Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Nagyszabású tanulmányában („Hatvannyolc”, Symposion, 1998. május–augusztus) Végel László a kelet-közép-európai történelem zsákutcáinak enciklopédiájával kedveskedik nekünk. Nem vállalkozom arra, hogy összegezzem írásának legfontosabb megállapításait, mert megfigyelései és gondolatai olyannyira tömények és szétágazók, hogy ha valamennyinek nyomába erednék, akkor könyvvé kerekednének fejtegetéseim. Ezt a könyvet azonban nem nekem kell megírnom, hanem a tanulmány szerzőjének. Már hordozza magában, ki is érlelte részleteit, és ezek csak arra várnak, hogy egységes elbeszéléssé formálja őket. Ilyen szándékot sejtet, hogy munkáját krónikának nevezi.

Az összegezéshez a szerző fantasztikus nézőpontot talált magának: Újvidéket, a marginalitást. A peremvidéken élés, a határ menti lét, a szűk térségben összeszorított kisebbségek tengődése, az itt élő egyének és népcsoportok veszélyérzete, mely egymásét gerjesztve emberből emberbe szalad, a csöppet sem megszépítő távolság a történelemalakító élet centrumaitól: ebben az aurában válik Végel pillantása elfogulatlanná. „Egyetlen hiteles élet maradt tehát: a senki földjén keresni helyet, azzal a tudattal, hogy a határ egyik felén sem értenek.” Vagy: „Az anyaország túl távol van, az élet pedig túl közel.” A nézőpontnak ez az etnikai kisebbségekre koncentrált megfogalmazása alkalmazható mindazokra, akiknek világfelfogása vagy életmódja kisebbségi: a történelmünket alakító közmegegyezések a messzeségben, a társadalmi élet ormain köttetnek, de akik kényszerűségből vagy önként kimaradnak belőlük, azok bőrükön érzik a következményeket. Egy másik idevágó megállapítás érvényességi köre ugyanígy tágítható. Miután érzékeltette, mi mindent ígérgettek a kisebbségi magyarságnak saját vajdasági vezetői, továbbá „az anyaországi negédes slágerénekesek, őszülő focisták, haknizó színészek, sikeréhes vagy szórakozottan szemlélődő írók, mindentudó politikusok”, Végel megjegyzi: „Nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy a kisebbségi helyzet fájdalom, amelytől így vagy úgy egyszer megszabadul az ember, vagy átköltözik, vagy asszimilálódik, vagy pedig ópiummal csillapítja fájdalmát.” Mind eltökéltebben centralizálódó állami keretek között, a tömegkultúra gleichschaltoló nyomása alatt az önálló létfeltételeikért küzdő, értékőrző kisebbségek tagjai, akármi kényszeríti őket ebbe a pozícióba, végül megtérnek az egyik vagy a másik többség kebelébe, de ha erre nem hajlandók, akkor valamiféle kábítószert kell választaniuk, ópiummámort vagy – ami célravezetőbb – saját gyötrelmes másságuk drogos élvezetét.

Végel a hatvannyolcas utópiát és traumát állítja sokfelé ágazó gondolatainak tengelyébe. Hatvannyolc: utópista baloldali lázadás a kapitalista társadalom igazságtalansága és a létező szocializmus szabadsághiánya ellen. Az utópiát az a remény táplálta, Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy az igazságosság és a szabadság összeegyeztethető. A trauma a kijózanodás kísérő jelensége volt. A baloldalnak, mely az egyenlőség „szép és veszélyes” álmát dajkálta, fel kellett ismernie, hogy a vereség nem pusztán valamiféle hibás politika, és nem is csak a monopolkapitalizmus, továbbá a szovjet tankok egymásra rímelő erőszakérveinek folyománya, hanem a lázadás alapelveiből fakad: „Egy plebejus jellegű, erkölcsi színezetű baloldaliság és a szabadság liberális értelmezése között nagy feszültséget érzékeltem, érzékelek ma is.” A plebejus baloldaliság ugyanis messianisztikus színezetű: egyszerre akar megváltani a nyomortól, a bürokratikus struktúrák okozta elszemélytelenedéstől és a szabadsághiánytól. Ilyen vízió centrális tervet és központilag összehangolt gyakorlati akciókat feltételez. Végel a mai Jugoszláviában, melyet Milošević kommunistái együtt kormányoznak Šešelj fasisztáival, rendkívüli viszolygással szemléli a centralizmus minden formáját. „Hatvannyolc prizmájából nézve a nómenklatúra legitimációs alapot cserélt: ahogyan elsikkadt osztályjellegű, szociális megalapozottsága, úgy erősödött fel nacionalista, önigazoló retorikája, szívós, eklektikus, rendi szocializmus lett belőle.” Talán azért tekint el a hatvannyolcas mozgalmaknak azoktól a törekvéseitől, melyek az önigazgatás eszméjét tűzték lobogójukra, mert noha ez centralizációellenes program, populista és egalitárius pátosza összeegyeztethetetlen ipari civilizációnk természetével. Gondolok például arra, hogy az önigazgatás hívei még a legfejlettebb technológiájú és legbonyolultabb szervezeti feltételek közt dolgozó üzemek irányító posztjait is választás útján akarták betölteni. Újvidékről nézve még a legjobb szándékú populizmus is elrémítő. „Ebben a régióban a nép vagy populista lesz, vagy pedig tűr, és némán elviseli az igazságtalanságot.” Ha pedig populista lesz, akkor minden nehézség nélkül áll át, értelmiségének hívó szavát követve, a kommunista világmegváltásról a nacionalista üdvözítésre. E megállapítás igazsága Szerbiában a legszembeszökőbb, de nekünk sem kell a szomszédba mennünk bizonyítékokért. Ránk is áll, bár szerencsére kisebb mértékben, mint a szerbekre és románokra, hogy „a nemzeti retorikával pöffeszkedő újgazdag polgár és a szegénységtől rettegő populista tömeg könnyen egymás keblére borul”, és „ha időnként közös nászágyba vonulnak, akkor az ágy alól mindig kikandikál a totalitárius csizma”. Gondoljunk csak a szupermarketeket az intervenciós szovjet hadsereggel összehasonlító Lezsákra. 1956-ban gránátokkal lőtték Budapestet, most a nyugati áruinváziótól pusztul a magyar. A Lezsák-félék magyarságteljesítményének ezek az igazgyöngyei vevőre találnak mindaddig, míg a szupermarketek áruit a lakosság jelentős része nem vásárolhatja meg. Ezért jogos Végel aggodalma. Egyrészt megállapítja, hogy „a mi kapitalizmusunk is még hosszú ideig undorító lesz, és hamis, pontosan olyan undorító, mint amilyennek a marxista tankönyvekben olvastuk”, másrészt mégis kizárólag ebbe a formációba vetheti törékeny bizalmát: „Csak az a kérdés, hogy a kapitalizmusban lesz-e akkora erő, hogy bilincsbe verje a populizmust, s valamelyest elviselhetővé tegye az igazságtalanságot.”

Vajon hallja-e Végel a saját szavaiban rejlő szomorúságot? Egy öncsalások elől menekülő baloldali ember feláldozza maximalista morálját a realitás oltárán, és egy olyan programmal vigasztalódik, mely legjobb esetben is csak az elviselhetőségig csillapítja az igazságtalanságot. Szellemtörténetünkben nem újdonság a baloldalnak ez a részleges fegyverletétele. József Attila is olyan jövőről ábrándozott, melyben „finomul a kín”. De Végel – aki egyébként azt reméli, hogy „talán még létezik egy a föld alá kényszerített, antitotalitárius »apokrif« baloldal” – nem egyszerűen azt állítja, hogy törekvéseink egy részét meghiúsítja a valóság makacs ellenállása, hanem ezt a bölcsességet megfejeli azzal a felismeréssel, hogy éppen az etikai maximalizmus – a szociális egyenlőség és a társadalmi igazságosság kompromisszummentes követelése – hozta ránk a centralizált diktatúrát: „Ez tette lehetővé, hogy a legjobbnak és legigazságosabbnak vélt társadalom képletét felülről kényszerítsék ránk. Saját szociális igazságfelfogásunk helyezte kezünket bilincsbe.”

Hogyan éljünk egy olyan világban, ahol legszebb eszméink vezetnek erkölcsi kátyúba bennünket? Végel a maga senkiföldjére reménytelenséget telepít, mert ez erőt ad. „Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb”- vallotta már Ady is. A reménytelenség vártájáról a legszembeszökőbb, hogy az össztársadalmi csalás a tömeges egyéni öncsalások útján realizálódik. Ez áll a krónika középpontjában. A kommunista ragaszkodik kollektivista, üdvöt ígérő pátoszához, és maga számára is észrevétlenül nacionalistává vedlik át. A hatvannyolc után kiábrándult értelmiségi, akit a régi rend győzelme arról győzött meg, hogy a szovjet típusú vagy titoista rendszer az ő életében többé meg nem inog, úgy döntött, hogy kivonul a társadalomból, ám „ez csak arra szolgáltat példát, hogy a szabadságról sokféleképpen lehet lemondani”. A kezük tiszta maradt ugyan, „de természetesen azért, mert nem tettek semmit”, és ezért a hatalom nemcsak megtűrte, hanem meg is kedvelte őket, és hálából kényelmesen berendezte elefántcsonttornyukat. A reformista erők, miközben azon törték fejüket, hogy hol húzódik a határ a még elfogadható és már elfogadhatatlan kompromisszumok között, addig tapickoltak ide-oda, míg el nem tüntették a határvonalat. Így hát „kocsonyássá vált a világ”, az erkölcsi érzékenység nem leli benne helyét. A múltjukat újraköltő önkéntesek gyanúba keverik azokat a kivételszámba menő polgártársaikat, akik nem lépték át az említett határt, másrészt viszont még a legbomlasztóbb határsértésre is bőven találnak indokot és igazolást. (Ez szerbiai és vajdasági történet, de jól ismerjük mi is. Egy csudabogár például nagy példányszámú újságjában rendszeresen idézőjelbe teszi a „demokratikus ellenzék” megjelölést, hogy érzékeltesse, amit egyébként meg is fogalmaz: hogy ez az ellenzék igazából Kádár szekerét tolta, ellentétben a beilleszkedőkkel, akik valójában a rendszer ádáz ellenfelei voltak.)

„Hatvannyolc ütötte az első rést a folyamatosságon, a titoizmuson” – írja Végel. Magyarországon tizenkét évvel korábban a forradalom áttörte a folyamatosság falát. A terror évei után Kádár új, depolitizált folyamatosságot kezdeményezett. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszava ígéret volt arra, hogy a hatalom barátságos bánásmódban részesíti a lakosságot, ha ez elismeri uralmát. Hatvannyolc nálunk ezen a második folyamatosságon ütött rést. Augusztus huszadika után cinizmus vagy öncsalás nélkül senki sem fogadhatta el jó lélekkel Kádár ajánlatát. Végel is ismeri ezt a mesét: „Csak hallgatniuk kellett, ugyebár. Nem így volt, a hallgatás mögött beleegyezés állt.”

A rendszerváltozás azért sikerült felemásan, mert a politikaformáló rétegeknek és ezek képviselőinek többsége rossz lelkiismerettel és magát is becsapva látott neki a világtörténelem kegyéből ölébe hulló lehetőségek kiaknázásának. Végel így foglalja össze a genezis jugoszláviai tapasztalatait: „A kapitalizmust mégis a marxista yuppie-k ajándékozták a szabadságszerető értelmiségnek. A rendi szocializmus elitje jelentős kapcsolati és szellemi tőkét halmozott fel, amelyet a szocialista keretekben nem lehetett többé kiaknázni, ki kellett csempészni a tőkét a szocialista burokból, erre vállalkozott a vezető réteg, amely később Szerbiában a kommunista frakcióharcokban megoszlott, egyik része a hatalom, másik része az ellenzék oldalán kötött ki.” De mindkét rész részvényessé lett, vagy vállalkozóvá, „miközben vagy szocialistának, vagy baloldalinak, vagy liberálisnak nevezte magát”. A szerbiai liberálisok túlnyomó többsége tehát nem a polgári fejlődés eredményeképpen, hanem a marxizmus palástja alól bújt elő, ami nem lenne baj, „ha nem őrződött volna meg e gondolkodásban az avítt kollektivizmus víziója az egynemű társadalomról”. Ez a fejtegetés többé-kevésbé jellemzi a mi viszonyainkat is.

