Amióta John Locke leírta a „szabadnak és egyenlőnek született” ember tételét, a polgári forradalmak, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat fordulatával élve „önevidensnek”, magától értetődőnek tekintik az ember természetes jogainak ezen előfeltételét. Pedig 300 éve még komoly metafizikai masinériát kellett mozgósítani ahhoz, hogy Hobbes öndestruáló szabadságfogalma és Filmer fundamentalista patriarchális despotizmusa között megtalálható vagy megkonstruálható legyen a modern polgári szabadság képlete. A locke-i liberalizmus antropológiai alapja a cambridge-i platonisták emberképe, azaz az Isten-képmásság platonizáló felfogása, mely szerint az emberi racionalitás az isteni racionalitás részese, az emberi erkölcs az isteni jóságban való participáció folyománya, és ezek jóvoltából bír minden ember elidegeníthetetlen szabadságjogokkal és egyenlő méltósággal. Az amerikai forradalomban még maradt valami – ha némiképp vulgarizálva is – a Locke-féle „természeti, isteni, morális és észtörvény” metafizikai garanciáiból, a Teremtőtől vagy a teremtéstől nyert jogok formájában, ám a francia forradalom folyamán – épp a girondisták kezdeményezésére – eltörölték a Legfőbb Lényt mint az ember természetes jogainak forrását és kezesét, és megkísérelték a karteziánus racionalizmus bázisán, az ember gondolkodási képességéből és csak abból kiindulva levezetni elidegeníthetetlen szabadságjogainkat. Condorcet szavaival: „Mi olyan alkotmányt akarunk, melynek elvei kizárólag az ember természetes jogain alapulnak, melyek megelőznek minden társadalmi intézményt. Természetesnek hívjuk e jogokat, mivel az ember természetéből származnak; mivel ama pillanattól kezdve, hogy létezik egy érzékelésre és gondolkodásra képes lény, aki erkölcsi eszmékkel bír, szükségszerű következményként adódik, hogy természetes jogait élvezheti, és ezektől jogsértés nélkül nem lehet megfosztani.” (Oeuvres completes, rèd.: Arago-O'Connor, Paris, 1840, IX. k., 14. o.)
Burke a francia forradalomról való töprengéseiben az emberi jogok ezen felfogását bélyegezte meg „metafizikai deklarációként”, melynek absztrakt racionalitása az ésszerűség egyetlen igazi formáját, a történelmi tradíciókban megtestesülő magasabb rendű bölcsességet tagadja, ezzel az angol forradalom hagyományát is, melynek egyetlen célja a régi szabadság biztosítása és megőrzése, s nem hol volt, hol nem volt szabadságjogok vindikálása:
„1688 forradalmát őseink régi és vitathatatlan törvényeink és szabadságjogaink megőrzése érdekében csinálták, az ország ősi kormányformájának megőrzése érdekében, melyet mindig is a törvényes rend és a szabadság biztosítása egyedüli eszközének tekintettek… Maga az a gondolat, hogy új kormányzatot alakítsunk, undorral és rémülettel tölt el bennünket. A Dicsőséges Forradalom idején, csakúgy, mint napjainkban, minden, amit kívánunk, őseink örökségének megőrzése. Minden reform, melyet mi csináltunk, a régiség tiszteletének elvén alapult; és remélem, hogy mindama reform, mellyel ezután próbálkozunk, gondosan a régi példákhoz és precedensekhez tartja magát, a tekintély és a tradíció tiszteletén nyugodván.” (Töprengések a francia forradalomról, Budapest, Atlantisz, 1991, 115. o.)
