A Heti Világgazdaság, a HVG első száma 1979. június 7-én jelent meg az újságosstandokon, mint a Magyar Kereskedelmi Kamara hetilapja. S noha közel húsz év távlatából sokan már úgy emlékeznek rá, mint előzmények nélküli, szinte a semmiből teremtett lapra, az alapító főszerkesztő kötelessége e helyütt is rögzíteni: ha nem jött volna létre még 1968-ban a Világgazdaság (VG) című napilap Gyulai István főszerkesztésével, akkor nincs HVG sem! S ez nemcsak azért igaz, mert a HVG annak idején a VG utódlapjaként, pontosabban szólva annak „popularizált” testvéreként jött létre, hanem azért is, mert a Gyulai által a VG-nél megteremtett, kritikus és a tényeket tisztelő, a világ dolgaira nyitott szellemet vitte tovább a HVG a saját hasábjain.
A Világgazdaság a Nyers Rezső nevével fémjelzett „új gazdasági mechanizmus” szülötteként jött létre, s elsődleges célja a hazai gazdasági és kormányzati vezetők napi tájékoztatása volt a világgazdaság, illetve a magyar gazdaság legfrissebb eseményeiről, trendjeiről. Ezért – egyedül a magyar sajtóban – megadatott számára, hogy a nagy nyugati hírügynökségek anyagait (Reuters, AP-DJ, UPI) közvetlenül és azonnal telexen megkapja. Minden más magyar sajtóorgánum a Magyar Távirati Iroda által megszűrt és megválogatott hírekkel dolgozhatott csak. (S azok közül sem mindegyiket lehetett közölni, hisz naponta jó néhányon ott virított a felirat: „Csak a szerkesztőségek tájékoztatására!”) A világra való kitekintés folyamatos lehetősége egy külföldi hírektől alapvetően elzárt országban nemcsak az információk tekintetében hozta privilegizált helyzetbe a Világgazdaságnál dolgozó újságírókat, hanem felkínálta a politikai tisztánlátás lehetőségét és a nyugati tényújságírás alapvető szakmai követelményeinek elsajátítását is. Mindez a kezdetektől fogva meglátszott a Világgazdaságon: tudósításai tárgyszerűek, tényközlései és kommentárjai adatokon s nem párthatározatokon alapultak. (Természetesen utólag sem akarom idealizálni a helyzetet: a szerkesztésnek és közlésnek a VG-nél is megvoltak a hatalom, az öncenzúra és a lapprofil által állított korlátai.)
A hetvenes évek közepére az új mechanizmus és a gazdasági reformok megtorpanása egyértelművé vált, e folyamatot csak betetőzte Nyers 1974-es felmentése az MSZMP KB titkári pozíciójából. A VG szabadabb szelleme, de még inkább a lapban közölt hiteles gazdasági adatok és tények már sokak szemét bántották a gazdasági és politikai vezetők körében, különösen, ha az igazság kinyomtatása kellemetlen következményekkel járt. 1976–78 között a VG körül gyakran felforrósodott a levegő. A sajtóirányítás részéről elsősorban Várkonyi Péter, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának akkori nagy hatalmú elnöke bírálta a lap egyes cikkeit s hangvételét, a gazdaságirányítás részéről pedig főleg Marjai József ágált a lap ellen. (Marjai 1978-tól miniszterelnök-helyettesként tartotta kézben a magyar gazdaság gyeplőjét.) Akkor Marjainak mint kormánytagnak jutott az a korántsem hálás szerep, hogy a magyar külgazdaság kényes egyensúlya felett őrködjön. Marjai felvállalta a gazdasági tárgyalásokon a szovjetekkel való keménykedést, neki kellett a legfelső politikai szinten a kétoldalú kereskedelemben meghatározandó árakról alkudozni; a behozatali árakat lefaragni, a magyar kivitel árait pedig felsrófolni. A kényes külkereskedelmi egyensúlyhoz az is hozzátartozott, hogy a növekvő nyugati importot emelkedő dollárelszámolású kivitellel kellett volna ellentételezni. Ezt sokszor csak úgy lehetett elérni, hogy a szovjeteknek ígért magyar árukat átirányították nyugati exportra. A korra jellemző, hogy a VG körüli egyik legnagyobb botrány egy első látásra teljesen ártatlan hírből fakadt. A VG ugyanis megírta, miszerint „a Hungarocamion útnak indította Svédországba az év első almaszállítmányát”. Marjai tajtékozva hívta fel Gyulait, s kiderült: a szovjetek sürgetésére, hogy miért nem jönnek már a várva várt magyar almaszállítmányok, épp Marjai válaszolta néhány nappal korábban hivatalosan azt, hogy nincs elég rendelkezésre álló kamion…
De volt „ügy” abból is, hogy Lázár György miniszterelnök a VG-ből értesült a Magyar Nemzeti Bank egy kisebb hitelfelvételéről, ami miatt Fekete János kapott fejmosást; vagy abból, hogy a Magyarország által aláírt nemzetközi kereskedelmi egyezmény (GATT) előírásaival ellentétben sok exportra termelő magyar nagyvállalat jelentős ártámogatást kapott, s ezt – egy-egy konkrét vállalat kapcsán – a VG meg is írta. Az is állandó feszültségforrás volt, hogy a VG saját tudósítóitól, illetve nyugati forrásokra támaszkodva az egész szocialista táborról árnyaltabb s ily módon kedvezőtlenebb képet festett, mint azt a sajtóirányítás szerette volna. A rendszer lényegéből fakadó irtózása a korrekt tájékoztatástól, a belső politikai információáramlás gyengeségei, az állami politika szintjére emelt képmutatás, a gazdasági szerződésszegések sorozata – ezek mind-mind lecsapódtak a VG szerkesztőségében.
Meg is született a verdikt: a VG olyan mélységig foglalkozik a magyar külkereskedelemmel, egyes külkereskedelmi üzletekkel és a magyar gazdaság belső viszonyaival, valamint a szocialista országokkal, „beleértve a hiányosságokat is”, ami magyar üzleti-politikai érdekeket sérthet, s ez így nem mehet tovább. Nagy nyomás nehezedett a lapra, hogy ezeket az információkat szűrje meg és fogja vissza. Miután ez a nyomás nem sok eredménnyel járt – részben Gyulai konoksága miatt, részben azért, mert a tények közlésekor sohasem lehetett előre tudni, hogy éppen kinek az érdeke kerül veszélybe – napirendre került a lap megszüntetése.
A VG akkori „tulajdonosai”, a Magyar Kereskedelmi Kamara, valamint a Konjunktúra- és Piackutató Intézet vezetői nem szívesen mondtak volna le a számukra már jelentős presztízst jelentő lapról. Különösen Kallós Ödön, a kamara elnöke és Rédei Jenő alelnök kardoskodtak a lap megmentése érdekében, és csatasorba állt több vállalati s kormányzati szintű vezető is a számukra megbízható napi információforrást jelentő orgánum érdekében. Gyulai is keményen lobbyzott: járt Lázárnál, Huszár Istvánnál, aki akkor az Országos Tervhivatal elnöke volt, valamint az MSZMP KB agitprop osztályánál, amelynek Grósz Károly volt a vezetője. Gyulai azzal is érvelt, hogy a helsinki megállapodás aláírása után egy lapot nem lehet egyszerűen csak megszüntetni. Végül 1979 februárjában a színfalak mögött, pontosan máig sem tisztázott körülmények között, megszületett a kompromisszum: a VG életben marad, de fejlécére felkerül a „Belső használatra” korlátozó jelzés, s csak a magyar vállalatok és hivatalok kaphatják majd. Sem külföldre, sem külföldi követségre, sem magánszemélynek nem értékesíthető, sőt még a Magyarországon bejegyzett külföldi résztulajdonú vegyes vállalatok sem juthatnak hozzá, s „így majd nem tudnak hivatkozni rá”. Viszont megjelenhet egy világgazdasági témájú hetilap, amelyet bárki megvehet, s amelynél az lesz az „elsőrendű szempont, hogy a tájékoztatás ne ártson a kereskedelempolitikai érdekeknek”.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a VG szerkesztőségében már a hetvenes évek elején felmerült, hogy legyen a napilapnak egy heti, összefoglaló jellegű kiadása is a nagyközönség számára, de akkor ez a tervezet szintjén maradt. Az MSZMP KB gazdasági osztálya fúrta meg az elsők között, mondván, hogy egyrészt nem biztosítható a lap pozitív pénzügyi szaldója, másrészt pedig van már egy gazdasági lap, a Figyelő, amelynek nem kell konkurenciát teremteni. Az 1979-es kényszerhelyzetben ez utóbbi érvelés már elmaradt, de az MSZMP tulajdonában lévő kiadóvállalat, a Hírlapkiadó Vállalat csak azzal a feltétellel vállalta a Heti Világgazdaság kiadását, ha a várható veszteségeket a „lapgazda”, a kamara vállalja, amit Kallós meg is tett. (A HVG egyébként az első öt évében veszteséges volt, azóta viszont egyfolytában nyereséges, és a kamarának már 1987-re kamatostul megtérült a lapra fordított pénze.)
