Aki figyelemmel kíséri a média kommentárjait, az tudhatja: világosabban látjuk és magyarázzuk, hogy mi történik Oroszországban, Olaszországban, Romániában vagy Afganisztánban, mint akár maguk a románok vagy afgánok. Mi történt nálunk az elmúlt évtizedekben, nos ez már nem ilyen világos: váratlan fordulatok, a dokumentumokhoz való hozzáférés nehézségei (Dunagate-ek és más gátak), az elülni sehogy sem akaró indulatok és száz más gátló körülmény teszi ellentmondásossá és homályossá elemzéseinket. A nyugati megfigyelők ítélete emelkedettebb és meggyőzőbb annak ellenére vagy éppen azért, mert nem zavartatják magukat a Budapest és Bukarest közötti (a bennszülöttek szerint lényeges) különbségektől.
Tehát providenciális szerzőt talált a Cambridge University Press Tőkés L. Rudolfban, a connecticuti egyetem politológiaprofesszorában, aki könyve időbeli kiindulópontján, 1956-ban szakította meg magyarországi egyetemi tanulmányait, de sohasem szűnt meg alaposan tanulmányozni az itthon történteket, jól ismeri a nemzetközi politológiai irodalmat, s annak szaknyelvén írva s a nagyvilág szemével nézve a kis hazát, nem téved el kacskaringós útjaink között.
S még a magyar olvasónak is mond újat, miután nagy tényanyagot dolgozott fel, nagyszámú interjút készített, s ezeket élvezhető előadásban, a történelmi riport és a tankönyv olvasmányos határán adja elő. A tankönyvjelleg magával hozza a modern amerikai politológia sémáit, melyek nem befolyásolják ugyan a szerző következtetéseinek lényegét, de nehezen emészthetők a más sémákon nevelkedett olvasónak: ilyen a PB-napirendek tematikus statisztikája (holott Tőkés tudja, a fontos témák nem mindig olvashatók a napirendben) vagy a PB-tagok életkorának átlaga. Amilyen fontos, hogy Kádár 1956-ban 44 éves, tehát nagyon is gyorsan tudja nézeteit változtatni, míg 75 évesen erre már nem képes, annyira lényegtelen a statisztéria életkora. A nyugati diák azonban ezt várja, s ezzel együtt megkapja a Kádár-rendszer koherens leírását is.
Eredeti és fontos a hazai politológus és laikus érdeklődő olvasó számára a második rész, amely szembeállítja a rendszerváltás két fő hazai mozgatóerejét: az ellenzéket és az MSZMP „reformelitjét”. Tőkés hangsúlyozza, hogy a nyolcvanas években már minden, a jövőt kutató elképzelés: a „demokratikus” és „népnemzeti” ellenzéké, a reformkommunistáké, a válság mélységét ismerő párt- és állami hivatalnokoké közös gonddal küzdött – ez az anarchia, a teljes gazdasági összeomlás, a véres konfliktusok elkerülése volt. Tőkés finoman utal arra, hogy a kül- és belpolitikai, a gazdasági átmenet lehetőségeit mérlegelőket egyazon rejtély izgatta: a nép magatartásának kiszámíthatatlansága az átmenet időszakában.
(Jelzem, egészen más volt a pártelit azon többségének az attitűdje, amely politikai perspektíva híján időhúzásra játszott. Az elbürokratizálódott pártapparátus annyira adottnak vette képességét a párttagság, az értelmiség, a társadalom manipulálására, hogy néhány hónappal összeomlása előtt általános tagkönyvcserét hajtott végre, és azt mérsékelt veszteséggel lebonyolította, néhány évvel korábban pedig államosította a pártvagyont, ami aztán igen kellemetlen helyzetbe hozta a rendszerváltás évében.)
E rész vizsgálatának fő tárgya nem a nép, melynek döntő szava csak a népszavazás és az első többpárti választás kimenetelében volt, nem is a hatalmasra nőtt párt-, állami és miegyéb bürokrácia, mely főleg a maga átmentésével foglalkozott, hanem az elit. A könyv legfontosabb és legeredetibb része a régi és új politikai elit összetételének, magatartásának, programjainak és taktikájának vizsgálata. Megkülönbözteti a „kettős kötöttségű” közgazdászokat és szociológusokat, akik tudományos intézetekben, a sajtóban és miniszteriális intézményekben dolgoztak, tisztában voltak a Kádár-rendszer csődjével, a kivezető út kimunkálásán fáradoztak, de nem voltak személyes politikai karrier-elképzeléseik (bár nagyon is kapósak lettek egy-két évre), független elemzőként szerették volna befolyásolni az átmenetet.
Ezek az elemzők fontos tanulmányokat és háttéranyagokat írtak, s ezzel méltán tettek szert nagy tekintélyre; az események menetét azonban előre nem láthatták és nem is befolyásolhatták… A rendszerváltás bonyolult útján azok, akik tudták, mi történik, mást mondtak, akik rosszul tudták, mondhattak, amit akartak. Tőkés négy személyt emel ki, mint a váltás fő mozgatóit az MSZMP vezetésében, s anyaggyűjtése során arra törekedett, hogy főleg velük készítsen interjúkat, az ő szerepüket gondolja át. (Grósz, Pozsgay, Berecz, Németh Miklós.) Így a gyűjtött anyag súlya alatt eltekintett attól, amit nyilván maga is felismert; hogy Berecz tehetetlenül csetlett-botlott a történelem színpadán, hogy Grósz bizonyára nem fogta fel a változás nagyságát s kínnal szerzett hatalma korlátait és gyors fogyatkozását, vagyis azt, hogy ő csupán átmeneti figura; Pozsgay pedig inkább eszköze, mint mozgatója a váltás erőinek – igaz, hogy maga Pozsgay ezt a mai napig nem látta be. Közülük talán egyedül Németh Miklós tudta, hogy mit cselekszik, mint annak az új gazdasági elitnek a miniszterelnöki székbe került tagja, amely évek óta tisztában volt azzal, hogy nemcsak Kádár személye és rendszere, de a létező szocializmus keretei is tarthatatlanok, s nem reformálni kell őket, hanem mielőbb elmozdítani az átállás útjából.
Tőkés szerint Pozsgay vezetői képességét bizonyítja, hogy a pártapparátus olyan kulcsszemélyeit vonta befolyása alá, mint Horn Gyula és Szűrös Mátyás. Valójában a KB külügyi osztályának vezetői – Szűrös, Horn, Szokai, Kovács László, Tabajdi és mások – előbb rájöttek, mi újság, mint Pozsgay, ha túl óvatosak is voltak ahhoz, hogy előzni akarják a versenyben. Mivel azt is tudták, milyen kicsiny tét a nagyok játékasztalán Magyarország, amíg lap vagyunk Gorbacsov kezében, veszélyes moccanni, ha már az asztalra dobta a magyar lapot, villámgyorsan a Nyugatra kell tenni. Ha Pozsgay is átlátja ezt idejében, szorgalmasan tanul angolul, ahelyett hogy a szovjet reformszárny (Jakovlev) támogatására áhítozzon. Pozsgay sokat emlegetett nyilatkozatával (melynek igaz története még elmondatlan) az 1956-os „népfelkelésről” a nap hőse lett ugyan rövid időre, de elidegenítette magától az MSZMP többségét, anélkül hogy megnyerte volna az '56-osok aktív támogatását. Talán akkor jár legjobban, ha már 1989-ben az MDF-hez csatlakozik, ha nem magától, hát úgy, hogy a feldühödött KEB kizárja, mint egy évvel előbb Lengyelt és társait, csakhogy Grószéknak egy ideig még nagy szükségük volt Pozsgayra (és Nyersre). 1990 végén, a siófoki MSZP-kongresszuson már alig okozott megrázkódtatást Pozsgay drámainak tervezett távozása.
A fenti megjegyzés fenntartásával el kell ismerni, hogy Tőkés összegyűjtött nagy anyaga alapján számos konkrét példával nagyon jól jellemzi hőseit, tanulmányozta és megértette személyiségüket és elképzeléseiket. A négy kiválasztott „párhuzamos életrajza” sokat megmagyaráz az olvasónak, és jó arra, hogy elkerülje az egyszemélyes életrajzok gyakori hibáját, hősük túlértékelését. Tőkés nem kívánja eldönteni, ki volt közülük „az igazi”, csak azt vizsgálja, a dráma változó színein mikor és miért tudott egyik vagy másik jobban érvényesülni. Bár nem titkolja, hogy Pozsgay rokonszenvesebb számára Grósznál, alaposan dokumentálja, hogy Pozsgay – éppúgy, mint Berecz és Grósz – a kádári pártapparátus azon mindinkább túlsúlyt képező „ifjú” generációjához tartozott, amely 1956 után indult el a pártkarrier útján, és amennyiben például Pozsgay más és több volt az átlag-apparátcsiknál, képességeit nem csillogtatnia, hanem fékeznie kellett, ha „sínen” akart maradni. Nem véletlen, hogy Kádár utódválasztása végül a legkevésbé tehetséges, művelt vagy jó fellépésű Grószra esett. Nemcsak személyes gusztusa okán, hanem konszenzusban az akkor még mindenható apparátus akaratával.
Pozsgay 1980 körül valóban kilépett a szokásos körből, új barátokat szerzett, akik hatottak rá, de ahogy rokonszenvesebb lett ellenzéki és általában értelmiségi körökben, elképzelhetetlenné vált, hogy ő legyen az apparátus választott vezére, hacsak Gorbacsov vagy Kádár rájuk nem kényszeríti őt, de hát erről szó sem volt. Berecz túlságosan ráhajtott a vezérszerepre, s ez tette ellenszenvessé sokak szemében, mikor pedig kiderült, hogy konszenzusra kell jutni az ellenzékkel és a nyugati megfigyelőkkel, már csak irodalmi munkássága (Ellenforradalom tollal és fegyverrel) miatt is lehetetlenné vált.
Lengyel László Tőkés könyvével vitázó, gondolatgazdag cikkében (A kádári párt bukása. Az utódlási harc. Rubicon, 1998/1. szám) a Tőkés által sem alábecsült Grószt emeli ki, mint a Kádárt leváltó puccsot „kiválóan megszervező” politikust, a „határozott és lendületes” fiatalítót és ésszerűsítőt, az „ifjútörökök” 58 éves vezérét. Nem kívánom alábecsülni Grósz képességeit és bátorságát – hiszen az elbizonytalanodott Fehér Házban ahhoz is bátorság kellett, hogy a haldokló feje alól kihúzzák a párnát –, de többet nyomott a latba Rizskov és Kádár választása. Kádártól az apparátus már 1972-től szabadulni szeretett volna – a maradiak engedékenységéért, a haladárok merevségéért. Mikor eljött az alkalom, vezérré választották Grószt, aki tényleg jól megszervezte azt, amit 10-15 évvel azelőtt kellett és szeretett volna, de a siker után visszariadt attól, amit Tőkés „kialkudott forradalomnak” nevez. Ha Grósz tudja, milyen hamar bukik, elkezdi-e? Ügyessége nagy volt, koncepciója és arra épített stratégiája kevés. Akár igazi utódjának, a nála még ügyesebb taktikus, jobb szervező és talán kevésbé skrupulózus Horn Gyulának – aki nem kapta meg Tőkés könyvében az őt megillető helyet.
Miközben fenti soraim még a szerkesztőség számítógépében szunnyadoztak, Tőkés könyve végre megjelent magyarul. (A kialkudott forradalom. Gazdasági reform, társadalmi átalakulás és politikai hatalomutódlás, 1957-1990. Kossuth Kiadó, 1998.) Így most már a csak magyarul olvasó is megítélheti, helytállóak-e reflexióim, reális-e Tőkés képe a rendszerváltásról. Azok figyelmét, akik már olvasták az angol eredetit, viszont hadd hívjam fel arra, hogy a magyar kiadás a hely és idő szűk volta ellenére is értékes elemekkel gyarapodott. Ezek közül mutatóba álljon itt a Németh Miklóssal a magyar kiadáshoz készített interjú egy-két újdonsága.
Németh egyéb érdekességek mellett elmondta, hogy őt nemcsak kihagyták az 1988 decemberében Grósz Károly elnökletével megalakult nemzetközi, jogi és közigazgatás-politikai „vészbizottságból”, de nem is tájékoztatták az ott készülő tervekről az ellenzéki erők esetleges megfékezésére. Felháborodottan visszautasítja Grósz gyanúsítását: ha ott van, ő rögtön továbbadta volna értesüléseit teniszparti közben Palmer USA-nagykövetnek. Kárpáti honvédelmi miniszter volt az egyetlen, aki kötelességének érezte miniszterelnökét tájékoztatni a titkos katonai és állambiztonsági tervekről.
A miniszterelnöki kinevezését követő héten Grósz elvitte Némethet egy páncélterembe a Honvédelmi Minisztérium pincéjében, és ott aláíratta vele a szovjet atomfegyverek magyarországi állomásoztatásáról szóló titkos egyezményt. Mikor első rémületéből magához térve megkérdezte Kárpátit, hol lehetnek ezek a fegyverek, a honvédelmi miniszter azt felelte: őt erről nem tájékoztatták, de a magyar katonai felderítés főnöke a Bakonyra tippel. Ezután Németh „első számú feladatának a szovjet atomfegyverek Magyarországról való eltávolítását tartotta. Erre a legelső alkalmat Rizskov szovjet miniszterelnökkel folytatott 1989. végi moszkvai tárgyalása szolgáltatta. Bár Rizskov nem érezte magát kompetensnek az ügyben, megígérte, hogy szól Gorbacsovnak. A magyar miniszterelnök még aznap tárgyalt Gorbacsovval, aki Németh követelésének helyt adva elkötelezte magát a kérdéses hadieszközök Magyarország területéről való eltávolítására. Öt hónappal később – Németh 1989 szeptemberének második-harmadik hetére emlékszik – a budapesti szovjet nagykövet átadta Rizskov miniszterelnök levelét, melyben hivatalosan értesítette a magyar kormányt Gorbacsov ígéretének sikeres végrehajtásáról.”
- Játéktér [6]