(…) Egy másik cikk mégis engem jelölt meg főbűnösként, igaz, hogy név nélkül, de félreérthetetlenül. Lovas Márton ugyanis egy zárójeles mondatában így aposztrofált engem: „(Inkább az a bajunk, hogy túl sokat telefonálgatnak.)” Vigyázat! nem „gatunk”, mert ő a maga részéről tudja, mivel tartozik a közösségnek, óvakodik bajt okozni, ő tehát nem gat, ő fegyelmezetten és öntudatosan telefonál, esetleg nem is telefonál, hanem távbeszél, azt is csak ritkán, végszükség esetén.
Viszont ki az, aki gat? Méghozzá felelőtlenül és meggondolatlanul, fittyet hányva a népgazdasági érdeknek, mit sem törődve vele, hogy gatása mekkora bajt és kárt okoz? Az bizony én vagyok, senki más.
Legutóbb például három napja gattam egy feltűnőt és eléggé el nem ítélhetőt. Vásároltam ugyanis néhány ezer forintért egy új televíziót. És addig-addig televíziózgattam, amíg a készülék, teljes kétpercnyi működés után felmondta a szolgálatot. Áldozatul esett átkos mohóságomnak. (…)
Aztán miattam válik le a cipőtalp is, nem pedig azért, mert rosszul volt felerősítve. Egyszerűen túl sokat lépegettem a cipőben. Ha – teszem azt – tizedannyit lépegettem volna, akkor lábbelim élettartamát sikerült volna a tízszeresére növelni, ami a világszínvonalat is alaposan felülmúlja. Azaz cipőügyben is az én eléggé el nem ítélhető getésem a bajok forrása, nem más.
Továbbá a téliszalámi-hiány oka is én vagyok, mert túl sok téliszalámit eszegetek. (…)
Természetesen nyakló nélkül utazgatok, és ezzel én okozom a zsúfoltságot, valamint a csúcsforgalmat, holott ott maradhatnék, ahol vagyok, és megvárhatnám helyben, amíg ismét dolgom lesz ott. És magától értetődő, hogy kispolgári mohósággal habzsolom a gyógyszert, s addig-addig gyógyítgatom magamat, míg időnként eltüntetem a patikákból a viskent, a panangint, a miscleront. (…)
Döbbenetes felelőtlenségem példái a végtelenségig sorolhatók. S e példákból egyenként és összességükben kiviláglik, hogy addig nem jön semmi rendbe (noha minden rendben van), amíg én csak úgy gatok és csak úgy getek, bele a vakvilágba, kényem-kedvem szerint. Mert a zárójel zsákjából végül is ennek az elvi álláspontnak a szöge bújik ki. Tudniillik, hogy engem, a fogyasztót kell megtervezni, engem, a használót és felhasználót kell racionalizálni, engem, a szolgáltatás igénybe vevőjét kell koordinálni, és akkor menten megteremtődik Pangloss mester világa, a létező világok legjobbika.
Élet és Irodalom, 1976. március 20.