Condorcet tudatosan történelemellenes pozíciója csak részben magyarázható a filozófus karteziánus racionalizmusával: szerinte ugyanis az empirikus történelem nem igazolja az emberi jogok elidegeníthetetlenségét, a történelmi tapasztalatból nem vezethetjük le az erkölcsi autonómia és a politikai szabadság eszményét, mivel a történelmi tények arról tanúskodnak, hogy a történelem során mindennapos volt a jogfosztottság, az ember erkölcsi és politikai alávetettsége. Tehát az ember szabadságjogai számára az igazolás elveit nem kereshetjük a történelmi tradíciók között. A tradicionális természetjog „quod semper ubique et ab omnibus” (mindig, mindenütt, mindenkire) érvényesként meghatározott maximái közelebb állnak a modern, forradalmi természetes jogok felfogásához, mint a historicizmus történeti logikája: „Nem az ember által alkotott pozitív jogrendszerek ismeretében keressük választásaink bázisát, hanem egyedül az értelemben; és a történelmi törvények, a különböző népek különböző korokból való különféle jogrendszerének tanulmányozása csak arra szolgál, hogy az emberi értelem számára fogódzkodót adjon előrelátásai megalapozására, főként abban a tekintetben, hogy a jövőben mit kell elkerülni.” (Condorcet: Essai sur la Constitution, i. k., VIII. köt., 496. o.)
Jól ismert Burke kritikája az „egyedül az értelemre” alapozott emberi cselekvés karteziánus koncepciója ellenében: az ész az emberi természetnek csak egy része, és nem is a legnagyobb, főként az emberi cselekedetek indítékainak meghatározásában nem a legjelentősebb része. Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy a cogitónak, a gondolkodásnak olyan meghatározó szerepe van az emberi természetben, mint azt Descartes megálmodta, akkor is problematikus az absztrakt értelemnek a történelem tényeivel való konfrontálása. „A múltat végképp eltörölni”, mondja a konzervatív gondolkodó, csak terrorral lehet: „Nem tudom felfogni, hogy egy spekulációi által elragadott ember hogyan tekinthet úgy a hazájára, mint egy fehér lapra, melyre azt írhat, ami neki tetszik. Egy ember tele spekulatív jóakarattal talán kívánhatja, hogy országa másképp legyen megalkotva, mint ahogy születésekor találta, ám egy igaz hazafi és józan politikus mindig azt vizsgálja, hogy mi az a legtöbb, amit csinálhat országa meglévő nyersanyagából.” (i. m. 256. o.)
Az igazi emberjogi fundamentalista felfogás nem ismerheti el a különféle történelmi tradíciókat, ha úgy tetszik, nemzeti sajátosságokat, alkotmányjogilag releváns szempontnak, Condorcet szerint: „Egy jó törvénynek jónak kell lenni mindenütt, minden ember számára, miképp egy igaz matematikai tétel igaz a világ bármely pontján.” (Observations sur le 29e livre de l’Esprit des Lois, I., 338. o.) Erre mondta Burke, hogy ezen elméletek „meglehet matematikailag vagy metafizikailag igazak, de morálisan és politikailag hamisak”. (i. m. 150. o.) Valóban vezethette az emberi jogok első deklarálóit intoleranciához is az egyetemes szabadságeszmény, mely szükségszerűen elvet minden emberellenes szokást, észellenesnek ítélt előítéletet, személyiségtiprónak tartott tradicionális tekintélyt. „A tradíciók, a szokásjog, mely megfelel a provinciák szellemének, a XIV. században alakultak ki, amikor tudjuk, hogy milyen jól ismerték az alkotmányos berendezkedés és az emberi jogok elveit” – írta Condorcet a személyes szabadsággal szemben álló helyi autonómiák ellenében. Szerinte az emberi méltóság megőrzése a legfőbb parancsolat, s hogy ma élőbb példákkal illusztráljam ezen álláspontot: a síita nőket sem szabad megkövezni, avagy egyetlen helyi önkormányzat sem vezetheti be az apartheidet, akármit is mond az ezeréves hagyomány, vagy Rousseau kifejezését használva „az empirikus többségi akarat”.
