1993. május 23., vasárnap
Kedves Jean!
Éppen most jöttem vissza Lengyelországból, és némi megdöbbenéssel olvastam e heti vezércikkedet. (…) A kérdés tehát az, milyen módon tárgyaljuk századunk történelmében a kommunizmust és a nácizmust. Senki sem állítja vagy sugallja, hogy a két rezsim azonos lenne. A kérdés az, hogy jogos-e összehasonlítani őket. Ez ellen a kommunisták mindig hevesen tiltakoztak, sőt amikor erejük teljében voltak, az antifasizmus nevében meg is tiltották. Érthető az érdek, amely ehhez fűződik: a kommunizmust a demokrácia térfelén kívánták látni. Emellett az is érthető, miért ilyen erős ez a tabu a francia baloldalon, amelynek két kristályosodási pontja 1936 és 1944–45. De ez a tiltás, amelyet a vigasztalhatatlanok szinte vallási igazságként tettek magukévá, nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy a kommunizmust legmélyebb valóságában elemezzük. Végső soron elképzelhető, hogy Párizsban erről nem vesznek tudomást, mivel a Francia Kommunista Párt soha nem volt hatalmon. De Moszkvában, Bukarestben, Varsóban vagy Havannában? Mikor ér végre véget a francia értelmiség arroganciája, amellyel saját nemzeti tapasztalatát egyetemes történelemmé nyilvánítja? (…)
Jómagam nem kevés időt töltöttem el annak a bőséges és véleményem szerint kitűnő irodalomnak a tanulmányozásával, amelynek a hitlerizmus és a sztálinizmus összehasonlítása a kiindulópontja. Mérhetetlenül többet magyaráz meg mindabból, ami ebben a században történt, mint a fasizmus-antifasizmus dichotómia. (…)
Teljes valóságában szembesülni a szovjet kommunizmussal vajon gyengíti-e a nácizmus morális elítélésének erejét? Rendkívül szomorúnak tartanám, ha a zsidó népirtás borzalmait arra használnánk, hogy elfelejtsük vagy eltitkoljuk több tízmillió ember halálát, akik a szovjet terror áldozatai voltak. A nürnbergi per kivégzettjeinek bírái között ott ültek a katyni gyilkosok. Katyn az Katyn marad, még ha a nácik fel is használták a propagandájukban. A lengyeleknek is van joguk emlékezni.
Természetesen igaz, hogy a marxizmus-leninizmus, szemben a nácizmussal, demokratikus eredetű. De ez nem jár olyan kizárólagos következményekkel, mint ahogy véled. Először is azért, mert a történelem – még a marxisták tanúsága szerint is – nem szándékokból, hanem tettekből áll. Nem látom be, miért kéne áldanunk a Szovjetunió tragikus történetét Marx posztumusz védelmében. Továbbá a két mozgalom, amint a történelem tanúsítja, közös szenvedélyeket mozgósít: a polgári individualizmus és a kereszténység gyűlöletét, valamint a nép egységének kultuszát. Végül pedig kijelenthetjük, hogy a kommunista ideológia, mivel tudós forrásból és egyetemes hagyományból származik, veszélyesebb hazugság, mint a náci ideológia, amely sokkal elemibb, tehát kevésbé misztifikál.
Azt sugallod, hogy minden a tiédtől különböző elképzelés a fasizmust rehabilitálja. Ez óriási tévedés. A francia értelmiség legsürgősebb feladata: megcáfolni végre Orwell szörnyű kijelentését: „A baloldal antifasiszta és nem antitotalitárius.”
Barátsággal,
François Furet
1993. május 31., hétfő
Kedves François!
Nem láttam még leveledet, mikor legutóbbi cikkemet megjelentettem, amiben szükségét éreztem pontosítani, hogy számomra a totalitarizmusnak egy arca van, s nem is lehet több. (…) Tehát „némi döbbenettel” olvastad utolsó előtti cikkemet. Én a te leveledet elkeseredett megrökönyödéssel, néha pedig bosszús elképedéssel. Nyugtalanítani kezdett, hogyan ismerhettél magadra írásomból. (…)
16 éves koromban, hála Gide-nek, éppen nem a nácizmusban, hanem a kommunizmusban fedeztem fel először a totalitarizmust. A spanyolországi háború rejtett arcáról olyan forradalmárok elbeszéléseiből szereztem tudomást, akik Tripoliszban csatlakoztak a Leclerc-hadosztályhoz. (…) Olyan generációhoz tartozom, amelyet erősen meghatároz két könyv, az egyik Margarete Buber-Neumanné, aki egy náci koncentrációs táborból egy sztálini táborba ment tovább, és Grossmané, az Élet és sors. Nem tudom, igaz-e, hogy a baloldal, amint ezt Orwell állítja, inkább antifasiszta, mint antitotalitárius. Annyit tudok, hogy engem mint baloldali embert soha nem kísértett meg a szabadságról való lemondás.
