Skip to main content

Az emlékezéstől a szembenézésig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
François Géze és Jean-Pierre Le Goff beszélget Le Goff 1968-ról szóló könyvéről

[Idézetek]


Ma leigázottak, megalázottak és a félelemtől betegek vagyunk… Mindennap meghátrálunk az összetűzés elől, de bizonyosak lehetünk benne, hogy nem fogjuk elkerülni: nekik, a gyilkosoknak szükségük van rá; megkopasztanak minket, és szétütnek köztünk. Véget ért tehát a boszorkányok és a bálványok ideje, s választásra kényszerülnek majd: vagy verekednek, vagy elrothadnak a koncentrációs táborokban.


Jean-Pierre Le Goff: Milyen kitérők és kanyarok során történhetett, hogy ’68 májusa, ami mindazok szemében, akik átélték, radikális szakítást jelentett a „régi világgal”, végül egy újkonformizmushoz jutott el? (…)

François Géze: Hadd térjek vissza az eredeti problémakörre: a gyászmunka hiányára. A 60-as, 70-es éveket valóban nagy ideológiai hullámzás jellemzi, az értelmiség nagyobb részét erősen befolyásolták a marxista és a forradalmi elméletek. Márpedig azoknak az embereknek, akik az első időszak szereplői és legfontosabb irányítói voltak, közös vonásuk, hogy önmagukat is megtagadva néha átadták magukat a kor szellemének, szinte mindig anélkül, hogy egy pillanatra is visszanéztek volna az általuk korábban képviselt és védett elképzelés politikai kudarcára. Ez a kudarc 1974-ben vagy ’75-ben vált véglegessé, de azóta sem elemezték. Én magam, mint annyian mások is, ezt a jelenséget a forradalmi szervezetekben éltem meg. Egymás után lábujjhegyen tűntek el az emberek, anélkül hogy visszafordultak volna a múlt felé. Mi az oka az általad említett politikai nehézségeknek? Miért viselkedtek közülünk olyan sokan úgy, mintha nem lett volna más választás, mint az új időszak értékeihez való kritikátlan csatlakozás, a nem tudatosan vállalt amnézia?

J.-P. L. G.: Számos érzelmi oka is van annak, hogy félnek szembenézni korábbi önmagukkal. Nem olyan könnyű vállalni a kudarcot, főképp, ha az ember nem érti pontosan, miért köteleződött el olyan erősen egy politikai és egzisztenciális zsákutcának bizonyult irányzat mellett. Ami a legszélsőségesebbeket illeti, a törvényszegés tapasztalatától nehéz elszakadni. A ’68-asoknak gyakran nehezükre esik megszabadulni szubjektivitásuktól. S főképpen: nem olvashatják újra a múltjukat, mivel valójában nem szakítottak korábbi gondolkodásuk kereteivel. Sem a megtagadás eredeti erkölcsi indíttatása, sem az a tény, hogy ez a társadalom, amelynek nélkülözhetetlen elemei az uralkodás és kizsákmányolás új formái, felkínálja számukra a beolvadást, nem teszi lehetővé a történtek megértését. Ami a 80-as évek rehabilitálását illeti: az őket mozgató szenvedélyek ellenpólusán idomították őket az új kor szelleméhez.

Beszélhetünk-e ingadozásról a 70-es évek végén? Igen is, nem is. Vannak természetesen látványosan diszkontinuus elemek, ugyanakkor azonban megtalálhatjuk azokat is, amelyek a folytonosságot biztosítják. Ezekben a vitatható években új mentális struktúrák formálódtak, oly módon, hogy a valóság, a társadalom, az emberi kapcsolatok kérdései kerültek középpontba. Nézzék csak meg azokat, akiket „új filozófusoknak” neveznek: felégetik mindazt, amiért nemrég még rajongtak. Beszédeik ellenkező irányt vesznek, de gondolkodásmódjuk ugyanaz, ugyanazok a sematikus szövegek, ugyanaz az átkozódás, mint egykor a baloldalon, amely megváltónak tekintette magát.

Vagy nézzék meg a másik oldalon a politikai ökológia fejlődését ugyanebben az időszakban: hiába szakított a baloldaliság erőszakos vonásaival, hiába hangsúlyozza a példamutatás és a nevelés kiemelkedő szerepét: ugyanúgy megőrizte a kulturális forradalom, a mentalitás és a mindennapi viselkedés gyökeres megváltoztatásának eszméjét, és ugyanazon a moralizáló alapon és módon támadja az „átlagfranciát”, mint a baloldali radikalizmus.