A sajtó pártbéli irányítói tudomásul vették az új helyzetet. Gyulai visszaemlékezései szerint az agitprop osztály vezetőjeként Grósz a HVG indítása előtt világosan értésére adta: mivel a lap alapítására nem volt párthatározat, a KB a lapindítást kormányzati, pontosabban szólva Marjai-akcióként tartja számon. (A lapengedélyt nem is az agitprop osztály kérte és kapta a tájékoztatási hivataltól, hanem a kamara felügyeleti szerveként a külkereskedelmi minisztérium.) Grósz azt is közölte Gyulaival, hogy mindennek ellenére nem bánják, hogy lesz egy újabb gazdasági témájú hetilap, amelyik a nagyközönség számára világossá teszi a magyar gazdaság és a világgazdaság szoros összefonódását.
Az 1979. februári döntés után záros határidőn belül indítani kellett a HVG-t. Nem volt kétséges, hogy az új lapot nem lehet a VG kebelében szerkeszteni, kell egy külön csapat, s fel kell állítani egy új szerkesztőséget élén egy főszerkesztővel. Gyulai viszonylag gyorsan döntött: nem vállalja mindkét lap vezetését, marad a szívéhez közel álló VG élén. Úgy érezte, hogy a lapját bezártságra ítélő kompromisszum elfogadása kellő erkölcsi alapot ad arra, hogy ő jelöljön főszerkesztőt a HVG élére. Két jelöltje volt, egy idősebb s egy fiatalabb, mindketten a VG stábjából. S mivel Kallóssal és Grósszal történt informális egyeztetésein egyik ellen sem volt kifogás, végül a fiatalabb mellett döntött: így kerültem én 33 évesen, az ország akkor legfiatalabb főszerkesztőjeként a HVG élére.
Tulajdonképpen jó kádernek számítottam, volt közgazdasági egyetemi végzettségem, elvégeztem az újságíró-iskolát, 1978-ban hosszas unszolásra beléptem a pártba is, s valószínűleg piros pont volt a káderlapomon, hogy 1973-ban – Gyulaival együtt – közel egy évet Dél-Vietnamban töltöttem a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság kötelékében. (Egy trópusi esős délutánt végigbeszéltünk Saigonban arról, hogyan csinálnánk meg egy az angol The Economisthoz hasonló heti világgazdasági hírmagazint, ha épségben hazajutnánk…)
A főszerkesztői kinevezést 1979. április elsején kaptam kézhez, s a lap koncepcióját, arculatát, szerkezetét már korábban benyújtott tervezetek alapján nekem kellett kialakítanom. Magam is meglepődtem, mekkora szabadságom van, hiszen e szülési periódusban csak annyi volt az ukáz, hogy az új lap vigyázzon majd a magyar üzleti érdekekre, ne fecsegjen ki bizalmas adatokat, s próbáljon meg népszerűen írni a gazdaság/világgazdaság és a politika összefüggéseiről. Munkatársaimat magam választhattam meg, Gyulai ráadásul felső határt is szabott: maximum három újságírót vihettem magammal a VG-től, a többieket máshonnan kellett felvennem.
A kvótát kicsit túlléptem: négyen jöttek át a napilaptól. Köztük Hirschler Richárd és Murányi Mihály, akik jelentős szerepet vállaltak a HVG szellemiségének kialakításában és a sikersztori megalapozásában. A sürgető júniusi megjelenési határidő kiváltságokat is biztosított számomra: lehetőségem volt arra, hogy a sajtón kívüli embereket is behozzak a szerkesztőségbe, akik a szükséghelyzet miatt pillanatok alatt megkapták az újságírói státust, amely amúgy hosszadalmas és nehézkes, politikai kontrollokkal megtűzdelt eljárás volt annak idején. Így került a HVG-hez az induláskor többek között Félix Pál, a kiváló olvasószerkesztő, Nagy Imre egykori személyi titkára és Horváth Zoltán, az MTI-ből kitessékelt s akkor a Magyar Hirdetőnél dekkoló újságíró – mind a mai napig a HVG-címlapok zseniális szülőatyja –, akik káderlapjaik fekete pöttyei miatt másképp aligha kaphatták volna meg az újságíró-igazolványt. Ők is meghatározó egyéniségei lettek a HVG-nek, kaptam is elég szemrehányást miattuk később az agitprop osztálytól…
A lap rövid, három hónapos előkészítés után megindult, a szerkesztőség egy, a BNV területén lévő faházban kezdte meg működését. 1979 őszén Várkonyi, a Tájékoztatási Hivatal akkori elnöke, visszatérve néhány hónapos moszkvai továbbképzéséről, indignálódva hívta fel Kallóst, és állítólag a következőket mondta: „Amikor elmentem a Szovjetunióba, akkor még arról volt szó, hogy megszüntetjük a Világgazdaságot. Most azt látom, hogy kettő van belőle. Hát meg vagytok ti bolondulva??”