Megdöbbenésem mindazonáltal nyugtalanító, mégpedig azért, mert te azonosítani tudtad magadat mindazzal, amiről beszéltem. Én Thierry Wolton egy mondatára utaltam: „Mindazok, akik azt hitték, választaniuk kell Moszkva és Berlin között, vagy naivságról, vagy árulásról tettek tanúbizonyságot.” Ezt a mondatot én elfogadhatatlannak tartom. Úgy érzem, kétségbe vonja az ellenállást a totalitarizmus bármely fajtájával szemben. (…) Amikor magának Thierry Woltonnak fejeztem ki nyugtalanságomat a mondat lehetséges értelmezése miatt, beleveszett a tiltakozásba és a szemrehányásokba, anélkül hogy magyarázatai eloszlatták volna a kétségeket, amelyeket azzal keltett, hogy megkérdőjelezte az Ellenállást, függetlenül attól, mennyire ártalmas is volt közvetlenül a két totalitárius rendszer.
Nem áll szándékomban téged cáfolni. Mindazonáltal ügyeltem rá, hogy megkülönböztessem a Holocaust-tagadók revizionizmusát attól, amit relativizmusnak nevezek. Márpedig tény, hogy ennek a relativizálásnak van létalapja. Másképpen szólva, a relativizálás abban áll, hogy kijelentjük: Hitler ugyanaz, mint Sztálin. Azt mondod, ezt senki nem állítja? Túl sok példával tudom cáfolni. Barátunk, Semprun is ezt állította méltányolható és árnyalt módon. Ez az első mondata Bernard-Henry Lévy könyvének, Az emberarcú barbárságnak. Glucksmann sem mond mást, és Jurij Afanaszjev kijelentette, hogy Sztálin rosszabb volt, mint Hitler. Ez engem nem lepett meg. A mostani vitában elgondolkodtat mindaz, ami ebből következik. És megijeszt.
Térjünk vissza még arra, miről is szól számomra ez a vita. Ha figyelemmel olvastad volna írásaimat, tudhatnád, hogy számomra az egyik legnagyobb kihívás megérteni, miért válik valaki kommunistává. Neked kétségkívül nagyobb a tekintélyed ahhoz, hogy megszabd, mivel kell a történészeknek foglalkozniuk. Szerinted a tettek és nem a szándékok alapján kell ítéletet mondaniuk. Egy ilyen mértékben leszűkített történelem azonban engem már nem érdekel. (…)
Engem tehát az foglalkoztat, hogyan és miért csatlakozik valaki a kommunizmushoz. (…) Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy a bolsevizmus szörnyűségesen totalitárius rendszert eredményezett. De a kommunista álmot nem csak az esszénusoknál vagy az első keresztény szektáknál, a paraguayi jezsuitáknál vagy Fourier műhelyeiben figyelhetjük meg. Rá kell bukkanunk a nyomára és végig kell követnünk annak a fiatalembernek a lelkében is, aki egy napon gondol egyet, és párttagkönyvet vált. A kommunizmushoz való csatlakozás és a bolsevik gyakorlat között kétértelműségekkel teli szakadék húzódik, és ez a szakadék az, amely minduntalan ámulatba ejt bennünket. Ki az a történész, aki azonosnak tartja egy ifjúkommunista kezdő lépéseit egy fiatal náci indulásával? Ugye te nem? Annál jobb. Akkor nem hozzád intézem ezeket a szavakat.
Az intoleranciával kapcsolatban: az antikommunizmus, ha baloldali emberektől jön, még mindig gyanús azoknak a szemében, akik gyűlölik a szociáldemokráciát. A dolgok furcsa egybekapcsolódása folytán jobboldalinak kell lenni ahhoz, hogy ne vádoljanak meg a kommunizmus iránti elnézéssel. (…) Hol van tehát az emlegetett intolerancia? Melyik oldalon? A valóságban számos volt kommunista vitte át a jobboldalra a szociáldemokrácia iránti atavisztikus gyűlöletét, amelyet még a Kommunista Párttól (és általában a marxistáktól) tanult. (…)
Jean Daniel
Commentaire, 1998. tavaszi szám, 246–249. o.
(Maruszki Judit fordítása)
- Játéktér [7]