[1]
„Szocialista gazdaságunk a gyermekévek és a kamaszkor után a felnőttkor küszöbére ért” – kommentálta Balogh András asztalos, az Erdért Vállalat bizonyára kitűnő munkatársa az Élet és Irodalom című hetilapban akkor már jó másfél hónapja zajló „kesudió-vitát”. Utólag elmondható, hogy a derék mesterember, azon két „levelező” egyike, akik a vitában az egyszerű munkásemberek részéről lehetőséget kaptak az önálló megszólalásra, akaratlanul is ráhibázott. Ha a biológiai metaforát komolyan vesszük, 1976 elejére a szocialista magyar gazdaság valóban eljutott a felnőttkor küszöbére, amit az (esetünkben meglepően szűkre szabott) „érett” kor után tudvalevőleg az öregkor, majd az elkerülhetetlen végromlás követ.
Az 1976. február végén Bertha Bulcsú Kesudió című opusával elindult vita az utolsó volt a konszolidált kádárizmus kvázi-kritikai értelmiségi világára oly jellemző és általában az ÉS hasábjain folyó úgynevezett „életmód-viták” sorában. Elődeihez hasonlóan – melyek közül a hatvanas évek első felének „frizsider-szocializmus”- és „kicsi-vagy-kocsi”-vitái a legnevezetesebbek – erre is alapvetően az volt a jellemző, hogy úgy igyekezett taglalni a létező szocializmus jelenségeit, hogy eközben, szándéka szerint és látszólag, homályban hagyta a rendszerrel kapcsolatos politikai kérdéseket. (A megszorító terminusokról majd később.) A kádári rezsim önmagát egy folyamatosan kiteljesedő utópia megvalósulásaként jelenítette meg, még ha ez az utópia többé már nem is a kommunizmus társadalom-átalakító programja volt, hanem egy közelebbről meg nem határozott társadalmi béke és állandóság utópiája. A „mindennapok forradalmisága”, ahogyan ezt a konszolidáció ideológusai a 70-es évek első felében kínjukban megfogalmazták.
Minden valamirevaló utópia lényege a politika megszüntetése az időtlenné formált örökkévalóságban. A racionálisan eltervezett világ fő érdeme és feladata, hogy zárójelbe teszi és ellenőrzése alatt tartja azokat a kilengéseket, amelyek az emberi esendőségből, önzésből, partikuláris vágyakból erednek. Az utópiában, e nem létező valóságban nincsenek egyedi érdekek, így nincsenek más, csak egyénre korlátozott, esetleges konfliktusok. Ezért nincs politika sem. Csak folytonos problémamegoldás, önmagát tápláló pragmatizmus. Mivel adottság, hogy a kérdések nem vonatkozhatnak a rendszerre magára, nem lehetnek politikai természetűek, a rendszer keretein belül folyó vita minduntalan visszakanyarodik az egyéni moralitás jelenségeire. Nem hiába hívták ezeket a vitákat később „életmódvitáknak”. A megszólalók többsége – ahogy a szerkesztőség április 24-i vitazárója is fogalmaz – a „szocializmus érdekében szót emelő”, „jobbító szándékú építő kritikát” képviseli, évtizedes állandósággal hánytorgatva föl a „kispolgári önzést”, az egyéni „haszonlesést”, a „tunyaságot” és a hasonló tyúkléptékű társadalmi bajokat. Amelyek mindegyike ebből a nézőpontból maga volt a megfejthetetlen rejtély: miért viselkedik az Egyes ésszerűtlenül egy ésszerűnek épített világban, miért esik saját rövid távú vágyai vermébe, amikor hosszú távú érdekei oly nyilvánvalók. Az ellenállók pszichiátriai esetté nyilvánítása, amely ez idő tájt divatos megoldás volt béketáborszerte, nemcsak aljas cinizmus volt a hatalom részéről, hanem magától értetődő reakció is: aki nem ismerte föl a szocialista társadalom fölényének nyilvánvaló igazságát, az kizárólag elmebeteg lehetett. Miért tehetetlen, ügyetlen, lusta, önző és rossz az egyén, legyen vezető apparátcsik, beosztott vagy egyszerű sunnyogó, notórius munkahely-változtató „vándormadár”, akit csak