Burke felfogásában a legitim út csak a történelmi jogkiterjesztés útja lehet, amit a Magna Chartától a Petition of Rightson keresztül a Bill of Rightsig és tovább tartó folyamatos fejlődés reprezentál. (Magyarul Aranybullát, történelmi alkotmányt mondhatnánk.) A régi intézményeknek nem a szétverése, hanem a szerves továbbfejlesztése a szabadság – pontosabban a szabadságok – legbiztosabb garanciája: „A régi intézményeket hatásaik igazolják… Mi onnan vesszük a jót, ahol találjuk. A régi intézmények kétségkívül sok szabálytalansággal bírnak az elmélet szemszögéből nézve. Ezeket nem az elmélet alapján hozták létre, inkább belőlük vonták le az elméleti következtetéseket. A tapasztalat által kikísérletezett eszközök jobban megfelelnek a politikai céloknak, mint azok, amelyeket egy elméleti terv alapján konstruáltak.” (i. m. 274. o.)
Persze akkor és csak akkor, ha a régi intézmények a modern szabadságintézmények alapjául szolgálhatnak, ahogy azt az old whig felfogás feltételezte. A radikális emberjogi álláspont szerint a tények, a van világa sohasem képes megalapozni a jogszerű, a legyen létét: nem a történelmi tapasztalatból lehet levezetni az ember elidegeníthetetlen szabadságjogait, hanem minden történelmi tapasztalat ellenére (mely tapasztalat ezen eltörölhetetlen jogok eltöröltetésének tényét tanítja) posztulálni kell a szabadság és egyenlőség elvét. Condorcet szerint az ember egyetemes szabadságjogának elárulását jelenti Montesquieu miliőelmélete, mely megengedi, hogy különböző korok és népek számára, a különféle éghajlatoknak és mentalitásoknak megfelelően, más és más legyen a pozitív törvények szelleme.
„Ezt kétségkívül elismerte volna maga Montesquieu is, ha mélyebben elgondolkodik a valóban jogszerű képviseleti rendszerek természetén, ha nem azzal foglalatoskodik, hogy annak magyarázatát kutassa, ami van, hanem azt kereste volna, aminek lennie kell, ha azon törvények szellemét kutatja, melyek minden alkotmánynak megfelelnek, melyek minden éghajlat, minden nemzeti jellem számára alkalmatosak, azaz a tények helyett azon elvek felfedezésével foglalkozott volna, melyek minden igazságos és ésszerű alkotmány alapját adják, mely minden embernek mindig és mindenütt megfelel.” (Sur les Assemblées provinciales, Oeuvres completes, VII. k., 188. o.)
Az emberi jogoknak, az egyedül az emberi jogok egyetemes nyilatkozatán nyugvó alkotmánykoncepciónak ezen felfogása a klasszikus konzervativizmustól a posztmodern multikulturalizmusig, a régi nacionalizmustól az új kommunitárius koncepciókig stílszerűen szólva „mindig és mindenütt” a kritikák kereszttüzében állt. Burke még csak úgy nyilatkozott az emberi jogok nyilatkozatáról, hogy „csak történelmi-társadalmi embert ismer”, aki nem élvezheti hol volt, hol nem volt természetes jogait és történelmi előjogait egyszerre (a társadalomban csak előjogok, kiváltságok és kötelezettségek vannak); de Bonald a katolikus tradicionalizmus képviseletében már úgy fogalmazott, hogy „a társadalomban az embernek nincsenek jogai, csak kötelességei”. A leghatározottabban Joseph de Maistre vetette el az emberjogi koncepción alapuló alkotmány eszméjét, nem érdektelen módon vegyítve az ultramontán katolicizmus és a nacionalista relativizmus elemeit: „Az 1795-ös alkotmány, mint minden megelőző, az ember számára alkottatott. Márpedig olyan, hogy ember, nem létezik. Láttam életem során franciákat, olaszokat, oroszokat – sőt Montesquieu-nek hála, még azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa –, de ami az embert illeti, esküszöm, hogy egész életemben egyetleneggyel sem találkoztam. Ezen alkotmánynak minden emberi társadalom számára alkalmatosnak kellene lennie Kínától Svájcig. Ám egy alkotmány, melyet minden nemzet számára alkottak, egyetlen nemzet számára sem alkalmazható.” (Considérations sur la France, VI. fej.)
Az első világtörténelmi összecsapás két különböző emberi jogi koncepció között köztudottan az 1793-as alkotmány vitája volt. A főszereplő megint csak Condorcet, az utolsó enciklopédista, ám ellenfele ezúttal nem az angol konzervativizmus vagy a francia királypárti katolicizmus képviselője, hanem Robespierre, aki az egyenlőség és a társadalmi igazságosság nevében kívánja korlátozni az individuális szabadság s kiváltképp a tulajdonjog szentnek és sérthetetlennek hitt alapértékeit, s a köz biztonsága érdekében a jogbiztonság alapelveit.
Condorcet alkotmánytervezetében az individuális szabadságjogok garanciái a legfontosabbak: „Az ember természetes, polgári és politikai jogai a szabadság, az egyenlőség, a biztonság, a tulajdon, a társadalmi garancia és az elnyomással szembeni ellenállás joga.”
Robespierre a tulajdonjog természetjogi státusát „a gazdagok jogai deklarálásának” nevezte, s a tulajdonosi jus utendi et abutendi helyébe a megélhetéshez való jogot tette alkotmánytervezetében: „Az ember alapjogai egzisztenciája és szabadsága megőrzése.” Talán még a tulajdonjoggal kapcsolatos koncepciókülönbségnél is lényegesebb, hogy a Robespierre-féle törvényfelfogás a törvényeket szakrális jellegűnek tekinti, míg Condorcet-nál a törvénynek való engedelmesség eljárásjogi kérdés. „Minden polgár vallásos engedelmességgel tartozik az elöljáróknak és a kormány képviselőinek, mivel ők a törvény intézményei és végrehajtói.” (Robespierre) Condorcet-nál így hangzik a megfelelő passzus: „Minden polgár, akit a törvény tekintélyével felszólítanak, amennyiben ez a törvény által előírt formában történik, engedelmeskedni tartozik, és indokolatlan ellenállása bűnösnek minősül.”
Ám a filozófus szerint nemcsak a polgár viselkedhet törvénytelen módon, a törvény is lehet illegitim: „A visszaható jelleg bűnössé teszi a törvényt.” A király perében – az abolicionista álláspont fenntartása mellett – ez volt Condorcet legfőbb aggálya: hogy precedenssé válhat a jogon kívüli eljárás a közérdekre, a köztársaság vagy a forradalom érdekére való hivatkozás formájában. Robespierre híres-hírhedt álláspontja így hangzott: „Ez a per nem per. Lajosnak meg kell halnia, hogy a Köztársaság élhessen.” Ennek megfelelő az emberi jogok általa megfogalmazott deklarációjának következő passzusa: „Minden individuum, aki a szuverenitást bitorolja, azonnali halállal lakoljon, s az ítélet végrehajtója a szabad emberek közössége legyen.” Fura egy emberi jog az azonnali halálbüntetés követelése, nem is beszélve ama jogtechnikai nehézségről, amit „a szuverenitás bitorlója”, illetve „a szabad emberek” definíciója okozott.
Condorcet koncepciója szerint nincs, nem is lehet a népszuverenitásnak egyszer s mindenkorra adott, „egy és oszthatatlan” letéteményese: Jeffersonhoz hasonlóan úgy vélte, hogy az alkotmány „nem Mózes kőtábláihoz hasonlóan az égből alászálló szent szöveg”, hanem minden nemzedék által módosítható – és módosítandó – emberi alkotás, s az alkotmány modifikálhatóságának tétele maga is alkotmányos alapelv: „Egy népnek mindig joga van az alkotmány megreformálására vagy megváltoztatására. Egyetlen nemzedéknek sincs joga arra, hogy alávesse törvényeinek a jövő nemzedékeket.”
Az általános és kötelező közoktatás (pontosabban Robespierre-nél nemzeti nevelés) alkotmányban rögzített elve is az 1793-as konstitucionalista viták szellemi szülöttje. Robespierre neveléselmélete a „törvényeknek való vallásos engedelmesség” előkészítője, Condorcet közoktatás-koncepciója a kritikai racionalizmus gyakorlásához szükséges képességek kifejlesztésére irányul: soha senki másnak, mint saját értelmi belátásának ne engedelmeskedjen az ember. Robespierre számára az esélyegyenlőség biztosítása, a gazdagok progresszív adójából fenntartott állami iskolák jelentik a jogegyenlőségen túlmutató egalitárius berendezkedés bázisát. „A társadalomnak minden eszközzel támogatnia kell a közösségi szellem fejlődését, és a közoktatást minden polgár számára elérhetővé kell tenni.”
Condorcet megfogalmazásában: „Az oktatás mindenki szükséglete, és a társadalom kötelessége, hogy minden tagja számára biztosítsa azt.” Az igazi különbség a közoktatás kérdésében nem annyira abban mutatkozik, hogy az alkotmányos alapjogok közé sorolják-e vagy sem, hanem tartalmi síkon, miként az oktatási tervezetek vitájában megfogalmazódott. Robespierre nemzeti nevelési tervezetének alapelveit ekképp foglalta össze: „A legnagyobb értéknek a legszigorúbb fegyelem fenntartását tekintem. Emlékezzünk csak, hogy olyan embereket akarunk nevelni, akiknek rendeltetése a szabadság élvezete, s hogy nem létezhet szabadság a törvényeknek való engedelmesség nélkül. Minden napot, minden percet pontos és kérlelhetetlen szabály igája alá kell hajtani, hogy a haza gyermekei mindnyájan a törvénytől való szent függőségben és a törvényes hatóságok vallásos tiszteletében nevelkedjenek.” (Plan de l’éducation nationale, Textes choisis, II., 170. o.)
Condorcet közoktatási tervezete az alkotmányt húszévenként megváltoztatni képes jövő nemzedékek kritikai készenléti készségét kívánja kifejleszteni. Nemcsak államvallás, hivatalos állami ideológia sem lehetséges egy szabad országban, tehát „a közoktatásnak a szigorúan vett oktatásra kell korlátozódnia – írja –, különben a köznevelés megszünteti a véleményszabadságot.” (IX., 41. o.)
Minden nemzedék szabad önrendelkezésének záloga, hogy az előző generációk értékválasztásától függetlenül – ha szükséges azzal szemben – határozza meg önnön szabadságát, értékpreferenciáit. Így, írja Condorcet, még az emberi jogok nyilatkozatát sem politikai dogmaként, csupán a kritikai vizsgálódás egyik témájaként szabad bemutatni. „Mert a véleményszabadság illuzórikus lesz, ha a társadalom szabja meg az eljövendő nemzedékek számára, hogy mit kell hinniük. Az, aki belépvén a társadalomba olyan készen kapott véleményt hoz magával, melyet a nevelés oltott belé, többé nem szabad ember, hanem nevelői rabszolgája…” (IX., 48. o.)
Persze arra sem Condorcet, sem egyetlen filozófus nem tud válaszolni, hogy mi van akkor, ha egy nemzedék szabadon a nem-szabadságot választja, s hol vannak elidegeníthetetlen emberi jogaink akkor, amikor éppen elidegenítik őket. Jó lenne visszatérni a platonikus gondolkodók metafizikai mennyországának szilárd garanciáihoz, mert a magányos kritikai racionalizmusnak, mint ezt a jakobinus diktatúra alatt halálra ítélt Condorcet sorsa is bizonyítja, könnyen betörik a fejét. De legalább addig szabadon használta.
- Játéktér [6]