„Nehéz a sorsa az ex-fideszesnek” – sóhajtott régi barátom, akit az utóbbi négy-öt évben ritkábban látok –, és az ebédlőasztalhoz fáradt egy szombat esti összejövetelen, hogy töltsön magának némi Chardonnay-t. Munkahelyén valami titkos kormányzati ökölnek gondolják, pedig azok ott évek óta a köszönését sem fogadják. Élménye nem sajátlagos, általános panasz, snassz lett a fideszes múlt, magyarázkodni kell, annak idején más volt, de a jelen fénytörése rávetül a daliás időkre is, a helyzet nem egyszerű – derül ki többektől.
Fogalmazzunk így: „érettségi találkozónk” volt, egykori Fidesz-csoportom alakult tíz éve, ez alkalomból jött össze a néhai tagság. Értelmiségi tömörülés volt egykoron, az 1990-es választások után emlékeim szerint már nem működött a csoport, tagjai szociológusok, közgazdászok, akkor fiatal kutatók mindahányan. Eper utca 56. volt a csoport neve, mert földrajzilag e helyt, a XII. kerületben voltak a csoportgyülekezők, de a véletlenszerűség szimbolikája is sokaknak tetszett, az ötvenhatos-hatvannyolcas hangulat. A korai években szép karriert futott be a társaság, tagjai közül sokan szakértők, tanácsadók lettek, innen került ki a parlamenti bizottsági alelnök az első ciklusból, a fideszes főpolgármester-jelölt ’90-ből, az egykori sajtószóvivő, és ebből a csoportból került ki az első szabad választások komplett fideszes imidzs-teamje. A mai Fidesz – MPP mellett maradtak közül van a volt csoporttagok között miniszterelnöki hivatali gazdasági szakértő, majdnem-pénzügyminiszter, konzervatív-liberális politológus, valamint maga az Országgyűlés elnöke. Az egykori csoport többsége azonban pártelhagyó, az utóbb felsoroltakat leszámítva kevesen adták 1998-ban első fordulós szavazatukat a Fidesz jogutódjának (Fidesz – MPP), már 1994-ben is máshová szavaztak (általában a szabaddemokratákra). Akik 1998-ban a Fidesz – MPP-re szavaztak, azok is racionálisan és nem érzelmi alapon vagy párthűségből tették: nem akarták az MSZP-t hatalomba segíteni, így a második fordulóban biztos nem szavaztak a kieső szabaddemokrata helyett a szocira, de az igazán racionálisak már az első fordulóban kihagyták az SZDSZ-re szavazás pótcselekvését.
Épp tíz éve, hogy egy angliai ösztöndíj során írt eszmetörténetinek szánt tanulmányocskámnak sikerült publikációs terepet találnom. 1988 elején fogtam munkához, Koestler Artúr élete és műve izgatott akkoriban – izgat persze ma is, hiszen a század első nyolcvan évének a karikatúráig fokozottan paradigmatikus közép-európai életútja az övé –, önéletrajzi könyveiből, s főként a The God That Failed című, általa kezdeményezett és szerkesztett viviszekcionista vallomáskötetből próbáltam meg kihüvelyezni a nyugati baloldali értelmiségiek kommunistaságát és az elfordulást, exkommunistaként vitt későbbi szerepüket a hidegháborúban. Olvastam, kutattam, megírtam, voltam vele valami konferencián Finnországban – a tanulmányok írásának elsődleges célja a tudományos turizmus elősegítése –, majd a hazai publikációban gondolkodtam. Egy évvel korábban egy kicsit hasonló írásommal végigrobogtam az összes szóba jöhető magyar folyóiraton, a teljes kulturális sajtón, mintegy próbaképpen is, sokan dicsérték az írást, de senki sem vállalta a közlést, mondván 1. komcsizik, 2. barátságtalan hangot üt meg a népi írókkal szemben, így aztán Párizsban jelent meg, az Irodalmi Újságban. Hasonló kálváriára készültem az új esetben is, de az első hely, ahová bekopogtam, a Századvég című folyóirat azonnal vállalta a közlést. Többször találkoztam a szerkesztőkkel, például Varga Tamással és Kövér Szilárddal, akik helyes, kedves fiúk voltak, később felhagytak a folyóirat-szerkesztéssel, és a Fidesz környéki gazdasági és cégügyek kapcsán szereztek maguknak szolid, ám nem egyöntetűen magasztalt hírnevet. Rajtuk kívül még egy szerkesztő foglalkozott a dologgal, Orbán Viktor nevű, aki személyes közlése szerint bírta a dolgozatot, ám az nem tetszett neki, hogy egy appendixben a Hódolat Katalóniának, illetve esszéinek és kisebb újságcikkeinek tükrében az 1937-es barcelonai POUM-milicista George Orwell álláspontját is taglaltam a kommunizmustól való elfordulások variációi között. „Hogyan kerül az orwelli csizma a God That Failed asztalára?” – kérdezte Orbán szerkesztő a maga, akkor még nem ismert, azóta megszokott, roppant energikus, ám kevéssé szubtilis és leegyszerűsítő stíljében. Az Orwell-appendixet Orbán redaktor önhatalmúlag kihúzta a Századvég-közlésből, de egy darabig még ünnepelt szerzőnek számítottam, amennyiben a szerkesztők Közép-Európa- és népi-urbánus tematikájú körkérdésükben is kikérték kósza véleményemet. Koestler számos autobiográfiája azóta megjelent magyarul (Nyíl a végtelenbe; A láthatatlan írás; A Föld söpredéke; Párbeszéd a halállal) legfőképpen az Osiris (korábban: Századvég) Kiadó jóvoltából, s néha tetszelgem magamnak azzal, hogy a Századvég köreiben én írtam először Koestlerről, így talán egy kicsit hozzátettem ahhoz, hogy a század legnagyobb (de mindenképpen legnagyobb hatású) magyar írója megjelent az anyanyelvén.
Az a furcsa érzésem támadt ezen az „érettségi találkozón”, hogy a mai kocsma mintha rímelne egykori dolgozatomra, hogy az Eper utcaiak megmaradt fideszes kisebbsége mellett ex-fideszes lett a többség, mely persze egymással is vitában van, hiszen az eltávolodás egyáltalán nem egyszerre történt, más és más okok indokolták, és az aszinkron egy csomó értelmezési különbséget, eltérő bibliamagyarázatot eredményez. Ami közös: azonos korosztály, egy generáció, ötvenhat után születettek, akiknek hatvannyolc zsenge gyermekkori emlék vagy még az sem, a lengyel másfél év szabadság az eszmélés ideje, a nyolcvanas évek ellenzékisége, a repülő egyetem és a szamizdat, a szakkollégiumi, kutatóintézeti reformviták a politikai szocializáció kora, és természetesen ennek a korosztálynak a rendszerváltás a nagy, meghatározó politikai élménye.
Már abban a boldog korban, 1988-89-ben is volt sok idétlen heherészés, tréfálkozás a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetével, hogy, haha, Krátkij kursz; most még klassz minden, de majd néhány év múlva lesznek a csisztkák, te leszel a Jagoda, te meg a Jezsov, te meg konkrétan úgy fogol kinézni a cvikkerrel, mint Lavrentyij Berija. Pártot csinálni, hehe, hivatásszerűen politizálni, az persze egy piszkos-büdös tevékenység, frakciózás lesz, árulók és ál-árulók, leszámolások és párttörténelem-hamisítás. Lesz Győztesek Kongresszusa, jégcsákány, Bjelomor-kanal, ahol a másodlagos mahorkafüst és a harmadlagos frissességű szardínia is az élettől kapott nagy ajándék. Viszonylag friss tudás volt ez akkor, senkit nem kergettek az asztal körül a nyolcvanas évekig – míg az Eper utcaiak jelentős része heti rendszerességgel Szabó Miklósba nem botlott –, ha nem tudta álmából felverve a GULAG történetét citálni.
A God That Failedben az amerikai Louis Fischer az 1921-es kronstadti matrózfelkelés metaforájára adja meg a kommunizmusból való kiábrándulás kronológiáját. A matrózokat leverő bolsevik hatalomból kiábrándultak az anarchisták (Emma Goldman, Alexander Berkman), aztán a Sztálinnal hatalmi harcba keveredett trockisták, a baloldali ellenzék, majd Zinovjev, Kamenyev, később Radek, Buharin, a Vörös Hadsereg tábornoki kara, élén Tuhacsevszkijjel, boldog és boldogtalan. A Párt politikájának fordulatai pedig a (külföldi) kiábrándulók Kronstadtjait szaporították. Az Eper utcai beszélgetés – mert ott gyűltünk ám össze megint, az Eper utca 56.-ban – a fideszes Kronstadtokat is megpróbálta összegezni:
1. Kronstadt: voltak a korai eltávozók, a Fidesz anarchistái, a Munkáscsoport, az önigazgató és bázisdemokratikus „puccsisták”, a belső párt és a „pártértelmiség” által kártékonynak és veszélyesnek látott lesajnáltak. 1988. november 7-én a nemzetközi sajtót is megjárta a Fidesz Munkáscsoportjának söprögetési akciója a Vörösmarty téren, akik munkával ünnepelve követelték, hogy a NOSZF helyett március 15-e legyen állami ünnep. Talán nem véletlen, hogy nem a Magyar Nemzetben jelent meg az a keserű interjú Kollár Erzsébettel, a Munkáscsoport tagjával, ami a tizedik évfordulón készült. (Elsöpörték november 7-ét. T. P. Á. Népszabadság, 1998. november 7.) Idézem: „Mi a Fidesz akkori programját vállaltuk, azt, hogy munkásjólét, nemzeti jólét, liberális politika, sajtószabadság. Bántanak a be nem váltott ígéretek, becsapottnak érzem magamat. Nem kérném én számon a ’88-as programot, ha nem az ellenkezőjét csinálnák! A Fidesz zászlaján a Kossuth-címer volt. Kikerült a címer, kikerült a munkáscsoport, liberális pártból polgári (akármit is jelentsen ez – VBA) párt lett. Folytassam? Nem mi hagytuk el a Fideszt. Mondhatnám azt is, hogy az álmainkat sírom vissza, amit a karrieristák leromboltak.” Ezt olvasom a régi dolgozatban: „Az anarchisták romantikus forradalmárok voltak, ennélfogva nem jutottak semmire. A forradalom fegyelem nélkül káosz. Túl sok diszciplínával viszont maga a halál.” A fideszes Munkáscsoportban, Közvetlen Részvétel Frakcióban nemcsak romantikus forradalmárok voltak, mert nyíltak innen utak nemcsak Krassó Györgyhöz és a Magyar Október Párthoz, de a MIÉP-hez is.
2. Kronstadt: talán nem szerénytelenség, ha az értelmiségi kritikát, 1991-től a Fidesszel szemben egyre gyakrabban, egyre élesebben megjelenő intellektuális bírálatokat összekapcsoljuk a Magyar Narancs és a Fidesz között folyamatosan növekvő távolsággal. Ez egy hosszú történet, mely szétfeszítene minden jelenleg fennálló keretet, de ezét a kis cikkecskéét bizonyosan, úgyhogy diónál dióbb héjban. 1989 és 1991 között, ha volt médiakedvence a szélesebb értelemben vett magyar értelmiségnek, akkor az a Fidesz volt. Még azok is, akiket elijesztett Orbán Nagy Imre újratemetésén mondott beszédének radikalizmusa, vagy magukra vették Németh Zsolt „a kommunistákat bele kell döngölni az agyagba”-dumáját, meghatódtak Deutsch prágai bebörtönzésétől vagy Fodor okos, nyugodt hangvételű nyilatkozataitól. Még ha inkább az MDF-re, az SZDSZ-re, az MSZP-re is szavaztak az első választáson, sokan egy szebb jövő ígéretét látták az új politikusgenerációban. Az új politikusok pediglen eleinte Új Politikát (New Politics) csináltak, rímelve a német Zöldek korai korszakára, a lengyel Narancs Alternatíva nyolcvanas évek végi politikai groteszkjére, és persze számos hatvanas évekbeli kezdeményre. A Magyar Narancs szerkesztői a ’90-es választások idején – önképük és -hitük szerint – függetlennek tudták magukat, enyhe kritikát ugyan megengedtünk a Fidesszel szemben is, pedig virtigli pravdás bolsik voltunk, hiszen amilyen elánnal ekéztük a többi pártot, ahhoz képest a Fidesszel szembeni szotyorgás csak arra volt jó, hogy folt ne essék a jó ízlés ingmellén. A választás után ennek tarthatatlanságát a szerkesztők is érezték, el lett válva a Fidesztől, dokumentum született, anyagi etcetera követelések nincsenek, a Deutsch írta alá. ’91-ben beszéltem én személy szerint a Kövér Lászlóval – asszem akkor utoljára –, jelentősen ki volt akadva, hogy mi az éles nyelvünkkel, a kormányzat kritikájával akadályozzuk a Fidesz normális politikai kapcsolatokra törekvését a jobboldal pártjaival. (Kövér volt az első kiadója a Magyar Narancsnak, ha emlékezetem nem csal meg, akkor nemrég egy interjújában élete legsötétebb fejezetének tartotta ezt, melyet szeretne elfeledni.) ’92-ben már névváltoztatásra igyekezett a Magyar Narancsot kényszeríteni a Fidesz, és a lap sem nagyon fogta vissza magát. Pedig ez még egy olyan időszak volt, hogy 1992 elején, a pécsi kongresszuson Orbán Viktor – dacára az Antall Józseffel rendszeresen folytatott, a párton belüli és kívüli liberális körökben rosszallással tekintett telefonbeszélgetéseknek – a kormány politikáját még „elszabadult úri pimaszságnak” nevezte.
3. Kronstadt: az egész szerencsétlen 1993-as év, a debreceni kongresszus, a székházügy, a Fodor-ügy. Persze ez sem volt előzménytelen. A székház-manipulációról mit sem tudók is nehezményezték, hogy fideszes gazdasági emberek miért Kollár K. Attila MDF-pártpénztárnokkal vannak sülve-főve, hogy az „Andrássy út 105.”-ként ismert tünetcsoport – egy fideszes ingatlan, abban az időben a későbbi Mahir-vezér, Tóth Béla, valamint Simicska és Gansperger bázisa – miért nem kerül emberi módon rendezésre, hogy vezető parlamenti politikus miért mond olyat a dolgok menete miatt aggódó irodavezetőnek, hogy „látott már olyat a világtörténelem, hogy valakit elcsap a csuklós busz”. Debrecenben a küldöttek leszavazták a Fodor Gábor és Hegedüs István fémjelezte pártellenzéket, megindult a kiszorítósdi, ’93-ban Fodor, Ungár Klára és Molnár Péter, néhány hónappal később pedig Hegedüs és Szelényi Zsuzsa távozása.
4. Kronstadt: 1994-es kampány tervezésekor, még a beindítás előtt Orbán akkori tanácsadói óvó intelmeiket küldték levélformában a pártelnöknek (Novemberi Memorandum): süket fülek, elhidegülés és úgyszólván az ebrúd. (Később néhány tanácsadó visszaszivárog.) Az elbaltázott kampány a Fidesz legnagyobb válságához vezetett, finn hokimeccs, kvázi-visszavonulás, meg persze újabb nagyra törő tervek szövése. Ehhez persze tovább kellett menni egy már megkezdett úton („összenőtt, ami összetartozott”; az SZDSZ mint Aczél-szárny), verbálisan és valóságosan 180 fokossá kellett teljesíteni a fordulatot. Az 1994-98-as időszak négy év edzőtáborozás volt, új bázis szervezése, a jobboldalon keletkezett hatalmi vákuum hidegfejű kitöltése, hosszú menetelés a nacionalista sztyeppén át, az egykori MDF-es értelmiség magukhoz cukrosbácsizása és totális lenyúlása, az élcsapat (nincs még egy olyan élcsapatjellegű elitpárt, olyan kevés emberből politizáló ütőképes politikai erő Magyarországon, mint a Fidesz) kormányzati erővé való felstilizálása. Míg a korábbi szimpatizánsok jó része is azzal volt elfoglalva, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíción belüli éles vitákban zajlik az ország jövőjét meghatározó politika, addig a „beMPPsedett” Fidesz rideg szavazatmaximalizálásra tört, nem is eredménytelenül.
Az elfordulás okai lehettek elviek és gyakorlatiak, morálisak és politikaiak, ezek keveredhettek, nyilván a különböző időszakokban és személyeknél különböző elegyet adva. Tipikus értelmiségi közelítés volt a korai Fideszhez, hogy ez a „belgák pártja”, egy újabb generáció, amely meghaladja a szekértáborozást, kiutat mutat a népi-urbánus megoszlásból.
Az ellenzéki egység (így az MDF–SZDSZ-háború elmaradásának esélye) elbukott 1989 nyarán, mikor az MDF a kerekasztal-tárgyaláson paktált volna az MSZMP-vel – máig nincs kellően feldolgozva az akkori Pozsgay–Antall-kooperáció –, ezt az SZDSZ és a Fidesz akcióegységben utasította el. Az MDF 1990-es tisztátalan kampányát a Fidesz akkor elmulasztotta jelen idejűen elmarasztalni, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy később Orbán Viktor tett ilyen értelmű nyilatkozatot. („Egyszer már volt részünk olyan mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer és mindenkorra vége…”) Mégis, később a Fidesz számára fontosabb lett nyitottnak maradni a szélsőségekkel puházó jobbközéppel és jobboldallal szemben.
Ideológiai ok miatt is fordultak el szimpatizánsok, a radikális-alternatív-liberális önkép feladása elsősorban az ökológia és az önszerveződés elkötelezettjeit távolította el. Lekoptak az alternatívok, a radikalizmusból Orbán verbálvehemenciája maradt, a liberalizmus meg passzé, kivéve persze nemzetközi szervezetileg (Libintern), de azért ott is változott a helyzet, hiszen egykor még a szuperliberális holland D66 magyar pandanjának tartották a Fideszt, ma meg abban reménykedünk, hogy a Fidesz – MPP nem jut az osztrák Szabadságpárt sorsára.
Sok kezdeti ősfideszest elidegenített a nyers hatalomtechnológia, a hatalmi logika teljes térnyerése a szervezeten belül. Elvek: semmi; szavazatmaximálók és hatalmi technokraták: minden. Nincs helye érzelgősködésnek, filozófiának, ideológiának; lózungok, szlogenszint, kell néhány jó PR-ember, azt' hadd szóljon! A nyers hatalom esztétikája, a terror szép. Elhíresült korábban az MSZP klientúraépítése, a jó társadalmi beágyazottság, most az a három tucat fideszmagyar „polgár”, aki számít, megpróbál úgy társadalmi beágyazódni, ahogy csak az egykori állampárt tudott. Nem csekély ambíció! Az MDF-kormány balfaszok gyülekezete volt, az egy Lezsákon és Lakitelek Alapítványán (meg Szabó Tamáson) kívül mit sem tudtak a gazdasági hatalom megragadásáról, és Komszomol-mologyecek, az „ötker-kisz-biz” meg hasonlók, tehát, Tölgyessy Péter szép szavával, a „későkádári elitek” csináltak bohócot belőlük. Elitcsere kell, mondja a miniszterelnök a Fidesz-közeli Európai utasban, ezzel akarja befejezni a rendszerváltást a közhatalom demokratizálása és a gazdaság privatizálása után, és erre még azt sem mondhatjuk, hogy legalább részben nincs igaza. Szavai azonban több mint árulkodók: „Amikor valaki keresi a boldogulást, nem a régi telefonszámok fognak működni. A régi telefonszámokat baráti sörözések, kuglizások megszervezésére lehet használni. Ha az ember üzlettársakat keres magának, befolyást akar szerezni, akkor bizony új embereket kell fölhívnia, és nem is azt mondom, hogy újakat, hanem más embereket.” (Versenyképes Magyarországot akarunk. Európai utas, 1998. 3.) Vessük mindezt össze a titkosszolgálati miniszter interjújával a Demokrata című lapban, ahol azt mondja, hogy „a taxisblokád óta hideg polgárháború zajlik Magyarországon”, ahol a felek egymás fizikai kicsinálására játszanak, akkor még teltebbé válik ez a kép. (Ez még mindig nem elégséges indok ahhoz, hogy ízlésesnek találhassuk, ha a BITnik Kiss Péter gömbösözik. Viszont tényleg nem kéne érettségizett jegyeladókat beültetni a nemzeti vállalatok igazgatóságába, csak mert az illető valakinek a retyerutyája.)