az érdekel, hogy többet keressen lehetőség szerint kevesebb munkával, amikor minden adott ahhoz, hogy ügyes, hatékonyan szervezett, becsületes, megelégedett és boldog legyen? „Úgy tűnt, a Magyarországon lakó emberek ügye eléggé jól áll. Nincs munkanélküliség, az állam szavatolja a táppénzt és a gyest, az emberek jó ruhában járnak, tevékenyek, kíváncsiak, könyvet olvasnak, színházba járnak, autót mosnak, kutyát sétáltatnak, vitatkoznak, néha ingerültek, máskor dühösek. A gyárak, a termelőszövetkezetek közösségi tulajdonban vannak, egyenlőek vagyunk a törvény előtt” – vázolja elénk Bertha Bulcsu a kádári aranykor vízióját, amely máig fogva tartja honfitársaink jelentős részének megszépítő emlékezetét, de amely már akkor is olyan volt, mint Tantalosz előtt az enyhet adó víz: mintha szomjazó ajkaink előtt csobogott volna, de soha nem kortyolhattunk belőle. Egy újra és újra elvesztett világ.
Hosszasan lehetne élcelődni a kesudió-vitához hozzászóló írók, közéleti és egyéb tudorok dillettantizmusán vagy óvatoskodásán. Amit akkor nem tudtak vagy nem mertek leírni (vagy ha szőrmentén is, de le mertek írni, mint Zsille Zoltán, Hagelmayer István és Bácskai Tamás), az már tíz évvel ezelőtt is közhely volt. Sőt már a maga idejében is anakronisztikus volt a kesudiózás az egyenlőség és az egyéni érdekeltség dilemmájáról, az irracionális és felelőtlen beruházásokról, a rossz minőségről, a hiányról és a pazarlásról, arról, hogy a melósok miért söröznek munkaidőben, és az ezekből fakadó rossz közérzetről. (A szerkesztőség a Termeljünk jobb közérzetet! leleményes alcímet biggyesztette a vitához, elvégre minden, ami van, csak közérzet lehet!) Ez a fajta közéleti moralizálás semmi újat nem mondott az 1960-as évek első felének álvitáihoz mérve, arról nem beszélve, hogy az ellenzéki és a félhivatalos közgazdasági diskurzusokban ettől a szinttől már fényévekre jártak. A nyilvánosság jobb, bár még jobbára illegális köreiben ekkor már széltében-hosszában beszélték, hogy a rendszer úgy rossz és hazug, ahogy van. De a „kesudió” nem ezért érdekes, hanem azért, mert benne maga a rendszer tükröződik.
A Kádár-kor a paradoxonok kora volt. Szinte minden, ami hozzásegítette önmaga zavartalan újratermeléséhez, egyúttal lassan erodálta is. Vegetálásának feltétele az volt, hogy egyetlen őszinte szót sem mondhatott sem az eredetéről, sem az állapotáról, sem pedig a céljairól. Ugyanezért volt pusztulásra ítélve. Az álviták közéleti szerepe is ennek megfelelően kétélű: fontos szerepük volt a rendszer mentális újratermelésében, a politikamentes állandóság „közérzetének” fenntartásában, ugyanakkor soha nem voltak a rendszer számára komfortosak. Az „egyéni érdekeltség” kontra „főzőcskés-kispolgári autarkia” – hogy a hatvanas évek e jól sikerült és minduntalan felbukkanó fogalmi ellentétpárját idézzem, bár bornírt módon elfedte a lényeget, mégis a lényegről szólt. Arról, miként is lehet a szocializmust megszüntetve megőrizni. Az álviták nyelvére fordítva: hogyan lehet valamiről úgy beszélni, hogy nem beszélünk róla. E viták funkciója a politikai diskurzus helyettesítése volt. Ám ahol nincs politikai diskurzus, ott szükségképpen minden az. A lusta pincér, a hanyag pék, a felelőtlen külkereskedő, a söröző munkás, mivel értelmetlen és rendszeridegen elemek voltak, óhatatlanul rendszerkritikává lényegültek át. A fogalmakat ugyan kódolták vagy elfedték, de ettől a dolgok maguk és a velük kapcsolatos kényszerű és egyre beszédesebb hivatalos hallgatás nem váltak kevésbé kínossá. A „kesudió” is, mint minden elődje, kínos volt és rosszkor jött.