F. G.: De pontosan hogyan illeszkedik egymáshoz a politikai és a kulturális baloldaliság? Belülről, a mozgalomból, az 1968 utáni időszakból szemlélve nem látszott a kettő közötti különbség. Bármelyik szervezethez tartoztak is, a szereplőknek az volt a meggyőződésük, hogy politikai, kizárólag politikai terv mozgatja őket. A politikai baloldaliság május után öt évig uralja a színteret, miközben a kulturális baloldaliságot megjelenítő szervezetek, a szituacionisták, a Március 22-e igen hamar eltűnnek. Az alkalmi szervezetek, mint például az Éljen a forradalom! vagy a Tout! igen kevés ideig maradnak színen. Van némi paradoxon abban, amikor azt állítod, hogy azok maradtak meg hosszú távon, akik akkor nem voltak előtérben.

J.-P. L. G.: Május egy csillagközi felhő. Nem tartozik senkihez. Minden egyidejűleg és egymástól függetlenül létezik. A május utáni időszak világít majd rá arra, hogy ami egésznek látszott, az egymásnak ellentmondó alkotóelemekből tevődik össze, még ha ezek olykor vegyülnek is egymással. A legszektásabb leninista szervezetekben is találhatunk olykor anarchista elemeket. Ami új, az pontosan a keveredés a politikai követelések és a játékosság, az ünnepélyesség, a kereteket áthágó magatartás között – ez utóbbiak az igenlő oldal: azé a fiatalságé, amelyik néha beéri saját magával. Még a szituacionisták is benne vannak ebben a keveredésben: munkástanácsok az egyik oldalon, szexuális és pszichológiai nyomor a másikon. A leninista csoportocskák léteznek, de nem függenek össze május leginkább újító törekvéseivel, hiszen az ő törekvéseikben nyoma sem volt az újításnak.

Az újat hozók, mint például a Március 22-e mozgalom és a szituacionisták hullócsillagok. A Szituacionista Internacionálé mindössze néhány tucat tagot számlál. Egymástól igencsak eltérő egyéniségekből álló arisztokratikus szerveződés, amely ráadásul folyamatosan kizárja önmagát, és osztódik. Ennek ellenére igen erősek és széles körben hódítanak a május utáni periódusban. Ekkoriban leginkább a nem leninista forradalmi szervezetek vannak szem előtt, bár itt jelentkezik az a meglepő anomália, a „mao-spontex” – vagyis az egzisztenciális forradalom beleinjekciózása a maoizmusba – , amelynek nem erős oldala a politikai koherencia, de a leginkább előtérben lévő csoportban található meg. Mintegy tíz év alatt a kulturális baloldaliság – amelyet én a vágyfelszabadítás áramlatának nevezek – fogja felrobbantani a politikai baloldaliságot.

Általában véve azt hiszem, együtt kell tekintenünk a két szélsőséget, azaz a politikai és a kulturális baloldaliságot, hogy megérthessük a létrejött mutációt. Harcukban forr majd ki az újfajta kulturális összetétel. A politikai baloldal május után az új történelmi helyzetben egy forradalmi örökséget állít színpadra a karikatúrájával együtt. A színpad szó itt kulcsfontosságú. Színielőadás folyik, és dramatizálás, amely a szélsőségesek tetszését akarja elnyerni, és tragikusba vált Pierre Overney halálával 1972-ben, anélkül azonban, hogy ennél véresebb mészárlássá fajulna. A szélsőbaloldali csoportok s különösen a maoisták szövegei egész sereg hivatkozást és képet sűrítenek össze, amelyeknek már semmi közük Leninhez vagy Maóhoz. Találhatunk bennük sans-culotte-okat, kommünárokat, spanyol háborút, ellenállást… A végletekig viszik a forradalmi szakítás és az új ember vízióját. Ez a karikatúraszerű dramatizálás is hozzájárul ahhoz, hogy a baloldaliság belülről bomlik fel.

Ugyanakkor a kulturális baloldaliság, nem törődve a politikai forradalommal, másképpen akar élni, új értékeket és új viselkedésformákat vezet be, legyen szó szexualitásról, kapcsolatokról, a munkához vagy a természethez fűződő viszonyról – ezek az értékek és viselkedésformák a felszín alatt egy másfajta baloldaliság kiforrásához vezetnek. Ez a fajta kulturális balosság meghaladja a politikai balosságot. Beköszönt a 70-es évek második felének antitotalitárius hulláma, és ezzel vége az újleninizmusnak. A baloldal ilyetén fejlődése azt jelenti: egy történelmi korszaknak vége, s megjelenik az új.

