Nyomtatóbarát változat

Balczó András: Lehet, hogy addig szépek az én elveim is, ameddig hatalommá nem fajulnak. Ha visszakerülnék az öttusához, erre kellene a legjobban vigyáznom, és az első komoly megingásnál letenni a lantot. (…)

Kósa Ferenc: Mi tennél, ha kineveznének szövetségi kapitánnyá? (…)

Balczó András: Nem lenne olyan egyszerű az, hogy csak úgy ukmukfukk kineveznek. Nekem először is világos feltételeim vannak. Mindenki tudja, elmondtam a televízióban ország-világ előtt, és ameddig ezeket a feltételeket nem teljesítik, addig én sem vállalhatok semmiféle vezető tisztséget. Amit elmondtam, a magyar öttusasport érdekében mondtam el, tehát nem vonhatom vissza. És ismerem is annyira a sportág jelenlegi helyzetét, és értek is annyit hozzá, hogy határozott véleményem legyen a jelenlegi helyzetről. Én ugyanis látom, hogy a sportág a hetvenes évektől kezdve fokozatosan süllyed, hanyatlik. Azzal együtt, hogy ’72-ben nyertem még egy olimpiát. Ez benn volt még a lábamban. A hatvanas évekből benne maradt. És akinek nincsen hályog a szemén, az látja, hogy ez a döglődés nem véletlen, hanem törvényszerűen következik abból a légkörből, amiben az öttusa él. A légkört persze nem meteorológiailag értem, hanem erkölcsileg. Tehát a vezetés vétkei mellett bőven beleszámítom azokat a bonyolult társadalmi folyamatokat, amelyek a teljesítményt meghatározzák. Régen, amikor a hidakat felépítették, a tervezőmérnöknek a terhelési próbánál alá kellett állnia, és ha a híd leszakadt, ő se maradt szárazon. A magyar öttusasportban ma ez nem így van, sajnos. Mert akiknek alá kellene állniuk, azok közül senki se hajlandó. Leszakadóban van a híd, mégis mindenki úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. És én az ilyen magatartást sokkal nagyobb átoknak tartom, mint magának a hídnak a leszakadását. Én meg annyira balek nem lehetek, hogy besétáljak a híd alá azok helyett, akik elherdálják a sportág ügyét. Nyakamba zúdulna az egész hóbelevanc, s még hagyján, hogy agyonnyomna, de a felelősséget is rám tukmálnák. És az a tébolyító itt ebben az egészben, hogy az sem nyugtat meg, hogy kívül vagyok, mert érzem, hogy tudnék segíteni. (…)

