Jean-Pierre Le Goff: Milyen kitérők és kanyarok során történhetett, hogy ’68 májusa, ami mindazok szemében, akik átélték, radikális szakítást jelentett a „régi világgal”, végül egy újkonformizmushoz jutott el? (…)
François Géze: Hadd térjek vissza az eredeti problémakörre: a gyászmunka hiányára. A 60-as, 70-es éveket valóban nagy ideológiai hullámzás jellemzi, az értelmiség nagyobb részét erősen befolyásolták a marxista és a forradalmi elméletek. Márpedig azoknak az embereknek, akik az első időszak szereplői és legfontosabb irányítói voltak, közös vonásuk, hogy önmagukat is megtagadva néha átadták magukat a kor szellemének, szinte mindig anélkül, hogy egy pillanatra is visszanéztek volna az általuk korábban képviselt és védett elképzelés politikai kudarcára. Ez a kudarc 1974-ben vagy ’75-ben vált véglegessé, de azóta sem elemezték. Én magam, mint annyian mások is, ezt a jelenséget a forradalmi szervezetekben éltem meg. Egymás után lábujjhegyen tűntek el az emberek, anélkül hogy visszafordultak volna a múlt felé. Mi az oka az általad említett politikai nehézségeknek? Miért viselkedtek közülünk olyan sokan úgy, mintha nem lett volna más választás, mint az új időszak értékeihez való kritikátlan csatlakozás, a nem tudatosan vállalt amnézia?
J.-P. L. G.: Számos érzelmi oka is van annak, hogy félnek szembenézni korábbi önmagukkal. Nem olyan könnyű vállalni a kudarcot, főképp, ha az ember nem érti pontosan, miért köteleződött el olyan erősen egy politikai és egzisztenciális zsákutcának bizonyult irányzat mellett. Ami a legszélsőségesebbeket illeti, a törvényszegés tapasztalatától nehéz elszakadni. A ’68-asoknak gyakran nehezükre esik megszabadulni szubjektivitásuktól. S főképpen: nem olvashatják újra a múltjukat, mivel valójában nem szakítottak korábbi gondolkodásuk kereteivel. Sem a megtagadás eredeti erkölcsi indíttatása, sem az a tény, hogy ez a társadalom, amelynek nélkülözhetetlen elemei az uralkodás és kizsákmányolás új formái, felkínálja számukra a beolvadást, nem teszi lehetővé a történtek megértését. Ami a 80-as évek rehabilitálását illeti: az őket mozgató szenvedélyek ellenpólusán idomították őket az új kor szelleméhez.
Beszélhetünk-e ingadozásról a 70-es évek végén? Igen is, nem is. Vannak természetesen látványosan diszkontinuus elemek, ugyanakkor azonban megtalálhatjuk azokat is, amelyek a folytonosságot biztosítják. Ezekben a vitatható években új mentális struktúrák formálódtak, oly módon, hogy a valóság, a társadalom, az emberi kapcsolatok kérdései kerültek középpontba. Nézzék csak meg azokat, akiket „új filozófusoknak” neveznek: felégetik mindazt, amiért nemrég még rajongtak. Beszédeik ellenkező irányt vesznek, de gondolkodásmódjuk ugyanaz, ugyanazok a sematikus szövegek, ugyanaz az átkozódás, mint egykor a baloldalon, amely megváltónak tekintette magát.
Vagy nézzék meg a másik oldalon a politikai ökológia fejlődését ugyanebben az időszakban: hiába szakított a baloldaliság erőszakos vonásaival, hiába hangsúlyozza a példamutatás és a nevelés kiemelkedő szerepét: ugyanúgy megőrizte a kulturális forradalom, a mentalitás és a mindennapi viselkedés gyökeres megváltoztatásának eszméjét, és ugyanazon a moralizáló alapon és módon támadja az „átlagfranciát”, mint a baloldali radikalizmus.
F. G.: De pontosan hogyan illeszkedik egymáshoz a politikai és a kulturális baloldaliság? Belülről, a mozgalomból, az 1968 utáni időszakból szemlélve nem látszott a kettő közötti különbség. Bármelyik szervezethez tartoztak is, a szereplőknek az volt a meggyőződésük, hogy politikai, kizárólag politikai terv mozgatja őket. A politikai baloldaliság május után öt évig uralja a színteret, miközben a kulturális baloldaliságot megjelenítő szervezetek, a szituacionisták, a Március 22-e igen hamar eltűnnek. Az alkalmi szervezetek, mint például az Éljen a forradalom! vagy a Tout! igen kevés ideig maradnak színen. Van némi paradoxon abban, amikor azt állítod, hogy azok maradtak meg hosszú távon, akik akkor nem voltak előtérben.
