Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

1977 egyik kivételes jelentőségű egyházi eseménye a Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek nevű egyház törvényes elismerése volt. A különlegességet két tényező is szolgáltatta. Az egyik, hogy egy évszázadnyi küzdelem ért véget. A nazarénusok ugyanis 1876-ban adták be először a vallás- és közoktatási tárcához A Krisztusban Hívő Gyülekezetek Vallási és Egyházi Szertartási Szabályai című hitelvi és szervezeti szabályzatgyűjteményt. Ügyük fő támogatója az Országgyűlésben akkor Irányi Dániel volt, aki mintegy harminc éven át csaknem évről évre szóba hozta – költségvetési viták során vagy a század vége felé (a liberálisok által kezdeményezett) a vallásszabadsággal kapcsolatos törvényjavaslatokról folytatott parlamenti harcokban – a nazarénusok rendezetlen helyzetét. Ugyancsak ő volt, aki 1869-ben az 1848. XX. tc.-re is épülő vallásszabadsági törvénytervezetet terjesztett a T. Ház elé, melyet a különböző osztályok előadóiból alakult bizottság mint „gyakorlatilag célszerűtlent” nem ajánlott elfogadásra a Háznak. Nem rejthetjük el mosolyunkat az egyik szélsőjobboldali képviselő felszólalása kapcsán (amely egyébként a honatyák körében is derültséget váltott ki), hogy tudniillik a szóban forgó törvényjavaslat „kozmopolitikus”.

A nazarénusok 1977-es elismerésének másik különlegessége, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal ezt az aktust megelőzően fennállásának addigi negyed évszázada alatt egyetlen vallási csoport, egyház elismerését sem támogatta. Sőt a hetvenes években több szabadegyház esetében (pl. metodisták, adventisták) éppenséggel megosztásukra törekedett. Ennek ellenére viszont azt is mondhatnók, hogy a nazarénus ügy rendezése jó alkalmat kínált Helsinki komolyan vételének demonstrálására.

A nazarénusok története a múlt század harmincas éveinek elején indul. Ennek az egyesek által eredeti magyar vallásnak hitt szabadegyháznak a bölcsője sem a Kárpát-medencében ringott. Alapítója a svájci Samuel Heinrich Fröhlich (1803–1857) volt, aki a bázeli teológián szerzett diplomát, és pályafutását református lelkészként kezdte. Néhány ponton azonban nem tudta elfogadni egyházának tanítását. Helytelenítette a gyermekek megkeresztelését, ezt csak felnőttkori, tudatos hitvallást követően tartotta helyesnek. A szentírás tanításával ellentétesnek látta a házasságkötéskor megkövetelt esküt, s az államegyház bürokratikus szervezetét pedig elviselhetetlen kényszernek érezte. Nem maradt számára más út, csak a magányosoké. Hamarosan azonban sokakat vonzani kezdtek intenzívebb lelki életre buzdító prédikációi, melyekben a bensőséges házi összejöveteleket szorgalmazta. 1836 elején már közel 500 szervezett híve volt 14 különböző városban.

1839-ben két magyar iparoslegény érkezett haza Svájcból, s ők terjeszteni kezdték Fröhlich tanait. Ennek az időszaknak a legjelentősebb nazarénusa egy Hencsei Lajos (1818–1844) nevű lakatosmester volt. Őt tekintik a magyarországi nazarénus mozgalom megalapítójának. Hencsei először foglalja össze háromkötetes művében a nazarénus hitvallást. Értekezik benne más egyházak ceremóniáiról, vallási nézeteiről, de a megtérésről, keresztségről, a „tiszta életről” és természetesen az eskü kérdéséről is. Eötvös Károly 1873-ban alapos kutatásai, levelezései, személyes beszélgetések és a róluk szerzett ismeretei alapján a Pesti Naplóban riportsorozatot írt a nazarénusokról, és ezt 1904-ben könyv alakban is megjelentette. Munkájában Hencsei írását így értékeli: „Egészen tanulatlan ember írta, aki az elemi iskolák ismeretein túl semmi tudományhoz külső oktatás útján el nem juthatott, de a szentírást nagyon ismerte, egyes részeit százszor meg százszor elolvasta. Tudományos rendszer nem lehet a könyvben, nyelve is gyarló, szófűzése parasztos, helyesírása olyan, mint a göcseji ember beszéde. És mégis nagy lélek volt írója.” Itt megjegyezhetjük, hogy a nazarénusokkal – vagy mondjuk így: a nazarénus jelenséggel – az irodalom több jeles alakja is foglalkozott, elég csupán Tömörkényre, Juhász Gyulára, Jókaira, Veres Péterre hivatkoznunk. Sőt az sem érdektelen, hogy Tolsztoj is behatóan tanulmányozta és naplójában megörökítette a hozzá hasonlóan pacifista nézeteket valló, a fegyverfogást elutasító magyarországi nazarénusokat.

A nazarénusügy legkritikusabb pontjai a keresztséggel és házasságkötéssel kapcsolatos államegyházi adminisztráció elutasítása, valamint a fegyverfogás következetes megtagadása voltak. Nem egy történet szól csendőri segítséggel végrehajtott keresztelésről, egyházak által szorgalmazott adminisztratív lépésekről, a katonáskodás megtagadását büntető kivégzésekről és hosszú várfogságról. Jogtörténeti érdekesség az is, hogy a polgári házasság intézményének genezise a nazarénusokhoz kötődik. Eördögh Mihály szegedi ügyvéd 1872-ben nazarénus ügyfeleinek alkotta Házassági szerződését, amelyben vőlegény és menyasszony „érett megfontolás, önelhatározás” alapján „és tiszta öntudattal vezérelve” kötnek megállapodást arról, hogy egymást „szeretni, becsülni és betegségében ápolni és ajnározni” fogják stb., valamint a házasságba vitt háztartási eszközöket és egyebeket a másiknál netalán hamarabb elhalálozván az ittmaradóra hagyják.

A magyarországi nazarénusok történetét Eötvös nyomán és saját kutatásaik alapján Kardos László vallásszociológus és Szigeti Jenő adventista lelkész-teológus dolgozták fel alapos, 1988-ban kiadott, Boldog emberek közössége című könyvükben. Innen tudhatjuk meg azt is, hogy a katonáskodással kapcsolatos nazarénus álláspont csak a fegyveres szolgálat elutasítását tartalmazta. A közösség újra és újra felvetette az egészségügyi szolgálat vállalásának gondolatát. A második világháború alatt a büntető- és megsemmisítő századokban találjuk a nazarénus férfiakat baloldaliak és zsidók társaságában. A nagy világégést követően szinte azonnal a hatóságokhoz fordulnak annak érdekében, hogy a katonai szolgálat megtagadásáért börtönt szenvedő hittestvéreik visszanyerhessék szabadságukat. Próbálkozásaik egyik szóvivője Soós Sámuel (1907–1977), az újabb kori nazarénus történet legjelentősebb alakja volt.

A háború után az 1939-ben kommunistagyanú miatt betiltott, a kisebb protestáns egyházakat tömörítő Szabadegyházak Szövetsége kezdeményezte az érintett felekezetek elismerését. Sajátos és szomorú körülmény, hogy a szabadegyházak csak abban az esetben fogadták volna maguk közé a nazarénusokat, ha a fegyverfogás kérdésében változtatnak álláspontjukon, és zártnak tartott világukat kinyitják. A nazarénusok nem fogadták el ezeket a feltételeket, maradt számukra a félillegalitás. 1951-ben az Állami Egyházügyi Hivatal megalakulásával naiv reményeik újra megelevenedtek. Azonban csak annyit érhettek el, hogy közülük néhányan igehirdetői igazolványt kaptak, melynek segítségével legálisan prédikálhattak. Maradt viszont a katonai szolgálat megtagadásának problémája. Kardos említett könyvük 322. oldalán ismerteti egy földmunkás perét, melynek részletes indoklásában az áll, hogy „a vádlott cselekedetével súlyosan megsértette Alkotmányunkat, azt az Alkotmányt, melyet a dolgozó nép hozott. Ez az Alkotmány biztosítja minden polgárnak a vallás szabad gyakorlását, de csak addig, míg meg nem sérti a dolgozó nép érdekét. A vádlott érezte a dolgozó nép erejét azon keresztül, hogy apja 10 hold földnek a tulajdonosává vált, olyan földnek, melyen a felszabadulás előtt kizsákmányolt proletár volt. A vádlott tudta, hogy minden magyar állampolgár szent kötelessége a haza védelme, továbbá kötelessége azt a népi hadsereget szolgálni, mely hivatva van biztosítani és védelmezni a dolgozó nép hatalmát és azt a földet is, melynek szülei ma már jogos tulajdonosai. A magyar dolgozó nép hatalmát a dicsőséges Vörös Hadsereg fegyveresei vívták ki, és a vádlott ennek a fegyvernek az átvételét tagadta meg. A vádlott ezen cselekedetével súlyosan vétett a népi demokratikus honvédség fegyelme ellen.” Az érintett fiatalembert fogsága idején többféleképpen kínozták, gyötörték, évek múlva szabadult.

