Vidrányi Katalin

Nyomtatóbarát változat

Um zu glauben, was wir lesen,
Wär ein Auge genug gewesen.

Nem lévén sem szociológus, sem közgazdász, a feltett kérdések túlnyomó többségére csak felettébb laikus válaszokat tudnék adni. – Tehát maradok a filozófiai kaptafánál.

Vannak-e kritériumok, melyek szükségesek és elégségesek ahhoz, hogy egy elmélet marxistának legyen tekinthető? Ehhez előzőleg tisztáznunk kellene, hogy milyen területen keresendők a kritériumok. Másképpen fogalmazva, amikor kritériumok után kutakodunk, már előzőleg tisztáztuk kell légyen, hogy mi magunk körülbelül mit értünk marxizmuson. Közgazdasági elméletet? Társadalomtudományi elméletet? (S további kérdés, hogy minek volt eredetileg szánva.)

Maradok annál a hipotézisnél, hogy filozófia.

Ez esetben vannak-e kritériumok, és mik azok?

A magabiztos ortodoxia vígan fel fog sorolni nem is keveset, a be nem vallott (jobbára önmaga számára sem tisztázott) heterodoxia azt fogja felelni, hogy az elmélet az eleven valóság talaján fejlődik, alakul, módosul stb., tehát egy kellő rugalmassággal értelmezett marxizmusba még ő is belefér, és sőt.

A következőkben egyetlen kérdést kívánok érinteni: amennyiben a marxizmust filozófiának tekintjük, illetve a marxizmus filozófiának tekinti magát, mi következik ebből az emberképre nézve?

Hogy az Ök-fil antropológiája egy elég szegényes feuerbachi naturalizmus – immáron közhely. Hogy e téren a későbbiekben is nehéz komoly javulásról beszélni – ugyancsak.

Hogy az ember feloldása a termelési, usque tulajdonviszonyokban igencsak problematikus, hogy az alap-felépítmény koncepciója nem kevésbé – nem új. Ami az igazi baj: az egésznek megvan az a veszélye, hogy egy elég durva ahistorizmus és antihumanizmus (az althusserinál is erősebb értelemben) lesz az implikációja.

„A történeti és logikai módszer egységének” megfogalmazóját nem illik az ahistorizmus vádjával illetni.

Ugyanakkor a gazdasági redukció útján végzett történelemrekonstrukció a történelemben ható egyéb erők zárójelezésével („minden eddigi történelem osztályharcok története”) a lehető legtörténetietlenebb históriát produkálja (aminek nem túl lovagias illusztrációja az, hogy a nagy klasszikusok történeti predikciói még véletlenül sem ütöttek be).

A történelem világtörténetté válásának a Német ideológiában kifejtett koncepciójából immanensen logikus módon következik az abszolút és totális elnyomorodás tétele (mely hogy empirikusan nem igaz, más kérdés), viszont a maga „umso schlimmer, desto besser” elvével elég gonosz, emberellenes konzekvenciákat kénytelen leszűrni.

Ha a világ emberivé tételének előfeltétele az emberek elembertelenedése (vö. az Ök-fil elidegenedés-passzusait, továbbá a Német ideológia 30-40. oldalait etc.), akkor egyszerűen megfoghatatlan, hogy miből történik meg a „reintegráció”, és főként, hogy miben manifesztálódik ez a reintegráció. (Amennyiben az ember képességeinek minden oldalú és szabad kifejlésében, úgy ez egy teljesen verbális, sőt szinte értelmetlen kijelentés, miután előzőleg alaposan redukáltuk képességeinket, s maradt a minden speciesnek a maga mértékével mérés semmit sem jelentő deklarálása. E tételnek legfeljebb egy antik típusú mikrokozmosz-elméletben van relevanciája.) Itt tulajdonképpen megint a naturalizmus üt vissza. A történelem során létrehozott, ha úgy tetszik, ideologikus termékeket a forradalmi osztályharc e koncepciójával ki kell hajítani az ablakon (mert minden ideológia a mindenkori uralkodó osztályok ideológiája, s így legfeljebb az utólag rekonstruált vagy megkonstruált haladó hagyományok maradnak). A „kisajátítók kisajátítása” nem értelmezhető a gazdasági kisajátításon túlmenően. Hiába feltétele a forradalomnak az anyagi és szellemi javak nagymértékű felhalmozódása, ha

a) ez utóbbiak felépítményjellegüknél fogva éppen a radikálisan felszámolandó állapot „visszatükrözései”,

b) ha ugyanakkor a másik feltétel a totális dichotómiában, az emberiség túlnyomó részének (forradalomra hivatott részének) quasi – elállatiasodásában (Ök-fil) fogalmazódik meg – s marad pre-emberi tabula rasa.

Ily módon másodszor is goromba történelemellenességbe esünk, az embert egyszerűen le kell vágni a saját történelméről, hagyományáról, mindarról, amitől „emberiség” – s ezzel eljutunk a radikális emberellenességhez is.

Mindaz, amit elmondtam, nem sok, nem is új. Nem egy magabiztos és koherens más típusú antropológia vagy történetfilozófia alapjáról mondtam el („nem bőg elnyújtva, nincs neki”): egyszerűen olyan, az alapművekben egyértelműen kirajzolódó tendenciákra akartam utalni, amelyek többszörösen meggondolandóvá teszik egy „parttalan marxizmus” mint filozófia művelését.

• Beszélő évek – 1977