November 4-e, reggel hat óra. Halda Aliz Napos utcai társbérleti szobájában csöng a telefon. Gobbi Hilda telefonál: itt vannak az oroszok. Míg Halda az előszobában a földúlt Gobbival beszél, Gimes Miklós a társbérleti szobában Nagy Imre közleményét hallgatja a rádióban. Később átmegy a családjához a Vöröshadsereg útjára, és megborotválkozik. Az önköltésű legenda szerint Rákosi, majd Gerő bukására tartogatott szakállat végül tehát a szovjet invázió söpri le hősünk arcáról. Jó fantáziával el lehetett képzelni, hogy ennek jelentősége lehet egy értelmiségi körökben szakállasan, szakálltalanul egyaránt jól ismert arc esetében is. Ha például az érte küldött fegyveresek szakállas férfiként keresik őt. A szakáll ekkor még különösen fegyveresek szemében gyanakvást keltő, feltűnő jelenség volt; különösen akkor, ha igazoltatás során a szakállas férfiú csak szakálltalan fényképpel tudta igazolni magát. Mindazonáltal a borotválkozás inkább a hadbalépés szimbolikus magángesztusa volt, arcváltás a történelmi színváltáshoz. (Gimes a megszállás után sem koptathatott el sok pengét, november végére, december elejére ismét kinő a szakálla.)
Még a reggeli órákban telefonált a jugoszláv követségről a régi ismerős, Georgiević, és beinvitálta Gimest sógorával, Magos Gáborral együtt a követségre.[1] Nem mentek.
Nagy Imre körének vezéregyéniségei közül egyedül Gimes maradt a követségen kívül. Úgy is mondhatnánk, egyedül maradt a nagyimristák első vonalának képviseletében. Ő, aki a forradalom idején távol maradt posztoktól és rangoktól, rangidős lett az ellenállásban. Közéleti, szellemi súlyánál fogva akkor is vezető szerepet örökölt volna, ha elszántsága, bátorsága, aktivitása nem emeli ki annyira, amennyire kiemelte. Ez a rámaradt és általa megemelt pozíció határozta meg végül a sorsát.
Vásárhelyi Miklósnak november 4-e után néhány nappal a jugoszláv kereskedelmi tanácsos Népstadion úti lakásáról sikerült telefonon elérnie néhány barátját: „Többek között beszéltem Gimes Miklóssal, Kende Péterrel, akik… rendkívül rosszallották a mi magatartásunkat, hogy mi jugoszláv védelem alá helyeztük magunkat, és hát kvázi elmenekültünk ebben a helyzetben, magára hagyva az országot.”[2]
Még november 4-én elkészül a Vöröshadsereg útján a „Nagy Imre él…” kezdetű röplap. Magos Gábor emlékei szerint a szöveget ő fogalmazta, Gimes javította, ellentétben a néhány nappal később kiadott második röplappal, amelyet Gimes fogalmazott, és Magos javított bele. Az első röplap kézirata valóban Magos, a második Gimes kézírásával maradt fenn. A fogalmazó személyétől függetlenül a röplap természetesen Gimes szándékait (is) tükrözi.
A röplap szövege:
„Magyarok! Nagy Imre él és biztonságban van. Az oroszoknak nem sikerült a törvényes kormány vezetőit letartóztatni. Kádárnak és cinkosainak semmiféle törvényes joguk nincs arra, hogy magukat magyar kormánynak nevezzék! Sötét hazaárulók ők, akik azért hívták ide a szovjet csapatokat, hogy az önkényuralmat visszaállítsák! Magyarok! A törvényes kormány feje, Nagy Imre él, és tovább vezeti a harcot a szovjet megszállók és hazaárulók ellen! Védjük meg vérrel kiharcolt függetlenségünket! Senki ne teljesítse a hazaárulók utasításait és felhívásait, akármit is ígérnek!
Katonák, rendőrök, nemzetőrök!
Ne szolgáltassátok be fegyvereiteket! Ne fogadjátok el a hazaárulók parancsait! Védjétek továbbra is a hazát, a népet! Hősies ellenállásotokkal máris megnyertétek az egész világ rokonszenvét, és megdöbbentettétek a megszállókat, akik könnyű győzelemre számítottak.
Munkások! Közalkalmazottak! Diákok! Budapest lakói!
Folytassátok a sztrájkot! Ne segítsétek munkátokkal a hazaárulókat!
Magyar kommunisták! Ne engedjétek magatokat félrevezetni! Forduljatok szembe a hazaárulókkal!
Ki a szovjet megszállókkal!
Éljen a Független, Semleges, Demokratikus Magyarország!
Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom
Sokszorosítsd, Írd le, Add tovább.”
A röplap szövege szigorúan legalista, politikai célzata a felkelők és a politikai vezetés kiegyezésével létrejött status quo, törvényesség érvényének megerősítése. A kiegyező párt- és kormányvezetés egy része elárulta a forradalmat, és az (ismét) fasiszta csőcseléknek nyilvánított felkelőkkel szemben lépett fel a forradalom demokratikus vívmányainak képviselőjeként; másik része pedig eltűnt és elhallgatott. Ily módon az ellenálló fegyveresek és fegyvertelenek úgy érthették a történteket, hogy az előző napokban kialakult forradalmi szövetségnek vége, Nagy Imre és társai éppúgy nem tartoznak a forradalomhoz, mint október 28-a előtt. A röplap azt üzeni, hogy ez nem így van: a Nagy Imrével kötött forradalmi szövetség érvényes, a felkeléssel kiegyező politikai vezetés létezik, nem hagyta el a felkelést, és vezeti a harcot a soraiból kikerült árulókkal szemben. Gimes tudta, hogy Nagy Imrének jelen kell lennie akkor is, ha nincs, s mások hiányában most elsősorban neki kell jelen lennie Nagy Imre helyett.
Ha van valami esély a forradalom vívmányainak vagy azok egy részének megmentésére, akkor ez csak egy olyan tárgyalási folyamatban realizálódhat, amelyben a november 4-e előtti status quót képviselő felet, tehát Nagy Imrét és a körülötte lévő vezetőket az ellenállás, a polgári engedetlenség, a sztrájk ereje hitelesíti. Ha az ellenállás elszakad Nagy Imrétől és a november 4-e előtti status quótól, akkor mindennek vége.
A röplap a harcot nem politikai harcnak, hanem a törvényesség és a törvénytelenség harcának írja le, s külön felszólítja a törvényesség melletti kitartásra a kommunistákat. A hangsúly a fegyvertelen ellenállásra, a polgári engedetlenségre esik. A röplapot úgy fogalmazták, hogy ne tagadja meg azokat, akik harcban állnak, de ne küldje harcba azokat, akik nem állnak harcban. A fegyveres kategóriák közül csak azok maradtak benne a röplap végleges szövegében, amelyek egyértelműen megfelelnek a forradalmi kiegyezésnek: rendőrök, katonák, nemzetőrök. Gimes kihúzta azt a mondatot, amely „szabadságharcosokról” beszél („Mindenki támogassa a szabadságharcosokat és a törvényes kormányt”). A szabadságharcosok kategóriájába ugyanis azok a felkelők is beleférnek, akik a törvényes forradalmi karhatalom keretein kívül maradtak.
A röplap aláírásában jelenik meg először a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom elnevezés. Az aláírás fikciója a röplap fikciójához kapcsolódik, mely szerint Nagy Imre „tovább vezeti a harcot”. Miután a röplapnak a megszállás előtti politikai vezetés jelenlétét kellett igazolnia, nem jelenhetett meg sem név nélkül, sem személynevekkel, ugyanakkor természetesen létező szervek vagy szervezetek nevét sem lehetett alá hamisítani. A röplapot csak egy nem létező szervezet adhatta ki. Ennek a szervezetnek a nevét november negyedikéről ötödikére virradó éjszakán ötlötte ki Gimes és Magos. A szervezet megalakítására csak nyolc nappal később került sor.
Gimes Miklósra másnap nehéz beszélgetés várt a Napos utcai társbérletben. Meg kellett kérnie és győznie Halda Alizt, hogy vetesse el gyermeküket.[3] Gimes a közéleti és magánéleti felelősségérzetének egyeztetésében mindig igyekezett úgy eljárni, hogy magánéleti kötelezettségek minél kevésbé gátolják abban, hogy megtegye mindazt, amit közéleti felelősségérzete diktál, s mindazzal, amit közéleti felelősségérzete szerint tesz, minél kevésbé árthasson azoknak, akikért magánemberként felelősséggel tartozik. Éppen ezért családját, társait közéleti harcaiba a lehető legkevésbé avatta be. Egy kismama terhesen vagy csecsemővel sokkal sebezhetőbb, mint egy egyedülálló nő. Nehezebb megtenni, amit kell, ha ezért őt érheti sérelem, és ő kerülhet nehéz helyzetbe.
Mialatt hősünk a Napos utcában időzött, Magos a röplap sokszorosítását intézte. A Budai Vigadóban lévő Népművelési Intézet stencilgépén húztak le belőle néhány száz példányt az intézet igazgatójának, Széll Jenőnek a segítségével. Később a Petőfi Akadémia Márkus István Zalai utcai lakásán elrejtett stencilgépén is előállítottak vagy ezer példányt.
November 6-án Gimes és Magos Déryéknél töltik az estét.[4] Egész este a „menni vagy maradni” kérdése körül kavarog a beszélgetés. A Déry házaspár érvényes úti okmányokkal rendelkezik, legálisan elhagyhatná az országot. Magos emlékei szerint Déryék a beszélgetés folyamán hajlottak át a mennitől a maradni felé.[5] Déry persze – naplójának tanúsága szerint is – többekkel beszélgetett az elkövetkező hetekben az emigráció lehetőségéről, s Gimesék eltökélt ellenálló szándéka a rá ható tényezőknek csupán egyike lehetett, de egyike lehetett. Mindenesetre megígérték egymásnak, hogy ha elmennek, értesítik a másikat. Déry börtönévei után is neheztelt Magosra, amiért az távozása előtt elfelejtette értesíteni őt.
Gimes 7-én reggel beviszi a Péterffy Sándor utcai kórházba Halda Alizt,[6] aki 8-án, 9-én (néhány szinttel Angyal Istvánék épp itt és épp ekkor működő röplapgyártó műhelye fölött) a gyakorlatilag érzéstelenítés nélkül átszenvedett küret után elárvultan és mindhiába várta Miklós látogatását.
Ő ezekben a napokban ellenálló lap, szervezet, rádióadás lehetőségeinek felmérésével foglalkozik. Nagy Imrét is megpróbálja elérni telefonon, de ez valószínűleg nem sikerül neki.
Mindenkit megpróbált elérni. A kortársak úgy emlékeznek vissza rá, mint aki az ellenállás heteiben mindenkivel kapcsolatban állt, és mindenütt ott volt. Természetesen nem volt ott mindenütt, ahol lehetett volna, például nem volt jelen a MÚOSZ sztrájkot hirdető rögtönzött közgyűlésén 7-én sem, de mindenesetre nem tudnánk megnevezni senkit a magyar résistance-ból, aki nála több helyen fordult volna meg, nála több emberrel lépett volna kapcsolatba. Ha a jelenlét „mennyiségén” túl annak intenzitását, súlyát, szenvedélyességét is tekintetbe vesszük, akkor talán megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy Gimes Miklós volt a közéleti ellenállás legaktívabb és legszembetűnőbb (a másik oldalról nézve: legszemetszúróbb) személyisége.
10-én, szombaton Gimes Miklós hazaviszi a kórházból Halda Alizt. Naponta érdeklődvén telefonon Tószeghy doktornál, kocsit szerezvén a harcok idején, szépen előkészítvén a Napos utcai lakást a lábadozó fogadásához, bizonyára úgy érezte, hogy történelmi elfoglaltságához képest magánférfiúi feladatainak is gondosan megfelelt. Most szembesült a történelem zajlásában elvillant napok kórházbeli hosszával, és távolmaradásának súlyával. Ettől kezdve a letartóztatására tett első kísérletig többnyire a Napos utcában éjszakázik.
Ugyanezen a szombaton jelent meg a „Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom” második, az elsőnél jóval ismertebb röplapja, A magyar újjászületés tízparancsolata. Ezt is (ezt csak) a Népművelési Intézet stencilgépén sokszorosították, s november 10-12-e táján elsősorban nagyüzemekben terjesztették.[7] Egy héttel később megjelent Gimes lapjának, az Október Huszonharmadikának első számában is.
„A magyar újjászületés tízparancsolata
1. Magyarország törvényes, a nép által elismert kormánya a Nagy Imre-kormány.
2. A törvényes kormány és a nép akarata ellenére idegen állam hadserege Magyarországon nem állomásozhatik.
3. A magyar nép sztrájkkal, bojkottal, az ellenállás minden formájának felhasználásával kifejezésre juttatta, hogy Kádár Jánost és hazaáruló társait kormánynak el nem ismeri, s hogy a szovjet megszállásba soha bele nem nyugszik.
4. Ha a Szovjetunió bizonyos előzetes feltételeket teljesít, akkor a Nagy Imre-kormány vegye újra át az ország vezetését és kezdjen tárgyalásokat a szovjet hatóságokkal.
Az előzetes feltételek a következők:
a) Azonnali teljes tűzszünet.
b) A szovjet csapatok azonnal kezdjék meg a visszavonulást a varsói szerződésben kijelölt támaszpontjaikra.
c) A letartóztatott magyar kormányküldöttséget (Erdei, Maléter, Kovács, Szűcs) s általában a letartóztatott katonákat és polgárokat engedjék szabadon.
d) A tárgyalások megkezdése előtt a Nagy Imre kormány tanácskozhassék szabadon a munkástanácsok, a parasztság és az értelmiség képviselőivel.
5. A meginduló tárgyalásokon a magyar kormány követelje, hogy a szovjet csapatok a tárgyalások befejezésétől számított egy hónapon belül kezdjék meg Magyarország kiürítését, és ettől számított három hónapon belül teljesen hagyják el az országot.
6. A Szovjetunió ismerje el Magyarország semlegességét.
7. Az újra hivatalba lépett Nagy Imre-kormány azonnal kezdje meg a demokratikus karhatalom szervezését. A karhatalom a felkelők legjobb egységeiből, továbbá a rendőrség és a honvédség nemzethű alakulataiból és felfegyverzett munkásokból álljon. A karhatalomra támaszkodva a kormány biztosítsa a törvényes rendet, és akadályozzon meg minden önkényeskedést. Minden ellenforradalmi kísérletet, akár fasisztáktól, akár a sztálinistáktól induljon ki, a legkeményebben le kell verni.
8. A kormány támaszkodjék a demokratikusan megválasztott, tényleges intézkedési joggal felruházandó forradalmi bizottságokra és munkástanácsokra. Ezek biztosítják, hogy az új Magyarországon a föld a parasztoké, a gyár és a bánya a munkásoké, a művelődés joga pedig mindenkié legyen.
9. A kormány adja meg a teljes működési szabadságot minden demokratikus pártnak és szervezetnek.
10. A szovjet csapatok kivonulásától számított három hónapon belül meg kell tartani a szabad választásokat, amelyeken minden demokratikus párt indulhat
Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom
Sokszorosítsd, Írd le! Add tovább!”
Ez a röplap voltaképpen nem röplap, hanem stílusában és terjedelmében a röplap műfajához alkalmazkodó politikaiplatform-ajánlat. Tartalmát tekintve azoknak a kibontakozási tervezeteknek a sorába tartozik, amelyek elsőjét Bibó István bocsátotta ki november 8-i dátummal.[8]
Ez a röplap az elsővel ellentétben már nem szólítja fel a város lakosságát semmire, nem szólít föl az ellenállásra, hanem tényként nyugtázza azt. Nem beszél már harcokról, védekezésről, hiszen a harcok gyakorlatilag már befejeződtek, s a két röplap születése között ismertté vált Eisenhower november 6-i nyilatkozata, mely szerint az Egyesült Államok semmit nem tesz annak érdekében, hogy a lakosságot reménytelen harcra bátorítsa a túlsúlyban lévő erőkkel szemben, hiszen az csak pusztuláshoz vezetne.
A röplap nem valamilyen tömeges cselekvés, hanem egy platformot támogató közhangulat erősítését szolgálja. Az igazi címzett Nagy Imre. Gimes tart attól, hogy az elszigeteltség ismét rossz kompromisszumok felé viszi Nagy Imrét. Ez a bizalmatlanság bújik meg a negyedik parancsolat d) pontjában. A munkásság, a parasztság, az értelmiség képviselőinek kell ismét eltolni Nagy Imrét a megfelelő platformig, miként a forradalom napjaiban.
A Tízparancsolatban kevesebb a kompromisszum, mint Bibó tervezetében. Mindkét tervezet abból indul ki, hogy a Szovjetunió garanciát kaphat mindarra, aminek biztosítását a beavatkozás deklaráltan célozta: a szocializmus értékeinek megőrzésére, a köztulajdon megtartására, az antikommunista terror megakadályozására; s mindkét tervezet azon a reményen alapult, hogy a Szovjetunió – társadalmilag pacifikálhatatlannak ítélvén a katonailag kiszolgáltatott országot – lemond valóságos céljának eléréséről, az ország visszaillesztéséről az egységes szovjet hatalmi tömbbe.
