Kovács András

Nyomtatóbarát változat

Talán pontosabban is lehetett volna fogalmazni: míg a korábbi politikai kapcsolatokat a „testvérországok” eleve feltételezett teljes érdekazonosságának tétele határozta meg, addig mára, a szovjet főhatalom által vezérelt kényszerszövetség fellazulása következtében egyre világosabban körvonalazódnak a Varsói Szerződés tagállamai közötti érdekellentétek. A keleti szövetségi rendszer bomlásának kezdetekor szinte azonnal megjelentek azok a feszültségek, amelyeket a különféle nemzeti kisebbségek megnyugtatóan sehol sem rendezett helyzete gerjesztett. Míg azonban ezekre a konfliktusokra a politikai megfigyelők többsége már korábban is számított, addig kevesen látták előre, hogy rendkívül gyorsan új érdekellentéteket fog szülni az, hogy a szovjet tömb felbomlása egymástól gyökeresen eltérő kiindulóhelyzetbe hozza függetlenségüket megszerző és egyaránt a Nyugat felé orientálódó keleti államokat. A magyar–lengyel feszültségek is ebből erednek. Már a két kormányfő találkozója előtt is nyilvánvaló volt, hogy a lengyel és magyar politikai érdekek különbségeit már nem lehet egyszerűen áthidalni a hagyományos rokonszenv mozgósításával.

Varsói Szerződés – fenntartani vagy megszüntetni?

A lengyel álláspont szerint három fontos politikai kérdésben van alapvető különbség a magyar és lengyel politika szándékai között. A lengyel politikai vezetés nem ért egyet azzal a sietséggel, amellyel Magyarország meg akar szabadulni az ország területén állomásozó szovjet csapatoktól; a lengyel kormány nem sürgeti a szovjet csapatok mielőbbi kivonását Lengyelországból, sem pedig a Varsói Szerződés megszüntetését, amelyhez az egyes országok sorozatos kilépése vezetne. A fontolva haladás mellett felhozott érvek nem egyformák. Helytelen lenne radikális követelésekkel nehezíteni Gorbacsov helyzetét – hangoztatják gyakran a viták résztvevői –, annál is inkább, mert a Varsói Szerződés természete megváltozott, nem a szovjet hatalmi érdekek érvényesítésének intézménye többé. A súlyosabb érvek azonban nem ezek. A lengyel közvéleményt megrázta a német egység viharos gyorsaságú helyreállítása és felébredtek a történelmi félelmek. Tény, hogy Lengyelország nyugati határát a Német Szövetségi Köztársaság kötelező erejű szerződésben mindmáig nem ismerte el, bár számos nemzetközi megállapodásban kijelentette, hogy nincsenek Lengyelországgal szemben területi igényei. Azonban sem ez, sem pedig az a tény, hogy a hamarosan létrejövő egységes Németország semmiben nem fog hasonlítani birodalmi elődeihez, nem látszik megnyugtatni a lengyeleket. A Mazowiecki-kormány célja egy a nyugati határokat de jure is elismerő egyezmény aláírása Németországgal, illetve egy olyan európai biztonsági rendszer létrehozása, amely többek között e határokat is garantálná. Minden jel szerint a lengyel kormány úgy ítéli, hogy e célok eléréséhez egyetlen komoly ütőkártya van a kezében: ez a lengyelországi szovjet jelenlét és egy – megreformált – Varsói Szerződés fenntartása, legalábbis a lengyel kívánságok teljesüléséig. Ennek érdekében – úgy látszik – hajlandó olyan kockázatot is vállalni, amelytől a demokratikus magyar politikai pártok mindegyike tart: azt, hogy egy szovjetunióbeli konzervatív fordulat esetén a megmaradt szovjet katonai és politikai pozíciók kedvező lehetőségeket nyújtsanak az esetleges restaurációs törekvések számára.

Verseny a nyugatiak rokonszenvéért

A kelet-európai szövetségi rendszer „elsietett” felbomlasztása ellen egy másik érv is felmerült a lengyel megnyilatkozásokban. A lengyel gazdasági szakértők közül sokan igen komolyan kételkednek abban, hogy az országnak a belátható jövőben sikerül megkezdenie a Nyugathoz való felzárkózást. Ezért úgy látják, hogy egyrészt nem szabad lemondani azokról a lehetőségekről, amelyek az egykori szovjet tömb ma demokratikus berendezkedésű országainak együttműködésében állítólag még mindig rejlenek. Másrészt pedig úgy vélik: meg kell előzni azt, hogy a közép-kelet-európai országok külön, esetleg egymással vetekedve keressék a Nyugat felé vezető utat – egy ilyen versenyben a kedvezőtlen kiinduló pozícióban lévő Lengyelország esélyei minimálisak. Ez magyarázza a heves lengyel ellenérzéseket a Magyarország számára oly vonzó Alpok–Adria, illetve Duna–Adria tervekkel szemben. Nem véletlen, hogy a lengyel külpolitika a csehszlovák–magyar–lengyel együttműködés legkülönfélébb formáit szorgalmazza, míg mind a csehszlovákok, mind a magyarok meglehetősen tartózkodók: a magyar külügyminiszter Párizsban épp a minap félreérthetetlenül kijelentette, hogy semmiféle közép-európai unió nem pótolhatja az európai közös házat.

Nemzetiségi kérdés

A lengyel és magyar álláspont végezetül a nemzetiségi kérdésben is különböző. A lengyel kormány a sokat hangoztatott jó viszony ellenére egészen a legutóbbi időkig tartózkodott az állásfoglalástól a romániai vagy csehszlovákiai magyar kisebbségek ügyében. Mazowiecki budapesti látogatása során tett nyilatkozatai látszólag változást hoztak: a lengyel miniszterelnök kijelentette, hogy Lengyelország ebben a kérdésben az emberi jogokra vonatkozó dokumentumoknak megfelelő álláspontot fog képviselni. Ez mindenesetre az eddigi semleges, egyenlő távolságot tartó magatartás megváltozását jelzi. Nem jelenti azonban azt, hogy a lengyelek elfogadnák a kérdésben vallott magyar álláspontot, és a jövőben a nemzetiségek kollektív jogainak elismeréséért emelnének szót. A kollektív nemzetiségi jogok gondolata ugyanis Lengyelországban nem népszerű: sokan vélik úgy, hogy a kollektív jogok biztosítása aránytalanul előnyös helyzetet teremtene a lengyelországi német kisebbség számára, amely ily módon egyetlen kollektívumként számíthatna a gazdag, egyesített Németország támogatására. Ez viszont egyrészt nagy társadalmi feszültségeket szülne – mondják –, másrészt sokakat arra indítana, hogy felfedezzék német származásukat. Jóllehet ezek az érvek nem túlságosan meggyőzők, a jelen helyzetben még azok sem szívesen vállalkoznak a kollektív jogok védelmére, akik úgy gondolják, hogy a németkérdés ilyetén felvetése már-már hisztérikus – éspedig éppen a várható általános hisztérikus reakciók és az ezekkel járó politikai hátrányok miatt.

Hogy milyenek lesznek a jövőben a lengyel–magyar kapcsolatok, az nagyban függ attól, hogy a két ország politikusai képesek lesznek-e pontosan, minden szentimentalizmus nélkül megfogalmazni az érdekkülönbségeket és érdekazonosságokat. Egy biztos: a szablya és a flaska melletti két jó barát egymás iránt tanúsított érzelmei nem pótolhatják a tárgyalóasztal mellett kialakítandó korrekt partneri viszonyt.

• Külföld