott el, és ezzel létrejött a rövid életű Közép-afrikai Császárság.
Bokassa, aki korábban a tudományos szocializmus elkötelezett hívének vallotta magát, majd mohamedán hitre tért, most rekatolizált, és a bangui apostoli nuncius közbenjárását kérte, remélve, hogy VI. Pál pápa saját kezűleg koronázza imperátorrá. A pápa ezt elutasította, és Bangui érsekének sikerült meggyőznie a leendő uralkodót, hogy egy ilyen lépés politikai hiba volna, hiszen felboríthatná az ország vallási békéjét. Nem teljesült Bokassának az a vágyálma sem, hogy megjelenjen a díszvendégek koszorújában Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök. Párizst végül a francia protokoll-lista mintegy tizedik helyén álló együttműködési miniszter, Robert Galley képviselte, voltaképpen hivatalból, hiszen minisztériumát a volt gyarmatokkal történő kapcsolattartás céljából hozták létre. Galley egyébként a koronázás előtti napokban rasszizmusnak minősítette az abszurd közép-afrikai tragikomédia bírálatát, furcsállva, hogy a sajtó az angol királynő koronázási jubileumának megünneplésében bezzeg nem talál kivetnivalót.
Az egykori gyarmatokkal szemben követett francia politikának De Gaulle óta – és szinte mindmáig – változatlanok a sajátosságai. Franciaország számára az afrikai befolyási övezet fenntartása egyfajta nemzetközi rang, nagyhatalmi státus öntudatát és illúzióját jelentette. A hidegháborús kétpólusú világrend, az Egyesült Államok mögötti másodhegedűsi szerep elutasítását jelezte, éppúgy mint a NATO-n belüli különleges státus fenntartása hosszú időn keresztül. Az afrikai érdekszféra féltékeny őrzésében Párizs részéről a hetvenes években még különösen érezhető volt egy olyasfajta rendpártiság, amely a politikai stabilitást tekintette a legfontosabb értéknek, és emögött a háttérbe szorult a demokratikus törekvések, a gazdasági ésszerűség érvényesítése felé mutató próbálkozások támogatása. Ez egybeesett az afrikai katonai rendszerek törekvéseivel is, amelyek szintén a belső mozdulatlanság, a status quo védelmében, vagyis a depolitizálásban voltak érdekeltek, értékválasztás nélkül, egyöntetűen fojtva el mindenféle érdekalapú szerveződést, fellépést.
A volt gyarmatokkal való kapcsolattartás a hatvanas évek óta a francia köztársasági elnök közvetlen hatáskörébe tartozik, és éveken át lényegében a törvényhozás és a nyilvánosság kizárásával zajlott. A döntésekben – beleértve a nem is túl ritka katonai akciókat – sok volt az informális elem, és lényegében az elnöki palota és az érintett afrikai államfők közvetlen egyezkedésein, kulisszák mögötti, már-már komplott-ízű kombinációin alapultak. De még ez sem volna feltétlenül baj – legfeljebb a demokrácia szempontjából aggályos –, ha Párizs lépései mögött legalább annyira lehetett volna érzékelni az érintett országok ilyen-olyan távú érdekeinek figyelembevételét is, mint a francia érdekekét. A hetvenes években, az ellenzék élén Mitterrand egyenesen „permanens államcsínyről” beszélt. Két elnöki ciklusa alatt azonban ő sem változtatott a korábbi gyakorlaton, és még a kilencvenes években is több áldemokratikus nyugat-afrikai álválasztás élvezhette Párizs jóváhagyását.
A francia Afrika-politizálás tavaly óta mintha módosulna. Szerepet játszhatnak ebben a presztízsveszteséggel járó sorozatos kudarcok. Az elmúlt két-három évben Zaire-ban, Ruandában és éppen a Közép-afrikai Köztársaságban is számos bírálatot kapott a francia fellépés – habár például Zaire esetében távolról sem biztos, hogy Washington jobb lóra tett, hogy Kabila jobb demokrata, mint Mobutu. Az Európai Unión belül különösen, de általában is fölerősödött nemzetközi nemtetszés miatt Párizs egyrészt kiengedni kényszerül szorításából privilegizált kapcsolati övezetét, másrészt kiterjeszteni látszik az érdeklődését olyan területekre, amelyek nem tartoznak hagyományos érdekszférájába.
De egyelőre még csak 1977-et írunk. December negyedikének reggelén Banguiban megkondulnak a harangok. Lassan elönti a tömeg a Franciaországból áthozott fenyőkkel szegélyezett sugárutat. A fenyőkön császári rézsasok trónolnak. A kiválasztottak elfoglalják helyüket a tribünön, a sportpalotából átalakított koronázási palotában, és diszkréten legyezik magukat a ceremónia bőrbe kötött programjával. A hangszórókból katonazene, Csajkovszkij és Verdi szól. Középütt az összes többinél rettentőbb sas, karmai között a vörös császári trónnal. Mellette a császárné foglal majd helyet baldachin alatt. Már megismerkedtek a szigorú udvari etikett írott szabályaival a meghívott előkelőségek – egy pekingi delegáció, a marokkói külügyminiszter, Kamerun kormányfője, a liechtensteini hercegi pár, egy pápai legátus, a franciák, akik adott pillanatban egy napóleoni időkből származó kardot ajándékoznak majd az újdonsült uralkodónak. I. Bokassa kérdéseire fejük könnyed előrebillentése után egy határozott „Igen, császári felséged!” az illendő válasz. Ha viszont a helyzet „valóban nemleges választ kíván”, semmiképpen sem helyénvaló „durva hanglejtéssel kiejteni” a tagadószót.
Az ünnepélyes császári eskütétel aztán minden különösebb incidens nélkül zajlott le, és csak pár pillanatig keltett zavart, hogy őfelsége a korona önkezű felhelyezésekor csaknem megfeledkezett az arany babérkoszorúról, amely addig a fejét övezte, de még éppen idejében elhárította a két császári ék egymásra torlódását. Mindenki ünnepelt, az állampárt kórusa az imperátor dicséretét zengte, délután pedig lezajlottak a Koronázási kupáért vívott kosárlabda-mérkőzések is I. Bokassa védnöksége alatt, aki kedvtelve nevezte magát a Császárság Első Kosarasának.
A ceremónia az éves nemzeti össztermék mintegy harminc százalékának megfelelő összeget emésztett föl, de ennek az adatnak nincs sok értelme, hiszen 1977-re, államfői országlásának tizenkettedik évére Bokassa már teljes mértékben felszámolta az állami költségvetés és magánvagyona különállását. A dohányt, kávét, gyapotot termelő parasztokat az adók eddigre már tönkretették. A természeti kincsek exportjából – ezen belül az illegális gyémántkereskedelemből – származó bevételeket Bokassa korlátlanul fosztogatta, miközben szédületes iramban nőtt – természetesen jó előre külföldre menekített – magánvagyona: kastélyok és egyéb ingatlanok Svájcban, Franciaországban, értékpapírok, bankszámlák. Később, már a bukása után kiderült, hogy főrészvényese volt egy vállalatnak, amely uralkodása idején harmincezer elefántot mészárolt le – az állomány háromnegyedét –, hogy az értékes elefántcsontot külföldön értékesíthesse. A hetvenes évek közepére az országot kizárólag a külföldi – elsősorban francia – segélyek tartották életben.
Bokassa bukását mohósága és kegyetlensége okozta. 1978-ban elrendelte az iskolai egyenruha kötelező viselését. A költséges öltözéket az egyik saját cége gyártotta. 1979. január közepén a császári előírásnak megfelelően hazaküldték az iskolákból azokat a gyerekeket, akiknek még mindig nem volt egyenruhájuk. Az iskolások békésen tüntetni kezdtek a főváros utcáin. Hamarosan az elmaradt ösztöndíjak miatt háborgó egyetemisták is csatlakoztak hozzájuk, majd kiegészült a megmozdulás a szintén kifizetetlen hivatalnokokkal. A megmozdulás két nappal később lázadássá, gyújtogatássá, fosztogatássá fajult, amelynek fegyveres hatósági fellépés vetett véget – zaire-i ejtőernyősök részvételével. 100-150 ember halt meg. A következő hónapokban spontán tiltakozó gyűléseken követelték az emberek Bokassa lemondását, sztrájkba léptek a tanárok, a diákok és a közhivatalnokok is. Április közepén a feldühödött tömeg már a császári rezidenciákra támadt, az utcán kővel dobálták meg Bokassa autóját. Eközben rendszeressé vált, hogy a járőröző rendőrök gyerekeket fogtak el – lakásukon, a szüleik távollétében, az utcán vagy autóbuszon. Április 17-én a rendőrség egy tömeges letartóztatási akció során 8-16 éves gyerekeket vett őrizetbe, összesen mintegy 250-et. A következő két nap alatt legalább százat megcsonkítottak, halálra kínoztak, megöltek közülük, és lényegében biztosra vehető, hogy a mészárlásban maga Bokassa is részt vett.
Mindez egy nemzetközi vizsgálat során derült ki, amelyet a nemzetközi felháborodás hatására öt afrikai ország képviselői folytattak az országban. Még elgondolni is hátborzongató, hogy vajon ugyanilyen éles lett volna-e a történtek visszhangja, ha 1979 történetesen nem a Gyermekek Nemzetközi Éve lett volna. Ekkorra Franciaország már felfüggesztette és a vizsgálat eredményétől tette függővé a Közép-afrikai Császárság támogatását. (Megjegyzendő, hogy Galley együttműködési miniszter május végén még álhírként fitymálta a mészárlással kapcsolatos értesüléseket.) Bokassa egyre inkább elszigetelődött, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a vizsgálati eredmények nyilvánosságra kerülése után, szeptemberben kivégeztessen mintegy 40 embert, akikről gyanította, hogy terhelő információkat adtak a vizsgálóbizottság tagjainak.
Az uralkodó szeptember végén Líbiába látogatott, ahol arról tárgyalt, hogy Kadhafi rendelkezésére bocsátana egy közép-afrikai katonai támaszpontot. Távollétében Gabonból érkezett francia csapatok segítségével, vértelen puccsal megbuktatták. Az államcsínyt ugyanaz a David Dacko irányította, aki 13 évvel korábban mondott le az ország vezetéséről.
A történetnek két epilógusa van. Az egyik az, hogy egy francia szatirikus hetilap a puccs után nem egészen három héttel jelentette: Bokassa már 1973-ban gyémántokat ajándékozott Giscard d’Estaing-nek, aki akkor pénzügyminiszter volt. Giscard természetesen tagadott, később részlegesen beismerte, hogy korábban valóban kapott gyémántokat, de jótékony célra adományozta őket. A lap szerint a francia ejtőernyősök Banguiban lefoglalták a kormányzati iratokat, hogy el lehessen tussolni az ügyet. Egy évvel később ugyanez az újság az ekkor már elefántcsontparti emigrációban élő Bokassával készített interjút, és a bukott zsarnok megerősítette, hogy valóban ajándékozott gyémántokat a köztársasági elnöknek és több családtagjának. Szavahihetőségén azonban sokat rontott, hogy egyúttal kijelentette: egyrészt Giscard elrabolta az egyik feleségét, másrészt sohasem buktatták meg államcsínnyel. Később a Le Monde is felvetette az ajándékgyémántok kérdését, de az ügyben azóta sem derült ki a teljes igazság.
Végül a másik epilógus. Bokassa ügyének kivizsgálását nehezítette, hogy francia állampolgár maradt még császárkorában is, sőt szavazati jogával is élt. Felmerült tehát a lehetősége annak, hogy Franciaországban kell bíróság elé állítani, ahol menedéket keresett a bukása után. Végül Elefántcsontparton kötött ki, ahonnan 1986 őszén váratlanul hazatért. 65 éves volt, fokozódó szegénységéről, az emigráció fájdalmas súlyáról panaszkodott, és meg volt róla győződve, hogy ünnepelve fogadják.
Csak az egyik feleségét, 55 gyermeke közül is mindössze ötöt vitt magával. Őket rögtön kitoloncolták az ekkorra már természetesen ismét köztársasággá vált országból, Bokassa pedig börtönbe került. Némi huzavona, perfelfüggesztések után 1987 júniusában ért véget ügyének újratárgyalása (távollétében már korábban halálra ítélték). A megismételt halálos ítéletet megdöbbenve, könnyek között fogadta. A kannibalizmus vádja alól mindamellett kellő bizonyítékok híján felmentették. Bukása után ugyanis személyzetének tagjai azt állították, hogy palotája hatalmas hűtőszekrényében emberhúst tárolt, és fogyasztott is belőle.
Innentől kezdve a történet már fokozhatatlan. Mégis, mondjuk el, hogy elnöki kegyelemmel a büntetése életfogytiglanra változott, utóbb tíz évre csökkent, és 1993-ban amnesztiával kiszabadult. 1996-ban szívroham végzett vele. Ezrek gyászolták zokogva Bangui utcáin. Állami temetést kapott.