Skip to main content

Téveszmék a szabadságról

Vissza a főcikkhez →


1977 júniusában VI. Pál fogadja Kádár Jánost a Vatikánban, és a pápa közbenjárására Magyarországon szabadon bocsátják az utolsó fogságban lévő katolikus papokat és szerzeteseket. Közöttük Lénárd Ödön (ma kilencvenedik életévéhez közeledő, akkor hatvanhét esztendős) piarista szerzetest, aki a leghosszabb időt töltötte börtönben, 1948 januárja és 1977 júliusa között három szakaszban összesen 19 évet és három hónapot. (L. A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989, Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye.) Szabadulása után írt trilógiája a keresztény magatartásról (Só és mécs) először szamizdat kiadásban jelent meg 1982–84-ben. A szerző munkáját bizonyára politikai okokból nem terjeszt(h)ette az illetékes egyházi fórumok elé, de minden állítását abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek a római katolikus anyaszentegyház tanításaival.

A külső erőszak, pl. egy lágerlét sok szenvedést okozhat, végső fokon megfoszthat valakit az életétől is, de épp ezzel a krisztusi, belső, erkölcsi szabadsággal szemben tehetetlen. Századunk nem egy börtönlakója szögezte le nagyon határozottan, hogy egész életében soha olyan szabad nem volt, mint a börtönben! Hisz azok között a körülmények között minden külső kötelességtől, felelősségtől, társadalmi sodrástól és csábítástól mentesen csak belső életet élt, a maga hozzáférhetetlen belső világában, amihez szabadon sokkal kevésbé jutott hozzá! Igaz, hogy ez elképzelhetetlen a benső önzéstől, egocentrizmustól való mentesség nélkül, de aki ahhoz ragaszkodik, az az első lapok után már rég letette ezt az írást.

Ez a benső erkölcsi szabadság menti meg a lelket családi vagy társadalmi zsarnokságok béklyói elől is. Visszaélni mindennel lehet, ettől még semmi nem lesz bűnös, romlott vagy elvetendő. A rabszolgaságban pedig nemcsak a rabszolgatartó, de maga a rabszolga is bűnös: hisz vállalja a szolgaságot, inkább, mint az élete kockáztatását!

Nagyon világosan vessünk számot azzal, hogy a keresztény ember végső ereje mindig transzcendens, az Istenbe való kapaszkodás. A földi hatalom viszont legtöbbször pusztán immanens: az éhes ösztönök nyugtalan, egocentrikus, terjeszkedő szerveződése. Azért köztünk bár igen sokszor a Rosszé a hatalom, de a Jóé az erő!

(Só és mécs, Márton Áron Kiadó, 1997, 85. o.)










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon