[1]
1976. november 2-án Jimmy Carter georgiai kormányzó szoros választási küzdelemben legyőzte Gerald Fordot, a hivatalban lévő elnököt. A leadott szavazatok 50,1 százalékát megszerezve 297 elektori szavazatot biztosított magának Ford 240 elektori szavazatával szemben az amerikai elnököket ténylegesen megválasztó elektori kollégiumban. Ez volt a legszorosabb elnökválasztás Amerikában 1916 óta.
Néhány hónappal korábban kevesen gondolták volna, hogy Carter csak ilyen nyögvenyelősen fog nyerni. Üstökösként tűnt föl az országos politikában, ’76 májusában–júniusában a szakértő és a laikus közvélemény egyaránt mérget vett volna rá, hogy magabiztos fölénnyel nyeri majd a választásokat Aztán mégis nagyon kevesen múlott. Amikor november 3-án hajnalban már csak két állam – Mississippi és Hawaii – szavazatainak összeszámlálása volt hátra, Carternek még mindig hiányzott néhány elektori szavazata a győzelemhez. Végül mindkét hagyományosan demokrata államban nyert, de Mississippiben pusztán tizenkétezer szavazat döntött a javára.
A lehengerlőnek semmiképpen sem nevezhető győzelmet Carter egy igen gyenge ellenféllel szemben aratta. Gerald Ford úgyszólván véletlenül lett elnök. Spiro Agnew helyett választotta alelnökéül Nixon – vagy még inkább a demokrata többségű kongresszus –, miután az előbbi egy korrupciós ügy miatt lemondásra kényszerült. Aztán a jól ismert okok miatt Nixonnak is mennie kellett, így Fordnak mintegy az ölébe hullott a világ leghatalmasabb hivatala. A közvélemény kezdeti jóindulatát Nixon amnesztiában részesítésével hivatalba iktatásának pillanatában eljátszotta. Szellemi képességeiről hamarosan kegyetlen viccek keletkeztek – például az, hogy nem tud egyszerre sétálni és rágógumit rágni –, ami ritkán javítja egy politikus választási kilátásait. És ha ezek a viccek nem is voltak teljesen igazságosak, Ford tényleg hajlamos volt baklövésekre. A legkínosabbat Carterral folytatott televíziós vitájában követte el, amelyben azt találta mondani, hogy Kelet-Európa nincs szovjet uralom alatt.
Az igazi kérdés mégsem az, hogy miként sikerült Carternak rövid néhány hónap leforgása alatt a biztosnak látszó győzelmet csaknem elherdálnia, hanem az, hogy miként lett ez a szofisztikálatlannak tűnő, Georgia határain kívül ismeretlen politikai outsider, aki még csak hat éve volt főfoglalkozású politikus, egy történelmi pillanatra az amerikaiak alternatíva nélküli reménysége, miként tett szert egy rajongóan vallásos, földimogyorót termelő farmer a mély Délről akkora bizalmi tőkére, amely ugyan már megválasztása előtt olvadozni kezdett és hivatali ideje alatt példátlan mértékben felszívódott, de arra mégiscsak elég volt, hogy a Fehér Házba juttassa.
Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Carter kampánya arra a hipotézisre épült, hogy Amerikában a „botrányok és a be nem tartott ígéretek” olyan „új hangulatot” teremtettek, amely „inspirációra és reményre” áhítozott. Carter nemcsak kompetenciát ígért – mégpedig hangsúlyosan –, hanem azt is, hogy erkölcsi értelemben is vezetni fog. Ezalatt nem feltétlenül azt értette, hogy példát fog mutatni, hanem azt, hogy mindent el fog követni azért, hogy az amerikaiak újból higgyenek országukban, bízzanak intézményeiben és önmagukban. És természetesen arra is fogadalmat tett, hogy erkölcsösen fog vezetni. „Én sohasem fogok Önöknek hazudni” – hangoztatta beszédeiben nemegyszer a kampány során. Mivel az amerikaiak 1976-ra tényleg hihetetlen mértékben bizalmatlanokká váltak a washingtoni politikai osztállyal és általában az egész politikai intézményrendszerrel szemben, Carternak kifejezetten előnyére szolgált, hogy kívülállónak lehetett tekinteni, hogy nem volt ismerős Washingtonban, hogy naivnak tűnt az ismert politikusok mellett. Azonosulni lehetett vele, mint a nép egyik fiával, aki majd megmutatja azoknak fönt. Nyilvánvalóan őszinte vallásossága hihetővé és hitelessé tette azt az erkölcsi komolyságot, amelyet árasztani igyekezett. De valószínűleg túlzás lenne azt gondolni, hogy az amerikaiak azért szavaztak Carterra, mert olyan spirituális szomjúságot éreztek, melynek enyhítését tőle remélték. Peter G. Bourne, Carter barátja, tanácsadója, pszichiátere és újólag életrajzírója, óvatosan bár, de ezt sugallja. De Elizabeth Drew, a neves politikai kommentátor már a demokrata párt első – New Hampshire-i – előválasztása után (Carter fölényesen nyert) attól a veszélytől óvta olvasóit a New Yorkerben, hogy túlértelmezzék a küszöbön álló választásokat. „Valószínűleg soványabb jelentése van annak, ami történt, és nagyobb szerepet játszott benne a véletlen, mint ahogy sokan feltételezik” – vélekedett Drew. De azért elismerte, hogy a spiritualitás utáni vágy bizonyos fokig tükröződhet a választásokban, és egyúttal megjósolta, hogy „a demokrata párti jelölt, aki a spiritualitás keresését kampánytémává tette, el fogja nyerni pártja elnökjelöltségét”.
Egy körülményt feltétlenül meg kell említeni azok közül a véletlenek közül, amelyek Amerika új hangulata mellett szerepet játszhattak Carter elnökké választásában: nemcsak Ford, a hivatalban lévő republikánus elnök volt gyenge ellenfél, hanem Carter potenciális demokrata riválisai is gyengék voltak. Volt, aki túl öreg volt, mint Henry Jackson, volt, aki túl liberális, mint Morris Udall, volt, aki túl rasszista, mint George Wallace, volt, aki túl különc, mint Jerry Brown. Ebben a mezőnyben Carter különösebb nehézség nélkül helyezhette el magát ott, ahol minden politikus lenni szeret: középen. A plauzibilis ellenjelölt hiánya miatt vallott kudarcot a befolyásos demokraták ABC mozgalma is (Anybody But Carter – Bárki, csak ne Carter).
Ezt a véletlen körülményt először persze fel kellett ismerni mint lehetőséget. Carter és szűk baráti-tanácsadói köre ezt is tette, és már 1972-ben elkezdtek arról gondolkozni, hogy miként lehetne Carterból elnök. Carter politikai pályafutásának ezen a pontján erről még álmodozni is merész dolog volt, ha nem egyenesen nevetséges. Csak két évvel korábban, 1970-ben választották Georgia kormányzójává, előtte nyolc éven keresztül Quitman megyét képviselte a georgiai törvényhozásban – az Egyesült Államok elnökeinek ennél jelentősen ragyogóbb politikai előéletük szokott lenni. Kis túlzással a kényszerűség vitte rá, hogy az elnöki hivatalra pályázzon. Kormányzóként 1975 végéig szolgálhatott – a georgiai alkotmány nem engedi meg a kormányzók újraválasztását. Törekedhetett volna arra, hogy beválasszák a szenátusba, de a hivatalban lévő dél-georgiai szenátor, Herman Talmadge politikai ikon volt, és túlzottan nehéz ellenfélnek ígérkezett. Az elnökjelölti mezőny ezzel szemben nem tűnt verhetetlennek. Carter és tanácsadói úgy tippeltek, hogy két demokrata nagyágyú – McGovern és Ted Kennedy – 1976-ban nem fog indulni. McGovern – gondolták – azért nem, mert 1972-ben megalázó módon fog alulmaradni Nixonnal szemben – így is történt –, Kennedy pedig azért nem, mert 1976-ban még túlságosan nagy kolonc lesz a nyakában a hírhedt chappaquiddicki baleset. Igazuk lett. De azért még a szűk baráti-tanácsadói körben is akadt olyan, aki elérhetetlennek tartotta a kitűzött célt. Jody Powell eleinte nem vett részt a tervezgetésekben, és barátainak is azt tanácsolta, hogy hagyjanak fel a hiábavaló és önhitt ábrándozással, mert ha kiszivárog a dolog, Carter gúny tárgya lesz.