J.-P. L. G.: Május egy csillagközi felhő. Nem tartozik senkihez. Minden egyidejűleg és egymástól függetlenül létezik. A május utáni időszak világít majd rá arra, hogy ami egésznek látszott, az egymásnak ellentmondó alkotóelemekből tevődik össze, még ha ezek olykor vegyülnek is egymással. A legszektásabb leninista szervezetekben is találhatunk olykor anarchista elemeket. Ami új, az pontosan a keveredés a politikai követelések és a játékosság, az ünnepélyesség, a kereteket áthágó magatartás között – ez utóbbiak az igenlő oldal: azé a fiatalságé, amelyik néha beéri saját magával. Még a szituacionisták is benne vannak ebben a keveredésben: munkástanácsok az egyik oldalon, szexuális és pszichológiai nyomor a másikon. A leninista csoportocskák léteznek, de nem függenek össze május leginkább újító törekvéseivel, hiszen az ő törekvéseikben nyoma sem volt az újításnak.
Az újat hozók, mint például a Március 22-e mozgalom és a szituacionisták hullócsillagok. A Szituacionista Internacionálé mindössze néhány tucat tagot számlál. Egymástól igencsak eltérő egyéniségekből álló arisztokratikus szerveződés, amely ráadásul folyamatosan kizárja önmagát, és osztódik. Ennek ellenére igen erősek és széles körben hódítanak a május utáni periódusban. Ekkoriban leginkább a nem leninista forradalmi szervezetek vannak szem előtt, bár itt jelentkezik az a meglepő anomália, a „mao-spontex” – vagyis az egzisztenciális forradalom beleinjekciózása a maoizmusba – , amelynek nem erős oldala a politikai koherencia, de a leginkább előtérben lévő csoportban található meg. Mintegy tíz év alatt a kulturális baloldaliság – amelyet én a vágyfelszabadítás áramlatának nevezek – fogja felrobbantani a politikai baloldaliságot.
Általában véve azt hiszem, együtt kell tekintenünk a két szélsőséget, azaz a politikai és a kulturális baloldaliságot, hogy megérthessük a létrejött mutációt. Harcukban forr majd ki az újfajta kulturális összetétel. A politikai baloldal május után az új történelmi helyzetben egy forradalmi örökséget állít színpadra a karikatúrájával együtt. A színpad szó itt kulcsfontosságú. Színielőadás folyik, és dramatizálás, amely a szélsőségesek tetszését akarja elnyerni, és tragikusba vált Pierre Overney halálával 1972-ben, anélkül azonban, hogy ennél véresebb mészárlássá fajulna. A szélsőbaloldali csoportok s különösen a maoisták szövegei egész sereg hivatkozást és képet sűrítenek össze, amelyeknek már semmi közük Leninhez vagy Maóhoz. Találhatunk bennük sans-culotte-okat, kommünárokat, spanyol háborút, ellenállást… A végletekig viszik a forradalmi szakítás és az új ember vízióját. Ez a karikatúraszerű dramatizálás is hozzájárul ahhoz, hogy a baloldaliság belülről bomlik fel.
Ugyanakkor a kulturális baloldaliság, nem törődve a politikai forradalommal, másképpen akar élni, új értékeket és új viselkedésformákat vezet be, legyen szó szexualitásról, kapcsolatokról, a munkához vagy a természethez fűződő viszonyról – ezek az értékek és viselkedésformák a felszín alatt egy másfajta baloldaliság kiforrásához vezetnek. Ez a fajta kulturális balosság meghaladja a politikai balosságot. Beköszönt a 70-es évek második felének antitotalitárius hulláma, és ezzel vége az újleninizmusnak. A baloldal ilyetén fejlődése azt jelenti: egy történelmi korszaknak vége, s megjelenik az új.
De a kulturális baloldaliságnak ezért a győzelemért súlyos árat kellett fizetnie: ez pedig a társadalom depolitizálódása és az individualitás megjelenése: ezek nemcsak az elköteleződés hagyományos formáival szakítanak, de a polgári társadalom hagyományos kötődéseivel is.
F. G.: Nagy hangsúlyt fektetsz a „vad” elemre, a kulturális baloldaliság egyes jellegzetes, sötét és démoni megnyilvánulásaira. A feminizmusról szóló fejezetek talán túlzottan szigorúnak tűnhetnek, akárcsak a summerwilli szabad gyermekekről szóló elemzésed. Nem tulajdonítasz túlzottan nagy jelentőséget szélsőséges irányzatoknak, a határátlépés példáinak azokhoz a mozgalmakhoz képest, amelyeknek a szerepét a nemek egyenlősítésében vagy egy kevésbé tekintélyelvű pedagógia térhódításában ma is teljes joggal méltatják? Hasonlóképpen nagyon kritikus elemzést adsz a korszak gondolkodásáról, pontosabban nem is a gondolkodókról magukról, hanem Foucault, Althusser, Deleuze és Guattari fogadtatásáról. Itt újból felmerül a kérdés: nem a karikatúrákat részesíted-e kitüntetett figyelemben?
J.-P. L. G.: Teljesen igaz: azt a megoldást választottam, hogy a legszélsőségesebb csoportokra figyelek. Miért? Mert úgy működnek, mint a nagyítóüveg. Az én szememben ugyanazt a szerepet töltik be, mint az esztétikában az avantgárdok: szélsőségeiknek hála, igen éles képet adnak a mélyben húzódó tendenciákról. Vegytiszta állapotban mutatják meg őket. Mindez korántsem jelenti azt, hogy előtörésük a társadalomban ugyanolyan mértékű radikalizmussal megy végbe. Épp ellenkezőleg. Ezután a baloldal kissé lecsendesül, békésebbé válik, és témái integrálódnak. Egyes ’68-asok ma azzal védik korábbi radikalizmusukat, hogy „üdvös, termékeny szélsőségekről” beszélnek. De világosan kell látnunk, hogy ezek az üdvös szélsőségek olyan társadalmat feltételeznek, amely képes a csapások elviselésére és a továbbfejlődésre. Miközben a könyvet írtam, meglepődve tapasztaltam, milyen nagymértékben képes magába olvasztani ezeket az elemeket a francia társadalom és a köztársasági modell. A kulturális baloldaliság csendesülésének fordulópontja 1973-ban jön el. Két esemény jelzi és gyorsítja fel a radikalizmus kudarcát, a szélsőségek zsákutcába jutását: Lip és Larzac. Hozzájárultak ahhoz, hogy békésebbé váljanak és integrálódjanak a baloldal által felvetett témák. Ebben a tekintetben még hátravan egy általam nem tárgyalt fontos pont megvilágítása: a második baloldal szerepe. Ez az, ami a CFDT-n keresztül a májusi eszméket közvetítette a szélesebb középrétegek számára. Külön története van ennek az irányzatnak, amely a kapcsot jelentette a kommün témái és a társadalom között.
Lényegében tehát, azt hiszem, nem kell visszamenőleg olyan elnézőnek lenni. Amit ma kedves kis szabadelvű hedonizmusnak látunk, egyáltalán nem ebben a formában jelent meg. 1969 és 1973 között a legszélsőségesebbek valódi pusztító vihart képzeltek el, az autonómia szélsőséges megvalósítását, amely áthág minden korlátot. Radikális autonómiakeresés volt ez, és tragikus zsákutcába vezetett. Ezt a dimenziót akartam reflektorfénybe helyezni.
Úgy hiszem, hagyni kell, hogy a politikai és a kulturális baloldaliság legszélsőségesebb irányzatainak pusztító és démoni oldalával leszámoljon a történelem. A pusztítás vadsága abból fakad, hogy kirekesztik magukat minden elképzelhető kulturális és politikai mezőből, megtagadják történelmünk kétértelműségeinek feldolgozását. Még mindig jócskán rabjai vagyunk ennek a helyzetnek.
F. G.: Véleményed szerint köthető-e ez a démoni oldal a korszak valamely szerzőjéhez, akinek a művei, mint afféle kanonizált szövegek, legitimálták ezeket a törekvéseket?