A kompromisszum eredményeképpen létrejöhető állapot: szocialista parlamentáris demokrácia egy független országban, alapjában véve nem különbözött attól, amire Bibó, Gimes és a forradalmi értelmiség túlnyomó része vágyott.
A Gimes által javasolt kompromisszum voltaképpen csak egy pontban ütközik saját elveivel. Ő is a köztulajdon alapján működő, szocialista parlamentáris demokrácia híve, de elsődlegesnek tartja a társadalmi rendszer megválasztásának szabadságát a választott társadalmi rendszer milyenségéhez képest. Gimes részéről tehát az egyetlen engedmény az, hogy garanciát ajánl az általa (is) preferált társadalmi rendszerre. De nem jogi, csupán szociológiai garanciát, amelynek alapja az a szociológiai evidencia, hogy a forradalom közvetlen demokráciájában kialakult munkástanácsok és forradalmi bizottságok a maguk közhatalmi jogosítványaival az iparban a köztulajdont, a mezőgazdaságban a termelői tulajdont támogatják. Bibónál a szocializmus garanciái beépülnének az egész jogrendbe, az alkotmányba, amelyet csak minősített többséggel változtathatnának meg a pártok, ha egyáltalán működhetnének olyan pártok, amelyek nem fogadják el „a kizsákmányolás tilalmán alapuló” szocialista társadalmi rendet. Ez a különbség nem abból adódik, hogy Bibó tervezete összehasonlíthatatlanul részletesebb, kidolgozottabb, s mélyebb jogtudományi jártassággal íródott, mint a Tízparancsolat. Gimes kilencedik parancsolata kifejezetten és tudatosan ellentétes a korlátozott többpártrendszer gondolatával, amely viszont Bibó életművének jellegzetes és koronként visszatérő eleme.
A kibontakozási tervezeteket megalapozó remények persze illúzióknak bizonyultak. De ezek az illúziók nem voltak sem naivak, sem különösek, sokkal inkább természetesek. A fölkelt nép megbékíthetetlenségének, a helyzet megszilárdíthatatlanságának képzete a forradalom közeli élményéből fölszálló tömeglélektani tünemény, a levert forradalmak utóéletének közönséges jelensége. Mindemellett november 4-e után reményben igen szerény volt a választék. Nem lehetett másra alapozni az ellenállást, másképp csatolni hozzá perspektívát, csak arra és azzal, ami illúziónak bizonyult. Az illúziótlanságból csak a forradalom eltemetése vagy elárulása következhetett. Végül pedig nagyobb történelmi léptékben nem az bizonyult illúziónak, ami kisebb történelmi léptékben annak bizonyult, hanem éppen az ellenkezője.
A megszállás első hetében a hatalmat és az ellenállást csak a megszállók és a nyomukban érkező kormánytöredék rendkívüli intézkedései és felhívásai képviselték egyrészt, röplapok és magántervezetek másrészt. November 11-én azonban, a fővárosi utóvédharcok utolsó napján, megindul az intézményes politikai élet. A város különböző pontjain igen különböző politikai csoportosulások, igen különböző módon tárgyaltak igen hasonló dolgokról.
Először jött össze a kádári pártvezetés testületi formában. Az Ideiglenes Intéző Bizottság kibővített ülésén a félelmeiktől, az őket elszigetelő gyűlölettől, forradalmi és ellenforradalmi bűneiktől és hőstetteiktől egyszerre megrendült funkcionáriusok katartikus ülésen fogadták meg, hogy új életet kezdenek. Egyetértettek abban, hogy Nagy Imrével meg kell kezdeni a tárgyalásokat, s Aczél György javaslatára arról is határoztak, hogy Nagy Imre önálló munkáspártot alapíthat. Ebben a pillanatban még a kádári MSZMP deklarált célja is az, hogy a szovjet csapatok (természetesen „a rend helyreállítása után”) hagyják el az országot, a népi demokráciának az eddigitől eltérő, antisztálinista modellje alakuljon ki a rendszert elismerő pártok korlátozott többpártrendszerével.
Ezzel egy időben a jugoszláv nagykövetség vörös szalonjában tanácskozik az MSZMP alapító Intéző Bizottsága. Az október 31-én megalakult héttagú intéző bizottságból jelen vannak öten (Nagy, Losonczy, Donáth, Lukács, Szántó), hiányoznak ketten (Kádár, Kopácsi), az ülésen részt vesz még a párthagyományoknak megfelelően a párt központi lapjának kijelölt főszerkesztője, Haraszti Sándor is.
A jugoszláv követségen ülésező Intéző Bizottság fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a többpártrendszer elfogadása csak az adott körülmények között és csak azért volt helyes, mert elszalasztották az egypártrendszeren belüli megújhodás lehetőségét. Losonczy Géza feljegyzése szerint : „Ezt hangsúlyoznunk kell, nehogy a haladó, kommunista erők azt higgyék, hogy nekünk ideálunk a koalíciós rendszer, holott ez politikai kényszerűség volt.” Természetesen ekkor is csak a korábbi koalíciós pártok elfogadásáról van szó, más pártok létjogosultságának elismeréséről semmiképp.
Mint látjuk, az eseményeknek ebben a fázisában a két pártvezetés között a deklarált célállapot tekintetében nincs, „csupán” a kiinduló állapot tekintetében van áthidalhatatlan ellentét.[9] A kádári (és a szovjet) vezetés részéről a tárgyalások előfeltétele az volt, hogy Nagy Imre mondjon le. November 11-én az Intéző Bizottság úgy döntött, hogy „a Nagy-kormány a törvényes, nem szabad lemondania”. (Nagy a megszállás első napjaiban különböző feltételek teljesülése esetén számításba vette a lemondás lehetőségét is, de a Rankovićhoz intézett november 10-i levelében már leszögezi, hogy nem áll szándékában semmilyen lemondó nyilatkozatot tenni.) Az intéző bizottság nem is tekintette tárgyaló félnek a megszállók bábjait, csak magukat a megszállókat: „A Kádár-kormánnyal nem tárgyalunk: a szovjet elvtársakkal tárgyalunk, de csak az MSZMP alapító okmánya alapján.”
Nyitva maradt a kérdés, hogy az eredeti MSZMP céljait és a forradalmi koalíciós kormányt együtt és/vagy külön milyen szervezet képviselje: „Pártszerű, önálló politikai szervezetre van szükség. Nem döntjük el, hogy párt vagy szövetség. Mielőtt döntenénk pártkérdésekben, előbb meg kellene tudni a nép álláspontját néhány alapvető kérdésben.”[10]
Jobb híján Gimes és közvetlen harcostársai lesznek a nép. Az Intéző Bizottság eldöntvén, hogy kérdéseket tesz fel a „népnek”, behívatta Tánczos Gábort, a Petőfi Kör titkárát a vörös szalonba, s megkérdezték tőle, mi a véleménye a kérdésekről, s kiktől, milyen úton lehetne azokra választ kérni. Tánczos leírta a kérdéseket, s az ezeket tartalmazó levelet másnap Djikić követségi tanácsoson keresztül kijuttatta helyettesének, Nagy Balázsnak. A „népnek” feltett kérdések az egymásnak ellentmondó s némiképp homályos visszaemlékezések szerint úgy hangozhattak, hogy milyennek látják a Kádár-féle MSZMP helyzetét; milyen szerveződést tartanának ezzel szemben hatékonyabbnak: egy pártszerűt (mint láttuk, a kádári MSZMP e napi határozata ezt engedélyezte volna) vagy egy népfrontszerűt; hogyan látják a kibontakozás útját, helyesnek tartják-e azt, hogy ők a követségen vannak. A levél és a válasz sajnos nem maradt fent.[11] Miközben a két pártvezetés Pesten ülésezett, Tito Pulában szónokolt. Ez a beszéd azonban csak hat nappal később vált ismertté Pesten.
E nevezetes események mellett még egy kevésbé nevezetes is lezajlott ezen a vasárnapon. Gimes Miklós ekkor próbált meg komolyabb formában hozzákezdeni egy illegális ellenálló szervezet kialakításához. Fekete Sándor Széchenyi rakparton lévő lakására összehívott hét-nyolc embert, újságírókat és a Petőfi Kör vezetésében részt vevő fiatal értelmiségieket. Gimesen és a házigazdán kívül jelen volt Litván György, Hegedűs (B.) András, Pataki Ferenc, Ember Mária, Novobáczky Sándor és – kakukktojásként – Kerpán István, a párt központi apparátusából. A bizalmas megbeszélésen Gimes először veti fel az összehangolt és párhuzamos legális és illegális tevékenység gondolatát. A találkozó azzal a megállapodással ér véget, hogy néhány nap múlva újra összejönnek, s addig Gimes kidolgozza egy illegális szervezet tervét, Fekete pedig megfogalmazza annak programját. Természetesen egy független és szocialista szervezetről, a fölmerült elnevezés szerint Független Szocialista Szövetségről lett volna szó. Előkerült az illegális lap terve is.
Fekete Sándor egyik írásában emlékeztet rá, hogy ekkoriban a Kádár-kormányt elutasító (ex)kommunisták különböző találkozókon,[12] laza baráti csoportokban tárgyaltak a helyzetről, újra meg újra megváltották a világot, röplapokat fogalmazgattak, „de az egész mozgásnak érdemleges programja, stratégiája nem volt, nem is igen lehetett”.[13] Valóban nemigen lehetett, de Gimes Miklósnál eltökéltebben senki nem próbálkozott azzal, hogy legyen. Hozzá mérhető eltökéltséggel is legfeljebb Ádám György. Abban, hogy Gimes erre a kísérletre olyannyira odaszánta magát, a mellékokok között ott lehetett a minden illegális lépést visszautasító ’55-56-os nagyimrista pártellenzékkel kapcsolatos elégtelenségérzet. Most nincs jelen Nagy Imre, aki lefoghatná a kezét. Most a követségen lévők helyett is ő viseli a döntés terhét.
A november 11-i, vasárnapi találkozó megállapodásait felülírták egy keddi találkozó megállapodásai. Gimes sűrű keddi programját a hétfői események szervezték. Hétfőn és kedden, másnap és harmadnap Kádár első kormányfőként elmondott, a felkelés leverését bejelentő nyilvános megszólalása, rádióbeszéde után az értelmiségi szervezetek deklarálják a kialakult helyzethez és a Kádár-kormányhoz való viszonyukat. Hétfőn az Írószövetség elnöksége kiáltványban áll ki az ország semlegessége, a demokratikus szocializmus, a nép szabad akaratnyilvánításhoz való joga mellett, és követeli a szovjet csapatok kivonását az országból. A kiáltványhoz csatlakoztak a magyar szellemi élet gyakorlatilag valamennyi ágazatának reprezentatív szervezetei a Magyar Tudományos Akadémiától és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságától kezdve a filmművészek, zeneművészek, színművészek, építő-, képző- és iparművészek szervezetein keresztül a Rádióig, a Távirati Irodáig és az Egyetemi Forradalmi Bizottságig. Csak az újságírók szövetsége, a MÚOSZ hiányzott a sorból. Az újságírók gyűlését másnap délelőttre hívták össze, amint arról Gimes Vadász Ferenctől, a MÚOSZ főtitkárától telefonon értesült.[14] Az értesítés után Gimes beszélt Feketével és másokkal, hogy a másnapi gyűlésen való kemény fellépésre sarkallja őket. Fekete Gimest nevezi meg – már annak halála után – a gyűlés érdemi szervezőjeként, de ez alighanem erős túlzás.[15]
Hősünk délutáni programjáról is gondoskodtak: a Hesz András téri kollégiumba hívták őt és Fekete Sándort, hogy segítsenek a Budai Egyetemi Forradalmi Bizottság diákjainak eligazodni az új helyzetben az írók és az újságírók álláspontja alapján.[16]
Gimes harmadik keddi programja szintén egy hétfői telefonnal kezdődik. A Tánczos Gábor által kijuttatott levél megérkezik Nagy Balázshoz. Nagy Balázs értesíti a levélről Ádám Györgyöt, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának elnökét, és telefonál barátainak, két fiatal oktatónak, Bohó Róbert egyetemi adjunktusnak, a Petőfi Kör vezetőségi tagjának, az október 23-i tüntetés „hangszórósának” és Pozsár István tanársegédnek, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság vezetőjének, akit éppen ezen a napon választanak meg a MEFESZ ideiglenes intéző bizottsága elnökének. Pozsár, Bohó és Ádám Nagy Balázs üzenete nyomán elhatározzák, hogy másnapra összehívnak néhány embert a levél megbeszélése, megválaszolása és a cselekvési lehetőségek számbavétele végett.[17]
Nem tudjuk, hogy Gimest ki és miként hívta el a másnapi találkozóra. Ő maga a per során ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy véletlenszerű utcai találkozás során hívta magával a szintén oda tartó Herpai Sándor. A résztvevők egybehangzó állítása szerint viszont a korábban érkezettek már várták a késve érkező Gimest. Nem teljesen kizárt, hogy a többi résztvevő előbb tudott arról, hogy Gimes ott lesz, mint ő maga, s Herpai feladata volt, hogy a műegyetemi kollégiumból áthívja Gimest és Feketét, de azért sokkal valószínűbb, hogy már előző nap értesítették őket.
November 13-án tizenegy óra körül megkezdődött az újságírók gyűlése (az Írószövetségben, mert a Sajtóházba nem engedték be őket).
A MÚOSZ csatlakozott az értelmiségi szervezetek előző napi kiáltványához, de határozatának harmadik pontjában túl is ment azon. Ez a harmadik pont hosszas szövegezési vitában született meg. A szövegezésben nyolcan-tízen vettek részt, köztük Gimes, Kende, Boldizsár, Fekete, Pethő. Kende és Gimes szorgalmazta a harmadik pont beiktatását, de az elfogadott szöveg Fekete Sándor kompromisszumos megfogalmazását rögzíti. Eszerint a szövetség felhívja az újságírókat, hogy a hivatalban lévő államvezetést se tollal, se szóval ne szolgálják, ne támogassák, amíg Nagy Imrét vissza nem helyezik funkciójába.[18]
A gyűlés után fél kettő körül Gimes és Fekete Józsa Péter lakására sietett (Ó utca 3.), ahol csatlakozott hozzájuk Herpai Sándor, és hármasban mentek föl a Várba, az ELTE Hesz András Kollégiumában tartott diákgyűlésre. 20-25 diák, a Budai Egyetemi Forradalmi Bizottság tagjai várták őket. Ott volt Marián István ezredes, a Műegyetem nemzetőrparancsnoka, akinek vezetésével a Budai Egyetemi Forradalmi Bizottság két héttel azelőtt megalakult, s aki a forradalom utolsó napjaiban az egységes egyetemista nemzetőr hadosztályt szervezte.
Az egyetemi bizottság egy része a Kádár-kormány elismerésére, más része viszont elkeseredett partizánakciókra hajlott, és szükség volt az Írószövetség, valamint az Újságírószövetség példájára s tekintélyes képviselőinek buzdítására ahhoz, hogy megmaradjanak a többi (még) legálisan működő értelmiségi szervezet nyilvános és polgári ellenállásának az útján. Annak a romantikus legendának, mely szerint Gimes fegyvereseket próbált toborozni a diákok közül egy Nagy Imre kiszabadítását célzó akcióhoz, természetesen semmi köze sincs a valósághoz. Marián Istvánnak (a halálbüntetés lehetőségének árnyékában tett) vallomása szerint Gimes „azt hangoztatta, hogy a közvélemény egységes haragja lehetővé teszi egy döntő roham megszervezését, amellyel el lehet söpörni a Kádár-kormányt”, amelyet „gyilkos klikknek nevezett.”. Ha pedig ez az elsöprés mégsem sikerülne, még mindig „lesz lehetőség arra, hogy tárgyaljanak a kormánnyal”.[19]
Gimes november 4-e utáni beszédeiben igen szenvedélyes és éles fogalmazásban adta elő a véleményét. A „döntő roham” kifejezés ott és akkor természetesen „csupán” elsöprő erejű, össznépi tiltakozást jelentett.
Gimes, Fekete és Herpai a Hesz András térről Bohó Róbert lakására ment. Ez a lakás a Fő utca 63-65. sz. épület második emeletén volt, épp szemben azzal a hatalmas Fő utcai-Gyorskocsi utcai épülettömbbel, amelyben később a találkozó résztvevőit (az idejében emigrált Nagy Balázs kivételével) fogva tartották, kihallgatták és elítélték.
A várbeli diákgyűlésről érkezőket a házigazdán kívül Pozsár István, Nagy Balázs és Ádám György várta. Amikor együtt volt a társaság, Nagy Balázs felolvasta a jugoszláv követségről kijuttatott levelet. A résztvevők egyszerre próbálják kialakítani a választ a levélre írásban és tettben.
Bohó szerint Gimes lelkesen, „földobott” állapotban érkezett meg a Fő utcába. Ezt nem is nehéz elképzelni. Az előző másfél napban – kivált, ha az említett eseményekhez hozzávesszük még a munkástanácsok területi és központi szervezésének megindulását – bebizonyosodni látszott, hogy valóban létezik és érvényesül a megszállás konszolidálását lehetetlenné tevő általános polgári ellenállás, és ennek megszilárdításában érvényesül hősünk személyes hatóereje, aki most olyan találkozóra érkezett, ahol az ellenállás tervezgetése végre operatív cselekvésbe fordulhat át.
