A történet rövid. A könyv hosszú.
De nincs benne fölösleges részlet.
Pedig, ugye, „a részletekben rejtőzik az ördög”. Az, amelyik a jajdoni vénlányt gyilkosságra készteti, s aztán hogy vezeklésként – nem csak álcázásképpen – emberöltőn át hordja a követ, folyamatosan temetve a kútban egyszeri szeretőjét, holtában társául szegődve.
A kisváros, a mindenható rokonság, a birtok, a birtoklás, az öröklés, egy magának való s megtartó erkölcs „részletei” a nyomasztóak, a lázítóak: ama történelmi múltú mindennapok.
És mi csodálni tudjuk a bűnös konokságát, hűségét. Erre csak igazi író vehet rá bennünket.
Az erdélyi irodalom akkoriban a megmaradást, az őrzést, a tradíciót, az „önmegtartást” kultiválta többnyire, és joggal. Szilágyi István regénye is ezt teszi, habár talán fonákját mutatja a szándéknak és a ténynek, egymással tükrökként szembefordítva, végtelenül sokszorozva egyiket a másikában. Szomorú-szigorú hőse is ezeknek az eszményeknek a szolgálatában, II. Rákóczi Ferenc olajnyomatos képe alatt vétkezik és rejtezkedik, tartja a látszatot és önmagát. Ezért „nemzetiségi regény” a Kő hull apadó kútba, és nem csupán helyszínei okán, noha azok miatt is. Nemcsak lélektana, hanem a lelkisége folytán.
Szilágyi István sorsszerűséget teremtett hősei fölé, miközben másolni vélte a régmúlt valóságot; így aztán „történelmi regény” is ez, minthogy hőseivel ellentétben mi ismerjük a végkifejletét, a közös fátumot. (Ez legutóbb Jókainak sikerült mifelénk, jobb dolgozataiban.)
Írta pedig Szilágyi István ezt a könyvét abban az időben, amikor birtoka sem volt az erdélyi (szilágysági) magyarságnak, és hagyománya is egyre fogyatkozott. Sokat kiszorítottak belőle a többségi új birtokosok, és sokat elhallgattak jó magyarjaink is, akik a maguk műve, szándéka alá rakták be talapzatként a múlt válogatott omladékait.
Ez a regény pedig éppen úgy áll a romokon, mint saját emlékműve.
Bálint Tibor írt egy Zokogó majmot a kolozsvári kültelekről és emberségről, Köntös-Szabó Zoltán csínytevőn el-elkalandozott ugyanazokon a tájakon, hozott le némi irodalmi anyagot a hegyről Bodor Ádám is – hogy csak néhányukat említsem nemzedékükből. Szilágyi Domokos írt hirtelen egy életművet, és egyszer csak abbahagyta, Lászlóffy Aladár máig folytatja; Hervay Gizella, Páskándi Géza új honában és holtában mutatja még, mivé lehetett volna az a művészet, melynek helyét jórészt elfoglalta a művészet közéleti szerepvállalása, vagyis az ideológusai.
Szilágyi István írt ekkor ehhez egy önmaga-regényt. Nem „szolgálta” vele alkalmilag a nemzetiséget, és hosszabb volt a sikeres publicisztikáknál, korai emlékiratoknál. A tetejébe, zavarba ejtően kimunkált, összeszerkesztett volt, a nyelvezete meg nem a szokásos, elvárt metaforikus költőiség. Súlyosabb volt, mintsem hatásos lehetett volna. Annyi dokumentum sejlett mögötte, amennyit csak Szabó Gyula használt fel az utolérhetetlen régi századokból A Sátán labdái című esszé-regényfolyamában.
Szilágyi István a maga választotta korát nemcsak megtalálta valahol a családja történetében, nyilván a zilahi szíve és múltja szerint, hanem hideg fővel, konokul ki is kutatta. Olyan munka lehetett az, mint mikor elhunyt kedvesei holmiját válogatja az ember.
Láttam a kéziratát, valahányadik, a végső változatában. Bekeretezve állítanám ki az oldalait. A4-esnél nagyobbak, a tuskihúzóval írt betűk meg oly aprók rajtuk, hogy nekem ma már nagyító kellene az olvasásukhoz. (Szilágyi Domokos végrendeleti levelét és egyebeket pedig verébfej-betűkkel másolta le; és gondolom, azokat a dokumentumokat is, amelyeket regényéhez éveken át gyűjtött. Ilyen egy kézművesnek szánt gyerek felnőtt, intellektualizálódott korában!)
Rótta a mákszem betűket Szilágyi István, kétszeres fiatal apaként, a kolozsvári pince-, majd panellakásban, kazánkovácsoláson edzett kezével, kitanult fiskálisi fortélyával, olyan kitartással, ahogyan hősnője hordja a követ az áldozatára.
(Jókai emlékezéseit olvasom éppen, és nem is véletlenül, hanem mintegy Szilágyi István utóérzeteként, utánzom is némileg az irályát, ezért írok ilyen furmányosságokat, és éppen könyve-szerkesztett barátomról.)
Eljött hát a Kő hull... szerkesztésének ideje is, Bukarestben, a Kriterion Könyvkiadónál. Annak akkor Domokos Géza volt az igazgatója és a lelke, elég széles háttal ahhoz, hogy odatartsa a cenzúra csapásainak a fiatal szerkesztői helyett.
Lelkesült idők voltak azok, vagy csak a visszfényeik már; megalakult, sőt működött a Kriterion, A Hét című hetilap, a bukaresti magyar tévéadás, feljött a román fővárosba tizenötezrediknek jó néhány facér értelmiségi és könnyűvérű lány – no de A szocialista etika és erkölcs cím alatt közölték már a könyvkiadóval egy tornyos házban székelő lapok a kifejlődő diktatúra első manifesztumát, mely irányt szabott a kultúrának és azon át önmagának az „aranykorig”, és egyben annak 1989-es karácsonyi kifejletéig. Mi meg bohón és aggódva kacagtunk-söröztünk a közeli kiállítási csarnok mellett a kertvendéglőben, ahol Páskándi vagy Szilágyi Domokos teli szájjal szidhatta a rendszert magyarul a román pincérnőknek. Nézhettük odább a Sztálin-szobornak indult bronzalakra felrakott aránytalan Lenin-fejet, a változás művészien rejtett és eltorzított bizonyosságát, pedig annak a reményét sem láttuk. Szilágyi István meg Kolozsváron megírta a könyvét, de azt még barátja, Király Laci sem olvashatta, nemhogy a fennforgó magyar „értelmiség képviselői”, akik úgy védték a kisebbséget, elég kicsi legyen ahhoz, hogy abból ők nagyként meredhessenek fel a behatárolt égre, és a Kő hull... megjelenésekor sem volt róla sok szavuk.
Én kötelezően egyszer, és aztán még kétszer átolvastam Szilágyi István tetemes kéziratát. (Nem panaszkodhattam, pedig szokásom: szerkesztőtársam asztalán embermagasságig ért éppen Szabó T. Attila Szótörténeti Tára első kötetének kézirata. Ezek a mi szerzőink rendre egy-egy intézmény munkáját végezték el szabadidejükben.) Bolhásztam tehát szorgosan a Kő hull... betűit, és mégis csak a mindentudó boldogult Majtényi Erik, minden írók házigazdája vette észre végül a benne maradt hibát. Szilágyi István maga – vallomása szerint – nyolcszor írta át a könyvét, de ő is benne felejtette a varrógép márkájaként a Singer mellett a Wolfner nevet. Mert azért irodalmárok voltunk már akkor, sőt világirodalmárok, a gépgyártó neve mellé ösztönösen társítottuk a nyomdatulajdonosét. Még jó, hogy a varrógépet nem Landererről keresztelték el, mert talán utcára vonultunk volna Heckenastért. (A Szilágyi-regény kedélyének, testes hétköznapiságából lelkesült magasztosabb sugallatainak jellemzéséül írtam ezt – Jókai után szabadon, és mert jólesett.)
Nem tudom, mi hiba maradt még a könyvben. A maradéknak, bár kissé hosszadalmasnak tartom, ártatlan csodálója vagyok a vétést elnéző szememmel, ma is. Azért is, mert rólunk szól, noha más időből. Azért is, mert Szilágyi István végig tudta csinálni: akkor! Még a sikerét is becsülettel elviselte.
Nem tudom, milyen volt az az év. Messze van, és elfödik a rá következők, ahogyan Szilágyinak ez a regénye az egyéb műveit.
Itt állunk a kút körül, szomjasan.