A Kádár-kori Károlyi-reneszánsz folyamatának 1975 tavasza, a századik születésnap a csúcspontja. Március 3-án a Kossuth Lajos téren, a lebontott Tisza István-emlékmű helyén, kettejük egykori parlamenti csatározásai színhelyének szomszédságában, felavatták Varga Imre másfélszeres életnagyságú Károlyi-szobrát, amely azonban nem az első Magyar Népköztársaság 45 éves elnökét, hanem az öreg emigráns Károlyi Mihályt ábrázolja, a hit megrepedt gótikus boltíve alatt állva, roggyantan is tartásosan. Beszédek és megemlékezések hangzottak el a Kerepesi temetőben lévő mauzóleumnál is, és természetesen minden jelentősebb sajtótermék aznapi vagy a heti száma ünnepi cikket és/vagy visszaemlékezést közölt a húsz éve halott politikusról.
Március 4-én a Tudományos Akadémia II. Osztálya és a Történelmi Társulat tudományos emlékülést rendezett az Akadémia várbeli dísztermében. Berend T. Iván, Hajdu Tibor, Jemnitz János, Pölöskei Ferenc, Haraszti Éva, Győrffy Sándor és az én előadásom előtt a párt és a kormány képviseletében Kállai Gyula mondott megnyitó beszédet „Károlyi Mihály politikai öröksége” címmel.
Ő avatta fel a szobrot is, aminthogy ő beszélt 1962-ben, 13 évvel korábban, Károlyi ünnepélyes hazai újratemetésén. De ő volt az is, aki 1949 őszén, amikor Károlyi Mihály Párizsban nyilvánosan leleplezte a Rajk-per hazugságát, a Rajk Lászlótól átvett külügyi tárca birtokosaként bizalmas köriratban figyelmeztette a magyar diplomáciai testület tagjait, hogy Károlyi szakított a hazai rendszerrel, és átállt az ellenség oldalára. Az MSZMP-ben meghonosodott morál és szokások szerint ez a körülmény egyenesen kvalifikálta a „politikai örökös” és méltató szerepére. Arról azonban, hogy akár őt, akár pártját milyen felelősség terheli a most már a hűség mintaképének kikiáltott Károlyi Mihály elüldözésében és rágalmazásában, jellemző módon egy szót sem ejtett.
Ellenkezőleg, Kállai azzal büszkélkedett: „Az elmúlt két évtizedben, Károlyi Mihály halála óta is sokat tettünk azért, hogy szellemi hagyatéka közkinccsé váljék. Az írásművek egész sora jelent meg tőle és róla. Lehetőség nyílt arra, hogy életpályájával, életművével ne csak a tudósok, a kutatók, hanem a történelmi kérdések iránt fogékony olvasók is megismerkedhessenek, hogy népünk történelmi tudatában elfoglalja az őt megillető helyet.” Érdemes közelebbről megvizsgálni e néhány mondat igazságtartalmát.
A dolog ott kezdődik, hogy 1955 áprilisában, éppen Nagy Imre leváltása és megbélyegzése idején, a magyar sajtóban egymondatos hír tudatta a közvéleménnyel Károlyi Mihálynak a dél-franciaországi Vence-ban bekövetkezett halálát. Politikailag a következő években is hallgatás övezte, de egy-két elismerőbb cikk (például Rónai Mihály Andrásé) is íródott már róla és frissen megjelent angol nyelvű memoárjáról. 1959-ben, még közel a forradalomhoz, a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulója Kun Béla és a balos internacionalista forradalmi hagyomány élesztésére adott alkalmat. Károlyi neve csak a 60-as évek elején – a kádári liberalizálással párhuzamosan – kezdett felbukkanni. Az ekkor készülő (1964-ben megjelent) kétkötetes Magyarország története már nem szidalmazza, de még elég lefitymálóan kezeli. A hamvak 1962-es hazaszállításának és újratemetésének történetét Hajdu Tibor már igen jól leírta e hasábokon (Beszélő, 1997. április), azzal együtt, hogy a kezdeményező nem a magyar kormányzat, hanem Károlyiné volt, s ő harcolta ki a következő években férje írásainak – és saját önéletrajzának – megjelentetését is. 1964-ben valóban kiadták Károlyi válogatott emigrációs írásainak két kötetét Kiss György és Kiss Szilvia szerkesztésében, 1965-ben – itthon első ízben! – az Egy egész világ ellen című, 1923-as híres memoárt, 1968-ban pedig, az őszirózsás forradalom 50. évfordulójára, ugyancsak Károlyiné felkérésére, én állítottam össze egy kötetet Károlyi 1918 előtti parlamenti beszédeiből és cikkeiből, valamint a memoár addig kiadatlan részeiből (Az új Magyarországért, Magvető, 1968)
Károlyiné Andrássy Katinka tehát kezdettől nagyon tudatosan építette fel a hamvak hazahozatala után férje politikai és szellemi hazahozatalát. Fokozatosan elhozta vence-i házukból Károlyi hatalmas irat- és levélhagyatékát, s feltételül szabva az anyag feldolgozását és kiadását, az egészet a Párttörténeti Intézet Archívumában helyezte el.
Károlyiné tehát tudta, mit akar: minél teljesebben megismertetni itthon férje egész életpályáját, tevékenységét és gondolkodását. Cenzurális kikötései lényegében nem voltak, legalábbis közéleti vonatkozásban nem (a magánéleti, házassági válságaikat érintő leveleket pedig, ha voltak, vagy megtartotta, vagy megsemmisítette). De mit akartak, mit vártak Károlyi hazahozatalától és hangos rehabilitálásától a másik oldalon, az MSZMP vezetésében?
A fennmaradt pártdokumentumok (PB- és titkársági jegyzőkönyvek) csupán a határozatok kurta szövegét tartalmazzák 1962. februártól 1975. februárig. 1974. április 9-én született politikai bizottsági döntés a centenáriumi megemlékezésről, amelybe – Kornidesz Mihály előterjesztése szerint – egy tévé-dokumentumfilm és emlékbélyeg is beletartozott volna. A határozatból ez ugyanúgy kimaradt, mint az érdemi indokolás. Így meg kell maradnom a kézenfekvő okok feltételezésénél. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondattal induló új kádári politikához valamelyes nyitás tartozott nemcsak a jelen, hanem a múlt tekintetében is. A Horthy-korszak nyilván nem jöhetett számításba, de az 1945-47-es rövid koalíciós időszakra sem gondolhattak veszélyes következmények nélkül, hiszen Nagy Ferenc, Kovács Imre, Kéthly Anna és emigráns társaik éltek, sőt többé-kevésbé aktívak és főleg megvásárolhatatlanok voltak a kommunista rezsim számára. Egyedüli múlt-nyitási lehetőség gyanánt maradt az ún. század eleji progresszió, pontosabban annak a kommunizmus felé mutató s attól el nem határolódó része: a Galilei Kör, a Vasárnap Társaság, részben a régi szociáldemokrácia – és az 1918-as „magyar Kerenszkij”-ből ismét a kommunisták útitársává, igaz szocialista forradalmárrá előléptetett Károlyi. Az ő személyisége és nagy ívű, következetesen balra tartó, romantikus elemekkel tarkított életpályája történelmi legitimációt jelentett, és sokkal felmutathatóbb volt, mint a magyar kommunista mozgalom bármely vezető alakjáé, Kun Bélával az élen (akinek egyetlen tisztességesen megírt életrajzát Kádár személyesen vonatta be megjelenése után!).
Annak példájaként, hogy az MSZMP-s értelmiségnek legalábbis egy része milyen lelkesedéssel – és túlzással – tette magáévá és első számú történelmi ősévé-hősévé Károlyit, álljon itt néhány mondat Mesterházi Lajos 1969-es Népszabadság-beli cikkéből: „Valóban félelmetes tragédia! A XX. századnak, de talán az egész magyar történelemnek egyik legnagyobb forradalmár alakja, Károlyi Mihály, nem tud találkozni a forradalmi osztállyal. (...) Károlyinak nem azért kellett végigjárnia a szenvedés útját, hogy kommunista legyen, hanem, hogy a kommunisták elhiggyék neki.”
Kádár, Kállai, Aczél szemében Károlyi önértékét és propagandisztikus értékét csak növelte, hogy mindvégig rossz viszonyban volt a KP sztálinista vezéreivel (Kun, Rákosi, Gerő), és kifejezetten segítette Kádárék elhatárolódását a Rákosi-féle vezetéstől, hogy befogadták annak a halott szocialista politikusnak a hamvait és örökségét, akit Rákosiék kényszerítettek másodszor emigrációba, s aki a maga szocialista hitét és forradalmi hűségét mindennek ellenére megőrizte. Ez a jelszónak is beillő könyvcím-találat – Faith without Illusion (inkább Károlyiné és angol barátai, mint Károlyi leleménye) a lehető legpompásabban szolgálta egy Moszkva és a nemzeti közvélemény között lavírozó pártvezetés és az 1956 után hitében megtört párttagság szükségleteit. Erre a magasztos példára az egész keserű múlttal szemben, és minden újabb csalódás és illúzióvesztés után is lehetett hivatkozni.
Érdekes volna tudni, felmerült-e a pártvezetésben a Károlyi-centenárium méreteinek és programjának engedélyezése során, hogy Károlyi neve a magyar társadalom idősebb korosztályainak egy része számára ellenszenves, sőt, gyűlöletes, az ő felmagasztalása tehát legalább akkora veszteséget okozhat a párthatalom társadalmi bázisában, mint amekkora nyereséget. Ha – talán! – fontolóra vették is ezt a politikai szempontot, biztos, hogy gyorsan elvetették, mert az előző évek értelmiségi megnyilvánulásai, publikációi arról győzhették meg az illetékes pártvezetőket, hogy Károlyi és az egész század eleji Atlantisz felmerülése a feledésből, számos régi neves emigráns (Polányi Károly, Duczynska Ilona, Lesznai Anna, Sinkó Ervinék, Hauser Arnold, Menczer Béla, Hajós Edit) hazalátogatása, sőt, még Károlyiné itthon gyorsan kialakuló baráti és szellemi köre is színesíti a sajtót és a közéletet, s inkább javítja, mint rontja a párt körüli értelmiségi hangulatot. A „nemzeti” érzékenységű közvélemény tekintetében pedig megnyugtatást jelenthetett Illyés Gyula 1969. augusztusi emlékidézése és benne Károlyiról szóló szép méltatása a Népszabadságban.
A központi pártlap – a maga módján – ebben az irányban még tovább is ment a fentről előírtnál. 1975. február közepe táján azt a meglepő felkérést kaptam a szerkesztőségtől, hogy írjak cikket Jászi Oszkár születésének századik évfordulójára. Jászi ugyanis mindössze két nap különbséggel Károlyi Mihály előtt született (március 2. és 4.), s Pándi Pál vagy Rényi Péter rájöhetett, hogy a századelő nagy divatja idején az ún. progresszió Ady mellett legfőbb vezéregyéniségének centenáriumáról nem megemlékezni durva hiba lenne. Elfogadtam a felkérést, s úgy írtam meg a cikket, hogy igyekeztem tekintettel lenni az olvasókra, akik vajmi keveset tudhattak arról az emberről, akiről lényegében – elhanyagolható kivételekkel – 1919 óta nem jelent meg tárgyilagos írás Magyarországon. Másrészt tekintetbe kellett vennem a pártlap ideológiai teherbíró képességét is, ha tényleg élni akartam az alkalommal. Ezért Jászi hazai és emigrációs életét és munkásságát összefoglalva csak leszögeztem, de nem éleztem ki a marxizmussal és a kommunizmussal való következetes szembenállását. Amikor bevittem a cikket, meglepetésemre a szerkesztőség felsőbb, láthatatlan régióiból az a kérés érkezett, hogy fogalmazzam meg élesebben ezt a szembenállást. Ennek, alig kell mondanom, készséggel tettem eleget, s utólag, a folyosón elmenőben, megkaptam a kérés magyarázatát is az arra sétáló Rényi Péter helyettes főszerkesztőtől: – Nézze, mondta, nem szeretnénk, hogy Andicsék (értsd: a párt öreg balosai) megtámadjanak a cikk miatt.
A Jásziról való centenáriumi megemlékezést azért sikerült ennél magasabb szinten – bár kisebb publicitással – is megoldani. Ránki György hozzájárult, hogy az általa szerkesztett Történelmi Szemle 1975/2-3. száma egy nagyobb blokkban Károlyival (és Jászival) foglalkozzon. Egy kis kötetre való, addig ismeretlen forrásokból merítő írás jött össze Hajdu Tibor, Jemnitz János, Varga F. János, Ardai Lajos, H. Haraszti Éva, Rónai Mihály András Károlyi-tanulmányaiból, amelyhez Károlyinak az ifjabb Andrássy Gyuláról szóló, publikálatlan portréját csatoltuk, én pedig a Károlyi-Jászi barátság, együttműködés, vita és szakítás drámai történetét írtam meg, szerencsésen fennmaradt három évtizedes levelezésük tükrében. (Károlyi leveleit nagyrészt Vezér Erzsébet hozta haza Amerikából, a Jászi-leveleket pedig Károlyiné Franciaországból.) A forrásanyag kivételes értéke és érdekessége, továbbá Ránki nagyvonalúsága kellett hozzá, hogy a kommunizmusról és a szovjet rendszerről folytatott ilyen éles, szókimondó és folyamatos vita az akkori Magyarországon nyomdafestékhez juthasson.
A folytatás természetesen már nem volt ilyen sima és idillikus. Két-három év múlva, a Károlyi-levelezés első kötetének szerkesztésébe már alaposan beleszólt a párthatalom. A Párttörténeti Intézet akkori igazgatója mintegy 40 oldalas szuper-lektori véleményben követelte egy sor túlontúl kommunistázó Jászi- és Szende Pál-levél kihagyását, „Ez nem Jászi-gyűjtemény!” felkiáltással. Egy részét sikerült megvédeni, de volt, amit csak a rendszerváltás utáni kötetekben lehetett függelékben közölni. Igazi bajba azután az 1930-as éveknél kerültek a cenzorok, amikor már nem csak a levelező partnerek, hanem maga Károlyi is egyre többet bírálta a szovjet politikát, Kun Béláékról nem is beszélve. De ezt is „megoldották” valahogy. Kardos György, a Magvető nevezetes és nagy hatalmú igazgatója szépen kicenzúrázta Károlyi öregkori emlékirataiból a kommunistákra és a Szovjetunióra vonatkozó élesebb kitételeket. Károlyiné tombolt a haragtól, a párizsi Irodalmi Újságban Kende Péter barátom „A megcsonkított üzenet” címmel közzétette a kihagyott mondatok és szavak fordítását. De a Hit illúziók nélkül így is igazi könyvsiker lett, fiatal olvasók tömegével ismertette és szerettette meg Károlyi Mihályt, s az „üzenet” értelmét sem sikerült a cenzornak kicsorbítania.
Itt már megmutatkoztak Károlyi és környezete „hazatérésének” a rendszer szempontjából nem kívánatos következményei. A velük való foglalkozás lehetővé, sőt, elkerülhetetlenné tette a kor addig érinthetetlen szereplőivel (Tisza István, Apponyi, Andrássy, Jászi, Vázsonyi stb.) és problémáival (Trianon előzményei, kommunizmus, 1919-es hatalomátadás, kommunista frakcióharcok, sztálini perek, Molotov–Ribbentrop-paktum) való foglalkozást is. Ez pedig mindinkább felgyorsította a sok más tényező által is táplált folyamatot: a hivatalos ideológia és történetszemlélet széttörését és teljes felbomlását.
A Károlyi-kultusz végül is inkább bumerángnak bizonyult a pártállam számára, mert a Károlyi-történetből nem az illúziók szétfoszlása után is élő szocialista hit receptje, hanem a demokratikus politizálás légköre és az elvek melletti kitartás szép példája ragadta meg a fiatalabb nemzedéket.