Ez az átfordulás lényegében meg is történt. A tanácskozók azzal számoltak, hogy létrejön Nagy Imre körül egy új párt, amely a forradalmat képviselő népfrontos vezetésben a koalíciós pártok partnere lehet a kádári MSZMP helyett. Ádám a maga és köre helyét ebben a pártban látta,[20] de egyetértettek abban, hogy ott és akkor az ellenállás fő erejeként mindenekelőtt népfrontszerű szerveződésre van szükség. Mégpedig két szinten. Legális szervezetekre s egy azokat a háttérből irányító, integráló s a legális szervezetek által nem vállalható szavakat és tetteket hordozó illegális szervezetre és orgánumra. Legális szervezetként a Petőfi Kör mellett elsősorban a szerveződő Központi Munkástanácsot és a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság utódjaként a magyar értelmiség legtekintélyesebb tagjaiból létrehozni tervezett (s a következő héten meg is alakult) Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát vették számításba.
Kiosztották a feladatokat. Az illegális lap, az Október Huszonharmadika gazdája Gimes, előállításának és terjesztésének megszervezése Bohó és Pozsár feladata. A mozgalom vezetésének megszervezése Ádám, platformjának kidolgozása Ádám és Gimes dolga.
Fekete Sándor lett volna az illegális rádióadás műsorszerkesztője, de az illegális rádió megszervezésére nem került sor, noha Bohó Róbert szerint sikerült rádióadót szerezni.[21]
Az illegális szervezet nevéről hosszabb vita alakult ki. Végül azt a nevet vitték tovább, amely Gimes és Magos röplapjain szerepelt. Így jött létre, már amennyire létrejött, a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom. A rivális név Magyar Szocialista Szövetség volt. A vita arról folyhatott, hogy megjelenítsék-e a szervezet nevében a szocialista jelzőt, vagy sem.
Az illegális szervezet vezetőjeként vagy Ádámot és Gimest együtt, vagy Ádámot egyedül szokták számon tartani. A szervezkedés nem jutott el odáig, hogy a vezető személyének kérdése egyértelműen meghatározódott volna.
Az illegális szervezet kapcsolatainak kiépítésében Ádám és Pozsár feladatai egyértelműen következtek addigi pozícióikból. Pozsár az Egyetemi Forradalmi Bizottsággal, Ádám az átalakuló MÉFB-vel tartotta a kapcsolatot. Gimesnek jutottak a munkástanácsok és a koalíciós pártok.
Ami Gimes személyes szereplését illeti, arról ismét csak egy súlyos ítélettől fenyegetett (végül tizenkét évre ítélt) fogolytárs, Pozsár István vallomása áll a rendelkezésünkre: „Gimes Miklós állásfoglalása volt a legszélsőségesebb. Gyakorlatilag egyetértett azzal, hogy népfront politikát folytassunk, és a nemzeti erőket összefogjuk, és egy igazi demokráciát hozzunk létre. Gimes egy esetben sem használta a népi demokrácia kifejezést, általában demokráciáról beszélt. A szovjet beavatkozásra vonatkozóan kijelentette, hogy az szovjet imperializmus, bejött egy csomó kaukázusi barom, és szétlőtte Budapestet. Amit Kádárék csináltak, az csibészség, disznóság, hazaárulás és terror – mondotta Gimes. Kifejtette, hogy minden eszközzel el kell érni a szovjet csapatok kivonását, azt, hogy Nagy Imre vegye át a hatalmat, és hogy Magyarország semleges legyen. Kifejtette, hogy a Kádár-csoport nem önálló magyar kormány, az báb-kormány, amely szovjet fegyverekre támaszkodik, és enélkül képtelen létezni, és ugyanakkor a néptől idegen. Következésképpen minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy stabilizálódjon.” Pozsár a Gimessel való szembesítése alkalmából ehhez még hozzátette, hogy Gimes „rendkívül heves és ideges volt”. Gimes a szembesítés során ebből a leírásból csak a „kaukázusi barmok” kifejezést tagadta, és tisztázni kívánta, hogy a dehonesztáló jelzőket nem magukra „Kádárékra”, hanem a szovjet csapatok behívására vonatkoztatta.[22]
Mindenesetre még a „legszélsőségesebb” Gimes is elfogadta, hogy Nagy Imrét Kádár mellé kell bevonni a kormányba[23] – miközben arról beszélt, hogy a Kádár-kormányt el kell söpörni, Kádárral tárgyalni nem szabad, Nagy Imrének újra át kell vennie a hatalmat. Ezek a tények együttesen jelölik meg Gimes álláspontjának helyét a lehetséges álláspontok skáláján: A Kádár-kormánnyal mint kormánnyal az általuk kialakított status quo, a Kádár-kormány fennmaradásának alapján nincs miről tárgyalni, de a szovjetekkel való megállapodás alapján kialakított kormányban, kompromisszumként, a csapatait kivonó Szovjetunió számára biztosítékként, Nagy Imre domináns szerepe mellett a „gazember” Kádárnak is helye lehet, s Kádárral lehet tárgyalni annak érdekében, hogy helyzete tarthatatlanságát belátva maga is induljon el egy ilyen kompromisszum irányába.
Mindehhez tegyük hozzá, hogy Gimes álláspontja nem mozdíthatatlan. Bármilyen határozott és szenvedélyes volt, hatottak rá a környezetében domináns álláspontok, ezek változása és a helyzet változása. Maga is eltérő lehetőségekkel számolt. Mint láttuk, még a kollégiumban tartott fölöttébb tüzes beszédét is azzal zárja, hogy ha mégsem sikerülne elsöpörni a Kádár-kormányt, akkor még mindig lehet tárgyalni vele. Gimes ellenállásának üzemanyaga az emóció és a ráció különös elegye.
Kérdés, hogy mennyire és mennyiben létezett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom. A rendelkezésre álló források alapján erre a kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom megalakult, létezett a kiépítésére irányuló komoly szándék, ennek érdekében (mint látni fogjuk) több lépés történt, ezek a lépések meghatározták hősünk ekkori tevékenységét és távolabbi sorsát, de a mozgalom a tényleges működésig nem jutott el, szervezeti hálózata nem épült ki, említésre méltó akciók nem kapcsolódtak hozzá, az eseményekre jelentékeny hatást nem gyakorolt, kevésbé jelentékenyt is inkább csak a mozgalom fórumaként megjelenő Október Huszonharmadika, melynek szerkesztői azonban semmiféle mozgalmi bázisra nem támaszkod(hat)tak.
A Kádár-korszak hivatalos kiadványai általában november 15-re teszik az Október Huszonharmadika első számának megjelenését,[24] és ezt az időpontot adja meg 1956 Kézikönyve is.[25] Ezzel szemben a nyomozati anyagokban, a vádiratban, az ítélet indoklásában a tanúvallomásokra hivatkozó nyomozói jelentések alapján mindenhol november 19-e szerepel.[26] A legépelt cikkeket Gimes 17-én vette át Kendétől, és Bohó lakásán adta át őket Pozsárnak. Az első számnak másnap kellett volna megjelennie, de ekkor még nem volt meg a teljes kézirat, a hiányzó anyagokat később hozta meg Kende és Gimes. A lap egy nap késéssel, tehát 19-én jelent meg. Gimes, Pozsár, Bohó tanúvallomásai egybehangzóan ezt a menetrendet erősítik meg.[27]
Gimes a Bohóéknál tartott megbeszélés másnapján beszélt a lapról Kende Péterrel és Lénárt Gáborral. 14-én és 15-én ő és Kende telefonon vagy személyesen összehívják azokat, akikre a lap írásában és szerkesztésében számítanak. Az első „szerkesztőségi ülés” valószínűleg november 15-én, de lehet, hogy 16-án zajlott le Gimes munkahelyi szobájában, a Corvina Kiadóban. Ezen Gimesen, Kendén és Lénárton kívül Kornai János és Márkus István is jelen volt. Itt nem sikerült kibővíteni a szerkesztőséget. Kornai nem látta értelmét a vállalkozásnak, és nem is vett részt benne. Márkus is fenntartásait hangoztatta (de ő azért írt cikket a lapba, ha az utóbb nem is jelent meg).[28] Kende és Gimes Lőcsei Pállal is beszélt, de ő sem látta értelmét a lap kiadásának Eisenhower november 6-i nyilatkozata után.
A lap stábjához tartozott a fentieken kívül Fekete Sándor, Justus Pál és – a Gimes letartóztatása utáni időszakban – Litván György. A lap valamennyi ismert munkatársa a kommunista párt tagja volt a forradalom előtt, s – Justus kivételével – a kommunista mozgalomból indult.
A szerkesztőség az Alkotmány utca 19. szám alatt működött. Itt volt a gyakorlatilag már hét éve nem működő, de formálisan még (a többi egykori szövetséges párthoz hasonlóan) létező Magyar Radikális Párt irodája. Néhány tágas helyiség telefonnal, írógéppel, ahová az egykori kis párt két egykori vezetőjén, Kende Zsigmondon és Halász Aladáron kívül már régóta nem járt senki, s ahol már régóta nem is történt semmi. Ennél jobb helyet elképzelni sem lehetett volna egy illegális szerkesztőség számára. Az irodát Kende Zsigmond bocsátotta fia rendelkezésére.[29]
A lap irányvonalát letartóztatásáig Gimes Miklós határozta meg, de az effektív szerkesztési munkát Kende Péter végezte, illetve irányította.
A Kádár-korszakban megjelent irományok az Október Huszonharmadikát olyan szélsőséges lapnak állították be, amely fegyveres ellenállásra uszított, fegyveres milíciák szervezésére mozgósított.[30] Nemes György szerint Gimest ekkor a hatalomvágy, az „amerikai csapatokat váró koncepció”, a „kommunisták elleni tömeges megtorlás jóslata” mozgatta.[31] Vida Ferenc, a forradalom vezetőinek megöléséhez nevét adó vérbíró 1989 tavaszán az áldozatai rehabilitálása ellen tiltakozó, könyv terjedelmű (de ki már nem adott) interjújában is megerősíti, hogy Gimes „az »Október 23« című illegális folyóiratban a legvadabb fasiszta uszításra vetemedett”, ami már a párizsi „békeszerződés szerint is kimerítette a bűncselekmény tényállását”.[32]
Ezeknek az állításoknak persze, amint az alább idézendő cikk is mutatja, semmi közük a valósághoz – ami a tényeket s a lapban szereplő tényleges állításokat illeti. Az azonban kétségtelen, hogy a lap stílusát túlzottan élesnek, ha nem éppen szélsőségesnek minősítették azok is, akik Gimessel együtt részt vettek az ellenállásban és a lap előállításában. A lap koncepciója azonban, amit a lap vezércikkei mindig megerősítenek, egybeesett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom koncepciójával, egybeesett azzal, amit Gimes a Tízparancsolat megfogalmazása óta következetesen képviselt: a passzív rezisztencia és a civil ellenállás (korabeli szóhasználatban: nemzeti ellenállás) erejével kikényszeríteni Nagy Imre visszatérését, a vele való megegyezést, és ezen az úton megtartani a forradalom vívmányainak minél nagyobb részét.
A lap üzenetét Gimes utolsó vezércikke reprezentálja a legszemléletesebben. Amikor ez a cikk megjelent, szerzője már a megszállók foglya volt:
„Él magyar, áll Buda még…
Nincs igazuk a csüggedőknek!
Igaz: az ország meg van szállva. Pusztán magyar erők a szovjetet kivonulásra nem késztethetik. Ebből azonban nem következik, hogy a »magyar ügy« most már véglegesen lezárult. A szovjet rendszer távolról sem olyan szilárd, hogy akár a közeljövőben is újabb belső forrongások ma – Kelet-Európában, vagy akár magában a Szovjetunióban – ne reszkettetnék meg.
Az is lehet, hogy Moszkva, amely fél a német újra felfegyverzéstől, s amely számára magyarországi uralmának mai formája nagyon is terhes, rövidesen valamilyen alkudozásra szánja rá magát. Különösen, ha Kelet-Európai[33] uralmának lazításáért cserében megkaphatja a német semlegességet.
A lényeg azonban, hogy – ha itt marad, ha nem – Magyarország népével valamilyen módon meg kell békülnie.
Kádár csak ijesztget azzal, hogy az engedmények korszaka lejárt. Ez a rendszer, amely még egy pártravaló hívet sem tudott össze toborozni, nem lehet meg engedmények nélkül. S mennél egységesebb és erősebb a nemzeti ellenállás, annál több engedményre kényszerül.
Magyar hazafiak számolnak a helyzet adottságaival és nem állítanak fel elérhetetlen követeléseket. De megvédik a forradalom olyan vívmányait, mint a Munkástanácsok és a Forradalmi Bizottságok – méghozzá abban a formában, ahogy a nép forradalom létrehozta őket, azaz nem tűrve meg fölöttük semmi féle Pártellenőrzést, vagy beleszólást.
A magyar nép kiharcolja magának azt a jogot is, hogy szabadon szólhasson. Ez a jog ma még nincs meg (még a Népszabadság orosz bértollnokai sem hazudoznak szabad akaratuk szerint) – de emlékezzék csak vissza Kádár, hogyan égtek a hazug pártlapok kötegei azon elolvasatlanul a pesti utcákon!
A magyar nemzet minden ésszerű megegyezésre hajlandó az oroszokkal – de nem az egypártrendszer helyreállítása alapján. Nemcsak Rákosi volt a magyar nép zsarnoka, hanem mindenek ellőtt az egypártrendszer.
Lesz kibontakozás, ha nem adjuk be a derekunkat. Lesz kibontakozás, ha a magyar nép néma megvetéssel fordul el az árulóktól és kitart a forradalom vívmányai mellett.”[34]
A lap tehát nem ment túl a civil ellenállás, a sztrájk, a tüntetés propagálásán, ám ezt gyakorta olyan éles, nyers fogalmazásmódban, a megszállók és bábjaik olyan vehemens szidalmazásával tette, ami merőben idegen s bizonyára ijesztő is volt az értelmiségi ellenállás közegében.
Az első és a második szám után Bohó lakásán értékelték a megjelent lapot. Bohó és Pozsár erősen kifogásolták a lapnak az elképzelt kompromisszumos megoldás szellemével ütköző túlzott harciasságát és az írások helyenként igen alacsony színvonalát. Az övékénél nagyobb súlya volt Ádám György szavainak, aki ugyanerre figyelmeztette a szerkesztőket. Bohónak és Pozsárnak a második, harmadik szám megjelenése után még az is megfordult a fejében, hogy átveszik a lapot Gimestől, és ők szerkesztik tovább.[35] (Fazekas György Haraszti Sándorra hivatkozva állítja, hogy Nagy Imre is igen éles megjegyzéssel illette a követségen tartott intéző bizottsági ülésen Gimes illegális lapszerkesztői tevékenységét.[36] Ez a közvetett információ azonban, amennyiben helytálló, csak arra vonatkozhat, hogy Nagy miként reagált a hozzá érkező információkra, hiszen egészen valószínűtlen, hogy a lapból akár csak egyetlen példány is bejutott volna a követségre. Mindazonáltal biztos, hogy Nagy Imre sem lett volna elragadtatva a laptól.)
A szerkesztők sem voltak elégedettek. Gimes az első kritikai megjegyzésekre többek között azzal válaszolt, hogy az első szám még rohammunkában készült, a további lapszámok jobbak lesznek.
Az egykori szerkesztők ma sincsenek nagy véleménnyel a lapról. „Be kell vallanom, hogy elég sok kezdetleges glosszaféleség került be a stencilesbe”,[37] írja Fekete Sándor, aki úgy véli, hogy a lap inkább taszította, semmint meggyőzte az olvasóit. Kende Péter szerint: „Ez egy kicsi lapocska volt, kevés anyag volt benne. Inkább egy agitációs újság volt, mint hírközlő. Hírek ebben alig-alig voltak. Ez nagyon jól tükrözi azt, hogy milyen gyenge volt ez az ellenállási mozgalom… hírek továbbításáig alig-alig jutott el ez a kapcsolatrendszer. (…) Igazában véve nem tudom már megmondani, hogy hogy állt össze egy-egy lapszám. Mindenki hozott bele anyagokat, és meglehetősen vegyes volt ennek az újságocskának a tartalma, illetve a színvonala is..[38]
A rossz feltételeken és a cikkszerzés nehézségein túl a lap színvonalának és stílusának egyenetlensége a helyzet „egyenetlenségét” tükrözte.
Az ellenállás etosza elsöpörte a forradalom frontját megosztó világnézeti és politikai választóvonalakat, a megszállás egyetlen dichotómiává egyszerűsítette le a harcok bonyolult konfliktushálóját.[39] Gimes Miklós számára különösen fontos volt ez az egyesítő leegyszerűsödés, amelyben föloldódhatott az elit elszigeteltsége és az ő eliten belüli elszigeteltsége egyaránt. A megszállás traumája föltörni ígérte azt a magányt, amely megsűrűsödött Gimes körül a forradalom utolsó napjaiban, és kiemelni látszott őt életének abból a nyomasztó ellentmondásából, hogy miközben a diktatúra szolgálatában elkövetett bűneit elit-bűnökként (egy bűnös elit részeként elkövetett bűnökként) élte át, miközben bűntudata az elit bűntudata volt, az ő jóvátételi, lelkiismereti ellenzékisége (hiába ment túl az elit ellenzékiségének pozícióján) mégsem törhetett ki az elit köréből, nem működhetett és nem nyilvánulhatott meg az eliten kívüli, a nemzet nagy többsége által „lakott” közegben.