Ha egy politikai fordulat gazdasági ösztönzői és politikai frazeológiája között szakadék tátong, akkor hazugságra vannak kárhoztatva mindazok a közszereplők, akik nem világítanak bele ebbe a sötétségbe. Minthogy a Kádár-rendszer hosszú évtizedeken át széles közmegegyezésre épült, a fordulatot úgy kellett végrehajtani, hogy a kontinuitás se sérüljön meg túlságosan. Ezért nem fogadhatott el német típusú ügynöktörvényt a parlament: nemcsak a szocialisták, hanem a jobboldal pártjai is belerokkantak volna erkölcsileg abba, ha az új állam nem védi meg a spiclik személyiségi jogait, áldozataik jogainak a rovására. Meg kellett ezenkívül védeni mindazok becsületét, akik Antall József költői kifejezésével élve „alámerültek” a kádárizmus idején, magyarán fejet hajtottak előtte, legyőzve undorukat. Sőt azok becsületét is meg kellett menteni, akik belső konfliktusok nélkül szolgálták ki a rendszert. Efféle honfiakból kellett megteremteni az új társadalom vezető rétegének, a polgárságnak a politikai képviseletét.

Elérkeztem a történet legkínosabb pontjára. Hogy nekifuthassak, ismét egy Végel-idézethez hátrálok vissza: „Polgári világról beszél mindenki, de szörnyen izgága módon, falusias akcentussal. Az új vezető politikai réteg képviselői nemcsak anyagi tőkét teremtenének maguknak, hanem erkölcsi tőkére is szert tennének. Úgy vélik, hogy a nemzet ügye az a tisztítótűz, amely mellett megtisztulhatnak.” A polgárságot már Ady szerint is úgy kellett nálunk kinevezni. Igaza volt: szerves polgári fejlődés híján német és zsidó származású bevándoroltakból és városivá szegényedett vidéki úriemberekből nem kerekedhet ki egységes, feltörekvő, citoyen-öntudatú osztály. Az első világháború vége óta tartó szakadatlan és változatos nyomorgatások és megaláztatások tovább rontottak állapotán, nem maradt olyan rétege, amely ne érezte volna magát szörnyűségek cinkosának és áldozatának is. Aztán 1989 után jöttek a Végel által emlegetett marxista yuppie-k a maguk tőkés érdekeivel és totalitárius beidegzettségeivel, majd kialakult egy antikommunista yuppie-réteg is, gazdaságilag még kíméletlenebb, politikai hajlamait tekintve még totalitáriusabb. Átalakulása citoyen-értelmiségiből azzá a valamivé, amivé lett, megdöbbentően kurta idő alatt ment végbe, a szemünk előtt. Először az tűnt fel, hogy politikai vezetői pattogva kezdenek beszélni, majd laza öltözéküket levetve tokba bújtak, a pattogó beszédhez pedig határozottságot sugalló, merev taglejtéseket társítottak. Arcuk is megmerevedett vagy éppen megtelt, zsírosan megfeszült, mosolyuk pedig kényszeredetté vált, és olykor inkább vicsorgásra emlékeztetett. Néhány kudarc arra késztette őket, hogy új politikai terepszemlét tartsanak. Megállapították, hogy balra tőlük minden hely foglalt, jobbra viszont nagy, üres térség tátong, ezért aztán emberjogi érdeklődésű, szociális érzékenységet sem megvető liberális ifjakból egykettőre jobboldali bajnokokká vedlettek át, vagyis nem nézeteikhez kerestek politikai pozíciót, hanem pozíciójukhoz világnézetet. Elnevezték magukat nemzeti liberálisoknak, de e fogalom olyan változatát képviselték, mely csak a két világháború között virult, különféle egyéb neveken, Kelet-Közép-Európában; később nemzeti keresztény liberálisokká váltak, és ettől kezdve már nem a jelzett szót, hanem a jelzőket hangsúlyozták. 1998-ban kormányra jutva koalícióra léptek egy olyan párttal, melynek vezére egy évvel korábban még a liberális férgek kiirtásáról ábrándozott, és hallgatólagosan együttműködnek honi fasisztáink parlamenti erőivel. Centralizáló vágyuk még Végel Szerbiához szokott figyelmét is kiérdemli. Irányításuk alá rendelik a televízió hírműsorait, kétharmados többségre törekednek a rádiót és televíziót ellenőrző kuratóriumokban, megpróbálják elhallgattatni a velük szemben kritikus sajtótermékeket, államosítják a legfontosabb kulturális alapítványt, hogy a kiadók, a szerkesztőségek és ily módon persze a szerzők se függetleníthessék magukat önsorsrontó pátosz nélkül a kormányzattól, megalázzák a fővárost, mert nem az ő jelöltjükre szavazott, megalázzák a köztársasági elnököt, mert nem az ő emberük, monolit hatalomra törnek a társadalmi és politikai élet minden területén. Saját pártjukban kinek-kinek a pozíciójától függ, hogy mennyire pattoghat, és a maximális pattogásra jogosult férfiú ellen tilos még motyogni is. Ez a yuppie-mozgalom polgároknak nevezi ki mindazokat, akikre számít, akik pedig ellene foglalnak állást, azoktól egyszerre vonja meg a nemzethez és a polgársághoz tartozás jogát. Szemében a polgár mindig a többség embere. Végel az etnikai kisebbségek jogaiért száll síkra, de végkövetkeztetése megint minden kisebbségre érvényes: „…az egyéni szabadságjogok hangsúlyozása a többség jogainak korlátozása nélkül azonos a kisebbség elnyomásával.” De a mi „polgári” kormányunk nem törődik ezzel; számára holmi jogtiprásnál többet nyomnak latba a helyeslő többség szavazatai. Komikusan univerzális polgárságfogalma ily módon kimerül az alattvalói lét istenítésében.

Jugoszláviában a hatvannyolc után kezdődött ciklus akkor zárult le, amikor a szerbiai hivatalos baloldal szövetséget kötött a fasisztákkal, s ily módon megszűnt létezni. Ezért nevezi Végel hatvannyolcat baloldali rekviemnek. Magyarországon ez a yuppie-társaság fejezte be a hatvannyolccal kezdődő történetet. A rendszerváltozás éveiben radikális polgári szellemiséget képviselve azt testesítették meg, ami az illúziók elmúltával hatvannyolcból folytathatónak látszott. Aztán eltávolodtak mindettől, és kitalálták a hatalomhoz feltétel nélkül alkalmazkodó polgár eszményét. Most válik valóra nálunk, amit Végel Szerbiában figyelt meg: „Szokatlan, kentaurszerű liberális polgár születik, aki azt hiszi, hogy az egész polgári társadalom egy nyelven beszél. (…) A totalitárius csizma tehát a »polgári« nászágy alól is kikandikál.”

Hatvannyolc egyesíteni akarta az abszolút szabadságot az abszolút igazságossággal, és belebukott. Megpróbálok a szomorú elemzésből derűs következtetést levonni. Éppen e bukás folytán tűnődhetünk el csalás nélkül azon, hogy mi menthető meg az egykori eszmények közül. Végel szerintem igen bölcsen azt javasolja, hogy gondoljuk át újra a felvilágosodás hagyományát. De ez Magyarországon már egy új történet lesz, mert a hatvannyolc után felnövekedett nemzedék olyan képviselői kerültek kormányra, akik meggyőződés nélkül, de pattogó hangon hadat üzennek mindannak, aminek köze van a felvilágosodáshoz.

• Játéktér