A kommunista időszak egyházakkal kapcsolatos szemléletéből természetesen következik, hogy a nazarénusok zárt világa irritálta a hatóságokat. Elismerésüket részint az akadályozta, hogy most már ők nem akartak a Szabadegyházak Szövetségéhez (ebben az időben Tanácsához) tartozni, függetlenségüket feladni, másrészt maradt az eskü (hogy helyzetük még bonyolultabb legyen, tőlük kivételesen állampolgári esküt is ki akartak csikarni) és továbbra is a fegyverfogás megtagadásának dilemmája.

A hetvenes években azután (Kardos és Szigeti adatgyűjtése idején) újra tárgyalások kezdődtek a közösség legalizálásáról. Itt találkozunk ismét nazarénus részről a korábban már említett Soós Sámuel nevével. Úgy tűnt, a közösség belefáradt egy kicsit bástyái őrzésébe. Hajlandók voltak újra elkészíteni szervezeti és működési szabályzatukat, s kockázatot vállalva belementek abba is (amit a törvény ugyan nem írt elő, az Állami Egyházügyi Hivatal viszont megkövetelt), hogy ügyeiket a Szabadegyházak Tanácsa intézze. Soós Sámuel úgy vélekedett, hogy ezt a kompromisszumot vállalniuk kell annak érdekében, hogy a nazarénus fiatalokat ne fenyegesse évről évre a lelkiismereti okok miatti bebörtönzés réme. E küzdelmekkel egy időben újabb probléma jelentkezett. A nazarénus közösséget ekkor érte el a magyarországi egyházakban a hatvanas évek végétől jelentkező karizmatikus megújulási mozgalom. A „konzervatív”, biblikus hitvallású felekezetet megrázta az ujjongó és addig ismeretlen és szokatlan vallásos megnyilvánulásokat produkáló fiatalok egyházon belüli önszerveződése, melyben a vezető szerepet Soós Sámuel fiai vitték. Az egyházi közvélemény megoszlott. A Szabadegyházak Tanácsának vezetősége számító meggondolásból nagy hirtelen az új mozgalmat igyekezett támogatni. Kardos ezzel kapcsolatos megnyilatkozása is e szemlélet hatása alá kerül, elveszíti a szociológus kutatótól joggal elvárható távolságtartást és tárgyilagosságot. Odáig megy, hogy a nazarénusokat, akik Soós Sámuelt aggodalommal bírálják, saját biblikus erkölcsi értékeik meghazudtolásával (pl. szeretetlenséggel) vádolja, s tőlük a szerinte lehetséges pozitív kibontakozást félti. Az akkori egyházügyi hatóságok kétarcúságát jól szemlélteti, hogy amikor a Szabadegyházak Tanácsa által legalizált, valójában bekebelezett nazarénus közösség karizmatikus fiataljai, akiket a szóban forgó gyűjtőszervezet előzőleg támogatott, a nazarénus egyházi vezetés viszont kirekesztett, jelentkeztek azzal az igénnyel, hogy őket is ismerjék el külön felekezetként, azt a tanácsot kapták, hogy rendezzék kapcsolatukat az anyaegyházzal.

Soós Sámuelt egyháza felmentette tisztségei alól, de érdemei elismeréseként ott lehetett 1977-ben az Állami Egyházügyi Hivatalban a nazarénus egyház elismerésének ünnepélyes aktusán és azon a honvédségi ceremónián, melyen 100 év nyomorgatása után a nazarénus sorkötelesek először tehettek eskü helyett fogadalmat fegyvermentes katonai szolgálatot vállalva.

Soós Sámuel még abban az évben meghalt. A fiai által vezetett karizmatikus nazarénus közösség ma a Hit Gyülekezetében találja meg lelki otthonát és szolgálatát. Soós Sámuel özvegye pedig megmaradt a fiait szerető nazarénus asszonynak.

Talán újra napirendre kerül a négy évvel ezelőtt elhíresült ún. „szektatörvény”. Egy bizonyos, a nazarénusokat olyan alapon, hogy nincsen százéves múltjuk, nem kell félteni. Sőt remélhetjük, hogy 1977-ben csak zaklattatásaik történetének évszázada ért véget.

• Beszélő évek – 1977