Az elmúlt másfél évtizedben az amerikai politikai kultúra bírálói gyakran hangoztatták, hogy Amerikában ügyes és manipulatív reklámszakemberek és médiakonzultánsok bárkit – akár egy kitömött öltönyt is – képesek magas hivatalba katapultálni. Lehet, hogy Carter sikerén is kevesebben csodálkoznának annyira, ha tanácsadói tapasztalt, minden hájjal megkent New York-i és washingtoni szakértők lettek volna. De nem azok voltak.
Jody Powell és Hamilton Jordan még harmincéves sem volt 1972-ben. Mindketten politológiát tanultak, de politológusoknak túlzás lenne nevezni őket. Jordan 1966-ban harmadéves egyetemistaként, Powell 1969-ben doktoranduszként fordított hátat a még meg sem kezdett tudományos karriernek, hogy nehezen definiálható tanácsadói szerepkörben Carter mellé szegődjenek. Powell történetesen Carter sofőrjeként kezdett a kormányzóságért folytatott kampányban. A két másik fontos tanácsadó, Charles Kirbo és Bert Lance, már érettebb korban voltak. Kirbo ügyvéd volt, 1962-ben éppen ebben a minőségében kötött ismeretséget a leendő elnökkel. 1962-ben ugyanis Carter inkább a bíróságokon nyerte el a képviselői helyet a georgiai törvényhozásban, mint Quitman megye szavazóhelyiségeiben. (Ellenfele egyik lelkes híve választási csalást követett el.) A bankár Lance 1966-ban találkozott Carterral. Amikor Carter kormányzó lett, kinevezte Georgia közlekedésügyi miniszterének.
Carterhoz hasonlóan mindannyian fehér protestánsok voltak, tősgyökeres georgiaiak, kisvárosi származásúak – és büszkék is minderre. (Kirbóról el szokták mondani, hogy még atlantai ügyvédként is nyitott platójú kisteherautóval járt.) Ez a négy férfi meghatározó szerepet játszott a kampány megszervezésében, a kampánytémák meghatározásában, a Carter által képviselt álláspontok kidolgozásában. Kirbo kivételével mindannyian a Fehér Házba is követték főnöküket. Természetesen külső segítséget is igénybe vettek, nagyon fontos szerepet játszott a kampányban például a már említett Peter Bourne (ő mondta ki először nyíltan, hogy Carternak meg kellene céloznia a Fehér Házat), Patrick Cadell, a Carterra mély intellektuális hatást gyakorló beszédíró és Gerald Rafshoon, a New York-i közvélemény-kutató. De a prímet a „georgiai maffia” vitte, melynek tagjai, akárcsak Carter, részben azért voltak minden képzeletet felülmúló módon törekvők, mert meg akarták mutatni a privilégiumok közé születetteknek, hogy ők is érnek valamit.