Ez van a „kommunikációpolitikai” szempont felszíne alatt, midőn Gimes azt válaszolja az ifjú egyetemi oktatók bírálatára, hogy ők nem értik, mire van most szükség: az Október Huszonharmadika nem értelmiségi lap, azt a tömegek számára, a tömegek nyelvén kell írni. Az Október Huszonharmadika az elitből való stilisztikai kitörés (nem nagyon sikeres) kísérlete.
Azonban az érzelmek és a civil ellenállás szintjén létrejött egységben a kompromisszumot kereső rációnak mégis határozottan el kellett különítenie a kibontakozási tervekbe beépíthető erőket, harci formákat és követeléseket azoktól, amelyek ezeket veszélyeztetik.
Ezért keverednek a lapban az értelmiségi ráció vezércikkei a plebejus indulatokra hangszerelt glosszákkal. Ennek a keveredésnek azonban az ellenállás lehetséges taktikájából is következnie kellett. (Utólag természetesen tudjuk, hogy nem volt lehetséges taktika.) Eszerint ugyanis a legkeményebb, legkevésbé engedékeny civil ellenállás fenntartására, a kiegyezés nélküli konszolidáció lehetetlenségének egyértelmű bizonyítására lett volna szükség egy olyan kompromisszum eléréséhez, amely még őrzi a forradalom egy-két alapvető vívmányát. Szükségszerű volt, hogy az Október Huszonharmadika két hangfekvésben beszéljen az ellenségről, s hogy súrlódás legyen fogalmi és emocionális üzenete között.
A lap előállítását természetesen konspirációs szabályok szerint szervezték meg. Az első két szám előállítása után a konspirációt megszigorították. Ezután Gimes és Kende nem ment többet Bohó lakására, hanem közterületen, a Bem téren vagy másutt adta át a kéziratokat Bohónak, Pozsárnak vagy a sokszorosításba bevont egyetemistáknak. (A harmadik szám kéziratait például Gimes egy mogyorós zacskóban nyújtotta át a mogyoró alá rejtve.) A szervezkedés belső köréhez tartozók igyekeztek csökkenteni a személyes találkozások számát, és ha lehetett, közvetítőkön keresztül érintkeztek egymással.
Bohó vonalán a Népművelési Intézetbe került a kézirat, ahol Széll Jenő segítségével állították elő a lapot[40] (azon a gépen, amelyen korábban a két Gimes–Magos-féle röplapot, később pedig a Hungaricust). Pozsár vonalán jutott el a kézirat az egyetemre, ahol Molnár József újságíró szakos egyetemi hallgató vállalta el a sokszorosítás irányítását.[41] Később ez a vonal megszakadt, viszont december elején, Gimes letartóztatása után belépett egy másik sokszorosító hely Litván György vonalán (az Országos Nemzeti Bizottság korábban Krassó Györgyék által használt sokszorosító gépével egy Bimbó úti lakáson). Lénárt Gábor megpróbálta a korábbi röplapok másik sokszorosító helyét, a Márkus István lakásán lévő stencilgépet is bekapcsolni a lap előállításába, de nem járt sikerrel. Márkus komolytalannak, csapkodónak tartotta a lap cikkeit, és inkább egy deportálások ellen szóló röplap előállításában állapodott meg Lénárttal.[42] A lapból számonként változóan 500-1500 példány készülhetett.
Az első számok elkészült példányait még Bohóhoz szállították, s a vele egy házban lakó Gosztonyi ügyvéd lakásán kapcsolták össze fűzőkapoccsal. A későbbiekben a sokszorosított példányokat Bohó másik szomszédja, Fáy Sándor műanyagos kisiparos műhelyébe szállították a Bem térre nyíló Lipthay utcába. Ott kapcsolták őket össze, ott volt az elosztó központ, ott vették át a terjesztők (általában egyetemisták) a lapot.[43]
A nyomozati iratok szerint az Október Huszonharmadikának összesen nyolc száma jelent meg,[44] Molnár Miklós szerint kilenc,[45] Kende Péter szerint tíz.[46] Ezek egy részét már Gimes közreműködése nélkül, az ő letartóztatása után szerkesztették meg.
Az emigrált szerkesztőtársak közös nyilatkozata szerint öt,[47] Kende Péter szerint 6-8, legvalószínűbben hét szám jelent meg Gimes letartóztatásáig, azután pedig még három.[48] A nyomozati iratok eleinte három számot,[49] a későbbiekben már négyet[50] tulajdonítottak Gimesnek. Gimes maga általában azt vallotta, hogy az első három számot szerkesztette ő, és még a negyedik előkészítésében is részt vett. Egy vallomásában viszont megemlíti, hogy az ötödik szám kéziratait november 26-án este kellett volna átadnia egy fiatalembernek a Néphadsereg Színháza (Vígszínház) előtt (éppen akkor, amikor Kádár emlegette őt a rádióban), de a cikkek sem készültek el, és a fiatalember sem jött el a találkozóra.[51]
Egy biztos támpontunk van: a december 3-ára dátumozott lapszám csak Gimes letartóztatása, december 5-e után készült el, hiszen a második oldalán már ez áll: „Teljes együttérzésünket fejezzük ki a Kádár múlt hétfői beszédében megvádolt Sándor Andrással és Gimes Miklóssal, és követeljük e két neves író haladéktalan szabadonbocsátását!” Viszont e lapszám föntebb idézett vezércikkét még Gimes írta, tehát ez az a szám, a hatodik, amelynek előkészítésében még részt vett, lezárásában viszont már nem. Ezek szerint az a nyilatkozat a helytálló, amely az első öt szám szerkesztését tulajdonítja Gimesnek. Gimes a kihallgatások során kitartott amellett, hogy Kádár ellene irányuló nyilvános támadása, tehát november 26-a után felhagyott mindenféle ellenálló tevékenységgel, ezért hozta korábbra szerkesztői tevékenységének végét is.
A hatodik lapszám után megjelent még egy számozatlan rendkívüli kiadás Fekete Sándor (Hungaricus) A moszkvai ukáz… című cikkével december 5-ére antedatálva, de hírt adva a MÉFT december 7-én kiadott körleveléről; egy másik rendkívüli kiadás Litván Györgynek „egy volt MDP tagként” aláírt Levél az MSZMP-ről című írásával, valamint a „rendes” hetedik és a nyolcadik szám.[52] Szinte bizonyos, hogy a december 10-ére datált nyolcadik szám volt az utolsó. Ez összefér azzal, hogy Kende „leghatározottabb emlékezete szerint” december 15-én jelent meg az utolsó szám,[53] hiszen a december 3-ra datált hatodik szám sem jelenhetett meg december 6-7-e előtt.
Végül is leszögezhetjük, hogy a november 15-e és december 5-e közé eső húsz napban Gimes irányításával megszerkesztődött öt lapszám, és megkezdődött a hatodik szerkesztése. Letartóztatása után kb. másfél hét alatt megjelent még két rendkívüli és három „rendes” kiadás, tehát szintén öt, ez összesen tíz.
Gimes ezek szerint három-öt naponként állt elő egy számmal. Ez, ha tekintetbe is vesszük, hogy kis terjedelmű lapról volt szó, s a szerkesztés gyakorlati munkáját nagyrészt Kende végezte, mégiscsak azt jelentette, hogy hősünk élete ebben a három hétben jelentős részben a lap szerkesztéséről „szólt”.
Ezt a három hetet Gimes Miklós már üldözött bujdosóként éli végig, bár nem minden lépését igazítja hozzá ehhez az állapothoz. A megszállás második hetének végéig Gimes csupán elképzelhetőnek tarthatta, hogy esetleg őt is le akarják fogni. Ettől kezdve azonban bizonyossá válik, hogy a hatóságok vadásznak rá.
November 17-én, azon a napon, amikor Gimes az első szám kéziratának első részét leadja, hajnali négy órakor egy pufajkásból, két civil belügyis fegyveresből, két orosz járőrből és egy megszeppent magyar kiskatonából álló fegyveres csoport tör be az összeköltözött Gimes-Magos család Vöröshadsereg úti otthonába. A fegyveresek Gimest és Magost keresik, valamennyi kérdésük a férfiak hollétére és felbukkanásuk várható időpontjára vonatkozik. Csupán alibiből forgatnak fel házkutatás címén néhány fiókot, ellenben hozzá sem nyúlnak az ebédlőasztalon heverő aktatáskához, amelyben ott lapul egy köteg a Tízparancsolat stencilezett példányaiból. Az aktatáskát végül Jucának (Gimes Juditnak, Miklós húgának) sikerül feltűnés nélkül eltüntetnie.
A fegyveresek letáboroznak, várják, hogy a férfiak felbukkanjanak. Az érkező látogatók (például a mosónő) nem távozhatnak, telefonálni nem lehet, az oda telefonálóknak csak igennel és nemmel válaszolgathatnak.
Magos Gábor a közelben van. Előző este még ő hagyta ott a röplapokkal teli aktatáskát az asztalon, aztán átment aludni egy szomszéd ismerőshöz, azzal, hogy reggel hazatér. Ő ekkor már kivett fogsorral, sötét szemüveggel, hamis papírokkal, Éliás István néven élt, s nem aludt otthon. Felesége a konyhaablakban látható egyezményes jellel tudatta, hogy biztonságban hazatérhet-e, vagy sem. Jucának némi szerencsével sikerült még jelt adnia, és visszafordítania hazafelé tartó férjét.
Gimes Miklós feleségét a fagyos, sötét, őszi hajnalon fegyveresek kísérték át az elhagyott Virágárok utcai lakásukba: ott is körülnéztek, nincs-e ott a házigazda, vagy legalább valami hollétére utaló nyom. Már visszatértek onnan, amikor a fegyveresekről természetesen mit sem tudó férj telefonált, hogy hazalátogat. Luci rémülten kiabálja a telefonba, hogy „nem!”, de miután többet nemigen mondhat, hősünk első hívásra nem jön rá, hogy miről van szó. Többször is telefonál, mások is telefonálnak, végül barkochbázva és más telefonálók közvetítésével lassanként Gimes is megérti, hogy mi a helyzet. Lucit megfenyegetik, hogy ha nem kerül elő a férje, őt viszik be.
A fegyveresek másnap délutánig maradtak, addig várták a férfiakat, majd egy telefonhívás után gyorsan távoztak.[54]
A nyomozó hatóságok még hónapokkal Gimes letartóztatása után sem tudnak semmit Gimes illegális tevékenységéről, de nyilvános tevékenysége, a november 13-án elmondott két „uszító” beszéde önmagában is elég volt ahhoz, hogy a rendszer legveszélyesebb ellenfeleinek egyikeként körözzék őt azokban a hetekben, amikor az értelmiségi elitből még szinte senkit sem tartóztattak le, csak Boldizsárt és Pethőt vették őrizetbe rövid időre.[55] A helyzetet nagyon jól jellemzi az a tény, hogy azon a napon, amikor Gimest letartóztatási paranccsal várják a Vöröshadsereg útján, a kádári pártvezetéshez csatlakozott Fehér Lajos közli Fekete Sándorral, hogy őt jelölte utódjául a Népszabadság főszerkesztői székébe.[56] Azzal a Fekete Sándorral, aki november 13-án végig Gimes mellett volt, és ugyanazokon az összejöveteleken szónokolt, mint ő. A fokozati különbség szenvedélyben és radikalizmusban elég volt ahhoz, hogy Feketét (akkor tévesen) integrálhatónak, Gimest pedig javíthatatlannak és közveszélyesnek ítéljék. De ugyanilyen jól jellemzi a helyzet képlékenységét az is, hogy Aczél György egy-két nappal ezután a családjával bejelentkezik és kis híján be is száll abba az emigrációs transzportba, amelyet egykori zempléni helyettese, Magos Gábor szervez, akit viszont az ezt megelőző napokban Kádár „antisztálinista kísérletének” próbál megnyerni.[57]
Kádárnak november 14-én már tudnia kellett arról, ami előző nap a MÚOSZ-ban és az egyetemi kollégiumban történt. 14-én este Kádár fogadja az aznap megalakult Központi Munkástanács tagjait, és megpróbálja leválasztani őket a csalárd értelmiségről. A munkásokat félrevezető írókról, újságírókról általánosságban beszél, közülük egyedül Gimest említi név szerint, csalárdságának bizonyságául hozva a szakállát, amelyről azt mondta, „nem vágja le, amíg Rákosi első titkár. Tíz nappal ezelőtt még volt szakálla.” Varga Domokos tájékoztatja Kádárt, hogy Gimes már megborotválkozott. „Akkor valami új célt tűzött maga [elé]”, vélekedett a pártvezér.[58]
Nem tudjuk, mekkora volt Kádár személyes érzelmeinek szerepe a Gimes letartóztatására irányuló akció megindításában, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy jelentős. Bohó és Pozsár Gimes személyes beszámolójára hivatkozva állítja, hogy Gimes valamikor a november 13-i megbeszélés után beszélt telefonon Kádárral, s ez a beszélgetés nagyon eldurvult.[59] El is terjedt a híre a városban, hogy Gimes telefonon alaposan lehordta Kádárt. (Némelyek több telefonbeszélgetésről is tudnak. Pethő Tibor emlékezetében már úgy csapódtak le a városban terjengő híresztelések, hogy „a Gimest letartóztatták, mert a Gimes állandóan telefonált, hogy a Kádár mondjon le”.[60])
Nem állíthatjuk biztosan, hogy megtörtént ez a beszélgetés, de könnyen megtörténhetett. A nyomozás során erről ugyan egy szó sem esik, de ez nem jelent semmit. Kádár személyiségéből is, érdekeiből is következett, hogy az őt személyesen érintő mozzanatok feltárását és felhasználását letiltsa.
Azt mindenesetre első forrásból származó információra hivatkozva állíthatjuk, hogy Gimes nem habozott Kádárt felhívni. Halda Aliz számol be arról, hogy Boldizsár Iván őrizetbe vétele után Gimes az ő lakásáról hívta fel Kádárt, de akkor csak Apró Antallal tudott beszélni. Halda rémülten hallgatta, hogy kedvese „terrorhadjáratot”, „gyalázatos jogtiprást” emlegetve elsöprő szenvedéllyel rohanja le és világbotránnyal fenyegeti meg Kádár hebegő helyettesét.[61]
November 13-a után Gimes és Ádám igyekezett felvenni a kapcsolatot az általuk elképzelt kibontakozás minden lehetséges szereplőjével, s ebben a kapcsolatfelvételben Gimes igen aktív volt. Ebbe a folyamatba beleillik a Kádárral folytatott telefonbeszélgetés, mint ahogy Ádám próbálkozásai is a szovjet hadvezetéssel való kapcsolat felvételére. Azt pedig szintén nem nehéz elképzelni, hogy ez a beszélgetés, ha létrejött, el is durvulhatott. Gimes a benne dolgozó indulatoktól és Kádárnak az elképzeléseire válaszoló, nyilván kategorikusan elutasító reakciójától könnyen átválthatott tárgyalási modorból szenvedélyes filippikába. Nem zárhatjuk ki tehát, hogy egy ilyen telefonbeszélgetés közeli élménye is dolgozott Kádárban, amikor 14-én vagy – mint rögvest látni fogjuk – 16-án Gimest emlegette. A letartóztatási akció természetesen orosz kézben volt, a családnál várakozó fegyveres csoport pufajkása is „szlusaj”-jal jelentkezett be telefonon, amikor felettesei parancsát átvette,[62] de ettől még az akció kezdeményezője Kádár is lehetett.
15-én esett meg Déry „uszító” fellépése a Központi Munkástanács ülésén az Akácfa utcában, és az ezt követő napon, november 16-án jelentette ki Kádár az Intéző Bizottság ülésén, hogy „nem fogja a kormány eltűrni, hogy Déry és Gimes és hasonló felelőtlen alakok szovjet-magyar háborúról beszéljenek. Világos, hogy ennek a mozgalomnak a feje nem Déry és Gimes, hanem a jugoszláv követségen van.”[63]
Ennek a napnak a délutánján Kádár elvi megállapodást köt Soldatićtyal, a jugoszláv nagykövettel, aki a megállapodásnak megfelelően közli a követségen tartózkodókkal, „a fejjel”, hogy ezentúl semmilyen formában, sem levélben, sem telefonon nem tarthatnak kapcsolatot a külvilággal, ellenben másnap távozhatnak a követségről, amennyiben elhatárolják magukat az ellenforradalomtól. És másnap hajnalban mennek a fegyveresek Gimesért.
Néhány nap alatt megrendült az a november 12–13-án kialakult, a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom koncepcióját is megalapozó hit, hogy nem a fegyveres importtal érkezett kormány, hanem az általános polgári ellenállás szilárdul meg. Gimesnek már lapja első számának szerkesztése idején éreznie kellett a helyzet fordulását, s 15–17-e között ki kellett esnie abból a lelkes, földobott állapotból, amelyben november 14-én reggel munkához látott.
Hozzájárulhatott ehhez, ha megtörtént, a Kádárral való sikertelen beszélgetés, a lapról való sikertelen tanácskozás a Corvinában, amely azt jelezte, hogy a hozzá közel álló emberek sem bíznak az ellenállás sikerében. Ezek a személyes élmények csak kiegészíthették a belpolitikai események üzenetét. Persze nem minden eseményről tudjuk, hogy a híre mikor és hogyan jutott el Gimeshez, ha eljutott. Például nem tudjuk, mit tudott a jelentősebb röplapkészítő műhelyek, a Krassó-csoport és a Péterfy Sándor utcai kórházban működő csoport november 15-16-i lebukásáról, Krassó György és Angyal István letartóztatásáról. Az utóbbiról talán inkább értesülhetett, mert Angyal Istvánnal november 4-e után is kapcsolatban állt. Úgylehet egy időben értesült ezekről a letartóztatásokról és saját letartóztatási kísérletéről – éppen azon a napon, amikor az illegális lap első kéziratait leadta. Ez az egybeesés azt a benyomást kelthette, hogy „az ÁVH szeme mindent lát”, a hatalom máris tud az ő kezdeti stádiumban lévő kis összeesküvésükről. (Mint mondtuk, nem tudott.)
És ez a nap azzal kezdődött, hogy a Népszabadságban megjelent Tito pulai beszéde, amelyet – Fekete Sándor tanúsága szerint – Gimes is éppúgy „teljes elkeseredéssel fogadott”,[64] mint a követségen szorongók. Miután Tito egyértelműen és demonstratív módon ellépett Nagy Imre mellől, és Kádár mellé állt, elsüllyedt az a remény, hogy a világpolitikai szempontok, a szovjet-jugoszláv kapcsolatok alakulása a belső erőviszonyokat, a magyarországi status quót is megváltoztatják. Arról Gimes nem tudhatott, hogy a követségen ekkortól egy csapásra megváltoztak a viszonyok, a külvilággal mindenféle közvetett és közvetlen kapcsolatfelvétel lehetetlenné vált, megváltozott a hangnem, s hirtelen leromlott az ellátás; de azt ő is kiolvashatta a beszédből, hogy Tito a megdöntött forradalmi vezetést nem a védelme alatt álló hatalmi tényezőként, nem a magyar kibontakozásról szóló tárgyalások megkerülhetetlen résztvevőjeként, hanem útjában álló szökevény csapatként kezeli.
Gimes minden nyilvános beszédében a legnagyobb szenvedéllyel támogatta az általános sztrájkot. Úgy érezte, a nemzeti ellenállásnak ez a fő ereje, az értelmiség, az elit, az írók, az újságírók ellenállásának is ez adja a politikai erejét és a morális alapját. Amíg a munkások sztrájkolnak, addig nem győzött az árulás. Az Október Huszonharmadika első számában is a sztrájk támogatása az egyik leghangsúlyosabb elem. És ennek az első számnak a leadása előtti estén a Központi Munkástanács a rádión keresztül a munka felvételére szólítja fel híveit.
Gimes a sztrájkról vitatkozott ezekben a napokban Pártay Tivadarral is.
November 13-a után Gimes igyekszik kapcsolatot találni a legfontosabb koalíciós pártok, a kisgazdák és a szociáldemokraták képviselőivel.
Még az általános sztrájk fölfüggesztése előtt, tehát november 14-16-a között találkozott Gáti Róbert Szent István körút 1. sz. alatti lakásában hat-hét kisgazda és szociáldemokrata politikussal, a kisgazdák közül Pártayval, Gábor Györggyel, B. Rácz Istvánnal, a szociáldemokraták közül Egri Györggyel, Justusszal.[65] Pártay visszaemlékezése szerint: „Gimes… meg akart engem győzni arról, hogy támogassam a sztrájkot. Azt mondta, azért nem értem a sztrájk jelentőségét, mert én soha nem voltam munkásmozgalmi ember. (…) Akkor azt mondtam, nem mindegy az, hogy valamilyen előny kiharcolásáért a munkaadóval szemben sztrájkol a munkásság, vagy egy ellenséges hadseregre akar nyomást gyakorolni. (…) Ha a Budapestet körülzáró szovjet hadsereg úgy ítéli meg, hogy le kell törni a sztrájkot, akkor elvágja a világtól Budapestet, és két nap múlva egyetlen csecsemő sem kap tejet, nem lesz kenyér. Vajmi keveset fog a szovjet hadsereg vezetősége törődni azzal, hogy hány csecsemő és hány asszony hal éhen Pesten.”[66] Gimes is tudta, hogy Pártay érvelésében van igazság. A tárgyaláson, amikor Pártay fogságban lévő tanúként (természetesen más kifejezésekkel) beszámol erről a vitáról, Gimes a következőképpen pontosítja a tanú által előadottakat: „Én azt mondottam neki, hogy senki sem gondolja azt, hogy ezek a sztrájkok sokáig tartanak. Sőt úgy látszik, hogy most már néhány napon belül vége lesz. Azonban nekem az a véleményem, hogy ennek a néhány napnak nagy jelentősége lehet, abból a szempontból, hogy nyomást gyakoroljanak a Kádár kormányra olyan irányban, hogy tárgyalásokat kezdjen a Nagy Imrével.”[67] Gimes szerint a sztrájkot, ha sokáig nem is lehet, legalább addig fenn kell tartani, amíg megkezdődnek a tárgyalások Nagy Imrével. A találkozás Pártay előadása szerint úgy ért véget, hogy egy általa ismeretlen fiatalember erőszakosan lépett föl vele szemben, mire ő fölugrott és távozott. Nem tudjuk, ki volt ez a fiatalember. A föntebb említett résztvevők egyike sem lehetett, mert azokat Pártay ismerte, de mindenesetre a tárgyalás végkifejlete nem ígért további együttműködési lehetőséget Gimes és a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom számára.
Gimes a kapcsolatfelvételben (is) túlment azon a ponton, ameddig környezete követhette. A koalíciós tárgyalások körül kint tevékenykedők és a követségen töprenkedők reményeinek csúcsa, de szándékainak határa is a Nagy Imre részvételével feltámasztható négypárti koalíció volt. (Arról már nem is beszélve, hogy a forradalom napjaiban a Demokrata Néppárt is úgy jelentkezett be a Rádió nyilvánosságában, hogy „nem vagyunk hajlandók részt venni semmiféle koalícióban.”[68]) A koalíció gyűjtőkörén belül alighanem Gimes volt az egyetlen, aki az adott helyzetben számításba vette a régi négypárti koalíció kiszélesítésének lehetőségét. Nagy Imre maga még Snagovban fogalmazott levelében is a „reakciós, sőt fasiszta pártok”[69] közé sorolja a Demokrata Néppártot.
Gimes fölkereste Mihelics Videt, az általa egykor mérgezett tollal búcsúztatott s a forradalom utolsó napjaiban újjáéledő Demokrata Néppárt egyik legműveltebb és legtájékozottabb vezetőjét, akit a Népszabadság november 11-i száma különösen éles támadással tisztelt meg, és fölkérte őt, fejtse ki: helyesnek és elképzelhetőnek tartja-e a Demokrata Néppárt részvételét a koalícióban, s ha igen, milyen alapon. (A Menonnak átnyújtott kibontakozási tervezethez csatlakozó pártok között – legalábbis Bibó és a kisgazdák – a Demokrata Néppártot is számításba vették, s a Néppárt nevében Mihelics Vid és Keresztes Sándor alá is írta a csatlakozó nyilatkozatot, de ez éppen annak demonstrálására szolgált, hogy a szocialista társadalmi berendezkedés és a semlegesség fenntartására adott garanciákat még a koalíción kívül álló legnagyobb ellenzéki párt is elfogadja, s nem annak jelzésére, hogy a Demokrata Néppártot be akarnák vonni a tervezet szerint megalakuló ideiglenes kormányba.)
Mihelics Vid írásbeli válaszának kelte november 18. Azt nem tudjuk pontosan, mikor jutott el Gimeshez a levél, de mindenesetre eljutott, s abban többek között az alábbiakat olvashatta:
„Tisztelt Barátom!
(…) Föltétlenül szükségesnek érzem tehát a pártkoalíció kiszélesítését. Ebből a célból nézetem szerint csakis a Demokrata Néppárt jöhetne szóba… (…)
…a keresztény politikának, amely eredményesen kívánja hozzásegíteni hazánkat a kibontakozáshoz, a megnyugváshoz, a termelőmunka zavartalanságához és egy boldogabb jövő építéséhez, el kell ismernie azt, hogy hazánk csakis a szocializmus útján haladhat, el kell ismernie továbbá, hogy az ipari munkásságot vezető szerep illeti meg, s hogy ez a szerep semmi körülmények között sem vitatható el tőle.
(…) Szembeszállunk minden törekvéssel, amely ki akarná venni a bányákat, az energiatelepeket, a kulcsiparokat az állam, a gyárakat a munkásság, a földet a parasztság kezéből. (…) [A mezőgazdasági termelésben] szerintünk is csak a különböző irányú szövetkezések biztosíthatják a nagyobb jövedelmezőséget és a parasztság életszínvonalának emelkedését.
(…) Hívei és szószólói vagyunk a szabad és egységes szakszervezeteknek. (…) Nem engedjük meg és nem mozdítjuk elő az esetleges olyan törekvéseket, amelyek bármi címen és módon – pl. »keresztény szocialista szakszervezetek« – veszélyeztetnék a szakszervezeti egységet és szabadságot.
(…) …egyenesen elképzelhetetlen számunkra minden olyan kormányzás, amely a munkáspártok kirekesztésével kívánná vinni az ország ügyeit. Még abban az esetben is, ha parlamenti többség alakulhatna ki nélkülük, lehetetlennek tartjuk, hogy a Demokrata Néppárt részt vehessen olyan koalícióban, amellyel szemben a munkáspártok, illetve közülük a vezető párt, ellenzéket alkotnának.
Amit azonban a Demokrata Néppárt kiváltképpen a maga sajátos feladatának tekint: a küzdelem a személy alapvető jogainak elismeréséért és érvényesüléséért.
(…) A tanítás szabadsága elsősorban az egyetemek autonómiájában nyeri biztosítékát. A vallásszabadságnak viszont sarkalatos tartozéka az egyházak teljes működési szabadsága mind a kultusz, mind a kultúra területén. Szembefordulunk azonban bármiféle klerikalizmussal, s ebből a szempontból is pozitív módon értékeljük a közelmúlt éveket.”[70]
Mint látható, a Demokrata Néppárt álláspontja, legalábbis Mihelics Vid előadása szerint, messzemenően „koalícióképes”, egyben-másban túl is tesz a kibontakozási javaslat kívánalmain s a koalíciós pártoknak a „szocialista vívmányok” megőrzésére vonatkozó nyilatkozatain (Gimes nyilatkozatairól nem is beszélve), de ennek nincs jelentősége ahhoz képest, hogy a Demokrata Néppárt elfogadása, vagyis rehabilitálása már a koalíció és a totális diktatúrát megelőző népi demokratikus szakasz történelmi igazolólevelét is érvénytelenítené, s a koalíciós évekbe tolná vissza az úttévesztés kezdőpontját.
November 16-án és az azt követő napokban bekövetkezik az, amitől Gimes tartott. A Központi Munkástanács Kádárék ígéreteitől megtévesztve fölhívást ad ki a munka felvételére, a Népszabadság november 17-i megjelenése megtöri az újságírósztrájkot, november 16-ától a kisgazda vezetők tárgyalásokat kezdenek a kormánnyal és a többi koalíciós párttal.
Amikor tehát hősünk november 17-én megkezdi a bujdosást, már nem a nemzeti ellenállás fősodrában úszik, hanem az árral szemben úszva próbálja visszafordítani vagy legalábbis lefékezni az ellenállás atrófiájának folyamatát.
A bujdosásra való áttérés két dolgot jelentett. Egyrészt azt, hogy Gimes elköltözött Halda Aliz Napos utcai társbérletéből, s a hatóság előtt ismert lakóhelyei helyett barátoknál, rokonoknál és az ő barátaiknál, rokonaiknál keresett menedéket; másrészt azt, hogy biztonságba helyezte a családját. Azért is, hogy tevékenységével ne veszélyeztesse őket, s azért is, hogy a család veszélyeztetettsége ne veszélyeztesse az ő tevékenységét.
A család természetesen csak az országhatárokon kívül lehetett biztonságban. A november 17-18-i letartóztatási kísérlet után a két keresett családfő nagyon határozottan kijelentette, hogy a nőknek és a gyermekeknek el kell menniük. Az asszonyok kifejezetten férjük kívánságára és kedvük ellenére indultak útnak.[71] Miklós azonban anyja határozott kívánsága és rábeszélése ellenére itthon maradt.[72]
Nem a fegyveresek látogatta lakásban, hanem a városban, a Petőfi Sándor utcában beszélt a feleségével: őt csak az nyugtatja meg, ha a fia túl van az országhatáron. Miklós nyilván neki is elmondta, mint ez idő tájt másoknak is: ha visszatérnek az alig néhány éve még tömegesen alkalmazott módszerek, elég lesz fogolyként csak annyit látnia, hogy a nyomozók megállnak a kisfia mögött, vagy csak zsarolják a fiával, s máris bevallana annyi rablógyilkosságot, amennyit parancsolnak.
A fegyveresek vasárnap délután távoztak, s a ház népe már szerdán, esetleg csütörtökön (21-én vagy 22-én) reggel útnak indult. Az utat Magos és munkatársa, Vidacs György szervezték a Soroksári Tangazdaság lehetőségeit kihasználva. A tangazdaság teherautója a fuvarlevél szerint takarmányért ment egy határ menti szövetkezetbe. A teherautó ponyvával letakart platóján tizenhatan utaztak (az Aczél családdal együtt lettek volna húszan): Gimes Miklós felesége, fia, húga, az ő három gyermeke és még három család Gimesék, illetve Gimes Miklós édesanyja, dr. Hajdú Lili baráti köréből. A teherautót elkísérte a tangazdaság személygépkocsiján Magos és Vidacs is.
Gimes Miklós ki sem mozdult a fővárosból. A róla szóló legelterjedtebb legenda mégis az, hogy kivitte a családját Bécsbe, de hiába könyörögtek neki, mégis visszajött a biztonság és a szabadság földjéről a halálos veszedelembe. Így tudják olyanok is, akik ezekben a hetekben találkoztak Gimessel: Nagy Balázs,[73] Földes Péter,[74] Fekete Sándor,[75] Réz Pál, Lator László. Ez a legenda máig él, pedig azt valamennyi szemtanú cáfolja. Földes Péter a Gimest bújtató Félix Zsuzsára (Éger Miklósnéra), Réz és Lator pedig magára Gimesre hivatkozik. Igaz, hogy ők ketten csupán néhány szót váltottak Gimessel a Szabadság téri tüntetés forgatagában a szabatos fogalmazásra kevéssé, a félreértésre annál inkább alkalmas körülmények között, de azért mégis figyelembe veendő az a tény, hogy mindketten határozottan úgy emlékeznek, hogy Gimes azt mondta, a család kint maradt, de „én hazajöttem!”[76] Ha feltételeznénk is, hogy mindkét fültanú emlékezetében „hazajöttem”-re változott az „itthon maradtam”, akkor is nyitva marad az a kérdés, hogy mi volt ennek az oly széles körben elterjedt legendának a forrása. Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a forrás valóban maga Gimes. Gimes természetesen akkor sem önmaga legendáját írta, ha esetleg így volt, hiszen csak a halála emelte legendává ezt a dezinformációt. Környezetének ilyesféle dezinformálására több oka lehetett. Az egyik lehetséges ok az, hogy elterelje a figyelmet Magosról. Átmenni a határon a családdal, és visszatérni: ennek a tényállásnak a korabeli viszonyok között nincs büntetőjogi súlya, különösen nem ahhoz képest, amivel Gimest már nyilvános szereplései alapján amúgy is vádolhatják. Magosnak ilyesféle nyilvános „bűnei” nincsenek, Gimes joggal gondolta, hogy sógora letartóztatása a hatóságok számára nem különösebben fontos. Azért viszont nagy árat fizethet, ha kiderül, hogy csoportos disszidálást szervez az általa vezetett gazdaság teherautójával, személyautójával, hamisított fuvarlevéllel.
A másik lehetséges ok kevésbé prózai. Gimes gyenge eszközei között, amellyel az ellenállás fenntartásáért tehetett valamit, a személyes példánál erősebb nemigen volt. Gimes november végén, december elején önmagával, saját választásának felmutatásával is érvelt. A Bécsből való visszatérés valóban hatásos példa olyan ember esetében, akiről Kádár november 26-i beszéde után már mindenki tudhatta, hogy le akarják tartóztatni. Gimes, ha valóban a „hazatéréséről” beszélt, voltaképpen csak hatásosabb és konspiratív szempontból előnyösebb megfogalmazását adta egy valóságos ténynek, egy valóságos döntésnek. Hiszen ha másképp dönt, akkor valóban Bécsben lenne, biztonságban lenne. A valóságos döntés és az átfogalmazott döntés tétje és eredménye, tehát erkölcsi értéke azonos.
Gimes csak napszállatkor vette föl a bujdosó életformát. Napközben úgy tevékenykedett, mint akinek nincs mitől tartania. November 19-én, egy nappal azután, hogy a ráküldött vadászok visszavonultak, valószínűleg ugyanazon a napon, amikor a Petőfi Sándor utcában feleségét rávette az emigrációra (s mellesleg az Október Huszonharmadika első száma is megjelent), ott volt, felszólalt és radikális álláspontjával ismét felhívta magára a figyelmet a MÚOSZ ideiglenes választmányának ülésén. Élesen ellenezte, hogy az újságíró-szövetség tárgyalásokat kezdjen a kormánnyal, kezdeményezte, hogy menesszenek küldöttséget a Parlamentbe az őrizetbe vett Pethő Tibor érdekében, továbbá nyilvánosságra hozta, hogy őt is le akarják tartóztatni.[77]
Az ideiglenes választmány határozatának megfelelően a MÚOSZ háromtagú küldöttsége (Száva István, Vadász Ferenc, Bajor Nagy Ernő) felkereste Tömpe István belügyminiszter-helyettest azzal a petícióval, hogy Pethőt engedjék szabadon, és tekintsenek el Gimes letartóztatásáról. Tömpe azt válaszolta, hogy Pethőt ki fogják engedni, viszont Gimest le fogják tartóztatni.[78]
Ezt ismételten meg is kísérelték. Egy alezredesi rangban lévő orosz nyomozó ezekben a napokban parancsot kapott Gimes letartóztatására, s a mellé rendelt tolmáccsal megpróbálta megkeresni őt a városban. A tolmács, Téri Tamás visszaemlékezése szerint „szeretője” munkahelyén és lakásán, tehát a Rádióban és Halda Aliz társbérletében érdeklődtek utána, de nem tudtak meg semmit.[79]
Gimes letartóztatásának kérdése elhatott a legfelső szovjet pártvezetésig. Malenkov november 22-én azt jelenti Budapestről, hogy „egyelőre nincs letartóztatva… a felkelés kiemelkedő ideológiai vezetője, Gimes újságíró”. De: „A mieink és a magyar elvtársak folytatják ezen személyek felkutatását.”[80]
Tömpe István még tíz nappal később is a kutatás eredménytelenségére panaszkodik a Központi Bizottság plénumán: „…az Államvédelmi Hatóságnak az a része, amelynek az ellenforradalom ellen kellett volna küzdeni, nem volt erre képes, nem értett hozzá, csak a kommunisták üldözéséhez. Itt van pl. Gimes esete, aki többször az orrunk elől meglógott, és nem tudják megtalálni.”[81]
Egészen csodálatos, hogy tudott hősünk oly kevés elővigyázattal oly ügyesen bujkálni. Lehet, hogy a kádári vezetés, amely akkor még „csak” az uszító szónokot látta benne, s amely akkor még nem tudta, mit tegyen, mit tehet Nagy Imrével és szűkebb körével, szívesebben látta volna Gimest külföldön, mint börtönben, s a letartóztatási kísérletekkel és fenyegetésekkel inkább kiüldözni, mintsem begyűjteni akarták őt. Gimes jól értesült francia politikus barátja, Pierre Cot is úgy tudja, hogy Gimesnek a hatalom irányából is „tanácsolták”, hogy menjen külföldre.[82]
Gimest bizonyosan értesítették a Parlamentben járt kollégái arról, hogy Tömpe előttük is kilátásba helyezte a letartóztatását. Ő azonban ezen a napon is folytatta agitációs körútját. Józsa Péter lakásán november 20-án kora délután érdekes összetételű társaság gyűlt össze. Az összejövetelt valószínűleg elsősorban Herpai Sándor szorgalmazta, legalábbis ő hívta össze telefonon a résztvevőket. Herpai jelen volt a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom alakuló ülésén, tudott az illegális mozgalmi kísérletről, tudta, kik a vezetői, viszont ő maga nem vett részt benne, és szkeptikusan viszonyult hozzá. Másrészt tudott arról, hogy az illegális szervezkedésben részt vevőkhöz közel állók közül néhányan már szerepet vállaltak a kormány csapatában, mások hezitáltak, hova álljanak. Maga is ez utóbbiak közé tartozott, s hasznosnak vélte, ha a két út markáns képviselőit összehozza egymással, és ütközteti érveiket a hezitálók jelenlétében. Ott volt Gyenes Antal (az Ideiglenes Központi Bizottság tagja) és Tőkés Ottó az egyik oldalról, Ádám, Gimes és Magos az eltökélt ellenállók közül, Kardos, Józsa és Herpai a bizonytalanabbak közül.[83] Mondanunk sem kell: itt is, Ádám és Magos helyett is, Gimes vitte a szót, itt is nagyon élesen fogalmazott, itt is elmondta, hogy a Kádár-kormány nem konszolidálható, és elítélte azokat, akik Kádárék oldalán szerepet vállaltak. Gimes ekkoriban Fekete Sándornak hosszan sorolta azok neveit, akiket megpróbál(t) személyesen lebeszélni erről a szerepvállalásról. Feketét is biztatta, beszélje rá apját, Pest megye tanácselnökét, hogy mondjon le.[84] (Nem tudni, mennyi biztatás kellett ehhez Fekete Mihálynak, de mindenesetre lemondott.)
A beszélgetésre vonatkozó nyomozati anyagokból úgy tűnik, ez sem volt sikeres délután Gimes számára. Kardos, Józsa, Herpai, Tőkés egyaránt vitatta (ki ebben, ki abban, ki mindenben) az álláspontját, és inkább megijedtek, mintsem meggyőzettek Gimes radikalizmusától.[85]
Gimesnek még Józsa lakásán is az általános sztrájk a legerősebb érve amellett, hogy a Kádár-kormány nem konszolidálható, noha a sztrájk ekkor már korántsem általános. A Központi Munkástanácsnak a munka felvételét szorgalmazó első felhívása után bizonytalan, hullámzó sztrájkhelyzet jött létre. Sok helyen fölvették a munkát, sok helyen nem, másutt részleges sztrájkok voltak; a helyi munkástanácsok változatos megfontolások alapján hirdettek meg és függesztettek fel sztrájkokat, módosították az álláspontjukat, illetve módosult a helyzetük sokszor napról napra. Ráadásul a kormánnyal való tárgyalások és összeütközések sorozatában a Központi Munkástanács is fölújította, visszavonta, ismét fontolóra vette sztrájkfelhívását.
Kevés dolog izgathatta ezekben a napokban Gimest jobban, mint az, hogy merre mozdul el ez a bizonytalan helyzet. Ebből a szempontból döntő jelentőségűnek látszott a Központi Munkástanács által november 21-én (az országos munkástanács megalakulásának megakadályozása és a munkástanács-vezetők letartóztatása miatt) meghirdetett 48 órás sztrájk. A csepeli munkástanács helytelenítette a sztrájkot, s sztrájkellenes nyilatkozatukat a csepeli munkások józanságát dicsérő vezércikk kíséretében közölte a Népszabadság november 23-i száma. A kormány rájátszott erre a megosztottságra, és a csepeliek felhívására (is) hivatkozva nyomást gyakorolt a Központi Munkástanácsra, hogy fújja le a sztrájkot. Gimes minden tőle telhetőt megtesz, hogy ezt megakadályozza, de nem telhet tőle több, mint hogy ellátogat a Központi Munkástanács főhadiszállására az Akácfa utcába, a BKV központi épületébe, és Schurecz József vezérigazgatói szobájában (abban a szobában, amelyben négy hónappal azelőtt, Rákosi leváltásakor tótágast állt) beszél a Központi Munkástanács egyik vezetőjével (esetleg vezetőivel), s megpróbálja lebeszélni ő(ke)t a sztrájk lefújásáról.[86] Ez sem sikerül.
December első napjaiban Kádárék jelezték szociáldemokrata politikusoknak, hogy szívesen vennék, ha szerepet vállalnának a kialakuló nómenklatúrában. Ennek az ajánlatnak a megtárgyalására gyűlt össze Révész Ferenc lakásán (Victor Hugo utca 29.) néhány egykori szociáldemokrata vezető, Vajda Imre, Szurdi István, Dabronaki Gyula, Horváth Zoltán, Justus Pál és a házigazda. Gimes néhány nappal azelőtt arról igyekszik meggyőzni (sikertelenül) Feketét és Kendét, hogy Nagy Imre híveinek, miután önálló párt alakítására már nincs lehetőségük, a legális szociáldemokrata pártba kell belépniük. Ebben az ügyben Kelemen Gyulával is próbált beszélni, de ez valószínűleg nem sikerült.[87] Most Justustól vagy Horváthtól tudomást szerezvén a találkozóról, váratlanul, hívatlanul beállít, és megpróbálja a jelenlévőket éles szavakkal lebeszélni a Kádár-kormánnyal való együttműködésről. Kifejti, hogy a baloldali szociáldemokratáknak és a kádári MSZMP-vel szemben álló volt MDP-tagoknak közösen kellene pártot alakítaniuk Nagy Imre vezetésével. Ennek az alternatívának a realitásáról több mint egy héttel Nagy Imréék deportálása után természetesen senkit nem lehetett már meggyőzni.[88]
Nagy Imréék deportálása, november 22-e után a tárgyalásos megoldáshoz kapcsolódó remények részben elenyésztek, részben átváltoztak. Abban, hogy létrejöhet még a párbeszéd az elűzött vezetés és az importált vezetés között, kevesen hittek már november 22-e, de főleg Kádár november 26-i beszéde után, mely szerint Nagy Imre „elhatárolta magát” a magyar néptől, Magyarországtól, s ezzel az emberrel „nincs többé dolgunk”.[89] Ezzel szemben megmaradt és megerősödött az a remény, hogy a kormányt a tárgyalások felé vezető diplomáciai akciók bontakoznak ki, az addigi formájában nyilván fenntarthatatlan társadalmi ellenállás pedig intézményesül, központi intézményekben, az ellenállás szellemi elitjét összefogó Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsában és az ellenállás tömegerejét összefogó Országos Munkástanácsban testesül meg, stabilizálódik, komoly hatóerővé és tárgyaló féllé válik.
A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa a Nagy Imréék elhurcolása előtti napon, november 21-én alakult meg a Fészek Klubban. Ugyanezen a napon tesznek először (aztán még többször) kísérletet az Országos Munkástanács megalakítására. Ugyanezen a napon tárgyal Kéthly Anna New Yorkban Menonnal, az indiai kormány különmegbízottjával India diplomáciai közvetítő akciójáról, amelyre két nappal azelőtt kérték fel Nehru elnököt magyar társadalmi szervezetek.
Ha már november 19-én is vakmerőség volt Gimestől a MÚOSZ-választmány nyilvánossága előtt mutatkozni és kezdeményezőként föllépni, egy héttel később még sokkal inkább az volt. Márpedig ő november 26-án délelőtt is megjelent a MÚOSZ elnökségi ülésén. Ő kezdeményezte és szövegezte a Nagy Imréék elhurcolása elleni tiltakozó nyilatkozatot annak a Pethő Tibornak a tanúvallomása szerint, akinek az érdekében egy héttel korábban kezdeményezett és szövegezett tiltakozást. Az a Boldizsár Iván pedig, akinek érdekében Gimes Kádárt akarta és Aprót állt módjában telefonon ledorongolni, a MÚOSZ főtitkárával elintézte, hogy a tiltakozást ne továbbítsák.[90]
Ennek a napnak az estéjén nevezte ki Gimes Miklóst az ellenállás élére rádióbeszédében Kádár János: „Az ellenforradalmárok pontosan tudják, hogy mit cselekszenek. De nehéz feltételezni az ellenforradalmárok kezére játszó, olyan eszüket vesztett uszítókról is, mint Gimes Miklós, Sándor András és más, hozzájuk hasonló személyekről, hogy ne tudnák, mit cselekszenek? Ők tudatosan az ellenforradalom szekerét tolják, s ezért ne sértődjenek meg, ha mi kénytelenek vagyunk ennek megfelelően eljárni velük szemben.”[91]
Ez a rádióbeszéd fordulatot mutatott a kádári vezetés retorikájában. Ekkor vált, illetve Kádár ekkor tette nyilvánvalóvá, hogy – a korábbi nyilatkozatokkal szemben – tömeges megtorlások lesznek. Az „ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók” közül, akiket Kádár szavai szerint kivétel nélkül felkutatnak, ártalmatlanná tesznek és bíróság elé állítanak, a miniszterelnök csupán két „eszét vesztett” személyt jelöl meg név szerint, Gimes Miklóst és Sándor Andrást. Csak nekik tesz személyre szóló ígéretet a letartóztatásra.[92]
Ezután már a MÚOSZ mégiscsak tiltakozik, immár nem csupán Haraszti Sándor és Losonczy Géza elhurcolása ellen, hanem „Gimes Miklós ügyében”, tehát letartóztatásának szándéka ellen. Ezt Horváth Zoltán a Gimes letartóztatása előtti napon jelenti be a MÉFT sajtó, irodalmi és művészeti bizottságának ülésén.[93]
Ettől a pillanattól kezdve Gimes gyakorlatilag az ország legszélesebb nyilvánossága előtt körözött személy, akinek a letartóztatására az ország vezetője mintegy kötelezettséget vállalt, s akinek a letartóztatása ezek után már semmiképp nem maradhat el, hacsak sürgősen el nem hagyja az országot. Hogy mennyire sürgősen kellene elhagynia az országot, azt jelzi, hogy a másik megnevezettet, Sándor Andrást a beszéd után egy-két nappal már le is tartóztatják. Gimes ismerősei körében ekkortól minősül igazán abnormális ténynek az, hogy ő még itthon van, nem is kíván elmenni, hiába kapacitálják,[94] s ekkor alapozódik meg az önmagát letartóztattatni akaró hős legendája. Kende és Fekete a beszéd elhangzása után megpróbálják rávenni Gimest, hogy hagyjon fel minden addigi tevékenységével, sőt az lenne a legjobb, ha el is tűnne a fővárosból.[95]
De nem tűnik el, hanem egyéb teendői mellett a Menon-akcióval foglalkozik.
Nem tudjuk pontosan, milyen szerepet kapott Gimes ebben az akcióban. Kende Péter valószínűsíti, hogy még a Menonnak átadott kibontakozási tervezet fogalmazásában is részt vett,[96] de nem ismerünk olyan forrást, amelyik ezt megerősítené, s a körülmények is arra utalnak, hogy a Bibó által írt alapszövegen csak a csatlakozó pártok, szervezetek vezetői módosíthattak.
Gimesnek az angol fordítás elkészítésében volt inkább szerepe. Magos Gábor részt vett a csatlakozó nyilatkozatok beszerzésében, a dokumentumot átadó küldöttség megszervezésében, és ő gondoskodott a szöveg lefordításáról is. Kézenfekvő volt, hogy a magyar szöveget fordításra sógorának adja át, aki maga is jól tud angolul, és sok fordítóval dolgozik, illetve dolgozott együtt a Corvina Kiadónál. Gimes december 4-én, a letartóztatása előtti napon adja vissza a szöveget sógorának az angol fordítással együtt.[97] Csak találgathatjuk, ki(k)nek a munkája ez a fordítás. Magos feltételezi, hogy Gimes a legkevesebb kockázattal járó megoldást választotta, és maga fordította le a szöveget.[98] Lehetséges. Környezetének ismert személyiségei közül ekkor talán (a szintén poliglott és szintén a Corvinánál dolgozó) Justus Pállal lehetett leginkább olyan bizalmi viszonyban, hogy a fordítás munkáját átadja neki vagy megossza vele.
Magosnak eredetileg az lett volna a feladata, hogy összegyűjtse és a helyszínre szállítsa a MÉFT háromtagú delegációját és az átadandó dokumentumot. Keresztúry Dezső azonban az utolsó pillanatban visszalépett a delegációban való részvételtől, így Markos György és Pais Dezső mellett Magos Gábor lett a harmadik tagja annak a küldöttségnek, amely december 5-én délelőtt találkozott a három indiai diplomatával, Menonnal, Koshlával és Rahmannal.[99]
Nem tudjuk, hogyan, de Gimes is eljutott Menonhoz. Mindenesetre nem az ismert, hivatalos és félhivatalos delegációkkal. Ezekben a napokban nem volt ember Magyarországon, akinek a lépéseit több megfigyelő szempár követte volna, mint a Menonéit, s akivel egy bujdosónak kevésbé lett volna ajánlatos találkoznia, mint vele. De éppen mert ilyen fontos volt, illetve akkor annak tűnt, Menon látogatása, Gimes nem maradhatott távol.
December 5-én délután, néhány órával azután, hogy a MÉFT delegációja átadta a kibontakozási tervezetet, és néhány órával azelőtt, hogy Gimest letartóztatták, Menon Gimes társaságában jelent meg a Szabadság téri tüntetésen. Ezekben a napokban, a szovjet megszállás első hónapfordulóján egymást érik a tüntetések, s azokon több alkalommal megjelennek az indiai diplomaták is. Az előző napon Menon Göncz Árpád társaságában szemléli meg a Hősök terén a nőtüntetést. Aznap kora délután Rahman jelenik meg a Bercsényi utcai diákotthont körülvevő tömegben. Menont egy küldöttség értesíti az Egyesült Államok nagykövetsége előtt folyó tüntetésről (talán ezzel a küldöttséggel sikerült hősünknek Menonhoz eljutnia). Menon régimódi, elegáns autóval, s az autó hágcsóján Gimessel érkezik meg a Szabadság térre. „Elhoztam Menont…, hogy megnézze, mi van itt” – mondja Gimes Réz Pálnak és Lator Lászlónak, akik a közelébe sodródnak a tömegben, s akik látván őt, az adott helyzetben leglogikusabb kérdéseket teszik fel: „Megőrültél? Mi lesz veled? Le fognak csukni. Miért nem mész el innen?” Már említettük, hogy Gimes ekkor beszélt Réz és Lator emlékezete szerint arról, hogy a családja már kint van, de ő hazajött. Azt viszont még nem említettük, amit ehhez hozzáfűzött: „Dolgozni akarok, amíg annyit nem teszek, hogy fölakasszanak érte.”[100] De ez a kijelentés, ha el is lehet képzelni, hogy sajátos helyzetben, sietős fogalmazásban így elhangzott, semmiképp sem jellemző Gimesre.