1976 táján a magyar szocialista gazdaság a bőséggel és olcsón áramló olajdollárok felhajtóerejének köszönhetően úgy lebegett a reform és a megdermedés állapota között, mint Mohamed koporsója ég és föld között. A kesudió-vita is, akár a korábbiak, a szocialista reformpolitika súlyos göröngyeinek és kátyúinak kétdimenziós, vagyis ellaposult kivetülése volt. A Kádár-rendszer igényelte a reformot, vagy legalábbis a reformretorikát. Egyrészt mint legitimációs forrást. A reform azt bizonyította, hogy ez a rendszer nem azonos a Rákosi-rendszerrel, hogy a gazdaságpolitikát nem az őrült voluntarizmus, hanem a józan paraszti ész határozza meg. Persze már akkor is tudható volt, hogy ez csak részben sikerülhetett: volt azért olefin-program meg eocén-program, amikor a legenda szerint nyitás előtt szenet kellett levinni a frissen megnyitott bányába, hogy legyen mit az avatóünnepségen felhozni. De a reform aurája, reménye valami illúziót táplált az iránt, hogy mégis másképpen van, vagy legalább lehetne másképpen. Ha okosabbak lennénk, önzetlenek és belátók: amiről a kesudiózás litániázott.
Azután a reform stabilizáló tényező is: állandóvá teszi az átmeneti állapotot. Bár a 70-es évek elején, mint ez közismert, a gazdasági reformot leállították, ezt a hivatalos zsargon kezdetben nem tükrözte. A reformellenes lépéseket is reformretorikába csomagolták. Ezzel azt a látszatot lehetett kelteni, hogy valami halad előre, ha óvatosan is. Ezért, aki mást akar, aki az igazságot akarja, az felelőtlen radikalizmusával az elért és a jövőben elérhető előnyöket tenné kockára. Amíg van reform, addig van mit veszélyeztetni. Ez az ideológiai-retorikai retesz meglepően jól zárt egészen a 80-as évek második feléig, remekül bevált a magát kritikai szerepben látó rendszerkonform értelmiség önigazolásaként.
Vagyis a reformot nem lehetett nem elkezdeni, nem lehetett abbahagyni, de természetesen nem lehetett véghezvinni sem. A szocialista gazdaság önmaga jellegéből fakadó problémáinak nem volt a rendszeren belül megoldása. (Illetve volt, a klasszikus sztálinizmus, amikor a rendszer defektusai szolgáltatták a diktatúra bővített újratermeléséhez, az ismétlődő tisztogatásokhoz a politikai fűtőanyagot, de 1956 után ez már nem volt hozzáférhető megoldás.) És persze minderről nem lehetett beszélni sem. A reformretorika egyfelől hatékonyan stabilizált, másfelől mégiscsak a kölcsönös és sokoldalú megtévesztésen alapult. A rendszer hívei úgy vélték, hogy bár látszólag minden megváltozik, valójában minden marad a régiben. Mindenekelőtt az ő hatalmuk.
A reform hívei pedig, akik közül jó néhányan bizonyára titkos álmokat szövögettek a rendszer lassú eróziójáról, azt gondolhatták, hogy miközben látszólag minden marad a régiben, valójában minden megváltozik. Mindkét oldal úgy hitte, hogy átveri a másikat, miközben saját magát is becsapta. A rendszer pedig lassan elenyészett.