De a kulturális baloldaliságnak ezért a győzelemért súlyos árat kellett fizetnie: ez pedig a társadalom depolitizálódása és az individualitás megjelenése: ezek nemcsak az elköteleződés hagyományos formáival szakítanak, de a polgári társadalom hagyományos kötődéseivel is.

F. G.: Nagy hangsúlyt fektetsz a „vad” elemre, a kulturális baloldaliság egyes jellegzetes, sötét és démoni megnyilvánulásaira. A feminizmusról szóló fejezetek talán túlzottan szigorúnak tűnhetnek, akárcsak a summerwilli szabad gyermekekről szóló elemzésed. Nem tulajdonítasz túlzottan nagy jelentőséget szélsőséges irányzatoknak, a határátlépés példáinak azokhoz a mozgalmakhoz képest, amelyeknek a szerepét a nemek egyenlősítésében vagy egy kevésbé tekintélyelvű pedagógia térhódításában ma is teljes joggal méltatják? Hasonlóképpen nagyon kritikus elemzést adsz a korszak gondolkodásáról, pontosabban nem is a gondolkodókról magukról, hanem Foucault, Althusser, Deleuze és Guattari fogadtatásáról. Itt újból felmerül a kérdés: nem a karikatúrákat részesíted-e kitüntetett figyelemben?

J.-P. L. G.: Teljesen igaz: azt a megoldást választottam, hogy a legszélsőségesebb csoportokra figyelek. Miért? Mert úgy működnek, mint a nagyítóüveg. Az én szememben ugyanazt a szerepet töltik be, mint az esztétikában az avantgárdok: szélsőségeiknek hála, igen éles képet adnak a mélyben húzódó tendenciákról. Vegytiszta állapotban mutatják meg őket. Mindez korántsem jelenti azt, hogy előtörésük a társadalomban ugyanolyan mértékű radikalizmussal megy végbe. Épp ellenkezőleg. Ezután a baloldal kissé lecsendesül, békésebbé válik, és témái integrálódnak. Egyes ’68-asok ma azzal védik korábbi radikalizmusukat, hogy „üdvös, termékeny szélsőségekről” beszélnek. De világosan kell látnunk, hogy ezek az üdvös szélsőségek olyan társadalmat feltételeznek, amely képes a csapások elviselésére és a továbbfejlődésre. Miközben a könyvet írtam, meglepődve tapasztaltam, milyen nagymértékben képes magába olvasztani ezeket az elemeket a francia társadalom és a köztársasági modell. A kulturális baloldaliság csendesülésének fordulópontja 1973-ban jön el. Két esemény jelzi és gyorsítja fel a radikalizmus kudarcát, a szélsőségek zsákutcába jutását: Lip és Larzac. Hozzájárultak ahhoz, hogy békésebbé váljanak és integrálódjanak a baloldal által felvetett témák. Ebben a tekintetben még hátravan egy általam nem tárgyalt fontos pont megvilágítása: a második baloldal szerepe. Ez az, ami a CFDT-n keresztül a májusi eszméket közvetítette a szélesebb középrétegek számára. Külön története van ennek az irányzatnak, amely a kapcsot jelentette a kommün témái és a társadalom között.

Lényegében tehát, azt hiszem, nem kell visszamenőleg olyan elnézőnek lenni. Amit ma kedves kis szabadelvű hedonizmusnak látunk, egyáltalán nem ebben a formában jelent meg. 1969 és 1973 között a legszélsőségesebbek valódi pusztító vihart képzeltek el, az autonómia szélsőséges megvalósítását, amely áthág minden korlátot. Radikális autonómiakeresés volt ez, és tragikus zsákutcába vezetett. Ezt a dimenziót akartam reflektorfénybe helyezni.

Úgy hiszem, hagyni kell, hogy a politikai és a kulturális baloldaliság legszélsőségesebb irányzatainak pusztító és démoni oldalával leszámoljon a történelem. A pusztítás vadsága abból fakad, hogy kirekesztik magukat minden elképzelhető kulturális és politikai mezőből, megtagadják történelmünk kétértelműségeinek feldolgozását. Még mindig jócskán rabjai vagyunk ennek a helyzetnek.

F. G.: Véleményed szerint köthető-e ez a démoni oldal a korszak valamely szerzőjéhez, akinek a művei, mint afféle kanonizált szövegek, legitimálták ezeket a törekvéseket?

