Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

1979-ben lendületet vett az 1968-as szélroham után bontakozni kezdő új értelmiségi ellenzékiség.

Magyarországon a csehszlovákiai vértelen forradalom hatására újabb értelmiségi pártellenzéki irányzat szakadt le a hatalomról, igaz nem a hatalmi centrumról, mint 1967 végén Csehszlovákiában, hanem csak az elméletalkotó értelmiségi elitről. Ezt az ellenzéket az 1976-os második lengyelországi munkásmegmozdulás (Radom, Ursius traktorgyár) megerősítette abban a meggyőződésében, hogy a Hruscsov bukása utáni megújulási törekvés nem pillanatnyi fellángolás volt. A munkásmegmozdulással való szolidaritás értelmiségi bizottsága, a KOR, majd Csehszlovákiában a Charta ’77 polgárjogi mozgalma példát is adott a magyar ellenzéknek a lehetséges mozgalmi formákra. 1979-ben a letartóztatott „chartások” mellett kiálló szolidaritási nyilatkozat mintegy próbája volt az új harci formának. A aláírások háromszázat megközelítő száma megmutatta, hogy múlófélben van az ’56 utáni megfélemlítés bénító hatása. A ’68-asok után most csatlakoztak először ’56-osok az új keletű és új arcú ellenzékhez.

Döbbenetes és máig elgondolkoztató, hogy a tiltakozó ívet aláíró, a kényszerű, „amnesztiás” belső emigrációból kilépő ’56-osok egyik legjelentősebb alakja, a Petőfi Kör egykori legendás titkára, Tánczos Gábor nem sokkal ezután önkezével véget vetett életének. Nincs jogunk arra, hogy kételkedjünk abban, ami búcsúlevelében áll, hogy öngyilkosságának személyes és nem politikai oka van. Mégis fájdalmas volt számunkra, akik a közös aláírással harcostársai lettünk, hogy az új ellenzékiség nem adott neki olyan mértékű reményt és biztatást, ami visszatartotta volna a haláltól. Akaratlanul is közös történeti sorsunk problémáit keressük tettének indítékai között. Tánczos azzal a kérdéssel szembesített bennünket, amely az „amnesztia” után újraéledező ellenzékiséget kezdetektől megterhelte. A nagy múltú és rossz jelenű „népi-urbánus” állóháborúról van szó, amely az írók 1957 utáni megszólalásakor rögtön megjelent. Már nem hatott a sztálinizmussal való szembenállás egybekovácsoló ereje, amely a forradalom napjaiban egységbe fogta a „bukott rendszerrel” szembenálló erőket. Az „urbánusok” – akik Molnár Erik kezdeményezésére a történelem újraértelmezéséről, illetve Horváth Zoltán könyve kapcsán a polgári radikális, század eleji „második reformnemzedékről” indítottak vitát – feladták a nemzeti függetlenség ’56-os hazafias követelését, azért, hogy ennek fejében Jászi-idézetekkel álcázva becsempészhessenek egy kis demokratizmust. A népiek pedig lemondtak a demokrácia sorok közötti követeléséről is a nemzetközösség istállómelegéért, ami diktatúrában is lehetséges. Egyik irányzat sem szívből tette. Horváth Zoltán is független Magyarországot szeretett volna, Illyés is demokráciát. Ha azonban a közös ellenséggel szembeni oppozíciót ennyire el kell rejteni, mint 1960 táján kellett, akkor a közönség csak az egymásnak adott bokán rúgásokat veszi észre. A viszony ugyanis ilyesmivé fajult. A népiek nemzetiekké váltak, és közösségépítő eszmeként a dicső múlt nemzeti büszkeséget adó hagyományára támaszkodtak, miközben az urbánusok ezt a dicső múltat deheroizálták azért, hogy áthallásosan deheroizálják a dicső kádári jelent is. Az 1979-ben megélénkülő ellenzékiséget már megterhelték ezek az ellentétek. Tánczos Donáth Ferenc, Kardos László és Bibó István mellett ama nagy ’56-osok egyike, akik mintegy személyükben szimbolizálták az ’56-os ellenzéki egységet, közülük pedig Donáth és Tánczos legfontosabb személyes feladatuknak tekintették ennek újrateremtését.

Győrffy Sándor temetési beszédében helyesen minősítette Tánczost Sütő András szavaival „népi urbánusnak”. A bajai zsidó kereskedő gyermeke eltökélten magyar akart lenni. Korai gyermekkorában katolizálni akart, 1945-ben pedig ő is a kommunista pártban látta annak a lehetőségét, hogy a nép oldalára álló zsidó elvtársként önfeladás nélkül az új magyar nemzet senkitől meg nem különböztethető tagja legyen. Logikusan vezetett útja a NÉKOSZ-ba, amely meghatározó élménye lett. Az 1968 utáni új ellenzékiségbe is be akarta építeni a kollégista mozgalom hagyományát. Szemléletét a kommunista narodnyikság történetképe határozta meg, amely a magyarságot a falusi szegénységgel azonosította, és a magyar szocialista forradalomban nemzeti forradalmat is látott, amely az urak nemzetbitorlását megdöntve nemzetté teszi a népet. Magával ragadta őt a kollégista mozgalom atmoszférája, amely megőrizte a forradalmi pillanat karneváli örömét. Tánczosnak Petőfi Kör-ös működése során különösen szívügye volt a NÉKOSZ rehabilitációja. Börtönből való szabadulása után a leendő új ellenállást Donáthtal és a NÉKOSZ vezetőjével, Kardos Lászlóval a népi írók mozgalomszerű utóélete és az újjáéledő ötvenhatosság stratégiai szövetségére kívánta felépíteni. Mindhármuk számára axióma volt, hogy Illyés nélkül nem lehetséges magyar ellenzékiség. Tánczos felismerte, hogy a népiek számára az aktuális nemzeti sorskérdés Erdély, és ő is rávetette magát a témára. Számára ez az egykori plebejus népi mozgalom folytatása volt. Harc egyfajta elnyomás ellen. Számára a magyar kisebbségek hidat jelentettek a Duna-völgyi népek között. A népek közötti kapcsolatok erősödésének vágya mögött legvégső mozgatóként ott volt az ötvenhatosság legnagyobb távlatú víziója: mind ’56, mind ’68 nagy tanulsága az, hogy a felszabadulást nem hozhatja meg egy-egy elnyomott ország elszigetelt felkelése, hanem az ellenzékek összehangolt fellépése a blokk összes elnyomott országában, amely egyesített erőt szegez szembe az intervenció fenyegető rémével. Az összefogás történelmi dimenziót is kap. Ha 1848-ban felszabadítjuk a forradalmi Bécset, ha a magyar helytállás eredményeként talpon marad Lombardia, akkor felkel Lengyelország, és a cár örül, ha megmarad a trónja, nem gondolhat intervencióra. Ha 1918-ban egymásra találtunk volna az antant gyarmatosítás ellen, 1938-ban a németekkel szemben… Tánczos nem vette észre a nemzetibe váltott népiek Erdély-reneszánszában az 1938-1941 közötti reconquista retorikájának újjáéledését. Talán mert nem akarta. Azt sem akarta tudomásul venni, hogy a Ceausescu-rezsim szovjetellenes önállóskodását látva a hazai és a kisebbségi magyar körök egy része titkon arra spekulált, hogy a „Szojuz”, megdühödve a bocskoros kuruckodástól, egyszer majd kijátssza Ceausescuék ellen a „magyar kártyát”. Tánczos a nemzeti gondolatot plebejus eszmének tartotta, és elhárította magától azokat a jelzéseket, amelyek arra figyelmeztettek, hogy az úri reakció hatása 1919 után nem maradt hatástalanul a néptömegekre. Jancsó Égi bárány filmjével kapcsolatban idegesen reagál erre a problémára egy írásában, amelyet le sem közöltek. Görcsösen ragaszkodik ahhoz a plebejus-patrióta hithez, hogy a fehér, majd zöld reakciósság az úri világ műve volt, idegen maradt a nép alapvető érzelmeitől és vonzalmaitól. Rémülten utasítja el, hogy a Sátán magyar népdallal csábítja az áldozatául esett népet a gyehenna tüzébe. Nehezen néz szembe azzal a lehetőséggel, hogy az újkori fejlődésben a magyar alkat valóban eltorzult, hogy esetleg „valahol utat tévesztettünk”. A Lukács György magyarságával kapcsolatos vitacikkben ugyanilyen idegességgel hárítja el azt az urbánus előítéletet, amely nemzetiszonyától vezettetve minden nemzeti sajátosságban eleve afféle torzulást sejt. Abban igaza van Petrivel szemben, hogy a hegelianus–marxista Lukács valóban historicista és szociologista volt, aki számára az általános tendenciák mindig sajátos történelmi és társadalmi körülmények között, tehát sajátosan nemzetiként jelennek meg: esztétikájában is a konkrét-sajátoson keresztül és nem közvetlen elvontságában tartotta esztétikailag értékesnek az általános problémák ábrázolását. Azt viszont nem akarta észrevenni, hogy Lukács a sajátosan magyart reakciósan provinciálisnak tekintette. Ez pregnánsan jelent meg nála Madách megítélésében. Lukács számára a magyar „Sonderweg” a „reakciós poroszság” magyar változata volt, azzal a nemzeti sajátossággal, hogy a porosznál is provinciálisabb. Tánczos a magyar alkat torzultságai mögött egy torzulatlan plebejus magyarságot akart látni, amelyre, ha felszabadul, fel lehet építeni a valódi magyar nemzetet. Mivel Illyés és tábora sem gondolkodott ilyesmiben, nem gondolt arra, hogy egy új magyar forradalomnak abban az értelemben kell nemzeti forradalomnak is lennie, hogy új magyar alkatot kell teremtenie.

Az alakuló új nacionalizmussal való szövetségben gondolkodva nem maradhatott észrevétlen Tánczos számára, hogy a népiek utódai számára az ellenségképet az urbánusok jelentik. (A régiek elsődleges ellenségképe az úri volt, és csak azután az urbánus.) Látta az ellenzék új helyzetét meghatározó feszültségeket. A tiszteletére kiadott emlékkönyv bevezetőjében Ember Mária finoman elemzi, hogy 1848-cal kapcsolatosan áthallásosan polemizál azzal a felfogással, mely szerint jobb lett volna, ha az 1956-os forradalomra nem kerül sor, mivel ebben az esetben a Kádár-rendszer még puhább diktatúra volna. Tánczos igyekszik érvekkel bizonyítani, hogy a levert forradalom megleckézteti a győztes elnyomót is, és engedményekre készteti. A forradalom, ha leverik is, távlatot irányt ad az ellenzéki cselekvés számára. A probléma nem könnyű. Az 1815 utáni francia restauráció és Magyarországon a Bach-korszak nem csinálhatta vissza a forradalom legfontosabb eredményeit. Nem állíthatta vissza a jobbágyságot. Afelől nem lehetett kétség, hogy a jobbágyrendszert 1848 döntötte meg. Ellentétes eredményre vezetnek az első világháborút követő magyar forradalmak tapasztalatai. A fehérterror és a rákövetkező konszolidáció semmit nem őrzött meg a forradalmak eredményeiből, sőt a politikai viszonyok antidemokratikusabbak lettek, mint 1918 előtt voltak. 1956 után a rendszer lényegileg diktatúra maradt. A forradalom eredményeiből nem maradt meg más, mint a begyűjtés eltörlése. A diktatúra puhábbá válását: a Nyugatra utazás lehetőségét és a származási kategóriák eltörlését az egyetemi felvételnél a társadalom nem tekintette olyan engedményeknek, amelyeket a forradalom kényszerített ki, hiszen ezeket maga a forradalom nem léptette életbe, és csak évekkel a forradalom leverése után került sor rájuk. Csak a következetes és határozott ellenzéki gondolkodás tekintette ezeket a puha diktatúrás fejleményeket a forradalom által kiharcolt engedményeknek.

Mindez szerepet játszhatott abban, hogy az ötvenhatos forradalom élő és újra aktívvá váló vezetője nem érezte olyan ívűnek és olyan jövőt ígérőnek az ellenzéki fellendülést, amely feloldotta volna elhatalmasodó kedvetlenségét. Talán jó érzékkel látta, hogy ami az alakulóban levő nemzeti és demokratikus ellenzék között akkor még csak feszültség volt, az éppen az ellenzékiség felerősödésével szakadékká mélyülhet. A nagy társ, Donáth bízott az ellentét áthidalhatóságában, Tánczos talán nem. Mivel a nemzeti megszűnt népi lenni, a „népi urbánus” is elvesztette népiségét, s ezzel bizonytalanná vált, hogy a nemzetihez való viszonya, amit népisége alapozott meg, érvényes-e még.

Önkéntes halála, bármi váltotta is ki, ijesztő mementó volt egy kicsiny, de ígéretes diadal pillanatában.

• Beszélő évek – 1979