Súlyos gond az, hogy az öttusa csupán néhány tucat ember ügye. Ezt a hátrányt kellene valahogy előnnyé fordítani. Talán éppen azért, mert kevés embert érint, könnyebben kiválogatódnak azok a tehetséges fiatalok, akikben a tehetség mellett elszántság is van, és kisebb kockázattal lehetne kísérletezni. A világban széltében-hosszában folyik az alibigyártás. És a teljesítmény szerinti igazságos megítélést nem lehet széles körben bevezetni, mert olyan sok embert kellene leváltani meg kirúgni, hogy leállna az egész gépezet. De az öttusában, mint egy kis szigeten, ki lehetne próbálni, hogy mire képes az ember, ha biztos abban, hogy igazságosan ítélik meg azt, amit csinál. Pontosan ki lehetne mutatni, hogy milyen összefüggés van az igazságosság és a teljesítmény között. És ez… és ez a tapasztalat hasznára lenne mindenkinek. Mert, nyilván, egy sportoló, de általában a küzdelmet vállaló ember nemcsak fizikailag sérülhet meg, hanem lelkileg is. A fordított döntések megsebzik az igazságérzetét, és a teljesítménye visszaesik. Egy darabig ágál, összeszorítja a fogát, csakazértis, de aztán kezd lankadni, fáradni. A mai magyar öttusában rengeteg energia így sikkad el. És az ilyen sérülések makacsak, nem lehet prémiumokkal és odalökött kedvezményekkel begyógyítani. A légkört kell tisztává tenni. Csak ez hozhat gyógyulást. Semmi más. Képzeld el, hogy milyen hatása lenne, ha kiállhatnék, és elmondhatnám az ország nyilvánossága előtt, hogy, kérem szépen, akárhogy van a világban, ha esik, ha fúj, az öttusában, a megteremtendő magyar öttusában tiszta lesz a levegő. Senkit nem csapnak be, senkit nem aláznak meg, senkit nem ajnároznak érdemtelenül, semmilyen kérdésben nem titkolóznak, mindenki a teljesítménye szerint részesül elismerésben, és ha valaki a teljesítményével rászolgált a bizalomra, az szabadságot kap. Szerintem nagyon sok jó erkölcsű, elsőszándékú fiatal jönne az öttusához. S a másodszándékú lavírozók szétspriccelnének még a környékről is. Rangot jelentene öttusázónak lenni, mint ahogy firkászok között rangot jelent költőnek lenni. Vagy emberek között emberebbnek lenni. És majd ha egy öttusázó ezzel a tudattal versenyez, megsokszorozná az erejét. És én hiszem, hogy még csodára is képes lehet. Mint ahogy egy forradalmár vagy egy hazáját védő katona sokkal többre képes, mint egy zsoldoshadsereg katonája. És benne lenne az ország kisagyában, hogy az öttusáért másképp kell izgulni, mert itt nem azok vannak, akik két forintért kihajtanak egy gyalogbékát Soroksárig, mert azok elmentek gebinesnek vagy maszek fagylaltosnak, de akik itt maradtak az öttusában, azoknak helyén van a szívük is, a fejük is.

Elmondtam ezt a dolgot egy öttusával foglalkozó úriembernek, s azt kérdezte tőlem, hogy képzelem én azt, hogy egy olyan országban, ahol mindenki a jobbkézszabály szerint közlekedik, be lehetne vezetni a részleges balkézszabályt. Ez tetszetős, de velejéig cinikus válasz. Meg is mondtam neki, hogy szerintem az olyanok gondolkodnak így, akikben megszakadt a hit. Mert szerintem, ha teljes odaadást kívánunk attól a fiatalembertől, akkor gondoskodnunk kell arról is, hogy értelmét lássa ennek az odaadásnak. Mert saját emberi érdekei ellenére csak a magamfajta eszelős megy el öttusázónak. És bár én általában tisztelem a megszállottakat, de tudom, hogy egy nemzetnek a sportját nem lehet csak őrájuk építeni. Amikor én versenyezni kezdtem, utazásról csak akkor álmodhattam…, ha élsportoló leszek. Ezen az alapon most is lehetne eredményeket elérni. Az állam korlátozná a mozgási meg a látási szabadságot, és csak a sportolóknak nyitna lehetőséget, ne félj, tódulnának a tehetséges fiatalok a sporthoz. Lenne megint tizenhat… olimpiai aranyérem, mint Helsinkiben volt. Csakhogy ez aljasság lenne. Visszaélés az alapvető emberi jogokkal, vágyakkal, magával a szabadság iránti vággyal. Mert ha én lenyomok egy gyereket a víz alá, és addig nem engedem fel, amíg nem hajlandó nekem reggeltől estig úszni, ne félj, fog úszni, kiússza magából a szívét, a tüdejét, kihajtja magából a lelket. Szóval ezeket a negatív serkentőket, a röghöz kötést, a szabadság megvonását merényletnek tartom nemcsak az emberi szellem ellen, hanem a sport szelleme ellen is. (…)

Velünk ’56-ban nem csak az történt meg, hogy leérettségiztünk.

Kósa Ferenc: Hanem?

Balczó András: Hanem… Eléggé megritkultunk. Aztán hirtelen megértettük, hogy elég nehéz a világban rátalálni arra, amit keresgél az ember. Arra a tiszta útra. Mert nincsenek egyértelmű jelzőtáblák. És még lőnek is imitt-amott. Nézd csak meg azoknak a sorsát, akikkel együtt nőttünk fel a Bujtoson! Kinek sikerült? Ki az közülünk, aki nyugodt szívvel elmondhatja, hogy futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. (...)

• Beszélő évek – 1977