Carter és tanácsadói átlag amerikaiaknak érezték magukat, bár nyilván olyan átlag amerikaiaknak, akik átlagon felüli intelligenciájuk, szorgalmuk és elhivatottságuk okán vezető szerepre formálhatnak jogot. Populisták voltak a szó jó értelmében. Komolyan gondolták, hogy meg fogják változtatni Washington működési módját, hogy az emelkedett, megközelíthetetlen magasságból lehozzák a földre és demokratizálják az elnökséget, hogy ki fognak jönni a politikai arisztokrácia és az urbánus szakértők segítsége nélkül. A győzelem után Jordan egy Playboy-interjúban kijelentette: „Ha Cyrus Vance lesz a külügyminiszter és Zbigniew Brzezinsky a nemzetbiztonsági tanácsadó a Carter-adminisztrációban, akkor azt fogom mondani, hogy kudarcot vallottunk, és vissza fogok vonulni. De ez nem fog megtörténni.”
Mint tudjuk, megtörtént, és Jordan mégsem vonult vissza. De ebből hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy nem gondolta őszintén, amit a Playboynak mondott, vagy hogy ez csak Jordan magánvéleménye volt. Bár Vance és Brzezinsky magas pozíciókra tett szert a Carter-adminisztrációban, ők a kivételek közé tartoztak. Carter beiktatása után sok demokrata veterán ajánlotta fel hosszú évek során felgyülemlett tapasztalatát az új elnöknek. Többségük nem is akart cserébe semmit, hivatalos pozíciót sem, javarészt az ügyszeretet és a kötelességtudat vezérelte őket. Carterék általában nem vették igénybe szolgálataikat. Bourne szerint azért nem, mert attól tartottak, ha a korábbi adminisztrációk szakértőire támaszkodnak, az a látszat keletkezhet, hogy egyedül nem képesek ellátni a feladatot.
Rögtön azután, hogy elfoglalta hivatalát, Carter egy sor szimbolikus gesztust tett annak érdekében, hogy a néphez közel álló elnöknek lássák. Utazásai során maga vitte a bőröndjét. Lányukat, Amyt, nem magániskolába íratta be. Véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy az elnök minden közszereplése alkalmával eljátsszák a Hail to the Chiefet. Eladatta a Sequoiát, az elnöki yachtot. Takarékossági intézkedéseket vezetett be a Fehér Házban: csökkentette a szolgálati autók és az irodai televíziókészülékek számát.
Gesztusaira felemás reakciókat kapott. Az újságírók és a politikus kollégák nem örültek annak, hogy az elnök az alázat jeleit mutatta. Volt, aki úgy értelmezte ezeket a gesztusokat, hogy az elnök tudat alatt érzi, nem alkalmas hivatalára. Mások szerint Carter mondén szintre süllyesztette az elnöki hivatalt, ahelyett hogy felnőtt volna hozzá. A „nép” eleinte szimpatizált ezekkel a gesztusokkal, de ez nem sokat használt Carternak: népszerűsége hivatali évei alatt is megállíthatatlanul csökkent, előrejelezve az 1980-as választási katasztrófát.
Pedig Carter nem volt inkompetens elnök. Moralista volt, aki erkölcsi elveit politikai döntéseiben is érvényre juttatta. A reálpolitikus kemény legények (vagy néha leányok, mint Jean Kirkpatrick) ezért hivatali évei alatt is, azóta is bírálják. Néhány esetben bizonyára igazuk is van. De Carter egyetlenegyszer sem okozott akkora bajt, mint némelyik reálpolitikus elődje és utódja, amikor elszámolta magát.
Carter népszerűségének erodálódását – és ez már az 1976-os kampány második felében elkezdődött – alighanem ugyanaz okozta, ami rövid ideig tartó tündöklését. Az, hogy az átlagpolgárok elhitték róla: közel áll hozzájuk, egy közülük. Amíg az amerikaiak elégedetlenségüket akarták kifejezni „azokkal ott fenn”, addig Carter a tiltakozó szavazatok magától értetődő várományosa volt. De amikor nyerő helyzetbe került, vezetni kezdte a népszerűségi listákat, majd elnyerte az elnökséget, sok átlag amerikai rájött, hogy nem tud felnézni egy másik átlag amerikaira, márpedig elnökére ő igenis fel szeretne nézni. A dolog iróniája, hogy Carter természetesen nem volt átlagember. Nagy ember volt, alázatos nagy ember.