Gimes Miklós búvóhelyeiről viszonylag pontos képet nyújthatunk. November 19-től december 5-ig 17 napról kell számot adnunk. Az információkat összesítve nyolc szálláshelyen minimum 14, maximum 21 éjszakát kapunk. Tehát valószínűleg nem voltak más szálláshelyek azokon kívül, amelyekről tudunk.
A bujdosás kezdeti szakasza a Haldával közeli barátságban lévő és még a német megszállás idejéből gazdag bujtatói és bujdosói tapasztalatokkal rendelkező Gobbi Hildához kötődik. Az ő Pázsit utca 6. sz. alatti házába költözött át Gimes Haldával november 19-én. Hősünk itt néhány napig a pocaknövesztésre legalkalmasabb életformában él. Későn kel, Gobbi kitűnő konyhája táplálja, kitűnő házvezetőnője dédelgeti, és kitűnő barátaival (a Babits házaspárral, Básti Lajossal, Ilosvay Katalinnal, Temessy Hédivel stb.) kiegészített kitűnő társasága szórakoztatja.[101]
Gimesnek is érkeznek ide látogatói, Magos (nyilván egyenest a határról megnyugtatni Miklóst a családja felől) és Lőcsei Pál, aki másokhoz hasonlóan megpróbálja rábeszélni hősünket, hogy meneküljön el.[102]
Gimes és Halda 24-ig maradnak Gobbinál, de Gimes valószínűleg nem aludt ott minden éjszaka, vallomása szerint legalábbis az öt éjszakából csak hármat töltött ott.[103]
November 24-ére megerősödött a gyanú, hogy a hatóságok tudnak Gimes ottlétéről, és figyeltetik a házat. Föltűntek a ház körül vissza-visszatérő, gyanús alakok, Gobbi meg volt győződve róla, hogy egyik kollégája, akivel telefonon beszéltek, jelentette Gimes búvóhelyét. A konspiráció egyébként sem lehetett olyan borzasztóan szigorú. Halda társbérlői például minden további nélkül útbaigazították a Halda után érdeklődő ismerőst.[104] Egy-két nap után még egy kevésbé forgalmas ház sem biztonságos, hát még a Gobbi-villa, ahol számos barát megfordul, ahova és ahonnan éjjel-nappal telefonálnak.
24-én este Gimes és Halda átmászik a ház mögötti kerítésen, és a Házmán utcán keresztül távozik.[105]
Gimes kihallgatása során a szökést követő három éjszakára, sőt a szökés napjának nappalára is a Napos utcai társbérletet jelöli meg szálláshelyeként[106] nyilvánvalóan más szálláshelyek helyett. Alkalmasint nemcsak azért, hogy azoknak a napoknak a szállásadóit védje, hanem azért is, hogy Gobbit védje, hogy Kádár rádióbeszédét jelölhesse meg a bujdosás kezdőpontjaként, s ahhoz képest a Gobbi-villa ne az ő Haldával megosztott búvóhelyének, hanem Halda vele megosztott vendégeskedő helyének minősüljön.
Van két olyan búvóhely, amelyet nem tudunk pontosan napokhoz kötni. Ezekhez hozzárendelhetjük azt a hat éjszakát, amelyeket nem tudunk pontosan búvóhelyhez kötni: a november 19–24-i periódusból azt a kettőt, amikor Gimes nem a Gobbi-villában aludt, a november 24–26-a közötti három éjszakát és még egyet (2-át vagy 3-át) december elejéről. Ezekből az éjszakákból tölthetett Gimes egyet-kettőt Kornai János édesanyjánál, pontosabban a rábízott szomszédos lakásban a Szent István körút 9. szám alatt (a Tátra utcával szemben),[107] valószínűleg hármat pedig unokahúgánál, Kende Évánál a Pannónia utcában. Kende Éva egyik éjszaka felébredt, és látta, hogy unokatestvére ül az ágyon és hallgatózik: „Lépteket hallok”, mondja. „Félsz?”, kérdezi Kende Éva. „Félek”, mondja Miklós.[108]
A november 27-ről 28-ra virradó éjszakát Gimes régi Szabad Nép-es kollégájánál, Fónyi Gézánénál töltötte a Bocskai útról nyíló kis Dinnye utca 5. számú házában. A következő éjszakára Halda egyik barátnője ajánlott szállást, de ezt az ajánlatot a helyszínen könnyes szemmel visszavonta, miután anyja a lebukás lehetséges következményeinek taglalásával ráijesztett. Innen futottak át (a barátnő megvigasztalása után) a kijárási tilalom előtt még elérhető rokonhoz, Gimes másik unokahúgához, Gimes Ágneshez, aki férjével, Vargha Balázs irodalomtörténésszel és fiúgyermekeivel (majdani környezetvédő és rendszerváltó politikusokkal, Vargha Jánossal és Vargha Mártonnal) egy nagy lakásban lakott a Bocskai út 31.-ben.[109] Miklós arról mesél unokahúgának, hogy ha túléli ezt az egészet, antikváriumot nyit majd, ahol pástétomsütő is lesz, és nyugodtan ücsöröghetnek, olvasgathatnak a vendégek, az se baj, ha nem vesznek semmit.[110]
Három éjszakát töltött itt Gimes, december 1-jén távozott.[111] Halda kérésére rádiós kolléganője, Éger Zsuzsa, dr. Éger Miklós sebész felesége fogadta be őket újlipótvárosi lakásába (Kresz Géza utca 21.).[112]
A következő két éjszaka egyikét Gimes és Halda Molnár Miklóséknál töltötte a Móricz Zsigmond körtérnél (Himfy u. 6.).[113] Nemcsak bujdosni mentek oda, hanem búcsúzni is az emigrációba készülő barátoktól.[114]
A két éjszaka másikára Gimes minden valószínűség szerint ismét visszatért Kende Éváékhoz. Unokahúga emlékei szerint december elején járt ott, s igen rövid idővel a letartóztatása előtt távozott.[115]
December 5-ére virradó utolsó szabad éjszakáját Gimes ismét Éger doktoréknál töltötte. Innen majdnem maradt hangzó üzenetünk, de sajnos mégsem. Halda és Gimes felfedeztek a szobájukban egy magnót, és elhatározták, hogy mondanak rá valamit, de Halda rádiós tapasztalatai sem voltak elegendők ahhoz, hogy az akkor még egészen ritka hordozható magnó rejtelmes gombjai között kiismerje magát.[116]
A következő éjszakára Hajdú Lili barátai, Roboz Pál gyermekorvos és felesége, Groák Vera pszichoanalitikus várták Gimest a Fürst Sándor (Hollán Ernő) utcában. Ő meg is érkezett a Szabadság téri tüntetés szétoszlatása után. Kisvártatva a rendőrök is megérkeztek, és délután hat óra tájban letartóztatták őt.[117]
Gimes letartóztatása nem egyedi akció volt, hanem az értelmiséget érintő első tömeges letartóztatási akció része.
December 2-4-én lezajlik a KB háromnapos ülése, amelyen Kádár, Tömpe és mások ismét sűrűn emlegetik Gimest a legveszélyesebb ellenforradalmárok között.
A KB-ülés utáni napon beindul a gépezet. December 5-én mintegy kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot tartóztatnak le. Gimes egy egészen rövid feketelistáról sem maradhatott volna le, hát még az ilyen hosszúról. Gimes letartóztatása ezen a napon valóban csak akkor maradhatott volna el, ha idejekorán elmegy, vagy ha nem tudják kideríteni, hogy hol tartózkodik. Ám ha az előző napokban el is tűnt volna a hatóságok szeme elől (ami nem nagyon valószínű), a Szabadság téren, Menon kocsijának hágcsóján akkor is felfedezték és onnantól követhették volna. Tekintve, hogy előző napi szállásadóját, Éger doktort gyakorlatilag vele egy időben és kizárólag az ő bujtatása miatt tartóztatták le, biztosak lehetünk abban, hogy már az akciót megelőző éjszakán is tudták, hol alszik Gimes, és legalább reggel óta követték – követték volna Menontól függetlenül is.
A forradalomhoz kapcsolódó személyes tragédiák közül Gimes Miklósé az, amelyet kortársak, szemtanúk, barátok leginkább hajlamosak irracionális tényezőkhöz kötni. Nagyon is föltűnő volt (és föltűnő formában tűnt föl) az ő viselkedésének intranzigenciája. Az intranzigens közéleti némaság és passzivitás még sokáig ott volt az értelmiségi elit bevett viselkedési mintái között, az intranzigens cselekvésben, nyilvános beszédben és normaállításban azonban Gimes Miklós az eliten belül már letartóztatása előtt is meglehetősen és egyre inkább társtalanná vált. Ezt az ’56-ban is érzékelt egyediséget ’58 után kiemelte a halálos ítélet, amely ismét csak az egyik legkevésbé magyarázható eleme volt a megtorlás eseménysorának. Az értelmiségi elitből politikai és katonai vezetőkön kívül nem halt bele a megtorlásba más, csak Gimes Miklós, Földes Gábor és Brusznyai Árpád.
Gimes viselkedésének inkább a véleményformáló eliten kívüli ellenállásban voltak párhuzamai, abban a közegben, amelytől az elit nem várt olyan árnyalt, taktikus és bonyolult válaszokat az árnyalt és bonyolult helyzetre, mint önmagától. Könnyen megrajzolódhatott az a kép, hogy éppen a politikai helyzet józan és árnyalt leírására legalkalmasabb elemző cselekszik úgy, mint aki a legkevésbé képes erre. Bizonyára azért, mert a fölháborodás, az indulat átemeli őt a racionalitás korlátja fölött, szubjektivitása erősebb az objektivitásánál. Sokan vélekednek így. „Gimesnek nagyon sok érzelmi, szentimentális elem is vegyült a politikájába… ami gátolta az egyébként élesen látó és hidegen elemző Gimest” – mondja Nagy Balázs.[118]
A vélemények másik csoportja az erkölcsi imperatívuszt hangsúlyozza. Gimes tudta, hogy reménytelen, amit tesz, mégis tette, mert ezt követelték tőle, és minden más utat az árulás útjának minősítettek volna saját erkölcsi normái, a múltjával való szembenézés, a lelkifurdalás, a jóvátételi szándék, az általa régebben megbántottak és most fellelkesítettek sorsáért érzett felelősség. Gimes maga is ezt a magyarázatot hagyta Kende Péterre,[119] Lőcsei Pálra,[120] másokra: ha én most visszavonulok, elmegyek, senki se mossa le rólam azt, hogy mindig a kiváltságosok közé, mindig a napos oldalra törekedtem. A „miért tartott ki az ellenállásban?”, „miért maradt itthon?” kérdése utónézetből összeolvad. A második kérdésre ugyanazok a válaszok ismeretesek, mint az elsőre. (Kiegészülve kevéssé jóindulatú, magánéleti okokra utaló magyarázatokkal: „Hogy lehet az, hogy a Gimes Miklós egyszerre a magyar nemzet mártírja lett… azért, mert önfejű volt, azért, mert szerelmes volt, azért mert nem akarta otthagyni a nőt, és ezért ott maradt, és ebből ideológiát csinált… mi… átkerültünk a ló másik oldalára, addig kinyaltuk a Sztálin elvtárs seggét, és most a, mit tudom én, Nixon elvtárs seggét nyaljuk.”[121] Ezzel a fölvetéssel, egyebekről nem beszélve, már azért sem érdemes komolyabban foglalkozni, mert a szóban forgó szerelem érdekeinek nem a börtön kivárása, hanem a közös emigráció felelt volna meg. Egy nem kevésbé szenvedélyes szerelem sem volt elegendő 1954 végén ahhoz, hogy kint tartsa Gimest Párizsban, sem ’55 elején ahhoz, hogy a kijutás érdekében néhány hónapra lemondjon a véleményéről.)
Az előző tételezések többeknél úgy folytatódnak, hogy Gimes Miklós tudatosan választotta a halált, vagy ha tudatával nem is, dekadens lelkével azt kereste, szinte kiprovokálta, hogy megöljék. Tószeghy Erzsébet (Párizsban élő korábbi kedvese) az eseményektől távol inkább csak lélektani sorsértelmezéssel próbálkozik: „Gimes Miklós, amióta ismertem, folyamatosan meghalt… ifjúkorától kezdve kereste a halált. (…) …hazament bűnhődni, kereste a feloldozást a múltért… Nem tudott tovább élni, meg akart halni. Ha nem így lett volna, kijött volna.”[122] Lukácsy Sándor: Gimes „önsorsrontó módon szinte kiprovokálta a kivégeztetését, ilyen vezeklő szándékból, és hát leléphetett volna hetvenhétszer, figyelmeztették meg minden…”[123] Vásárhelyi Miklós szerint Szilágyi és Gimes „amikor rájöttek, hogy nem a népük szabadságáért harcoltak, nem a szocializmus varázslatos eszményéért, akkor azt az utat választották, amely egyenesen a halálhoz vezetett: azt mondhatnánk, hogy iszonyatos csalódásukban elpusztították magukat, erőnek erejével választották az akasztófát.”[124] Karinthy Ferenc is ebben a felfogásban rejti bele Gimes sorsát Várkonyi Artúr szövegébe (annak a regénynek a folytatásában, amelynek egykor Gimes volt az ideológiai lektora): „Ha az oroszok újra bejönnek, én az utolsó lélegzetemig harcolok ellenük. És ha már harcolni nem lehet, akkor az utolsó szavamig pörölök velük, és azokkal, akik hívták őket, akiket idehoznak. S csak úgy hallgattathatnak el, ezt a fejemre olvashatod, Gyula, lőjenek agyon vagy akasszanak fel, ez az én vezeklésem…”[125] Gimes Miklós ihlette annak a névtelen zsidó költőnek a figuráját is, aki Benedek István Gábor elbeszélésében, A komlósi Tórában azt mondja: „a példa miatt meg kell halnom. (…) Én Rákosi, Péter Gábor ellenében és sok más méltatlan zsidóért akarok meghalni.”[126]
Gimes személyes megnyilvánulásairól szóló emlékek közül a hozzátartozóké, Gimes Ágnesé, Kende Éváé, Halda Alizé inkább cáfolják ezt, a Réz és Lator emlékeiben élő, föntebb idézett párbeszéd („Dolgozni akarok, amíg annyit nem teszek, hogy fölakasszanak érte.”[127]) inkább mintha erősítené.
Fekete Sándor éppenséggel arra emlékszik, hogy Gimes még a letartóztatástól sem igen félt. Amikor Fekete figyelmeztette, hogy évekre is börtönbe kerülhet, azzal vágott vissza, hogy „hol lesznek ezek évek múlva? Nincs már nekik fél esztendejük sem, annyit pedig egy rozsdás kiblin is kibírok.”[128]
Ezek az emlékek akár együttesen is valóságosak lehetnek, csak le kell venni róluk azt a súlyt, amit a beszélő sorsa rájuk helyezett. Senki sem az öröklét iránti felelősséggel játszik végig minden kommunikációs helyzetet, amelybe belesodródik. Sem a Szabadság téren elhangzó, sem a Fekete Sándornak szóló mondatot nem kell pontos és autentikus szándékjelölő és helyzetjelölő mondatnak tekintenünk. Mindkettő fölfogható szituatív rögtönzésként, amelyet a kommunikációs szándék: az elszántság kisugárzása határoz meg.
Amennyire biztosak lehetünk abban, hogy Gimes Miklós tudta: a személyes szabadságát kockáztatja, annyira biztosak lehetünk abban, hogy nem tudta: az életét kockáztatja. Az előbbit Kádár jóvoltából az egész ország tudta, az utóbbit sem Kádár, sem más nem sejthette még. Hogyan lehetett volna előre látni azt a halálos ítéletet, amit még utólag, a megtorlás méreteinek ismeretében, a megtorlás normáihoz képest is nehéz megmagyarázni?! Akkor, amikor még egyáltalán nem zajlottak perek, még egyetlen kivégzés sem történt, még nem tartóztattak le tömegesen értelmiségieket, még nem vezették be a statáriumot, még szó sem volt arról, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják?! Gimes Miklós még azokért az illegális cselekedeteiért sem számíthatott halálbüntetésre, amelyekről egyébként joggal remélte, hogy az őt üldöző hatóságok nem szereznek tudomást róluk. Gimes csak ’57 nyarán szembesült a börtönben azzal a lehetőséggel, hogy a büntetőeljárást nem éli túl.