J.-P. L. G.: Idézted már a legfontosabbakat: Althusser a marxista–leninista oldalon, Foucault és Deleuze–Guattari a vágyódók oldalán. E szerzők és a baloldaliság két irányzata közötti kapcsolat valójában egy félreértés története: összetévesztették a műveket a tettekkel. A könyvek már pusztán létezésükkel is azt jelzik, hogy tartalmukat lehetetlen cselekedetekbe átfordítani. Ezeknek a műveknek a léte, legyenek bármilyen felforgatók, önmagában egyúttal terveik tagadása. De ha betűről betűre követjük ezeknek a szerzőknek némelyikét, egész egyszerűen magát a kultúrát tagadjuk. Ezzel próbálkozott meg a baloldal, amikor a végletekig komolyan akarta venni ezeket a műveket. Az értelmiség és a legszélsőségesebb baloldal tudattalan módon szinte flörtöltek egymással, amikor ez az értelmiség a fiatalsághoz fordult, amely szavaiknak valóságértéket tulajdonított, jóllehet ők maguk ezt sohasem tették.

F. G.: Miközben téged hallgatlak, nem tehetem meg, hogy ne gondoljak arra a meglepő jelenségre, ami François Maspero könyvesboltjában történt, a szervezett lopásra: Az olvasás örömére, ami aztán lebuktatta saját magát. Általam felelőtlennek tartott emberek a lopást úgy állították be mint forradalmi tettet. Miközben könyveket lopnak, a műveket tagadják – egyébként lopták ugyan a könyveket, de alig olvasták őket. Ezzel megtagadják, hogy annak tekintsék a műveket, amik: egyszerre intellektuális tárgyaknak és ugyanakkor termékeknek is, amelyekbe munkát fektettek. Ily módon pusztán a cselekvésre redukálják őket.

J.-P. L. G.: Az őrület, a korlátok széttörése iránti lelkesültség nem Foucault-nál vagy Deleuze-nél és Guattarinál kezdődik. Náluk ugyan markánsan megjelenik, de ők maguk tartózkodnak attól, hogy a gyakorlatba ültessék. Az írás és a könyv emberei maradnak. De baloldali olvasóközönségüket pontosan az érdekli, hogyan ültethetik a gyakorlatba mindazt, ami eddig csak elmélet volt. Már a szürrealisták bejelentették, hogy lerombolják a művészet és az élet közötti korlátokat. Elbuktak ugyan, de műveik e kísérlet relikviáiként fennmaradtak. A szituacionisták újraélesztik a szürrealista tervet. Ott veszik fel a fonalat, ahol még nem jutott el a végletekig. Hatékonnyá akarják tenni a művészetet az életben, és itt kezdődik a nihilizmus.

De ez aktív nihilizmus. A vele szembeni ellenállás jelöli ki a támadás célpontjait. Mihelyst azonban sikeres lesz, mihelyst sikerül aláásnia a vele szembenálló érveket, az összeomlás nihilizmusához jutunk. Pontosan ez történik velünk.

F. G.: Ha hivatkozhatom saját élményeimre, az az elmélet, mely a leginkább dezorientáló hatást gyakorolja a korszakban, a hatalom víziója, Foucault írásaiból táplálkozva: az a tézise, miszerint az „erős állam” és az „újfasizmus” között folyik ma politikai harc, oda vezetett, hogy valójában már tagadta magának az államnak a szükségességét. Képtelenné váltunk arra, hogy megértsük az állam helyét és szerepét, az államét, amely a polgári lét és a kultúrával való társadalmi kapcsolat garanciája. Ez a tagadás átnyúlik a következő periódusba, és – logikus módon – az anarcho-liberális mozgalmakat táplálja.

J.-P. L. G.: A hatalom démonizálása lényegi összetevője a baloldali gondolkodásnak. Nemcsak Foucault-nál jelenik meg, hanem például Althussernél, az „állam ideológiai apparátusával”. Ez lényegi eleme ennek a lehetetlen örökségnek. Az autonómia radikális koncepciója, amely lerombolja a hatalom és az autoritás fogódzóit, nem tételezheti magát tovább autonómiaként. Mivel autonómia csak valamilyen szembenállásban és azonosulásban fogalmazódhat meg. Szüksége van a másik oldalra. Ellenzék nélkül az autonómiakövetelés rombolóvá lesz. Ez a gyökere a mai lanyha barbarizmusok különböző formáinak.

A világ legjobb szándékával, a szabad kibontakozásukra és jólétükre hivatkozva olyan helyzetbe hozzuk a gyerekeket, ahol a felnőttek és a hatalmi fórumok rájuk hárítják feladataikat és felelősségüket. Ez az oka nyugtalanságuknak és a stresszes állapotuknak. Azon az úton járunk, hogy olyan egyedeket állítunk elő, akik egész életükben tévelyegnek majd.

Megjelent a Le Monde 1998. májusi különszámában, 139–146. o.
Fordította Maruszki Judit

















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon