Kovács András

Nyomtatóbarát változat

1977 februárjában levelet küldtem néhány tucat barátomnak és ismerősömnek. A levél így kezdődött: „Generációm legtöbb tagjának gondolkodását valamilyen formában a marxizmus határozta meg. Akik tudatosan marxistának tekintették magukat, vagy akik álláspontjukat tudatosan a marxizmussal szemben alakították ki, mind úgy vélték, hogy pontosan tudják, miben hisznek, mit vetnek el, és azt is, hogy miért. Mára a helyzet megváltozott. Ez indított arra, hogy feltegyem a kérdést: szerinted mi a marxizmus, és mi a viszonyod hozzá?”

A levélre huszonegyen válaszoltak.[1] A válaszokat összeraktam – 268 oldalt tettek ki –, úgy húsz-harminc példányban legépeltettem, és a Marx a negyedik évtizedben címet adtam neki, arra utalva, hogy a válaszadók többsége harmincas éveiben járt, no meg a szovjet rendszer is fennállásának negyedik évtizedébe lépett. Ebből a gyűjteményből lett a magyar szamizdat első nagyobb vállalkozása.

Húsz év múltán különösebb elméleti bonyodalmaskodás nélkül is meg lehet válaszolni, miért is jutott eszembe ez az ötlet. Az a laza kör, amelynek tagjaihoz a levelet írtam, legalább 1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió óta már nem hitt abban, hogy a szovjet rendszer megreformálható. Már évek óta csak „szidtuk a rendszert”, okoskodtunk, rosszul éreztük magunkat a bőrünkben, unatkoztunk is – de fogalmunk se volt, mit kellene csinálnunk. Közben 1976 nyarán Lengyelországban megalakult a KOR, 1977-ben Prágában pedig a Charta '77. Be kellett látnunk: ilyesmire mi nem lettünk volna képesek. De miért? Én mindenesetre azon vettem észre magam, hogy azokkal a fogalmakkal, amelyekben a körülöttünk lévő világról gondolkodom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Pontosabban úgy is lehetne mondani, hogy fogalmam sem volt, milyen a világ, amelyben élek. Tehát valami bajnak kell lennie a fogalmakkal, és ráadásul – merthogy egyre inkább ez volt az érzésem – akadályozzák a kommunikációt olyanokkal, akikkel amúgy nem lennének különösebb politikai nézeteltéréseim. De hát mi a baj velük? Sem erre, sem arra nem tudtam válaszolni, hogy miért is kerülgetjük már jó ideje a kérdést: mik is vagyunk tulajdonképpen? Ha marxisták, akkor mondani kellene valamit arról, hogy hogyan is lehetséges ez egy olyan, önmagát marxistának nevező politikai rendszerben, amellyel szemben állunk, ha pedig nem vagyunk marxisták, akkor meg miért nem mondjuk meg ezt nyíltan. Azt gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba.

Ma már azt mondhatom, maga az ötlet – mielőtt csinálunk valamit, tisztázzuk az elméleti előfeltevéseket – szintén a marxista múltból (no meg a tanácstalanságból) eredt. De azért volt egy nagy különbség a korábbiakhoz képest: azáltal, hogy az okoskodás végeredményét nyilvánossá tettük, és vállaltuk az ezzel járó következményeket, úgy érezhettük, nemcsak beszélünk, hanem csinálunk is valamit.

Persze erőteljesebb, politikai szempontból botrányosabb, nagyobb közönséghez szóló felütéssel is el lehetett volna kezdeni a szamizdatfolyamot – mondjuk '56-tal –, és talán nem kellett volna a marxizmussal vacakolni. Meg kell mondanom: akik sosem voltak marxisták, ezt már akkor is sejtették. Míg mi, egykori marxisták, azzal küszködtünk, hogy mi is maradhat meg a marxizmusból (illetve, hogy miért is vesztegettünk rá annyi időt, ha szinte semmi) – addig a marxizmus sorsáról való legpontosabb előrelátást a kötetben egy laikus, Donáth Péter, nemrég meghalt festő barátunk tette. Olyan pontosat, hogy egyenesen az ideológiaelhárító elvtársak szíve közepébe talált vele – legalábbis erre utal az, hogy bármily sok okosságot véltünk is összeírni mi, profik, a kötetben, az ellenség aknamunkájáról tartott párttájékoztatók legtöbbjében Donáth szövege bukkant fel. A következőket írta: „Arról, hogy ma hogy látom a marxizmus helyzetét, csak egy viccet tudok elmesélni. Egy ember egy napon észreveszi, hogy rohad a farka. Elmegy a híres orvoshoz, aki nézi, nézi a farkát, majd így szól: – Himbi, limbi, le kell vágni. Emberünk nem nyugszik bele a szörnyű ítéletbe, rohan a még híresebb orvoshoz, aki nézi, nézi a farkát, majd imígyen szól: – Nagyúr, himbi, limbi, le kell vágni. Az ember ragaszkodván az ő farkához, tovább rohan a legnagyobb orvoshoz, aki egy pillantást vet a farkára, és ezt mondja: – Himbi, limbi. A meghajszolt ember felcsillanó szemmel kérdi: – És nem kell levágni? – Nem, uram. Leesik az magától. Nekem is a legutóbbi vélemény az álláspontom.”

A Marx a negyedik évtizedben sosem jelent meg teljes egészében nyomtatott formában. Bence György és Kis János, valamint Kenedi János válaszát a körkérdésre a Magyar Füzetek Könyvei sorozatban kiadott kötetük tartalmazza,[2] és a párizsi Magyar Füzetekben Endreffy Zoltán, Haraszti Miklós és Bauer Tamás válaszából is jelentek meg részletek.[3] Most amikor újra átolvastam a kötetet, hogy a Beszélő évek szerkesztőinek felkérésére kiválogassak belőle néhány részletet, olyan volt, mintha egy teljesen más világban született, ismeretlen szövegeket olvastam volna. Szóval 1977, no meg a marxizmus nagyon messze van, és biztos vagyok benne, hogy saját szövegét olvasván az összes szerzőnek ugyanaz az érzése támadt volna, mint nekem – mindebből ma már semmi sem érthető.

Az alább közölt két szöveg közül az egyik részlet a saját válaszomból – olyan leszámolásféle az 1968-as marxizmussal –, a másik az 1994-ben elhunyt filozófusnő, Vidrányi Katalin írása, aki megengedhette magának, hogy röviden intézze el a dolgot, hiszen sosem volt marxista.

Jegyzetek

[1] Bauer Tamás, Beke László, Bence György-Kis János, Benda Gyula-Hamburger Mihály, Donáth Péter, Endreffy Zoltán, Erdélyi Ágnes, Fehér Márta, Fodor Géza, Haraszti Miklós, Kenedi János, Kovács András, Krokovay Zsolt, Laki Mihály, Ludassy Mária, Mikó István, Pap Mária, Pór Péter és Vidrányi Katalin.

[2] Marc Rakovski (Bence György–Kis János): Marxistának lenni. In: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füzetek Könyvei 5. Párizs, 1983, 198–246. old.; Kenedi János: Elhülyülésem története. In: Elhülyülésem története… és egyéb balgaságok. Magyar Füzetek Könyvei 9. Párizs, 1986, 3–53. old.

[3] „Mit ér a kéziratos irodalom, ha – magyar?” Magyar Füzetek, 2. szám, Párizs, 1978, 55–72. old.

• Beszélő évek – 1977