Az álviták örökzöld témái, a „lustaság”, a „tunyaság”, az „ösztönzés hiánya”, a „kispolgári önzés” valójában a rendszer jóléttel és modernizációval kapcsolatos növekvő zavarát is feszegették. A hagyományos baloldali progresszió mindig is modernizációorientált volt. Emlékszünk még: „Villamosítás és szovjethatalom…” A technikai fejlődés a gazdasági fejlődés, a bekövetkező jólét előfeltétele, és ez az általános jólét az, amelynek nevében a kommunisták is felléptek. Igen ám, de mi van akkor, ha a túl korán beköszöntő jólét lelohasztja a dolgozók forradalmi lelkesedését, mielőtt még a forradalom visszavonhatatlanul bevégezné művét? Továbbá, és ez még hátborzongatóbb, mi van akkor, ha az anyagi jólét és a materiális javak hozzáférhetősége, a fogyasztói kultúra vonzereje a kapitalizmus áporodott szellemét élesztgeti a dolgozókban, és ugyanehhez a burzsoá ellenforradalomhoz kínál technikai eszköztárat? Például a telefont, a videót, a kábeltévét, a pécét. A magánkommunikáció lehetőségét, ezáltal az információs szabadság növekedését. Az általános jólét óhatatlanul az egyéni jólét növekedésében, azaz az egyéni szabadság növekedésében mutatkozik meg, és egyéni érdekeket indukál. Hacsak az általános jólét folyamatos és megállíthatatlan növekedése nem azt jelenti, mint a „klasszikus” korban, hogy amúgy, személy szerint mindenkinek egyre rosszabb. Innen az atavisztikus rettegés a „kispolgári-főzőcskés autarkiától” , innen az örök „A-szektor kontra B-szektor”-dilemma. Váci Mihály már 1962-ben azon sopánkodott, mi lesz a kommunizmussal, ha a munkásosztály munka helyett a kommunizmus napsütötte, homokos partján hentereg. A jólétben, amit ez a szocializmus elhozott minékünk – így a kesudiózás –, már semmi nem ösztökéli a dolgozót, hogy rendesen dolgozzon. Kialakul a rossz kör, ahogy Bertha fogalmaz: mindenki lusta és rosszul dolgozik, és mindenki arra hivatkozik, hogy más is azt teszi. „Alapvető módosuláson ment át társadalmunkban a munka vállalásának motivációja. A munka nem létkényszer, senkit nem lehet többé az utcára tenni. E nagy emberi felszabadulás az állandó stressz feloldódásával szinte szükségszerűen hozza magával a lazítást, az elkényelmesedést, hacsak nem sikerül a munka vállalásának egy újfajta motívumrendszerét nagy hirtelen meggyökereztetni a társadalomban” – elemzi Maróti Lajos a szocializmus gyors és átütő sikereinek hátulütőit. „Végül, de nem utolsósorban a munka örömszerző funkciója is egyre ritkábban lelhető föl napjainkban.” A konstruktív megoldás a teljesítmény szerinti elosztás veszedelmes elvének alkalmazásában körvonalazódott Marótinál. A dolog lényegét, amolyan öntudatlan (vagy esetleg titkos) hayekiánus libertárius módjára Hárs László ragadta meg, amikor Lovas Mártonnak a kor aszkézis-demagógiáját híven tükröző kiszólását kommentálta. Lovas szerint nem az a baj, hogy nincs elég telefon. „Inkább az a bajunk” – írta, „hogy túl sokat telefonálgatnak”. Hárs válaszából a végromlás kürtjelei hallhatók ki: túl sokat telefonálgatunk. Túl sokat lépegetünk a cipőnkben, ezért leválik a talpa. „Addig nem jön semmi rendbe, amíg én csak úgy gatok és csak úgy getek, bele a vakvilágba, kényem-kedvem szerint. (…) És magától értetődő kispolgári mohósággal habzsolom a gyógyszert, és addig gyógyítgatom magamat, míg időnként eltüntetem a patikából a viskent, a panangint, a miscleront. Engem, a fogyasztót kell megtervezni, engem, a használót és felhasználót kell racionalizálni!” Nos, ez végül nem sikerült. A jónép addig getett, amíg elgatta a szocializmust – és vele a reformot is.