Ami az emigrációt illeti, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az értelmiségi elit emigránsai túlnyomórészt akkor emigráltak, amikor Gimes ezt már nem tehette. December 5-e előtt viszonylag kevesen mentek el. Kétségtelen, hogy a legmagasabb szintű fenyegetésekre való tekintettel Gimesnek több oka lett volna erre, mint másoknak, de mégiscsak a kevesek egyikeként kellett volna itt hagynia az országot. Akkor, amikor itthon volt még Kende Péter, Magos Gábor, Molnár Miklós. Később próbált emigrálni Fekete Sándor is. Nem ment el a vele együtt megfenyegetett Sándor András sem. Maradt és bevárta a börtönt Lőcsei, Obersovszky, Gáli, Déry, Háy, Márkus, Kardos stb. stb. Akkor kellett volna elmennie, amikor még lezáratlan, félbemaradt ügyek vártak rá, többek között olyanok, amelyekbe ő vitt bele másokat, amelyekben nem kevesen vitték vásárra a bőrüket: az Október Huszonharmadika, a Menon-akció.
Abból, hogy Gimes nem menekült el a börtön árnyékából, és nem menekült el Menon látogatása előtt, nem következik az, hogy nem menekült volna el a halál árnyékából, és nem menekült volna el Menon távozása és a lapkiadás ellehetetlenülése után, Magossal vagy Kendével egy időben. Nem tudhatjuk, hol lett volna az a pont, ahol az életösztön és az elszigetelődés megtöri hősünk mozgásának egyenes vonalát, de abban sem lehetünk biztosak, hogy lett volna ilyen pont. A feltételezések bizonytalan tartományában nem lehet összevetni az életösztön, az életszeretet erejét a Gimes életében érvényesülő következetesség erejével.
Jegyzetek
Gimes Miklós készülő életrajzának kissé rövidített és folyóiratközléshez alkalmazott részlete. Az életrajznak a Rákosi bukása és a forradalom bukása közötti hónapokkal foglalkozó részletei a Kritika október-decemberi számaiban jelennek meg.
[1] Interjú Magos Gáborral, készítette: Hanák Gábor és Kövér György, Történelmi Interjúk Tára, OSZK.
[2] Ember Judit: Menedékjog – 1956. Szabad Tér Kiadó, 1989, 140. o.
[3] Halda Aliz: Magánügy, kézirat, 457–458. o.
[4] Magos ötödikét vagy hatodikát jelöli meg a beszélgetés napjaként, de ötödikén Déryék még Weöres Sándornál voltak, csak hatodikán tértek vissza a lakásukba.
[5] Interjú Gimes Judittal és Magos Gáborral, készítette: Standeisky Éva, 1956-os Intézet, Oral History Archivum, 1993–1994, 98–99. o.
[6] Halda Aliz: Magánügy, 459–460. o.
[7] Interjú Gimes Judittal és Magos Gáborral, OHA, II. k., 167–169. o.
[8] Bibó István: Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. In: Bibó István: Válogatott írások. Párizs, 1979, 138-142. o.
[9] A kádári vezetésnek természetesen csak egy része – nehéz lenne meghatározni, mekkora része – tekintette valóságos célnak a november derekán deklarált és januárra végképp megtagadott célokat.
[10] Losonczy Géza feljegyzése az MSZMP Intéző Bizottságának 1956. november 11-i üléséről, MOL [Magyar Országos Levéltár] XX – 5 – h, 5. d., 35. k.
[11] Tánczos Gábor tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1958. január 20., MOL XX – 5 – h, 16. d., 18. k.; Tánczos Gábor és Bohó Róbert tanúvallomása, a Nagy Imre és társai per tárgyalásának gépirata, 1958. június 11. MOL XX – 5 – h, 27. d., 6. k.; Interjú Bohó Róberttel, készítette: Hegedűs B. András, OHA, 1987, 315-316. o.
[12] Többek között Józsa Péter, Kemény István, Beck András, Sós Júlia lakásán voltak ilyen jellegű összejövetelek.
[13] Fekete Sándor: A Hungaricus-história. Tekintet, 1989/3.
[14] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. január 30., MOL XX – 5 – h, 1. d., 4. k.
[15] Fekete Sándor kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. október 21., Tört. Hiv. V – 145 288/2.
[16] Gimes Miklós és Herpai Sándor szembesítésének jegyzőkönyve, 1957. július 27., MOL XX – 5 – h, 16. d., 18. k.
[17] Interjú Bohó Róberttel, OHA, 1987, 313–315. o.
[18] Fekete Sándor: Gimes Miklós mártíriuma. Tekintet, 1994/1-2., 155. o.; Pethő Tibor tanúkihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. február 12. és július 12., MOL XX – 5 – h, 16. d., 18. k.; Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1956. december 10., 1957. január 30., január 31., MOL XX – 5 – h, 1. d., 4. k.
[19] Marián István tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 10., MOL XX – 5 – h, 16. d., 18. k.
[20] Pozsár István tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 15., MOL XX – 5 – h, 16. d., 18. k.; Interjú Bohó Róberttel, OHA, 315–318. o.
[21] Gimes „megbízta Pozsár Istvánt, hogy rádióadót szerezzen be. Pozsár szerzett is a BRG-ből, amelyet egy orvostanhallgató hozott el neki, majd 2 darab R-30-as adót is szerzett a volt [Egyetemi] Forradalmi Bizottság raktárából. Erről a többiek nem tudtak, csak Pozsár, én és Szirmai Ottó, akivel Gimes Pozsáron és rajtam keresztül tartotta a kapcsolatot.” Bohó Róbert levele a szerzőhöz, 1998. szeptember 17.
[22] Pozsár István tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 15.; Pozsár István és Gimes Miklós szembesítésének jegyzőkönyve, 1957. augusztus 1., MOL XX – 5 – h, 16. d., 18. k.
[23] Uo.
[24] Pl. Geréb Sándor-Hajdú Pál: Az ellenforradalom utóvédharca. Kossuth, 1986, 183. o.
[25] 1956 Kézikönyve. II., Kronológia. Szerk.: Hegedűs B. András, Beck Tibor, Germuska Pál. 1956-os Intézet, 1996, 242. o.
[26] L. pl. Könczöl István összefoglaló jelentései Gimes Miklós ügyéről, 1957. április 25. és július 8., MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.
[27] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 25., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k; Bohó Róbert tanúvallomása, a Nagy Imre és társai-per tárgyalásának gépirata, 1958. június 10., MOL XX – 5 – h 27. d., 6. k.; Pozsár István kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 24., Tört. Hiv. O – 10.014.
[28] Márkus István kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. április 10., MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.; Kornai János tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. április 16., MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.; Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. április 23. és május 30., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.; Könczöl István összefoglaló jelentése Gimes Miklós ügyéről, 1957. április 25., MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.
[29] Interjú Kende Péterrel, OHA, készítette: Kozák Gyula, 1987, 386. o. L. még a korabeli telefonkönyv pártirodákra vonatkozó adatainak fotokópiáját, in: Az igazság a Nagy Imre ügyben. Századvég Kiadó, Nyilvánosság Klub, 1989, 103. o.
[30] Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. Tájékoztatási Hivatal, é. n., 131. o.; Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács. Akadémiai, 1969, 29. o.
[31] Nemes György: Bal-jobb, bal-jobb. Szépirodalmi, 1983, 188. o.
[32] Vida Ferenc: Perbe fogott ítélet. Az interjút készítette: Faragó Jenő, 1989, kézirat, 46., 93. o.
[33] Ezt és az ehhez hasonló szembetűnő helyesírási hibákat megtévesztési szándékkal hintették el a szövegben, hogy a hatóságok ne iskolázott újságírókat keressenek a lap mögött.
[34] Október Huszonharmadika, 1957. december 3.
[35] Pozsár István kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 24., Tört. Hiv. O. – 10.014.
[36] Interjú Fazekas Györggyel, készítette Hegedűs B. András, OHA, 400. o.
[37] Fekete Sándor: Vácott voltam Afrikában. 31. o.
[38] Interjú Kende Péterrel, OHA, 384-385. o.
[39] L. erről: uo., 388-389. o.
[40] Interjú Bohó Róberttel, OHA, 336. o.
[41] Interjú Pozsár Istvánnal, készítette: Hegedűs B. András, 1988, OHA, 122. o.
[42] Márkus István kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 10., MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.; Márkus István tanúvallomása, Nagy Imre és társai per tárgyalása, gépirat, 1958. június 11., MOL XX – 5 – h 27. d., 6. k.
[43] Lukács Imre kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 13.,Tört. Hiv. O – 10.986/1.; Pozsár István kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 17., Tört. Hiv. O. – 10.014.
[44] Könczöl István összefoglaló jelentése Gimes Miklós ügyéről, 1957. július 8., MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.
[45] Molnár Miklós: Egy vereség diadala. Educatio, 1991, 232. o.
[46] Interjú Kende Péterrel, OHA, 385. o.
[47] Az igazság a Nagy Imre ügyben. 96. o.
[48] Interjú Kende Péterrel, OHA, 386–387. o.
[49] Könczöl István összefoglaló jelentése Gimes Miklós ügyéről, 1957. július 8., MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.; Vádirat Nagy Imre és társai ellen, 1957. augusztus 10., MOL XX – 5 – h 5. d., 18. k.
[50] Nagy Imre és társai per ítéletének indoklása, MOL XX – 5 – h 24. d., 1. k.
[51] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. május 30., június 25., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.
[52] Litván György kihallgatási jegyzőkönyvei, 1958. október 21., 1959. február 14. Tört. Hiv. V – 145 288/3.
[53] Interjú Kende Péterrel, OHA, 386-387. o.
[54] Interjú Gimes Judittal és Magos Gáborral, OHA, 486-491. o.; Wie das Leben nach dem Fieber, dokumentumgyűjtemény, kézirat, 379-381. o.; Gimes Miklósné levele „Az igazság a Nagy Imre ügyben” kötet szerkesztőinek. In: Igazság a Nagy Imre ügyben. 1989, 14. o.
[55] A november közepén letartóztatott fiatal értelmiségieket, Krassót, Gyurkót, Oltványit, Andorkát stb. ekkor még nem sorolhatjuk az értelmiségi elithez.
[56] Fekete Sándor: Vácott voltam Afrikában. 29–30. o.
[57] Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, 1997, 61–63. o.; Wie das…. 382. o.
[58] Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. 1956-os Intézet, 1996, 126–127. o.
[59] Interjú Bohó Róberttel, OHA, 319., 332. o.; Interjú Pozsár Istvánnal, OHA, 123. o.
[60] Interjú Pethő Tiborral, készítette: Murányi Gábor, 1989, OHA, 613. o.
[61] Halda Aliz: Magánügy. 494. o.
[62] Gimes Miklósné levele „Az igazság a Nagy Imre ügyben” kötet szerkesztőinek. In: Igazság a Nagy Imre ügyben. 14. o.
[63] A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes testületeinek jegyzőkönyvei, I. k., 63. o.
[64] Fekete Sándor önvallomása, 1959. február 25., Tört. Hiv. V – 145 288/2.
[65] Pártay Tivadar kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 18. és Justus Pál kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 15., MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.
[66] Pártay Tivadar: „1956-ban a kisgazdapárt nem készített pártprogramot, nem volt időnk erre”, az OHA Hegedűs István által készített interjúja alapján, in: Pártok – 1956. szerk.: Kozák Gyula és mások, 1956-os Intézet, 1997, 40–41. o.
[67] Nagy Imre és társai per tárgyalásának gépirata, 1958. június 11., MOL XX – 5 – h 27. d., 6. k.
[68] A forradalom hangja. Századvég füzetek 3., Századvég Kiadó és Nyilvánosság Klub, 1989, 382. o.
[69] Nagy Imre levele Walter Romanhoz, 1957. április 6., in: Nagy Imre: Gondolatok, emlékezések. Szerk.: Rainer M. János, kézirat, 198. o.
[70] A levél teljes szövegét, valamint Gimes és Mihelić kapcsolatának bővebb történetét l.: Révész Sándor: Keresztút. Café Bábel, „Forradalom”, 1998. Tavasz, 73–89. o.
[71] Interjú Gimes Judittal és Magos Gáborral, OHA, 492. o.
[72] Halda Aliz: Magánügy. 490. o.
[73] Interjú Nagy Balázzsal, készítette: Hegedűs István, 1988, OHA, 198. o.
[74] Interjú Földes Péterrel, készítette: Hegedűs B. András és Kovács András, 1983 és 1988, OHA, 149. o.
[75] Fekete Sándor: Vácott voltam Afrikában. 31. o.
[76] Réz Pál és Lator László személyes közlése. Réz Pál ezzel kapcsolatos emlékeit idézi: Halda Aliz: Magánügy. 484. o.
[77] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1956. december 10. MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k. és Száva István tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 11. MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.
[78] Száva István tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 11. MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.
[79] Interjú Téri Tamással, készítette: Voszka Éva, OHA, 1987, 324–325. o. Téri Tamást 1957 januárjában államtitok megsértése címén letartóztatták és elítélték.
[80] Hiányzó lapok 1956 történetéből. Szerk.: Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin, Móra, 1993, 168. o.
[81] Az MSZMP ideiglenes testületeinek jegyzőkönyve I. k., Intera Rt., 170. o.
[82] Pierre Cot levele Ilja Ehrenburghoz, 1958., január 13., MOL XX – 5 – h 5. d., 17. k.
[83] Kardos László börtönírásai 1957-1963. Gondolat, 1992, 71., 85. o.; Józsa Péter kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 15. MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k. és Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 11., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.
[84] Fekete Sándor kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. december 12., Tört. Hiv. V – 145 288/2.
[85] Kardos László börtönírásai. 113-114. o.; Kardos László kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 13. MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.; Józsa Péter kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 15. MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.; Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 11., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.; Nagy Imre és társai per tárgyalási jegyzőkönyve, 1958. június 11., MOL XX – 5 – h 27. d., 14.
[86] Gimes Miklós tanúkihallgatási jegyzőkönyve Schurecz József ügyében, 1957. június 19., BM Levéltár, V – 150.016/3.
[87] Fekete Sándor kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. október 18., Tört. Hiv. V – 145 288/2.
[88] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. június 18., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.; Justus Pál kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 15., MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.
[89] Szabad Nép, 1956. november 27.
[90] Pethő Tibor és Boldizsár Iván tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. július 12., MOL XX – 5 – h 16. d., 18. k.
[91] Népszabadság, 1956. november 27.
[92] Uo.
[93] Jegyzőkönyv a Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács sajtó, irodalmi és művészeti bizottságának 1956. december 4-i üléséről, Tört. Hiv. 0. – 10.014
[94] Kende Péter: Az én Magyarországom. Osiris, 1997, 150. o.
[95] Fekete Sándor kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. október 18. és október 22. Tört. Hiv. V – 145 288/2.
[96] Kende Péter: Az én Magyarországom. 150. o.; Az átadott nyilatkozat szövege: Bibó István: Különbség. 1990, 124–130. o.
[97] Interjú Gimes Judittal és Magos Gáborral, OHA, külön interjú Magos Gáborral a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalomról, 9. o.; Wie das… 391–392. o.
[98] Magos Gábor személyes közlése.
[99] Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. 161. o.; Wie das… 395–396. o.
[100] Réz Pál levele Halda Aliznak, idézi: Halda Aliz: Magánügy. 483–484. o.; Réz Pál és Lator László személyes közlése.
[101] A Gobbinál töltött napok részletes leírását l. Halda Aliz: Magánügy. 514–523. o.
[102] Lőcsei Pál személyes közlése.
[103] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. április 24., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.
[104] Halda Aliz: Magánügy. 517. o.
[105] Uo. 523. o.
[106] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. április 23., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.
[107] Interjú Kornai Jánossal, készítette: Hanák Gábor, Kövér György, Történelmi Interjúk Tára, OSZK.
[108] Interjú Kende Évával, készítette: Hanák Gábor, Kövér György, Történelmi Interjúk Tára.
[109] Halda Aliz: Magánügy. 529–530. o.
[110] Wie das…, 398. o.
[111] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. április 23., MOL XX – 5 – h 16. d., 17. k.
[112] Uo.; Dr. Éger Miklós kihallgatási jegyzőkönyve, 1956. december 6. MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.
[113] December 2-át erősíti meg: Wie das…, 397. o.; december 3-át: Molnár Miklós: Emigrációban. Kritika, 1994/10.
[114] Halda Aliz: Magánügy. 528–529. o.
[115] Interjú Kende Évával, Történelmi Interjúk Tára.
[116] Halda Aliz: Magánügy. 536–537. o.
[117] Gimes Miklós kihallgatási jegyzőkönyvei, 1957. február 4. MOL XX – 5 – h 1. d., 4. k.
[118] Interjú Nagy Balázzsal, OHA, 198. o.
[119] Interjú Kende Péterrel, OHA, 398. o.
[120] Lőcsei Pál személyes közlése.
[121] Interjú Aczél Tamással, készítette: Tóth Pál Péter, OHA, 91. o.
[122] Tószeghy Erzsébet: Emlékek Gimes Miklósról. Irodalmi Újság, 1978/5–6.
[123] Interjú Lukácsy Sándorral, készítette: Rainer M. János, OHA.
[124] Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben. Szerk.: Tóbiás Áron, Szabad Tér, 1989, 67. o.
[125] Karinthy Ferenc: Budapesti ősz. Szépirodalmi, 1982, 195. o.
[126] Benedek István Gábor: Az elégett fénykép. Magyar Könyvklub, 1997, 281. o.
[127] Halda Aliz: Magánügy. 483–484. o.
[128] Fekete Sándor: Vácott voltam Afrikában. 31. o.