J.-P. L. G.: Idézted már a legfontosabbakat: Althusser a marxista–leninista oldalon, Foucault és Deleuze–Guattari a vágyódók oldalán. E szerzők és a baloldaliság két irányzata közötti kapcsolat valójában egy félreértés története: összetévesztették a műveket a tettekkel. A könyvek már pusztán létezésükkel is azt jelzik, hogy tartalmukat lehetetlen cselekedetekbe átfordítani. Ezeknek a műveknek a léte, legyenek bármilyen felforgatók, önmagában egyúttal terveik tagadása. De ha betűről betűre követjük ezeknek a szerzőknek némelyikét, egész egyszerűen magát a kultúrát tagadjuk. Ezzel próbálkozott meg a baloldal, amikor a végletekig komolyan akarta venni ezeket a műveket. Az értelmiség és a legszélsőségesebb baloldal tudattalan módon szinte flörtöltek egymással, amikor ez az értelmiség a fiatalsághoz fordult, amely szavaiknak valóságértéket tulajdonított, jóllehet ők maguk ezt sohasem tették.
F. G.: Miközben téged hallgatlak, nem tehetem meg, hogy ne gondoljak arra a meglepő jelenségre, ami François Maspero könyvesboltjában történt, a szervezett lopásra: Az olvasás örömére, ami aztán lebuktatta saját magát. Általam felelőtlennek tartott emberek a lopást úgy állították be mint forradalmi tettet. Miközben könyveket lopnak, a műveket tagadják – egyébként lopták ugyan a könyveket, de alig olvasták őket. Ezzel megtagadják, hogy annak tekintsék a műveket, amik: egyszerre intellektuális tárgyaknak és ugyanakkor termékeknek is, amelyekbe munkát fektettek. Ily módon pusztán a cselekvésre redukálják őket.
J.-P. L. G.: Az őrület, a korlátok széttörése iránti lelkesültség nem Foucault-nál vagy Deleuze-nél és Guattarinál kezdődik. Náluk ugyan markánsan megjelenik, de ők maguk tartózkodnak attól, hogy a gyakorlatba ültessék. Az írás és a könyv emberei maradnak. De baloldali olvasóközönségüket pontosan az érdekli, hogyan ültethetik a gyakorlatba mindazt, ami eddig csak elmélet volt. Már a szürrealisták bejelentették, hogy lerombolják a művészet és az élet közötti korlátokat. Elbuktak ugyan, de műveik e kísérlet relikviáiként fennmaradtak. A szituacionisták újraélesztik a szürrealista tervet. Ott veszik fel a fonalat, ahol még nem jutott el a végletekig. Hatékonnyá akarják tenni a művészetet az életben, és itt kezdődik a nihilizmus.
De ez aktív nihilizmus. A vele szembeni ellenállás jelöli ki a támadás célpontjait. Mihelyst azonban sikeres lesz, mihelyst sikerül aláásnia a vele szembenálló érveket, az összeomlás nihilizmusához jutunk. Pontosan ez történik velünk.
F. G.: Ha hivatkozhatom saját élményeimre, az az elmélet, mely a leginkább dezorientáló hatást gyakorolja a korszakban, a hatalom víziója, Foucault írásaiból táplálkozva: az a tézise, miszerint az „erős állam” és az „újfasizmus” között folyik ma politikai harc, oda vezetett, hogy valójában már tagadta magának az államnak a szükségességét. Képtelenné váltunk arra, hogy megértsük az állam helyét és szerepét, az államét, amely a polgári lét és a kultúrával való társadalmi kapcsolat garanciája. Ez a tagadás átnyúlik a következő periódusba, és – logikus módon – az anarcho-liberális mozgalmakat táplálja.
J.-P. L. G.: A hatalom démonizálása lényegi összetevője a baloldali gondolkodásnak. Nemcsak Foucault-nál jelenik meg, hanem például Althussernél, az „állam ideológiai apparátusával”. Ez lényegi eleme ennek a lehetetlen örökségnek. Az autonómia radikális koncepciója, amely lerombolja a hatalom és az autoritás fogódzóit, nem tételezheti magát tovább autonómiaként. Mivel autonómia csak valamilyen szembenállásban és azonosulásban fogalmazódhat meg. Szüksége van a másik oldalra. Ellenzék nélkül az autonómiakövetelés rombolóvá lesz. Ez a gyökere a mai lanyha barbarizmusok különböző formáinak.
A világ legjobb szándékával, a szabad kibontakozásukra és jólétükre hivatkozva olyan helyzetbe hozzuk a gyerekeket, ahol a felnőttek és a hatalmi fórumok rájuk hárítják feladataikat és felelősségüket. Ez az oka nyugtalanságuknak és a stresszes állapotuknak. Azon az úton járunk, hogy olyan egyedeket állítunk elő, akik egész életükben tévelyegnek majd.
Megjelent a Le Monde 1998. májusi különszámában, 139–146. o.
Fordította Maruszki Judit
- 1968 [5]