Elfordulhattak, és az Eper utcai csevely tanúsága szerint el is fordultak emberek koalíciós okból, akik nem tudták elfogadni az MDF morális és politikai ellehetetlenülése után a jobboldal felé nyitottan hagyott szálakat, az SZDSZ-szel kialakított furcsa viszonyt, később pedig a teljes szakítást. Volt egy rövid, de meghatározó jellege miatt időtartamánál jelentősebb időszak, mikor az SZDSZ-közeli értelmiség Fidesz-párti is volt, a Fidesz-párti pedig (amíg volt ilyen) SZDSZ-szimpatizáns. 1991-92 után ez megváltozott, annyira, hogy ma már az emléke sem nagyon kísért. A fideszes értelmiséget jelen pillanatban Bayer Zsolt képviseli egy személyben, ami nyilván nagy teher, mindent azonban ez sem magyarázhat meg. A májusi választási estéken, újságírói minőségben végigjártam a pártszékházakat, és a Stefánia úti Tisza-villában, amit a Fidesz – MPP bérelt ezekre az estékre, az volt a legdöbbenetesebb élményem, hogy sok, még a hőskorból megmaradt jó arcú fideszes mellett ott tolongott az összes, MDF-érából ismert rossz arc is. Talán Selmeczi Gabriella tb-menedzser asszonyt kéne megkérdezni – aki Orbán intellektuell-szalonját vezette az ellenzékiség embert próbáló időszakában –, hogy van az, hogy saját nevelés úgyszólván semmi, csak az MDF NB II-jéből sikerült leigazolni néhány fékezett habzású alakot. Akiknek persze stallumok, szinekúrák kellenek, igaz nem kell nagyon megbecsülni sem őket, lehet velük ötletelni, folyosót feltörölni, mint legutóbb Jankovics Marcellal.
Mikor az Eper utcai est élményének hatására újraolvastam egykori dolgozatom, erre az André Gide-idézetre bukkantam: „Elnyomni egy ország ellenzékét, vagy egyszerűen megakadályozni, hogy kinyilvánítsa magát, hogy megmutatkozzon a napfényben, ez nagyon súlyos dolog, a terrorizmus kezdete.” (Ezt a mondatot már maga Révai is kiszúrta, na nem az eredetiben, mert az, ha jól tudom, a rendszerváltásig nem jelent meg magyarul, tehát agitprop szempontból érdektelen volt, hanem a Szép Szó című folyóiratról írott dörgedelmében, melyben Fejtő Ferenc Ami Oroszországnál is fontosabb című dolgozatát ostorozta a rá jellemző vehemenciával.) Ma az ellenzék elnyomásáról még nincs szó, alázásáról igen, de az ellenzéki sajtó és média tönkretételéről igen, ha üdítően piackonform módon is, bár ez se nagyon elegáns.
Annak idején Koestlerék könyvéről a legátfogóbb elemzést Isaac Deutscher, Sztálin és Trockij monográfusa írta. „Nincsen nagyobb tragédia, mint mikor egy nagy forradalom megadja magát annak az erőskezű politikának, amely azért jött létre, hogy megvédje ellenfeleitől. Nem lehet semmilyen színjáték olyan visszataszító, mint a forradalom utáni zsarnokság a szabadság zászlóiba öltözve.” Azt ugyan Antall Józseftől tudjuk, hogy tetszhettünk volna, de az istennek sem tetszettünk. Paradox, hogy mai rendpárti honkanászaink (Ady) voltak egykor a leglázasabb rendszerváltók, de látott már annyi mindent a Történelem, akad példa mindenre; ilyesmire is.
- Játéktér [6]