Skip to main content

Hagyományos rokonszenv, új érdekellentétek a magyar–lengyel kapcsolatokban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Talán pontosabban is lehetett volna fogalmazni: míg a korábbi politikai kapcsolatokat a „testvérországok” eleve feltételezett teljes érdekazonosságának tétele határozta meg, addig mára, a szovjet főhatalom által vezérelt kényszerszövetség fellazulása következtében egyre világosabban körvonalazódnak a Varsói Szerződés tagállamai közötti érdekellentétek. A keleti szövetségi rendszer bomlásának kezdetekor szinte azonnal megjelentek azok a feszültségek, amelyeket a különféle nemzeti kisebbségek megnyugtatóan sehol sem rendezett helyzete gerjesztett. Míg azonban ezekre a konfliktusokra a politikai megfigyelők többsége már korábban is számított, addig kevesen látták előre, hogy rendkívül gyorsan új érdekellentéteket fog szülni az, hogy a szovjet tömb felbomlása egymástól gyökeresen eltérő kiindulóhelyzetbe hozza függetlenségüket megszerző és egyaránt a Nyugat felé orientálódó keleti államokat. A magyar–lengyel feszültségek is ebből erednek. Már a két kormányfő találkozója előtt is nyilvánvaló volt, hogy a lengyel és magyar politikai érdekek különbségeit már nem lehet egyszerűen áthidalni a hagyományos rokonszenv mozgósításával.

Varsói Szerződés – fenntartani vagy megszüntetni?

A lengyel álláspont szerint három fontos politikai kérdésben van alapvető különbség a magyar és lengyel politika szándékai között. A lengyel politikai vezetés nem ért egyet azzal a sietséggel, amellyel Magyarország meg akar szabadulni az ország területén állomásozó szovjet csapatoktól; a lengyel kormány nem sürgeti a szovjet csapatok mielőbbi kivonását Lengyelországból, sem pedig a Varsói Szerződés megszüntetését, amelyhez az egyes országok sorozatos kilépése vezetne. A fontolva haladás mellett felhozott érvek nem egyformák. Helytelen lenne radikális követelésekkel nehezíteni Gorbacsov helyzetét – hangoztatják gyakran a viták résztvevői –, annál is inkább, mert a Varsói Szerződés természete megváltozott, nem a szovjet hatalmi érdekek érvényesítésének intézménye többé. A súlyosabb érvek azonban nem ezek. A lengyel közvéleményt megrázta a német egység viharos gyorsaságú helyreállítása és felébredtek a történelmi félelmek. Tény, hogy Lengyelország nyugati határát a Német Szövetségi Köztársaság kötelező erejű szerződésben mindmáig nem ismerte el, bár számos nemzetközi megállapodásban kijelentette, hogy nincsenek Lengyelországgal szemben területi igényei. Azonban sem ez, sem pedig az a tény, hogy a hamarosan létrejövő egységes Németország semmiben nem fog hasonlítani birodalmi elődeihez, nem látszik megnyugtatni a lengyeleket. A Mazowiecki-kormány célja egy a nyugati határokat de jure is elismerő egyezmény aláírása Németországgal, illetve egy olyan európai biztonsági rendszer létrehozása, amely többek között e határokat is garantálná. Minden jel szerint a lengyel kormány úgy ítéli, hogy e célok eléréséhez egyetlen komoly ütőkártya van a kezében: ez a lengyelországi szovjet jelenlét és egy – megreformált – Varsói Szerződés fenntartása, legalábbis a lengyel kívánságok teljesüléséig. Ennek érdekében – úgy látszik – hajlandó olyan kockázatot is vállalni, amelytől a demokratikus magyar politikai pártok mindegyike tart: azt, hogy egy szovjetunióbeli konzervatív fordulat esetén a megmaradt szovjet katonai és politikai pozíciók kedvező lehetőségeket nyújtsanak az esetleges restaurációs törekvések számára.

Verseny a nyugatiak rokonszenvéért

A kelet-európai szövetségi rendszer „elsietett” felbomlasztása ellen egy másik érv is felmerült a lengyel megnyilatkozásokban. A lengyel gazdasági szakértők közül sokan igen komolyan kételkednek abban, hogy az országnak a belátható jövőben sikerül megkezdenie a Nyugathoz való felzárkózást. Ezért úgy látják, hogy egyrészt nem szabad lemondani azokról a lehetőségekről, amelyek az egykori szovjet tömb ma demokratikus berendezkedésű országainak együttműködésében állítólag még mindig rejlenek. Másrészt pedig úgy vélik: meg kell előzni azt, hogy a közép-kelet-európai országok külön, esetleg egymással vetekedve keressék a Nyugat felé vezető utat – egy ilyen versenyben a kedvezőtlen kiinduló pozícióban lévő Lengyelország esélyei minimálisak. Ez magyarázza a heves lengyel ellenérzéseket a Magyarország számára oly vonzó Alpok–Adria, illetve Duna–Adria tervekkel szemben. Nem véletlen, hogy a lengyel külpolitika a csehszlovák–magyar–lengyel együttműködés legkülönfélébb formáit szorgalmazza, míg mind a csehszlovákok, mind a magyarok meglehetősen tartózkodók: a magyar külügyminiszter Párizsban épp a minap félreérthetetlenül kijelentette, hogy semmiféle közép-európai unió nem pótolhatja az európai közös házat.

Nemzetiségi kérdés

A lengyel és magyar álláspont végezetül a nemzetiségi kérdésben is különböző. A lengyel kormány a sokat hangoztatott jó viszony ellenére egészen a legutóbbi időkig tartózkodott az állásfoglalástól a romániai vagy csehszlovákiai magyar kisebbségek ügyében. Mazowiecki budapesti látogatása során tett nyilatkozatai látszólag változást hoztak: a lengyel miniszterelnök kijelentette, hogy Lengyelország ebben a kérdésben az emberi jogokra vonatkozó dokumentumoknak megfelelő álláspontot fog képviselni. Ez mindenesetre az eddigi semleges, egyenlő távolságot tartó magatartás megváltozását jelzi. Nem jelenti azonban azt, hogy a lengyelek elfogadnák a kérdésben vallott magyar álláspontot, és a jövőben a nemzetiségek kollektív jogainak elismeréséért emelnének szót. A kollektív nemzetiségi jogok gondolata ugyanis Lengyelországban nem népszerű: sokan vélik úgy, hogy a kollektív jogok biztosítása aránytalanul előnyös helyzetet teremtene a lengyelországi német kisebbség számára, amely ily módon egyetlen kollektívumként számíthatna a gazdag, egyesített Németország támogatására. Ez viszont egyrészt nagy társadalmi feszültségeket szülne – mondják –, másrészt sokakat arra indítana, hogy felfedezzék német származásukat. Jóllehet ezek az érvek nem túlságosan meggyőzők, a jelen helyzetben még azok sem szívesen vállalkoznak a kollektív jogok védelmére, akik úgy gondolják, hogy a németkérdés ilyetén felvetése már-már hisztérikus – éspedig éppen a várható általános hisztérikus reakciók és az ezekkel járó politikai hátrányok miatt.

Hogy milyenek lesznek a jövőben a lengyel–magyar kapcsolatok, az nagyban függ attól, hogy a két ország politikusai képesek lesznek-e pontosan, minden szentimentalizmus nélkül megfogalmazni az érdekkülönbségeket és érdekazonosságokat. Egy biztos: a szablya és a flaska melletti két jó barát egymás iránt tanúsított érzelmei nem pótolhatják a tárgyalóasztal mellett kialakítandó korrekt partneri viszonyt.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon